Pál-Lukács Zsófia
Nemzedéki sorsesemények
Nagy Koppány Zsolt: A vendégmunkás (és a) dalai
Milyen hazája van egy székelynek?[1] tehetjük fel a kérdést, idézve egyik Sántha Attilával készített interjú címét Nagy Koppány Zsolt 2021-ben megjelent A vendégmunkás(és a) dalai című műve (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021) kapcsán. Ez a szöveggel való találkozásunk első kérdése, amit több, jelentőségében hasonló kérdés követ a befogadás során, rögtön a cím értelmezésekor. A szerző korábban megjelent szövegeket illeszt össze, majd egészít ki új részekkel, hogy összeálljon a számára különleges jelentőséggel bíró mű, az öt fejezetből és az Elöljáró beszéd-ből álló „székely könyv” Csillag István jellegzetes illusztrációival.
A vendégmunkás idegen országban meghatározott időre munkát vállaló személy – ezt a találatot adja a világháló a vendégmunkás szó meghatározására, de más forrásokban is hasonló összefüggésekkel találkozhatunk. A hivatalos és köznapi megközelítésekben egyaránt közös, hogy a társadalomtörténeti kontextus felől értelmezik a vendégmunkás fogalmát, a munkás és vendégmunkás közötti formális megkülönböztetés pedig sok esetben kiegészül egy lélektani aspektussal is.[2] Nagy Koppány Zsolt a címben lép kapcsolatba ezzel a jelentéssel, majd a szövegen belül játszik a jelölt konnotációival. Első sorban vitatja a vendégmunkás fenti meghatározásának igazságértékét, ami azt jelenti, hogy az itt kiépített fogalom alárendelődik az értelmezésnek, ugyanakkor ellent is mond neki. A könyvben szereplő vendégmunkás helyzete egyedi, mégis általános; nem idegen számára az ország, ahová sokunk által ismert körülmények révén érkezik, hiszen Erdélyből „hazajön” az anyaországba. A vedégmunkás kálváriájának a bemutatása során a hazaérkezés tapasztalata mellett egyéb, székely identitáshoz kapcsolódó toposzt körülír, ezek közül számottevő a székelység és a magyarság mint állampolgárság között feszülő különbségtétel: „Rang ez is kérem”, állapítja meg az elbeszélő a magyar állampolgársággal kapcsolatosan. A két ország közötti korabeli különbségeket az ide utazó rendre megtapasztalja, a hazatérő pedig ennek élményanyagát a visszájára fordítja (magyar rendszámú autóval, immár magyar útlevéllel rendelkező kivándorlók hazaérkezésükkor rosszallóan nézik az otthoni állapotokat, életstílust, életkörülményeket). A szövegben felértékelt a haza fogalma, ami Tompa Andrea Haza című regényéhez hasonlóan, a honvágyban mutatkozik meg. A honvágynak vannak tárgyi kötődései, ennek legplasztikusabb példája, hogy székely bicskát használ (ami kezd rozsdásodni), de megjelenik a gondolkodásban és a nyelvben is. Ezek a könyv legizgalmasabb megoldásai: az elbeszélő kommentárjaival, kiszólásaival egy rendkívül fluktuáló szöveget hoz létre. Nagy Koppány Zsolt különlegesen fogékony ezekre a jellegzetességekre, kiváló arányérzékkel alkalmazza a székely nyelvi kliséket, illetve gondolkodásbeli sajátosságokat az egyes élethelyzetek megírása során.
De vannak más tényezők is, amelyek árnyalják, illetve sajátszerűvé teszik a vendégmunkásokkal kapcsolatosan kialakított képet. Nyilvánvaló például, hogy a fenti definícióval ellentétben, a könyvben szereplő vendégmunkás nem meghatározott időre jön az országba és feltehetően nem is (csak) munkavállalás céljából, noha a munkás-lét adja önazonosságát, ezt a „rendesen összezavart identitástudat”-ot: „Én büszkén, mégis szerényen – munkásnak tartom magam” (33.) - (csúsztatás, hogy ő nem igazi vendégmunkás, mivel angolt tanít). A munkás konnotációja hozza magával a migráns irodalom szövegkörnyezetét, melynek külön része a vendégmunkásirodalom. Kérdés, hogy van-e a szövegben történeti és esztétikai vonatkozás, ami összekapcsolná ezt esetleg a munkás-kommunista diktatúra irodalmával, hiszen a kifejezés ezt a kontextust is hozza magával, illetve, hogyan reagál a mű arra, hogy az 1980-as évektől az irodalmi diskurzus kiegészült a kultúrális migránsok fogalmával, mellyel kapcsolatosan a magyar irodalom egy újfajta irodalmi hagyománnyal is párbeszédbe lép (lásd Milbacher Róbert A kultúrális migránsokról című írását).
