Fodor György
Az állandóan változó
Lapis József: Beszédtöredékek a halálról
Lapis József jelenleg a Sárospataki Református Teológiai Akadémia könyvtárosa. Két évtizede kritikusként, irodalomtörténészként véleményez, a Prae, az Alföld, a Studia Litteraria és a Sárospataki Füzetek szerkesztőségi tagjaként működik. Elsősorban kortárs magyar irodalommal, gyerekirodalommal kapcsolatos tanulmányokat, recenziókat publikál. Noha disszertációja megjelent könyv formátumban (Az elmúlás poétikája. A haláltapasztalat esztétikai közvetítettsége a két világháború közötti magyar költészetben), és később kiadták esszéit is (Líra 2.0. – Közelítések a kortárs magyar költészethez), önálló szépirodalmi kötettel még nem jelentkezett. A Szépirodalmi Figyelő Friss hatás sorozata 6. elemeként megjelent versfolyam darabjai javarészt olvashatóak voltak más-más platformon (pl. Bárka, Dunszt, Eső, Tiszatáj, Vigilia), egységes szerkezetben a SZIF felelős szerkesztője, Vass Norbert látta kiadhatónak.
A kötet fekete-fehér borítója – Láng Orsolya munkája – számomra egyfajta jin-jang hatást kelt: a hófödte, tiszta, jobb oldali csúcsoktól övezett, a fájdalommentes kristálylétben fogant halálmezsgye és a szürke, lucskos, elfolyó életsziklák között egy vulkáni tufafolyam áll, amelynek közepén mégis izzik az élni akarás lávája. Noha a földi létre korlátolt egyén folyton gondol a halálra, gondolatai állandóan változnak az emberélet szakaszainak megfelelően. Hogy gondolni kell rá, vitathatatlan, hogy ennek az emberiség történetével párhuzamosan hagyományrendszerei alakultak ki, evidencia. Balajthy Ágnes a kötet fülszövegében, ajánlójában Roland Barthes Beszédtöredékek a szerelemről című esszékötetével hozza összefüggésbe a lapisi megszólalás retorikáját. Szerinte „Lapis verseiben az elmúlás elsősorban személyes: a saját lét törékenysége az apa halála felől válik megtapasztalhatóvá.” Ebben egyértelműen egykori egyetemi oktatója, Borbély Szilárd traumafeldolgozó hagyományait követi (ld. Halotti pompa). De a halállal való szembesülés, szembenézés megüt József Attila-i, Kosztolányi-féle hangokat is, nem beszélve a bibliai allúziók eszkatológiai magasságairól, amelyek a (beszéd)töredékességből a weöresi teljesség felé repítik a halálról való megnyilatkozás revelációit.
A kötet két ciklusa, a Változók és az Állandók 60 oldalban adja a létbizonytalanság esszenciáit. Prológusverse: a Három bajtárs (tekinthető ars poeticának, programadó kezdetnek, a halálról való társalgás gyújtópontjának), epilógusa: a Nagyszombat (a Három bajtárs című Remarque-regényből vett mottóval búcsúzunk a tisztes tanácsbéli fiútól, Józseftől; az apai név öröksége mérvadó: aki „nem vár feltámadást / A halál ad neki erőt” – egyedül itt hiányzik központozási jel, nincs pont, nincs zárlat!) Noha az utolsó vers a második ciklusban egyrészt már zárja a keretet, hiszen a Hajnal, hétköznap a halált isteni szférába transzponálja, ujjainkkal megtapintjuk a végtelent, ugyanúgy, mint a nyitóversben az egykorvolt apa által hajnalra befejezett, nem lényegtelen, hogy éppen 1981-ben, Lapis József születésének évében beszerzett könyv borítóját, amikor szintén apaként (hiszen Lapis immár saját kislányát neveli) újraolvasva saját elmúlásának melankóliájából a tisztes sztoicizmus, sőt már-már a békés transzcendens vágyával kezd neki maradék életének. Mert vannak pontok, amikor meg kell állni, amikor újra kell gondolni (éveink szerint: 18, 25, 33, 50, 80), és ezek mind egy-egy életszakaszt indítanak, amikor a változók módosulnak, a stabilnak hitt sztereotípiáink megváltoznak, életvezetési gyakorlataink csődöt mondanak, majd újraíródnak. Egyvalami bizonyos csupán: hogy fizikális, kémiai, biológiai és termodinamikai, vagyis pozitivista, abszolút materiális értelemben még élünk, „és ebbe más is belehalt már” – számomra ez József Attila-allúzió, egy szembeöltő Mama-rájátszás azonban Lapisnak jutott eszébe: „Mozdulnék én, / de most már fél ő, / egyszer rímel minden élő, / kérni nem mer, nem akar.” (Elfordulások) Az elfordulást értelmezhetjük sokféleképpen: önmagunktól, párunktól, társadalomtól, Istentől. Azt hiszem, a belső elvonulásra, melankóliára hajlamos lírai én képes mindet egyszerre működtetni, ahogyan Lapis József egy korábbi – ebben a kötetben nem található – megrendítő írásában tette: Egy elvált apa noteszéből.
A legizgalmasabb annak a folyamatnak a megfigyelése, hogy az eredendően bölcs, szinte buddhista identitás hogyan távolítja el magától a nyugati világban szocializálódott, rettegő egót, aki még ösztönösen kapaszkodik, ragaszkodik, aki természetszerűleg önző, akit a földi lét marasztal, korlátoz, depresszióssá, dühössé tesz, de amint megérti a múlandóság szükségszerűségét, a tehetetlenség nem newtoni, hanem nietzschei törvényeit, lélekdarabkái rögtön visszazsibbadnak a Teremtő ölébe, s ettől végérvényesen elmúlik a düh, nyugodtan „megtér még egy kicsit egy alacsonyabb valószínűségű rendezetlenségbe”. Többször nyomatékosan szerepel, hogy kapaszkodót a hit (elsősorban nem a templomba járó vallásossága) jelent: „Az Úr házában lakozom hosszú ideje.” (Vessző) A kegyelemben tartás tudata újabb lelkifurdalást okoz, hogy nem megérdemelt ez a nagy isteni jóság. Az Állandók ciklus tulajdonképpen versről versre Isten szeretetének, hiányának, keresésének, és a belső béke megtalálásának krisztusi stációit manifesztálja, amelynek végén remélhetőleg ismét térdre ereszkedünk majd szelíd bárányt simogatva, az utolsó ítélet kegyfényében sütkérezve. De hogy közben hányszor feszíttetünk meg a Földön, hányszor érezzük bordakosaraink között az ismerős fájdalmat, azt valóban csak a Jóisten tudja.
Az emberi lény számos módon találkozhat a halállal: a költő saját tapasztalásain sokunk ugyancsak átesik. Az apa halála (a legerősebb, legmélyebb pszichogenetikai kapocs – összesen tizenháromszor említi), a ravatalnál álló gyermeki én tanácstalansága, egy szintén gyermekkorhoz köthető, szeretett kuvaszkutya pusztulása, a nagyszülők halála (a nagyapai sírkő simítása, nagymama egykori kendőjének érintése), egy vonatbaleset mind-mind közelebb visz az elkerülhetetlenhez, amely végletekig finomított érzékszerveinkre elementárisan gyötrő hatással van: „tapintható, ízlelhető, belélegezhető… Működésük mégsem viszolyogtató: a versekben finom motozássá szelídül” (Balajthy). A Babits nyomán haladó („Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, / ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas / fényes, páncélos, ízelt bogarat”), kiművelt, poeta doctusra jellemző versírást (ld. Natura) Weöres Sándorra emlékeztető sűrítések univerzalizálják, s teszik a költői hangot egyedivé, felismerhetővé: pl. szeplőfény, szemfénymetszés, létiskola, ténytánc, szöszbogár, hitbogár, fényjáték-illúzió, fénypára, lószőrfélelem, lélekkinövések, előjáték-élet, vázvilág, üregszilárdság, száraznyirok, hordamagány, pikkelybölcső, lebernyeghideg.
A világ felfogásának elsődleges mechanizmusa az ujjakkal való tapintáshoz köthető, később jön az ízlelés, a hallás, majd a látás, s az utóbbi fokozatosan veszi át a legfontosabb szerepet. Ugyanígy a kötetben az első versben a tapintás atmoszférateremtő erejével találkozunk, míg az utolsó, hajnali hétköznapon a „[s]zemed alatt felgyűrődik a látóhatár” sorral a mindenórás rettegés végét engedi láttatni, az élet-halál mezsgyéjét, amelyben nincsen öröm, sem gyász, csak az ismeretlenbe való beletörődés, a megérkezés csendje. A József Attila-i „bársony nesz” tapinthatatlanságának szinesztetikus illúziója kifacsarja a lelket, állandóan vak dióba zárva, borzongató sötétben kódorgunk önnön életünk útvesztőiben. Bárhová nyúlunk, ujjaink csak a múlt rögös redőit szoríthatják, csak a kiüresedett magánygyolcsot ölelhetjük. A legkiábrándítóbb, hogy „[k]idolgozatlan mintázatú a magány felsőruhája”, a legátlagosabb pillanatban törhet ránk, akár egy péntek délután az egyetem folyosóin, a mózesi értelemben a hegy tetején, vagy nemes egyszerűséggel a legnagyobb tömegben, a horda közepén. Huszadik századi tapasztalás ez, amely leginkább a huszonegyedikben gyűrűzött, pedig Pilinszky a Négysorosban már 1946-ban megírta ezt a dermesztő ragyogást, ezt a katatón alkonyatot. Az elidegenedés irrealitását, az egzisztenciálisan frusztráló tömegmagány fogalmát Fodor Ákos haikuja fejezi ki legszemléletesebben: „Bármilyen Csoport / eleve kirekesztő: / ez tartja össze” (Tömegmagány). Lapis soraiban szintén felsejlik ennek a léthelyzetnek a fenyegető tragédiája, de képes feloldódni a „másban megfürösztött” arc lehetőségével: „Egyedül volt, és másokkal lett. / Másokkal van egyedül”, vagy „Egyedül hal meg, és másokkal”, vagy „Magányban támad fel, és mással”, vagy „Egyedül megyünk, és egyedül érkezünk. / Mindig mással.”
A magvető kivár. Életfolyamunkban hol egyedül vagyunk boldogok, hol társsal, hol társas magányban vagyunk boldogtalanok, hol magányban vagyunk elhagyatottak, de az önmagát emberként definiálni képes entitás predesztinált, evolúciós küldetése az, hogy amíg lehetséges, a környezet folyton növekedő rendezetlenségi állapota és entrópiaszintje mellett maradjon épségben (értsd: állandóan változónak) a Csíkszentmihályi-féle flow-ban. Eszerint – figyelmünket erősen önmagunk vizsgálatára fordítva – csak egyet érdemes megjegyeznünk, ami tulajdonképpen a katartikus Lapis-kötet végső tanulsága is: „Talán megszokunk nem élni.” (A világ végezetéig)
Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, 2024.
Megjelent a Bárka 2024/5-ös számában.
