Megkérdeztük

 

 ViskyAndras.jpg

 

Megkérdeztük Visky Andrást

 

Arra gyanakszom, hogy

Isten már nem jár színházba

 

Így is, úgy is szobafogságra készült, végtére is író, a lockdown azonban „nem fogság, hanem pusztai vándorlás, amennyiben nem hárítjuk el a szemlélődés esélyét,” idézi fel a Silviu Purcăretével folytatott beszélgetést. És ez mindent elmond arról, hogy mi történik, ha Istent kivesszük a történetből. De vajon miért írna valaki ennyi könyvet a színházról, ha nem hinné, hogy az e-színház meg a „hómofisz” után egyszer csak felnézünk az online térből kirekesztett kék égre? Visky Andrást kérdeztük a Mire való a színház? című kötete apropóján, amely nemrégiben látott napvilágot.

 

mire_valo.jpgTizenkét éve, mikor legutóbb beszélgettünk, megjegyezted, hogy időnként nem árt feltenni a kérdést, mire való a színház. (Mint aki látja a hangot, Harmat Kiadó, 2009). Mi bolygatta fel benned ezt a kérdést olyannyira, hogy egy egész könyvet szentelj a témának?

Nem valami pillanatnyi szeszély, inkább az életmódom, merthogy időről időre számot kell adnom magamnak a nyilvánosság előtt, a színház ugyanis közhasznú képződmény. Lessing, Schlegel nyomán, szépen megtanít bennünket arra, hogy a színház az emberi létezés legteljesebb művészete, ráadásul az idő legjobb, s talán egyetlen valódi ismerője, leginkább a jelen időé. És pont ez az, ami a legkevésbé sem engedi magát megismerni, azaz átélni és testi tapasztalattá tenni azt, akik vagyunk.

Mindamellett, volt egy engem megszólító kérdésfelvetés, ami a siker természetére vonatkozott, és ez mindmáig izgat. A siker ugyanis, ebben az élvezetkultúrában, kisiklott az etikai mérlegelés hatálya alól, mindent igazol, még visszamenőlegesen is. A sokaság lett a siker egyetlen mércéje, ami nyilvánvalóan az ördögtől van. És mégsem nyilvánvaló, mert a tömegkultúra szervezi az életünket, mintha a korábbi diktatúrákból ismert arctalanság vette volna át az uralmat, a névtelenség digitális burka fölszabadította bennünk a vadállatot. A színház viszont a személyesség tere, az egymás érzékelésének, tehát az ott-létnek az eseménye. Évezredeken át a jelenlét és a hiány, azaz Isten elrejtőzése volt a színház kérdésfeltevése, ami most, a lezárások idején, éles macskakörmök közé került, hiszen olyannyira nem vagyunk jelen, hogy kényszerűségből a színházak is a digitális megjelenés lehetőségét kutatják. 

 

Számodra a színház az isteni közbeavatkozás színtere, ahonnan más emberként távozunk. Most azzal kezded a könyved, hogy ez a fajta színház már a múlté, mégis, mintha nyitva hagynád a kérdést. Valamiféle feltámadásban reménykedsz?

A metafizikus színház minden bizonnyal a múlté, a Godot-ra várva bezárta ezt a kört, hozzáteszem, zseniálisan. Többé nem Isten tekintete előtt játszunk, mint ahogyan az a Globe-ban, a görög terekben, vagy a távol-keleti színházakban történt. Arra gyanakszom, hogy Isten már nem jár színházba, és nem hallgatja velünk a színpadon fölhangzó nagy „lennivagynemlenni” soliloquiumokat az emberi lét valódi kérdéseiről. A valóságvesztés érzülete arra sarkall bennünket, hogy a valóságot vigyük színre, ne a kőszínházakból kirekesztett eget, hiszen a valóság olyannyira bizonytalanná vált létezése igazolja valamelyest a nagyon is bizonytalanná vált magunkét.

Nem a múlt feltámadásában bízom, inkább arra számítok, hogy a színház egyszerűen nem tud elszakadni a saját identitásától, mert bárhogyan is próbálja a valóságot a színpadra gyömöszölni ebben a létezés-laboratóriumban, a valóság metafizikai természetűvé válik, amint belekerül a fikció terébe, és valamiféle történetet – még ha töredékesen is – közvetít felénk. Beszédet, jelentést, megszólalást és megszólíttatást. Hangot.  

 

Míg a színházi marketing azért hajt, hogy elegendő „fogyasztót” hozzon be a nézőtérre, a publikum attól tart, hogy a kortárs színház nem neki való. Te pedig azt írod, „amit a színész megért és önmagában-önmagával megtörténtté tesz, azt a néző is megérti.” Mire való a közönség?

