Pál-Lukács Zsófia

 

Valami sajátosan emberi

Nádas Péter: Rémtörténetek

 

Az ember végcélja (boldogság) ugyanis nem lehet pusztán az élettevékenység, mely a növényekkel közös, sem az érzéki élet, mellyel az állatok is rendelkeznek, hanem csakis valami sajátosan emberi, az értelmes természetnek megfelelő tevékenység. (STh I-II, 1-5). – (Arisztotelész)

 

„Már megint mindent [...] újra kell értelmezni”[1] – írta Bagi Zsolt Nádas Péter Világló részletek című művének megjelenésekor a Műút folyóiratban. Már megint mindent újra kell értelmezni, állapíthatjuk meg most az író Rémtörténetek című regénye kapcsán. Újra kell értelmeznünk az opus egészének ismeretében, és akkor is, ha új interjú, esszé vagy szöveg jelenik meg Nádastól, mivel ezekben fontos szempontokra világít rá. S az újraértelmezések sorát a születésnapi kerek évforduló is tovább bővíti. Sőt mi sem teszi időszerűbbé és reflektáltabbá jelenleg, mint az idei év, a nyolcvanadik születésnapot övező figyelem, úgy is mondhatnánk, ünnep (noha tudjuk, milyen ambivalens viszonya van a születéséhez, emlékezünk a Világló részletek nagy hatású fejezetére, amelyben az 1942. október 14-én zajló korabeli párhuzamos történelmi eseményeket beszéli el). Meggyőződésem, hogy az idei évforduló köré szervezett programok befolyásolják a regénnyel kapcsolatos olvasási motivációinkat, a ráhangolódást is segítik. Ha nem is szeretnénk kiemelten ezekre összpontosítani a megértés során, figyelmen kívül sem hagyhatjuk őket. Így tehát, az interjúk által teremtett hangulat, a Litera nagyvizitje Gombosszegen 2022. nyarán, Nádas megnyitóbeszéde az Ünnepi Könyvhéten, a Műútban megjelent esszéje A szépírás mint hivatás címmel, Károlyi Csaba Egy teljes év – Beszélgetések Nádas Péterrel című, a szerző születésnapján bemutatott interjúkötete, a Nádas Péter Budapestje eseménysorozat, az Arcus Temporum Művészeti Fesztiválon készült interjú a Megújulásról Pannonhalmán, az ehhez kapcsolódó fotókiállítás ugyanitt és Frankfurtban, a Minimo. A sötétség színei című kiállítás és egyéb események mind befolyásolják az olvasást, a szöveg és a szerzői szándék megértését. Természetes, hogy ezekhez kapcsolódik a regény, ezt támasztják alá a megjelenési körülmények is, azaz maga az időzítés – noha Nádas valójában roppant elegánsan jár el: a Rémtörténeteket korábbi szövegek alapján állítja össze, régi-új művet alkot. Visszakéri a Berlini Művészeti Akadémia Archívumából az 1970-es években írt jegyzeteket, majd két és fél évet dolgozik az anyagon a mű megjelenéséig. Ugyanakkor éppen a Literának adott interjúban[2] nevezi a Rémtörténeteket „egy nagyon önéletrajzi könyv”-nek, eszerint a szöveg a saját élettörténettel lép kapcsolatba, sőt ezenfelül újfajta szereplehetőségeket, párhuzamosságokat is sejtet: „Azonos vagyok az örökké szitkozódó Terézzel, aki egyszerre van a faluval és a falu ellenében, azonos vagyok a nagyokos Piroskával, aki mindent megért és semmit nem ért, és főleg a mozgássérült fiúcskával, Misikével. […] Korábban egyik munkámban sem azonosítottam magam senkivel és semmivel.”