A könyv szövegkörnyezetében a vendég szó jelentésrétegei is hangsúlyosak, főként a történeti kontextus felől olvasva (ti. a magyarság helyzete a Trianont követő időszakban az anyaországtól elcsatolt területeken). A vendégül-látás, vendégfogadás jellegzetes formái helyett itt az idegenség a legfőbb tapasztalat. Az én-elbeszélő ritkán tűnik fel társas kapcsolatokban, egész ittlétét az idegenség és a magárautaltság határozza meg: „Nagy-nagy sugárúton kicsi székely legény. Sok-sok kocsi között egy szál harisnyában” (32.) – olvashatjuk a helyzetképet, ami prózapoétikai szempontból is jó megoldás, mert kilép az elbeszélő az E/1-es elbeszélői szólamból és E/3-ra, máskor T/1-be vált át, így lesz a személyes sorsból sorszerűség, közös esemény, az én tapaasztalatából a mi, azaz egy közösség tapasztalata. Ez a kettőség a kötet egyik legfőbb jellemzője: ami komikus (sok esetben inkább ezen van a hagsúly) egyben tragikus is, ami egyéni sérelem, az lehet közös, és így tovább. Az ezek kapcsán kiemelt szempontok irónikusan jelennek meg, a referenciális olvasat felől értelmezve viszont a tragikus vonatkozásuk lesz meghatározó. A kötet egyik legfőbb jellemzője az abszurd. Sokszor a hétköznapi helyzetekben talál az elbeszélő abszurd elemeket, egy-egy neki szegezett kérdésben, élethelyzetben mutat rá a székelyekhez való viszonyulások, beidegződések, tévképzetek abszurditására, máskor vendégszövegek, újsághirdetések nagyítják ki a székelyekkel kapcsolatos előfeltevések elidegenítő hatásait, amit ki kell bírni, meg kell szokni, el kell viselni. Ezeknek a sérelmeknek a „többsége létsérelem, amit mindenki megkap, aki érez”. A kötet fülszövege is egy ilyen mozzanatot emel ki, egy vonatút tapasztalatát:
„Vonaton utazunk hazafelé, amikor hogy, hogy nem, kiderül, erdélyiek vagyunk. Útitársunk kacér tekintetű nőszemély, bamba arcú párjával - középkorúak, magyarok. A nő kimeredt szemekkel néz, nem látott még erdélyit, mintha. Majd egyszer csak:
- Na és... medvét látott-e már, fiatalember?
Réjaeresztem a szemem, félig béhumva.
- Csak vajh ezeret! – mondom aztán nyugodtan.
Megbőrözik a teste, izmokat vél látni rajtam, szemüvegem ignorálja. Egész éjjel bámul. Nyitva tartom a szemem végig, hadd higgye, hogy a székelyek nyitott szemmel is tudnak aludni.”
Hasonló játékosságot figyelhetünk meg a kötet műfaji megjelölésében is: A vendégmunkás(és a) dalainak műfaja az alcím szerint dal tragédiában elbeszélve, formai szempontból azonban inkább rövid szövegeket olvashatunk. A dal, mint a ballada ellenformája sokféle lehet. Itt első sorban a munkásdalok, illetve a pásztordalok szerepe hangsúlyos (ha úgy olvassuk a kötetet mint az idill felülírásának egyik formáját), a szövegben a szereplők is használnak különböző dalformákat. A dal elsősorban a népköltészet remeke, ez a vonatkozás a vendégmunkás-lét egyik fontos kifejezője. Az elbeszélő ezekben a helyzetképekben igyekszik értelmezni önmagát, tetteinek okait, döntéseinek következményeit. A Magyarországra történő ismétlődő kiutazások, határátlépések során, a vízumszerzés kálváriájában (amire műfaja révén Az angoltanár evangéliuma című fejezet is rájátszik), az időtlen várakozásokban keresi vissza egykori önmagát: „Továbbra is románoznak, megaláznak, és továbbra is bizonytalan a jövőm” (54.). Amikor az elbeszélő felidézi egy-egy visszaút tapasztalásait, így a kocsmák előtt hajnali kávészüneteket, a buszon elhangzott párbeszédeket, poénokat, vagy a hajnali elidegenítő megérkezést a Népligetbe, ennek az elveszett időnek, a múltnak és a jövőnek a lehetőségfeltételeit kutatja, miközben vigasztalják a „hétköznapi hős hétköznapi megbecsülése”-ből adódó itt kapott új lehetőségek. Nehéz ebben egyensúlyt teremteni, a veszteséglista legfájóbb pontja, hogy a saját életében sem tud jelen lenni: „Amikor más olvas, tanul, éli a világát (meg az országát), én olyankor utazom. Haza, vissza, munkahelyre. Papírokat intézek, sorban állok” (43.).
