Kőrösi Zoltánt kérdeztük hűségről, boldogságnovellákról
és a házhoz jött fikciókról
A hűséges férfi címmel jelent meg legújabb köteted. A cím többeket élcelődésre késztetett, mintha fikcióra, vagy épp kihalt fajra utalna (holott szerintem a legszkeptikusabbak is azt akarják hinni, hogy igenis létezik ilyen). Létezik? Előfordulási helye?
Budapest, Ferenc tér, 3.emelet 2. Egyebek között... És hát persze, hogy létezik.
Nyilván az is novella téma lehetne, hogy leginkább nők tréfálkoztak, és persze a szerelemre értették a hűséget. Mintha egy férfi nem lehetne annyi más dologhoz is hűséges ... és most nem a focicsapatra gondolok. Ezek az általam megírt férfiak is ebben az értelemben rejtettebben, többféle módon hűségesek, ha mást nem is említek, hűségesek például ahhoz, hogy elhiggyék, van dolguk az éléssel, nem csak a testüknek, de a lelküknek is. Vagyis a hűség az esetek legtöbbjében szerintem bátorság is, nem feltétlenül harsány, inkább csendes, konok, szívós bátorság.
A műfajmegjelölést - boldogságnovellák - is te teremtetted,a téma, avagy hangulat, szintén fehér hollónak számít a kortárs irodalmi palettán. Leggyakrabban valami melankólikus szomorúság lengi át a kisprózákat, elvétve ábrázolják csak a boldogságot - mintha az ciki lenne. Vagy legalábbis túl nehéz. Téged mégis ez foglalkoztatott ismét egy kötetnyi szövegben. Bár köztudottan azt vallod, hogy írni csak akkor érdemes, ha élvezi az ember, de azzal például harcolsz, hogy ne váljon túl vattacukrossá?
Régóta ezt gondolom az egyik legizgalmasabb prózapoétikai kérdésnek, mi több, a magyar nyelvű kispróza egyik legfontosabb kérdésének. Úgy elmenni a zsigeri élvezetig, de legalábbis érintésig, hogy az olvasó (és persze az író is) a nyelv működését, a történetet mind-mind szinte a giccshatárig feszítetten, telítetten élvezhesse, s aztán a fontos pontokon helyrebillenteni, visszarántani a nyelvet, a ritmust és a szerkezetet is. Belevonni a klasszikus történetmesélői hagyományt, de ki-kinézni mögüle. Játszani a nyelvvel, de úgy, hogy az olvasók jelentős hányada esetleg észre se vegye, hogy itt játék folyik... egyébként ez így is történik nagyon gyakran. Meg hát ez a játék, semmi kétség, vérre, bőrre, csontra megy.
S ugyanide tartozik a történetmesélés időkezelése is. Mint egy lassított robbanásban: kibontani egy pillanatot, megmutatni sok-sok részletet, és aztán zuhanni tovább, akár egy mondaton belül évtizedeket is.
Korábbi köteteid kapcsán többször előfordult, hogy „megtaláltak" megindító sorsok, történetek, most mennyire „jöttek házhoz"?
Ha arra gondolsz, hogy ezekben a történetekben is rengeteg „megtörtént", „valós" sors ötvöződik, akkor igen, most is sok talált, kapott történetet rögzítettem ezekben a novellákban. Egy történet elmondhatósága éppen ezen múlik: a tipizálható, mindenki által felismerhető minták és az egyediség keverékén. Ezek a boldogságnovellák többnyire olyan sorsokat mesélnek el, amelyeknek akár vissza is lehetne keresni a megélőit, de ha ez megtörténne, alighanem ők maguk, a sorsokat megélő emberek csodálkoznának a legjobban. Tudod, nem arra vagyunk kitalálva, hogy képesek legyünk ránézni magunkra - a disznó nyakcsigolyája sem alkalmas arra, hogy az állat az égnek szegezze a fejét. Ahogy Bernhard írta: csak albérlői vagyunk a saját életünknek. Többek közt például az a képesség sem igen adatik meg az embereknek, hogy saját történeteik legyenek, holott csak annak van múltja, aki el is tudja mesélni azt. Szóval ezek igen, házhoz jött történetek, és házhoz jött fikciók. Utcán, villamoson, bárhol. Amerre jársz.
Hőseid is azt keresik, most tőled kérdezem, miért érdemes hűségesnek lenni valamihez, vagy valakihez egy életen át?
Egy hűséges ember soha nem tenné fel ezt a kérdést... keresni keresheti a választ, de a kérdésnél természetesebben, elemibben kell tudnia azt, hogy a hűség, legyen szól fizikai vagy lelki hűségről, tulajdonképpen esztétikai fogalom. Mi több, a pátoszos és nem pátoszos, hősies és nem hősies férfiasság egyik legfontosabb eleme. Vagyis nem az „érdemes" a kérdés, hanem az, hogy mi kell a válaszhelyzetek megélésének tudományához. Erő? Bátorság? Tunyaság? Reménytelenség? Bizalom? Biztosan mindegyik. És persze a szeretet is, ha más nem, az életnek gondolt valami szeretete. Azt mondom, hogy a hűséges ember olyan, mint azok a tengeri állatok, csigák, melyeknek a saját testükön kívül van a súlypontjuk. Rá vannak bízva a körülöttük hullámzó vízre, és a testük már úgy épült fel, hogy ez a súlypont odakint van. Csakhogy ettől nem kevesebbek, csupán bonyolultabb a szerkezetük, nem? Na, nem mintha ők választhatnák meg ezt az egészet...
[Csapody Kinga]
2011. április 11.