Nádas már az öt éve megjelent Világló részleteknél szokatlan formát választ. Memoárt ír, önéletrajzi regényt, másfél évtized anyagát dolgozza egybe a közel 1200 oldalban. Az új regényben szintén megújul a forma és az elbeszélői pozíció, a különböző rémtörténetek a társadalmi rétegződés újfajta szegmenseit hozzák közel az életműben. Ráadásul a címválasztás a gótikus regény műfaji sajátosságait idézi, adott tehát egy új műfaj- és hatástörténeti kánon. Nádas az angolszász irodalom gótikus vonalát emeli ki: „Nagyon szerettem rémtörténeteket olvasni, Walter Scottot, Szerb Antalt, Edgar Allan Poe-t kevésbé, de például Puskint, vagy akár Oscar Wilde-ot vagy Leacock paródiáit. Kastélytörténeteket, kísértethistóriákat, mindazt, amit az angol kultúrkörben gótikus irodalomnak neveznek. Jókainak is van egy ilyen regénye”.[3]

A néhány napot átfogó cselekmény, a „ráérősen felépített elbeszélés” összefüggő narratív struktúrában olyan történeteket mutat be, amelyek allegorikus olvasata valóban visszavezethet a szerzői életrajzhoz, de nem biztos, hogy ezen az úton kell elindulnunk. A műben mindvégig jelen van a gonosz: „Ennyi gonosz lelket soha nem láttam én sehol még egy rakáson. Mind beteg”, olvassuk a bevezető részben. De kik ezek az esetlen és rémisztő figurák, akikkel a szerző azonosítja magát? Ellentétben a korábbi művekkel és a posztmodern gótika kiemelt helyszíneivel, például a metropoliszokkal, a mű szereplői vidéki környezetben élnek, a fő helyszín egy Duna menti falu – talán Kisoroszi –, a történelmi beágyazottság és a politikai környezet árnyaltan jelenik meg. A városi polgár vagy az arisztokrata életét a falun élő ember, a közösség bemutatása váltja fel, az egymás mellett élő nyelvhasználók (táj)nyelvben közvetített, legtöbbször közhelyekkel kifejezett világlátása (amit például Háy János Mamikám című műve is tematizált, véleményem szerint nagy hatásúan). Persze korántsem szociográfiai szempontból ismerjük meg a közösséget, ez inkább mellékszál. Meghatározó viszont a vallási, pszichológiai és nyelvhasználati aspektus, a hozzájuk kapcsolt zsargon. Ösztönzően hat az olvasóra a megismerés vágya, Nádas próbálja megérteni a nyelvben lévő mechanizmusokat, ezek működését, módszerében szórakoztató a dolgok tragikus és sokszor kiemelten humoros együttállása. A megértéshez azonban legalább kétszer kell elolvasnunk a szöveget (a zárás annyira hatásos, hogy az olvasót furdalja a kíváncsiság, hogyan készíti elő a narrátor a tragikus véget, hogyan írja le innen nézve a szereplők egymáshoz való viszonyát, és az sem mellékes, hogyan viszonyul ez a lezárás a műfaji sajátosságokhoz). Ha a megújulás felől közelítünk a megértéshez, érdemes felidézni az életmű eddig alkalmazott fő tematikus és poétikai megoldásait is. Ezért jogos Jánossy Lajos észrevétele, aki úgy látja, hogy megnyilatkozásaiban Nádas „elkönnyíti” a könyvet – igaz, első olvasáskor a befogadó számára is egyszerű minden (az Emlékiratok könyve utolsó mondata a Rémtörténetekben is megjelenik), a közhelyekből építkező világ az olvasóban is unalmat, egyhangúságot áraszt. Ez az első esztétikai tapasztalatunk.

