Smid Róbert
Ráhallgatni és nem elhallgatni
Tőzsér Árpád: Suttogások sötétben
Mikor szoktunk suttogni a sötétben? Amikor félünk, és nem akarjuk magunkra vonni a figyelmet. Vagy amikor csak egy bizonyos illetőt akarunk figyelmeztetni a jelenlétünkre. De a sötétben suttogás lehet maga az a jelenség is, ami megijeszt minket. És persze ott van H. P. Lovecraft klasszikusa, a Suttogás a sötétben; egy elbeszélés, amely két professzor történetén keresztül a tudás és a bizonyosság viszonyát tárgyalja. Amikor az egyik tudós megpróbál beszámolni a birtokán megjelent idegen lényekről a másiknak, rájön, hogy semmilyen módon – sem a fényképezőgéppel, sem a fonográffal – nem képes rögzíteni őket. Tőzsér Árpád új kötete, a Suttogások sötétben a Lovecraft-szöveg filozófiai problémafelvetését képviselve a sötétben suttogás eltérő modalitásaiban szólal meg: megszólalója néha kívülállóként meghúzza magát, máskor pedig nagyon is fenyegető belátásokat suttog felénk.
Első olvasásra úgy tűnhet, hogy a kötet széttartó bölcseleti és irodalmi hivatkozásokkal – még talán azt sem lenne túlzás mondani: evokációkkal – dolgozik, Martin Heideggertől Thomas Pynchonig, Xenophontól az említett Lovecraftig. Heidegger mindazonáltal kiemelt szerepet kap köztük, és ez bár eszünkbe juttathatja azt, ahogy Tóth László 2018-as kötetében egy másik meghatározó filozófust, Wittgensteint avatta versbeszéde központi figurájává, Tőzsér vállalkozása két alapvető szempontból is mutat eltérést Tóthéhoz képest. Az egyik, hogy nála erősebb a kritikai szólam, a hallgatás vagy a lakozás kérdésében vitázik a bajor mesterrel, felülvizsgálja, sőt kigúnyolja annak állításait: „Martinnak őt a kalitka-numenon / másik lakója, egy Martin nevű / süketnéma hajléktalan férfi hívja, / akinek egyébként mindenki / s minden Martin. Martin a kő / a feje alatt, Martin a nyárfa / fölötte” (Martin); „A falu legelső lakói mocsarak, erek, vizek fölé építkeztek, de nem milliónyi vörösfenyő cölöpre, mint Velence, hanem az almaként kettévágott kőhegyek oldalába., házaikat mintegy beásták a hegyekbe. S építkezésük hogyanja ma csaknem olyan szakrális talány, mint a Machu Picchu építkezéstechnológiája. Más szóval: apáink ismerték a lakás, a »lakozás« költészetét” (A „lakozás” költészete).
A másik eltérés, hogy Tőzsér egyedi, különböző időkből összeválogatott személyeket felvonultató filoszpanoptikuma a történelem folyásának vizsgálatával a jelen helyzet megértésére törekszik, úgy az irodalmi folyamatok, mint a közéleti események és a technológiai fejlemények terén. Ezt tetten érhetjük egyrészt lokálisan, amikor a volt Csehszlovákia kortárs viszonyairól értekezik. Ez a politikainak is nevezhető vonal azonban minden konkrétsága ellenére sem minősíthető provinciálisnak, nemcsak azért – mert a manapság főleg a német akadémiai közegben igen divatos – többnyelvűség irodalmi megjelenésével kezd valamit poétikailag, például amikor a „bazmeg” szó nyelvek közötti eltérő jelentéseit játssza ki egymás ellen: „Brüsszelben, állítólag, a V-4et is csak / BAZMEG-4-ként emlegetik” (Fogadás a pozsonyi várban). Hanem azért sem, mert összehasonlítva az anyaországi irodalmi fejleményekkel – leszámítva Térey és Szálinger költészetét, persze –, aktuálisabb problémákat feszeget, és nem kerüli meg azok globális kontextusát: „Ettől a »törzsi erkölcstől« retteg ma az EU és a Nyugat. A család s a közép-europaizálódás nagyobb veszély, mint az Iszlám Állam s a terrorizmus”.
Metaszinten is tetten érhető a jelen viszonyok megértésére tett kísérlet a kötetben, részben a történelemfilozófiát, részben pedig az emberi és intézményes létezésről való gondolkodást értve ez alatt. Amikor a Suttogások sötétben számba veszi a huszadik század meghatározó bölcselőit, Foucault-tól (Én-ek) Heideggeren át Paul Virilióig (Végső stuktúrák), akkor egyszersmind szembesíti is azok legmeghatározóbb teóriáit (az állam szabályozó szerepétől a költői lakozáson át a gyorsulásig mint a civilizációs fejlettség fokmérőjéig) a jelennel, illetve azzal, ami most divatos a filozófiában. Ebben a szembesítésben egyszerre van benne a keserű kiábrándulás – persze jó nagy adag szarkazmussal ellentételezve –, hogy a nagy idolok gondolatai ma nem tűnnek relevánsnak, és egyfajta tanácstalanság is, hogy a poszthumánhoz mint ember utánihoz és ember nélkülihez hogyan lehetne ezeket a gondolatokat viszonyítani. Illetve, hogy milyen következményekkel bír ez a költészetre: „Nem vers már e méla / szöveg se, csak emlékezés a Versre, a VilágÉnre, / a fényre, Nap bátyánkra, a személyes névmás e- / gyes szám első személyére, az Én-re: az Úrra!” (Emlékezés a lírai versre); „De mi közöm magamhoz is, versbéli szerepeimhez? Mi közöm ehhez a vershez, amelyben számomra még szerep sem kínálkozik?” (Történelem szájszagközelben). Ha ugyanis a huszadik század meghatározó gondolatai érvényüket vesztették a kortárs viszonyok között, nem kínálkozik túl derűs kilátás azoknak sem, amelyeket most fogadunk el érvényesnek.