A vengégmunkásnak más az időtatapasztalata is. Az asszimiláns egy másfajta emlékezettel él, a vendégmunkások „mindent ideiglenesen élnek meg”, ami megszokáshoz, önfeladáshoz vezet. Így jut el a teljes kiüresedésig: „Telnek a hónapok, a vendégmunkás-indulat lankad, és elmúlik.” (57). A kötet egyik legfőbb kérdése, hogy akar-e az elbeszélő asszimiláns lenni? A hazáját elhagyó olyan körforgásba keveredik, hogy még ha nem is akar azzá válni, harcolni sem tud ellene. Elveszik a székely identitás, a város kiöli „a messzi múltból a messze jövendőbe ívelő székely önérzet”-et: „Köszönöm Budapestnek, hogy kifacsarta belőlem”. A szövegben tehát a humor mellett meghatározó a megfosztottság tapasztalata. Ezt foglalja egybe a Székelyföld című kötetzáró rész, ami a mű egyik legerősebb része. Kifejező a Molnár Vilmos Afrika című írására való rájátszás:
„Székely ember, ha leveszi a kalapját, de már nincs neki. / Székely ember, ha előveszi a bicskáját, de már nincs neki. / Székelyföld, ha megköpi a szabadságát, de már nincs neki.”
A megfosztottság tapasztalata mellett sorozatos megaláztatások uralják a történeteket, ezek ott rejlenek az egyszerű helyzetekben, a különböző társadalmi státuszok betöltése során (például, ha valaki tanár, vagy éppen vendégmunkás), de a beszélt nyelv ugyanúgy hordozza a kívüliség tapasztalatát (lásd Borbély Szilárd Elveszett nyelv[3] című szövegét). Ebben áll a mű egyetemes igazsága, ezért erősek a hatásmechanizmusai. A vendégmunkás (és a) dalai egyik központi motívuma az angol nyelvtanítás. Az angoltanárság szükségszerű velejárója a nyelvváltás. Nyelvet cserél a kultúrális migráns, mert a nyelv hordozza a lelepleződés legfőbb veszélyét: barátságtalanabbak lesznek, akik meghalják az idegenséget a nyelvi kifejezésekben, hanghordozásban, de az asszimiláns a saját életlében is idegenné válik. Háy János mutatott rá arra, hogy: „Az asszimiláns persze nem vidéki, nem keresztény, zsidó, szlovákiai magyar vagy egy fekete, aki az orvosi után itt maradt egy lány miatt, az asszimiláns jöhet a XIII. kerületből vagy Kolozsvárról, érkezhet Miskolcról Budapestre, Budapestről New Yorkba, lehetnek a szülei értelmiségiek, vagy olyanok, akik elhagyták őt gyerekkorában, és nevelőotthonban nőtt föl. Az asszimiláns egyetlen átfogó jellemzője, hogy kívülről jön, s ebből adódnak számukra általános érvényű gondok, és persze specifikusak.”
Az asszimilánsok szükségszerű alárendeltségi viszonyokban élnek, ezt a Vengégmunkásban a kutya, itt mint a kiszolgáltatottság allegóriája fejezi ki. Sokatmondó és megtévesztő, hogy a Kalibakutya című részt az elbeszélő a szüleinek ajánlja. Gyanakvóan olvashatjuk az analógiákat, ha utánanézünk a kalibakutyák jellegzetességeinek, ami az egész írás mélyrétegeit nagyítja ki az olvasó előtt. A Gyimes környékén élő kalibakutya mai napig mentes a különböző kultúr-kutyafajták negatív behatásaitól. Tenyésztésükkel kapcsolatosan jellegzetesség, hogy az itt élő emberek nem a küllemi tényezőket tartják fontosnak, hanem a kutyák munkaképességét. S ahogyan Borbély Szilárd értelmezi az Egy elveszett nyelv című szövegében: „Ahogy hívják vagy zavarják az állatokat, ugyanúgy idomítják a gyereket is. Ha hibázik, akkor káromkodnak, leszidják. Könnyen eljár a kezük. Hamar ütnek. Az állatot is így verik, ha nem engedelmeskedik azonnal. A botok a falhoz vannak támasztva, hogy mindig kéznél legyenek. Az ostor a szegen függ, azt használják”.
A vendégmunkás(és a) dalai című kötetben megrendítő és felszabadító képek, helyzetek váltakozása szervezi az olvasás tapasztalatát, összességében pedig egy egész életanyag áll össze, melynek edidigi tapasztalait a Fekete Vince Slukkok – s megint elölről című verséből vett idézet sűríti egybe: „Szart sem ért az egész, barátom.”[4]
Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.
[1] http://www.irodalmijelen.hu/digital/150/oldalak/ij-apr-2014-lapozo.pdf
[2] Popoviƈ Nenad: Vendégmunkások: egy világ árnyékában, Jelenkor, 2007., 50. évfolyam, 12. szám, 1261. oldal
[3] LVII. évfolyam, 27. szám, 2013. július 5.