A hétköznapiasság tehát elsősorban a tét nélküli párbeszédekben, a tréfákban, azaz a nyelvben ölt formát. Trágárságok, kiszólások szervezik a beszélgetéseket; a nyelvhasználat leképezi a szereplők életét. Nádas Pétert a kész válaszok és beszélgetési sémák mögötti mechanizmusok érdeklik, ezért szerepel váratlanul sok közhely és káromkodás a regényben. Úgy gondolom, a rémtörténetek specifikumaira a szerző elsősorban a nyelvi regiszterrel játszik rá, az élőbeszédszerűségben jelen levő közönséges nyelvi fordulatok valójában szerzői döntések, amelyek éppen a tudatosságról, a megmunkáltság fontosságáról tudósítanak. A közhelyek tehát a fikció esztétikai sajátosságainak sokoldalú értelmezhetőségére hívják fel a figyelmet. Ezért is gondolom azt, hogy a mű legfontosabb intenciója, hogy rámutasson a közönségesnek mint közismert, általános, megszokott, mindennapi jelentéseket magába sűrítő nyelvi és gondolati, viselkedésbeli kérdésnek a működésmódjára egy olyan műfaj révén, amelyhez szintén ezek a panelek kapcsolódnak (mit is gondolunk valójában a gótikus regényekről?). Ezáltal az lehet az érzésünk, mintha a realizmus visszaírásával találkoznánk. A megjelenő rémtörténetek tehát alapvetően nagyon is valóságos történetek, persze néhol egy utalásrendszer részei – például a látomások, a kísérteties vihar, vagy a Duna által kódolt szimbólumrendszer. A tájélmény alapjául szolgáló Dunához többször társul baljóslatú konnotáció, hasonlóan Arany János Híd-avatás című balladájához, az öngyilkosság helye (Róza is rendre fenyegetőzik azzal, hogy a Dunának megy).

Rémségesek kissé a szereplők is. Egy régi világrendben találjuk magunkat, az asszonyok otthon munkálkodnak, szőlőt kapálnak, a férfiak dolgozni járnak el. Legtöbbször munka közben látjuk őket, a regény is egy kapálásjelenettel indul. Öregasszonyok, özvegyek főzik a lekvárt. Itt találkozunk az ügyefogyott Rózával is, a kisegítő iskolába járó, epilepsziás lánnyal, aki a kapálásban és egyéb munkában segíti Bánya Terézt, mégis úgy tekintenek rá a faluban, mint aki az ördögtől származik. Hiába magyarázza a pap, hogy az epilepszia egy betegség, mások számára rémisztőek a rohamai: „Inkább a habtól riadtak meg, kicsapott a szájábul”. Félnek egyedül hagyni, nehogy kárt csináljon magában a beteg eszével. Róza karakteréhez is hozzárendelődik a „kozmikus közöny és a kriminális erőszaktevés valamennyi ábrándja és késztetése”. A férfiak kihasználják, a kiszolgáltatott helyzetekből pedig nem kívánt terhességek és rémtörténetek sora következik. Brutális kegyetlenséggel vetnek véget a koraszülött gyermek(ek) életének. Szintén ennyire ijesztő Banya-Bánya Teréz, aki korábban „a bolondoknál dolgozott a nagy budai tébolydában”. Úgy viselkedik, mint egy boszorkány, mikor elérkezik az órája, őrjöngeni kezd, átkozza a többieket, és hasonlóan „beteg” a negyvenéves, ősöreg arcú Törpike, a Bodor-próza világára (!) emlékeztető karakter, valamint beteg a fia is, aki rendszeresen bántalmazza őt, s hogy felhívja magára a figyelmet, sokszor megkínoz egy kiskutyát azzal, hogy a vízbe hajigálja. Ide kapcsolódik Fabiusné Bellamy Margit és a fogyatékos Misike karaktere, akik nyaralni érkeznek Terézhez.