Ezért nem véletlen, hogy a kötet középső harmadában az ókori ciklikus időfelfogás egyre-másra előkerül. Ekképpen a versek azt állítják, hogy ugyanazokat a folyamatokat járjuk végig, például a gazemberek mindig visszatérnek – visszakapcsolva ezzel a közéleti darabokhoz a kötet első harmadából. Ugyanakkor annak fenyegető realitását is megelőlegezik, hogy szükségszerűen el fogja veszíteni az érvényességét minden ma gondolt gondolat is. Ez egy paradoxonhoz vezet: ha valóban körforgásról beszélünk, akkor hogyan évülhet el valami? Ezt a Suttogások sötétben az „új istenek” több versben való szerepeltetésével oldja fel. Ha léteznek a Mérhetetlen Vének, Lovecraft ősi istenei, ahogy az a kötetcímadó versben szerepel, akkor lennie kell újabbaknak is, amelyeket az ember talált ki és használ fel saját önös céljaira (Ember és kora). S éppen a folytonos innovációk, az újraalkotások azok, amik elleplezik, hogy legfeljebb csak a már megtörténtet éljük át újra s újra: „Ami van, minden volt már, / világvég is, nem is egyszer. / Delphoi, Bábeli Könyvtár… / Újraképzeljük Apollónt. // A költőt és az istent, / s azt, hogy valaha éltünk. – / Déli szelet lehel egy tölgy, / a vers tudattalanját” (Ősz a Parnasszoszon).
A Suttogások sötétben versbeszédét tekintve két irányba is nyit, a fiatal líra és a generációtársak felé. Legutóbb Tóth Erzsébet A kínai legyező című köteténél figyeltem fel arra, ami Tőzsérnél is szembetűnő: az idősebb lírikusok sokkal inkább tisztában vannak azzal, ami a fiataloknál történik, mint fordítva. Ez nem csak a témákra (Nonhumán, Poszthumán vers), de magára a versbeszédre is igaz. Míg Tóth Erzsébetnél a közéleti tétek és a történeti avantgárdra rájátszó hangvétel megidézhette a legfiatalabb költőgenerációból Ferencz Mónika vagy Vida Kamilla műveit, Tőzsérnél a dokumentarista, helytörténeti versek (Ad altere Dei, A „lakozás” költészete) mutatnak frissességet Makáry Sebestyén vagy Szálinger Balázs költeményei felől olvasva. Szintén elkerülheti a kötet olvasása közben a figyelmünket egy rövid, de a lírai folyamatokra annál erőteljesebb reflexióval bíró darab, az utolsó harmad nyitóverse. A vénség lírája alapján Tőzsér tisztában van azzal, hogy az irodalomnak mindig is témája volt az élet végén történő létösszegzés, és hogy ilyenkor a versek az azokban jelenlévő megszólalási aktusok miatt a túlélés, a még ittlét biztosítékaként funkcionálnak. Ha ennek a versbeszédnek a megjelenését nézzük Ágh Istvánnál, Oravecz Imrénél vagy a nemrég elhunyt Tandori Dezsőnél, nemcsak az a kijelentés tűnik érvényesnek, hogy a „vénségnek nincsen hű lírája”, vagyis az öregkori „tengést” nem lehet teljes mértékben visszaadni a költészetben, de az is, hogy „[a]ki viszont a tengést csak látja, / nos, annak mit sem jelent e hír” [kiemelés tőlem – S. R.]. Ugyanis bár az eljárásmódok (pl. a számbavétel, az elszámolás, a létösszegzés stb.) és a témák (pl. a betegség, egy cselekvés utolsó végrehajtása stb.) megegyeznek valamennyi olyan szerzőnél, aki a „vénség líráját” írja (tovább), az egyes versek nem hangzanak ugyanúgy, ha nagyon hasonlónak látszanak is.
Végső soron a Suttogások sötétben a heideggeri költőien lakozás lehetőségeit mérlegeli, ám már a poszthumán tapasztalatával felvértezve. Ez a líra tudatában van annak, hogy Pynchon epikája az emberi mibenlétének új kérdéshorizontját nyitotta meg, és ez fenyegető következményekkel jár a versre nézvést is: ha a világszellem, a zene és az egyéni autonómia helyét átveszik a haditechnikák, a frekvenciák és a puszta túlélés (A Világszellem elhagyja az anyagot), az nem hagyja érintetlenül a versben megszólaló ént sem. Tőzsér kötete ennek mérlegelése, és ehhez kapcsolódva új utak felderítése. Bátor, friss és a legkevésbé sem nehézkes gondolati líra; ha soknak tűnik is a bölcseleti hivatkozás benne, a gondolati íve letisztult és átlátható. Érdemes ráhallgatni, és észrevenni ezt a költői lakozást még akkor is, ha a kor sötétségétől nehezen látunk.
Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.
