Megkérdeztük Polgár Anikót
Költő, műfordító, irodalomtörténész. Dunaszerdahelyen él. Kötetei: Trója, te feltört dió, versek, Catullus noster. Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben (monográfia, Kalligram, 2003); és a legutóbbi verseskötet, a Régésznő körömcipőben is a Kalligramnál jelent meg, mely lenyűgöző módon vegyíti a korokat, egymásba játszatja a jelen és a régmúlt dimenzióját.
Elképesztő ötlet, hogy istennőket, mitológiai alakokat „szobrokat" testi, földi, sőt mai világunkba helyezel: nőgyógyászaton látjuk őket, szülnek sorban és szoptatnak. Pedig ahogy írod az Eleusziszban, „Az istennők mellbimbóit nem sértheti föl / a csecsemők mohó harapása." De ez nem elég; attól olyan izgalmas ez a küllemében is szép kis verseskötet, hogy a mai idők képeivel keveredik az időtlenség. Különös módon megérzékítve, világok közti átjárásokat teremtesz az olvasónak. Hogy jutott eszedbe?
Azt hiszem, természetesen adódott mindabból, amit olvastam, megéltem, megtörtént velem. Az antik irodalommal, képzőművészettel való találkozás számomra megdöbbentő élmény. Nem szobormerevnek, hanem élőnek látom az antikvitást, s megpróbálom ilyennek is láttatni. A megjelenített helyszínek nagy részét magam is bejártam, ám ezek már első találkozáskor is ismerősnek tűntek számomra: Görögország és Itália antik emlékhelyeit járva olyan érzésem volt, mintha rég nem látott, ám gyerekkoromtól ismert helyekre tértem volna vissza. Amikor például Athénból kibuszoztam Eleusziszba, a homéroszi Démétér-himnuszból már ismertem a helyet, nem volt nehéz a puszta kövekbe a mítoszt is belelátni. A női sorsok iránt természetesen nemcsak az antik irodalom tett érzékennyé, de a saját tapasztalatok mellett ezt két, ábrázolásmódjában szerintem nő centrikus szerző, Euripidész és Ovidius is felerősítette. Ehhez járult a terhesség, a szülés és a szoptatás megdöbbentő tapasztalata, s én ezeket is az antik művészeten keresztül éltem meg. Amellett, hogy nem egyszer nehezen szavakba önthető és megható élményekről van szó, az sem mellékes, hogy a gyermekvállalás köré mondhatni külön „iparág" fejlődött: a szülésre előkészítő tanfolyamok, a kismamatornák, a kismamaújságok, a bébiboltok és a női csevegőhonlapok világa és szókincse ezeknek a témáknak a tárgyalásakor, úgy érzem, megkerülhetetlen, s bizonyos értelemben a komoly tapasztalatokhoz ironikus ellenpontokat is nyújthat.
Nedves közeget érzékelek: nálad a tej, a nyál, a mag, a tenger, a vér kap szerepet meg ellenpontjaként a kőkemény márvány. A tejből hol tejút lesz, hol a festő vásznára fröccsen, hol italáldozat gyereksírra, de még az ötrészes sms is összefolyik. Sok kedvenc versem van, de talán az Eleuszisz, a Délosz vagy az Athén, Kékszakáll gyerekszobája tetszenek a legjobban. Elmondanád, hogyan született ez utóbbi?
Többféle élmény csúszott egymásba ebben a versben. Egy hosszú telefonbeszélgetés után írtam, a nővérem előző éjjel vetélt el. Akkor még nem volt saját hasonló tapasztalatom, de ezek iránt a témák iránt mindig érzékeny voltam. Nem sokkal korábban láttunk egy izgalmas rendezésű Bartók-előadást Pozsonyban: Kékszakáll vára, ahová a kiszolgáltatott Juditot magával vitte, egy autóroncsokkal teli garázs volt, Kékszakáll maga egy strici, kertjében a virágok az általa futtatott lányok. Azóta is látom magam előtt, ha a virágokról szóló részt hallom, a résnyire felnyíló garázskaput és a fel-alá sétálgató tűsarkú cipőket. Van ezen kívül a versnek egy „utazós" rétege is, athéni diákélményeim lecsapódása: hat hetet töltöttem ott diákként egy nyári egyetemen. Az egyetem reprezentatív főépületéhez képest a bölcsészkar, ahol a tanítás folyt, elég lehangoló állapotú volt (például ami a mosdókat illeti), s így kicsit a mi kórházainkra emlékeztetett. S mint a kötet több más versében is, antik olvasmányélmények mosódnak össze ezekkel a gyakorlati tapasztalatokkal. Az őrjöngő apja elé zuhanó gyermek képe például Euripidész gyermekeit megölő Őrjöngő Héraklészéből való. Az asztalra loccsantott édes tejbe rajzolt Trója képe másik kedvenc szerzőmet, Ovidiust idézi: az egyik heroidában, Penelope Ulysseshez írt levelében az asztalra kifolyt borba rajzolják bele a trójai háborúból hazajött veteránok a görög tábort és Trója várát, hogy érzékletesebben mutathassák be élményeiket.