A színházi marketing fogyasztói szerepbe kényszeríti a nézőt, holott a valamire való színházban a néző alkotó és partner. Valóban eluralkodott a néző elegáns és észrevétlen lenézésének a gyakorlata, amit csak megerősít napjainkban a klasszikusok eltökélt üldözése és kifejezetten fennhéjázó cenzúrázása. Ha megnézzük azoknak a Shakespeare-daraboknak a listáját, amelyeket a Globe Színházban mutattak be a Hamlettől a Lear királyig, akkor azt kell gondolnunk, hogy az állóhelyeket elfoglaló piaci eladók és őstermelők kivétel nélkül mind shakespeare-ológusok voltak, az ülőhelyeken meg csak doktori disszertációval bíró nézők foglaltak helyet. A közönséget arctalan tömegként felfogó marketing közönséggyalázó tevékenység, ami azt akarja elhitetni a nézővel, hogy ha az én termékemet veszi meg, jól választott. Azonban Lessing szerint, aki a dramaturgok védőszentje, a közönség már csak azért is partner, mert az utolsó ítélet bonyolult dinamika nyomán születik meg, és a néző sem tévedhetetlen. Mindaddig, míg a közönség nem látta az előadást, mi, színházcsinálók, nem tudjuk, mit ér az, amit létrehoztunk, és ez elképesztően termékeny viszonyt létesít magával az alkotói folyamattal. A könyvek eladásának a számából sem következtethetünk arra, hogy hányan olvasták végig, vagy vették ismét a kezükbe, hogy fölfrissítsék vele a dialógust. Egy absztrakt számot ismerünk legfeljebb, ami a piaci működést írja le, nem a Szellem mozgását, azaz a jelentések létrejöttét. A közönség mint hivatkozási alap a színház bulvárosodásának, vagy, ami még ennél is rosszabb, a politikumnak való kiárusításának a jele.   

 

Miközben az egész kötetet áthatja a gondolat, hogy a jótékony siker mérhetetlen, bensőséges naplórészletekben mutatod meg, mennyire megszenveded, hogy a próbafolyamat végén dramaturgként neked „semmi nem marad az egész előadásból.” Zavar, hogy mérhető sikerre vágysz?

Az előadás megszületése és elengedése valamiféle nehezen megfogható spleennel jár, megfeszített, több héten át tartó koncentrációt követő több héten át tartó depresszióval. Harcolok ellene, magammal, magamért, a hozzám közel állókért, akik nem érdemlik meg, hogy rájuk zúdítsam elegáns – valójában szörnyű – búskomorságomat. Közben meg állítom, hogy a dramaturg éppen az anonimitása révén gyakorolhatja saját alkotói szabadságát a munkafolyamatban. Talán nem a mérhető sikerre vágyom, legalábbis remélem, hiszen a dramaturg munkája természetéből fakadóan mérhetetlen. Viszont számtalanszor megélem, különösen a négykezes munkák során, hogy az a felismerés-halmaz, ami a próbafolyamat alatt az alkotók közös megszólítottságából születik, egyszemélyes sikerré válik.

Közös munkánk Silviu Purcăretével egészen más kategória. Az ember tragédiája temesvári bemutatója 2020. március 3-án még éppen megtörténhetett a lockdown előtt. Az akkori beszélgetéseinkből máig élek, olyannyira, hogy az előadás megszületését egy három nyelvű könyvben dokumentáltam, ami a napokban jön ki a nyomdából Az ember tragédiája / Tragedia omului / The Tragedy of Man címen.

 

Miután hosszú hónapokig éltünk létbizonytalanságban, azt hiszem, sokan fognak fájdalomcsillapításért színházba menni, erre te azt mondod, jobban járunk, ha a „felismerés rettenetes élményéért, és az abból való kiemelkedésért” megyünk. Soha nem akarod a belső munkát egy kicsit sem megúszni?

De, de, szeretném, csak éppen nem látom a lehetőségét. A színház és általában véve a közös alkotás aktusa a fájdalmat fájdalommal csillapítja, mert nem a felejtés médiuma, hanem a megtisztító fölemelkedésé. A létfelejtő nevetést pedig nevetéssel csillapítja, azaz a számon tartás ajándékában részesít, sokak közelében és közösségében. Nem tudom persze, létezik-e egyáltalán ilyen színház, ahol valóban együtt örülünk az örülőkkel és együtt sírunk a sírókkal. Ehhez talán meg kellene tanulni nem hazudni, sem a síróknak, sem az örülőknek, és leginkább önmagunknak. 

 

(Kérdezett: Fekete-Sipos Márti)


Főoldal 

2021. június 23.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA