Megkérdeztük Géczi Jánost
Nagyon nagy életmű, szerteágazó tevékenységi területek jellemzik a friss József Attila-díjas Géczi Jánost, akinek ezúttal is gratulálunk az elismeréshez. Ugyanebben a rovatban tavaly Vári György hosszan beszélgetett vele - ajánljuk figyelmükbe!
Író, költő, képzőművész, kultúrtörténész, neveléstudományi szakember, szerkesztő és tanszékvezető. Ahogy Vári György fogalmazta, egyszerre érzéki és esszéisztikus szövegeit a magyar próza és líratörténet csodabogarai, elfeledett figurái ihletik. Nem hagyhatok ki egy személyes momentumot, emléktáblája szerint 30 évig a szomszédunkban, itt Budapesten lakott Cholnoky Jenő földrajztudós. Valahányszor elmegyek a ház előtt, egyszerre megérzékítődik az örökléttel elegyes kultúra. Igen különös érzés! Ön foglalkozott a veszprémi Cholnokyakkal. Mesélne erről?
Elegyesnek lenni merészkedni - valóban óriási kihívás, bár ez nem éppen modern probléma. Olvasható nem egyetlen forrásban, a felvilágosodás után mi mindent kitalálunk, mi európaiak, hogy ne legyünk elegyesek, majd meg hogy ne szégyelljük az elegyességüket, majd hogy bevallhatjuk, pirulás nélkül, azok vagyunk. Ez a mentalitásunk a nyelvünk következménye: a nyelv következménye mi is az, amire képes rámutatni a biológiai lénységünk dolgaiból, s mi az, ami homályban marad. Aztán a kultúránk, a testünket befoglaló társadalmi közegünk is ilyesmi, telve lukakkal, nem-lukakkal, szóval, olyannak látjuk, mint a sajtot. Találunk dolgokat, amelyek körül összesűrűsödnek, jobb esetben kimondhatóvá is válnak az ismeretek, vannak, ahol ugyan sűrűbbek, de képtelenek vagyunk megtalálni a pontos kifejezéseket. És persze sok olyan szókapcsolat is akad, amely semmiről se referál. Azok a neves magyar csodabogarak, akik számomra fontosak - hogy csak a voltakat említsem a Cholnokyaktól Lénárd Sándorig -, egytől egyig vállalták vegyességüket, s olybá tűnik, nekik inkább sikerül a figyelmemre szert tenniük, mint a specialistáknak.
A Cholnokyakkal akkor találkoztam először, köztük Viktor műveivel, amikor a felnevelő Szeged után Veszprémbe kerültem. A Szépirodalmi Kiadónál jelent meg két válogatott munkákat tartalmazó kötete, és elképedtem, hogy az önmagát hagyománytalannak tekintő lakhelyemnek milyen, ott ismeretlen, különös írója akadt.
Nem szálazható benne szét az újságírói, az írói, az enciklopédista alkotás - nem is lenne értelme. Aki ezt a többességet tudja érzékelni, annak nagyszerű olvasmány, aki nem, annak riasztó zagyvaság. Majd utóbb, amikor módom nyílt egy kis városi kiadót vinni, a Vár Ucca Tizenhét negyedévkönyv sorozatában mindhárom testvérnek sikerült egy-egy könyvet szentelni, olyan kutatókkal együttműködve, mint Szajbély Mihály, illetve Kubasek János. Idővel városi múzeumi kiállítás, amely a veszprémi mecénásokat mutatta be, tágította a szemhatáromat a Cholnoky-családot illetően. Ma, azt kell mondanom, a hely egyik néven nevezői közé kell valamennyi tagját sorolnunk, akik éppen Magyarország tekintetét teremtik meg - erre a földrajzi s egyben kulturális tájra. Számomra sok-sok alkotáslélektani megfigyelésre adtak ők módot.
A természettudományos élmények hasznáról, a posztmodern történettelenségről, a műveltségélmények felhasználási módjairól, a személyiség semmi kis rejtélyeiről, titkairól épp úgy megtudtam tőlük ezt-azt, mint a lakhelyük/em szociológiai jellemzőiről, a nyugati katolikus lelkületről, a helyi hatalmasságok ájtatosságairól vagy éppen a művelődés éretlenségéről vagy arról, hogy milyen tudás teszi innovációra alkalmassá a tulajdonosát.
Végül töredék-regény kerekedett a család és magam viszonyáról, a Tiltott Ábrázolások Könyve két kötete, amely több részlet-könyv eredményeként végre valahára összegződött, s ha úgy is látom, nem jutott a könyv mellé sereg olvasó, örülök annak a majd húsz évnek, amelynek centrumában a kék szemű Cholnokyak (is) álltak.
Talán baljóslatú most, a kisregények és a posztmodern utáni futószalag-szövegek közt az enciklopédikusság. Talán nehéz a naplószerű, önéletrajzi feljegyzéseket imitáló fragmentumok után elérkezni a pszeudo-Cholnoky-novellákhoz. Talán nem érdekes az az állításom, hogy a három Cholnoky-testvér valójában egyetlen, közös, számos pontján a szerzői személyt elimináló életművet hozott létre.
Emlékszem, mekkora kultuszkönyv volt a Vadnarancsok, több kötet is született, élettörténeti rekonstrukciók alcímmel. Ha növényekben gondolkodhatunk, megkérdezném, hogyan alakult életműve íve a vadnarancstól a rózsa motívumig?
Érdekes, amit mond. A Vadnarancsok idején számomra kimondottan viszolyogtatónak hatott, hogy a kötet kultuszkönyvvé sikeredett, amiben benne húzódott, hogy Szigligeten a standon írók forgatták a narancssárga borítójú kiadványt (nem tudtam magamat hová is rejtsem), vagy ha bárhol előfordultam, rögtön megkérdezték, azonos vagyok-e a könyv szerzőjével - hiszen a kiadó, védendő engem, a portrémat némileg átalakította, s egy fekete színkomplexiójú szerzőt állított elő, a szőke, szláv, cromagnoid C férfiból. Ma inkább sejtem a könyv rendszerváltás előtti jelentőségét és megformálási értékeit - amint azt is, hogy nem irodalmi, hanem kultúrpolitikai jelentőségű, ha nem is a kötetek megírása, hanem a kiadása. Joggal akadályozta meg néhány idősb költő, hogy József Attila-díjjal értékeljenek miatta. De erről a történetről, egyes részleteiről az ide vonatkozó Pozsgai Györgyi-emlékezést javaslom inkább elolvasni.
A Vadnarancsok után, egy-két hónap József Attila Kör-ös randalírozás után, elrettentő tapasztalatok birtokában visszahúzódtam az irodalom csinálóitól, s amennyire csak lehetett az irodalom pereme foglalkoztatott. Kialakult és megerősödött az oktatói-kutatói érdeklődésem, amely lehetővé tette, hogy ne kelljen az írásaimat eladni, ne irodalmi járandóságaimból éljek. S valamikor a nyolcvanas évek végére, kilencvenes évek elejére összegződött, amikor kortársaim egy része új személyiségre tett szert, az irodalom funkciója pedig átalakult, megteremtődött az alkalom, hogy akként éljek és tevékenykedjem, amiként nekem tetszik, s nekivágjak egy háromszálú - éppenséggel minden ízében minimalista - nagyfeladatnak. Részben a mozaikos szerkesztésű, a naplót, az utazási regényt és a családregényt keverő TÁK-nak, az ezer és egy nap munkáját igényelő Ezer veszprémi naplemente verskötetnek és a rózsa kultúrtörténete felvázolásához. Aztán a növénytörténet három monográfiája is megjelent, legutolsó tagja 2 éve éppen, a reneszánsszal zárult, de ha adja erőm és időm, akkor véglegessé formázom s kiadványokká rendezem annak néhány érdekes - mint például az iszlám, a barokk rózsahasználat - területét.
A regény a 80-as évek Magyarországát, az Allah rózsái tanulmánykötet meg Az ezeregyéjszaka meséinek rózsáit idézi. Miért érdekli a rózsa kultúrtörténete? Mikor kezdett ezzel foglalkozni?
A rózsatörténetem az egyetemi pályafutásom eredménye. Bizonyos kutatásokat és közléseket el kell végezni annak, aki az universitás eszméjét vallja s annak elveit kívánja a saját életében is beteljesíteni. A rózsa amúgy alkalmasnak mutatkozott arra, hogy eredeti foglalkozásomnak, a biológusságomnak hasznát lássam, azt szolgálta, hogy belemélyedjek a művelődéstörténet néhány ágába, no meg az olvasásigényemet kielégítette. Gazdagnak, mégis jól körbehatároltnak mutatkozik a rózsákkal kapcsolatos forráskör.
Az Alláh rózsái előtanulmány jelzi, miként látom azt a történetet, amelynek a főhőse az ember, de alakítója a hagyomány és a kortárs közeg. A rózsa az egy-két száz darabnyi civilizációs élőlény egyike, amely kitörölhetetlenül jelen volt és van az európainak mondott civilizáció legfontosabb fejleményeiben. Ekként hiszem azt, hogy túl az emberén, immár a rózsa-aspektusból is el lehet mondani a művelődési korszakonként másként formálódó, más jellegzetességeket megjelenítő históriánkat.
Azt nyilatkozta az előző interjúban, hogy a váltakozó tevékenységek lehetőséget nyújtanak a kikapcsolódásra. Mit csinál, amikor nem dolgozik?
Dolgozom. Természetem szerint dolgozom: újabban azonban a korábbiakhoz képest kevesebbet. Részben mivel folyóiratot szerkesztek, amely kiadásához mindenféle pénzszerzésekre kényszerülök, részben, mert az egyetemi oktatói munkához is társulnak bürokratikus ténykedések, részben, mert a magam módján a tudományos közéletben is fel-felbukkanok.
Ha pihennem kell, akkor ápolom a kertemet. És ha a kertemet gondozom, abból előbb-utóbb szöveg lesz.
Mondta azt is, hogy nem a művészetet, hanem a saját életét csinálja szenvedéllyel. Több mint ötven kiadott könyv, de valójában ez alig húsz mű, aminek több mint a fele verseskötet. Írt szakkönyvet is. Mi a különbség a versírói és a prózaírói működés között?
A prózai műveknek nyilvánosabb és így követhetőbb az evolúciója, a lírai műveké rejtettebb, s éppen ezért forradalmibbak a megnyilvánulásai is. A prózához terv kell, ökonómia, és egy megtalált beszédmód ahhoz, hogy a saját történet elmondhatónak bizonyuljon. A mai magyar próza láthatóan intenzív tevékenység eredménye, s az elvárások értelmében nyilvánossá is teszi, mennyire irtózik az inhomogenitástól. Számomra érdekesebb a kortárs lírai közeg, nagyon jelentős formátumú alkotók, nagy-nagy életművek szerénykednek a próza árnyékában - azért, mert a költők a versszerzői tevékenységüket az alkotói természetük szerint végzik és élik. Minden egyes jó vers maga a csoda, amelynek előzményei rejtettek.
Miben látja a különbséget a természettudományos és a humán gondolkodás között?
Állítom, és ebben a Bartók-környékén eredő - az emberi jelenségeket tudományokkal szétdarabolni nem képes - hagyomány egyik csoportját képviselem, a természettudományos és a humán gondolkodás között nincs különbség. A szakmai gondolkodásban van ugyan eltérés, de a korunk már a szakmáknak sem kedvez, valójában az az igazi alkotó tudós, tanár, művész, aki életében legalább féltucatszor képes új szakmát tanulni, jártas a professzió-váltásban. A természettudományi képzettségű embereket - úgy tapasztalom - inkább látom humánnak vélt tudományokban jártasoknak, művelteknek, amíg a humaniórák szakemberei, még ha saját szakterületük prominens képviselői is, többnyire nevetségesen műveletlenek.
„És újra-újra újraírom a verset, mint aki szüntelen visszajár élni" - írja az Újra és újra versében, és ezzel azt sugallja, hogy élet csak a versben van, de később meg azt mondja, hogy „Illatként a dolgok elillantak s nem őrzi húsukat a szavak csigaháza". Mégis mintha minden művével a „bővizű forrás"-t járná körül („rózsabogárnyomon"). Hogy is van ez?
Többen észlelték, igazuk is van: a pályám nem írható le lineáris módon, s nem járhat sikerrel az sem, aki dualitások mentén képzeli el. Mintha néhány centruma lenne, amelyeket időnként körbe és körbejárok, s lépteimmel új és új ösvényeket rajzolok köröttük fel. S ennek megfelelően új és gyakorta teljesen más látványok tárulnak elém, amelyeket aztán vagy képes vagyok vagy nem művé formázni.
(Szepesi Dóra)