Látogatásuk nagyon fontos poétikai váltás, a vendégszeretet-gyűlölet sajátos működését képviseli, ezáltal pedig behoz egy fontos etikai szempontot is. Hasonlóan a Világló részletek egyes leírásaihoz, apró illemtani betoldások lazítják a narrációt. Bánya Teréz a budapesti Ritzben töltött szolgálati időből származó ismeretei alapján jól tudja, mire kell figyelni egy vendég érkezésekor, hogyan terítenek, milyen részletek fontosak. Készülődése, vendégváró gondolatai, ismételt átkozódásai és gondoskodása új hangulatot teremt a regényben, intézkedései hol együttérzést, hol nevetést váltanak ki. Ugyanakkor a várakozás eseménysorában is megjelenik a kettősség. Szörnyűséges elemként működik a „nyomorékok” iránt érzett megvetés a szereplőkben. A vendéglátó például alig érez empátiát a tolókocsiban érkező Misike iránt, rendre „nyomorék gyermek”-ként emlegeti. Misike viselkedésében, túlmozgásainak és ezek kontrollálási nehézségeinek az értelmezésében valójában egy jól felépített önreprezentációnak lehetünk tanúi, ezek révén Fabiusné sokkal több mindent elmond önmagáról. A megaláztatások ismertetése révén tehát önmagát építi fel az ápoló anya is. S miközben az ő és Bánya Teréz hangulata, értékítélete felől ismerjük meg a történéseket, megfeledkezünk arról, hogy Misikére összpontosítsunk. Olvasói mulasztásunk súlyát csak a regény záró fejezete teszi igazán nyilvánvalóvá. A befogadó morális tartását Nádas ezzel a megoldással játssza ki. Ez a Rémtörténetek igazi bravúrja, hogy az olvasó is bűnrészessé vagy még inkább: bűnössé válik.

De nem csak a mélység húz le magához ebben a regényben. Szó szerint felemel a részletekben megmutatkozó transzcendencia, az egyházi világgal kapcsolatos leírások hatása. Amikor Róza például elképzeli, ahogyan „viszi őt az angyal a jóisten közelébe”, tompul a kozmikus közöny. Felélénkülést hoz az intellektuális jelenléte a plébános és a román orvos karakterében, kettejük közül is fontosabb a pap karaktere, aki alkatával szintén perspektívaváltást hoz a szövegben. Az ide kapcsolódó részekkel, amelyek a bencések, a jezsuiták vagy a pap élettörténetének a leírásával újfajta retorikát és világlátást hoznak, megjelenik „az emberi élet lélektani realitása.” Jónás atya lelkészi gondolatai, a szertartásrendhez kapcsolódó ruhák, illatok, a szokásrend vagy a túlméretezett sekrestye látványa, a reneszánsz szekrény leírása esetlegessé teszik a gonosz erők jelenlétének egyeduralmát (noha a rend életében is találkozunk igazi rémtörténetekkel).

És Mirák Piroska karaktere, aki mindent megért és semmit nem ért? Ez a fiatal lány része a közösségnek, de intellektusával, habitusával mégis kívülálló marad. Valósággal szerelmes a véglény Misikébe. Sokat foglalkozik vele, sokszor olyankor is, amikor barátaiból, a ragyogó emberpéldányokból álló „lehengerlő, vidám egy társaság” meglátogatja őt. A képzett mérnökök, építészek, gépészmérnökök, műegyetemi hallgatók, ha lemennek a Dunára, szórakoztatják Misikét, ilyenkor: „nagy nevetések közepette a kocsijával együtt beletolták a vízbe, míg derékig elmerült.” Milyen megindító és részvétkeltő ez a keresztelés motívumát is felidéző mozzanat, Misike víz-élménye. Az „empátia üres adottságá”-ban együtt van a jóság és a szolidaritás, a gonoszság és a rút, és persze sok más ellentétpár is. De félő, ha ily módon közelítenénk a Misike karaktere által hordozott jelentésrétegekhez, értelmezésünkben közönségessé válnánk. Maradjunk inkább Timaiosznál és Kerényinél, és keressünk a műben „világrengető felismerések”-et.

 

Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022.