Turistás, „izzadságszagú antikvitás", sok-sok szépség - mindegyik vers egy kis utazás! Kedve támad az embernek mélyebben megismerni a görög mitológiát, bár anélkül is megérint. Szeretném, ha a kötet alcímeiről mondanál valamit, hogyan kerül ide, például Szent Hildegard?
Szent Hildegard szerintem a középkor egyik legmaibb alakja: költőnő, orvos, tudós és zeneszerző, nagy öntudattal, önálló és egyedi világlátással. Költeményeit szabad versben írta, különleges asszociációk, merész képi világ jellemzi. Első műfordítási kísérleteim, még egyetemista koromból, a középkori költészethez kötődnek, Hildegard az egyik kedvencem, több versét, illetve természettudományi műveinek részleteit fordítottam. A terhességhez, szüléshez elsősorban ez utóbbi művei révén kötődik, hiszen apáca létére nagyon merészen ír ezekről a témákról, s nála - még ha a mai orvostudomány szempontjából nem is mindig helytállók a kijelentései - a mai szakkönyvekből hiányzó spiritualitást lehet szeretni. Hildegard szerint például a szülést az örökkévalóság ereje indítja be, s azt hiszem, ez valóban kifejezőbb bármilyen tudományos magyarázatnál. Ezért választottam Hildegardot mintegy a kötet kalauzául, vele indul s vele záródik a könyv.
Eszembe jutott olvasás közben John Keats verse, az Óda egy görög vázához, annak üzenete, meg az, hogy milyen nehéz dolga van „a nem testi fülnek", ha „tűnt időkből zeng a halk sípocska". Mit gondolsz erről?
Valószínűleg azért szebb Keats számára az a hang, amelyet a fül meg sem hall, mert így semmi sincs eleve meghatározva, minden a képzeletünkre van bízva: sokkal nyitottabb és határtalanabb a dolog. Egy görög vázára festett hangszer nem szól mindenkinek, de az, aki „nem testi füllel" hallja a zenéjét, nagyobb művészi élményhez juthat, mint a legszebb koncertek hallgatója. Ez a szép az antik művészet értelmezésében: nem a letűntet, a kimerevítettet, hanem az élőt látni és hallani meg benne.
Kérlek, meséld el személyes történetedet, hogyan kerültél kapcsolatba az antik irodalommal?
A galántai gimnáziumban kezdtem latint tanulni, ez afféle szakkör formájában működött. Egy kicsit merev, de nyelvtani szempontból rendkívül precíz és pedagógiai szempontból kiváló szlovák tankönyvünk volt, azóta én is ebből tanítok, szerzője később a pozsonyi egyetemen az egyik kedvenc tanárom lett, nála kezdtem ógörögül tanulni. Amíg csak fordításban olvastam antik irodalmat, el sem tudtam képzelni, hogy az eredeti művek ilyen nagy hatással lesznek majd rám. A magyar-latin szak után, már doktoranduszként, az ógörög szakot is elvégeztem, s az antikvitással folyamatosan (kutatóként és műfordítóként is) azóta állandó kapcsolatban vagyok.
Csehy Zoltán költő, műfordító, irodalomtörténész a férjed. Kérlek, mesélj a közös munkáról, terveitekről!
Hasonló a képzettségünk, az egyetemen (ő a pozsonyin, én a nyitrain) hasonló tárgyakat oktatunk, s ez nagyban segíti a munkánkat. Általában egymás műveinek a szerkesztői vagyunk, így a műhelyproblémákat is meg tudjuk beszélni. Ez különösen a műfordítások esetében hasznos. Legutóbbi fordításkötetét, a humanista Poggio Bracciolini Elméncségeit például én szerkesztettem, s ez egyben lektorálást is jelent, hiszen a fordítást a latin szöveggel végig összevetettem, s bizonyos esetekben módosítási javaslatokat is tettem. Verskötetek esetében inkább csak a kompozíciót, a versek elrendezését szoktuk megbeszélni, hiszen a versírás maga nagyon szubjektív dolog. A legközelebbi terveink: szeretnénk megjelentetni egyrészt a középkori latin költészetből készült antológiánk, az Illatos kenőcsök háza újabb, bővített kiadását, másrészt közösen veszünk részt Cicero De oratore című művének fordításában, mely Adamik Tamás irányítása alatt készül - a három könyvből álló műnek mi az első és a második könyvét fogjuk fordítani.
(Szepesi Dóra)
