Baráth Tibor
Kiégett középkorúak klubja
Nagy Koppány Zsolt: Lórúgás gyomorszájra
Humor, szexualitás, a hagyománnyal való játék: e három szóval lehetne röviden összefoglalni Nagy Koppány Zsolt új novelláskötetét, melynek történeteiben olyan emberek szerepelnek, akiknek a sorsa éppen kisiklóban van. Nevezheti a szerző „komédiáknak” és „játékoknak” is a szövegeket, általában mégis olyan figurákat vonultat fel, akiket a sors valóban gyomorszájon rúg, egy ló erejével, és csak hogy jobban fájjon, legtöbbször – ahogy arra a borító készítője, Szentes Zágon ráérzett – tűsarokba bújtatott lábbal. Teszi mindezt fesztelen előadásmódban, szerethető humorral, vitriolba mártott tollal, és tegyük hozzá: nagy rutinnal, ami mégsem teszi egysíkúvá vagy túlságosan átlátszóvá a szövegeket. Nem válik kliséssé az előadásmód, sem a novellák rétegeit, sem a történetek felépítését nem érzi az olvasó „mintafeladatnak”. Ennek köszönhetően minden alább részletezett kritikus pont ellenére színvonalas kötet született.
Az elbeszélések modalitását főként a humor határozza meg, talán azért marad könnyen az olvasó kezében a könyv, mert a sorstragédiákat és komor történeteket végigkíséri a narrátor iróniája, anélkül, hogy az alkotások veszítenének a súlyukból. A szórakoztató előadásmód és írói fantázia ugyanis az idillinek távolról sem nevezhető díszletek közé vezeti az olvasót, ahol az alkoholizmus, a családon belüli erőszak, az elnyomottság, az öngyilkossági kísérlet vagy a hűtlenség megszokottá vált. A cselekmények depresszív hangulatát jól ellensúlyozza az írói közreadás fesztelensége, az Elvisz ez a nyár című novellában például a főszereplő lakásában elbújva éli feleslegesnek gondolt életét, míg el nem szánja magát a változtatásra. Rettenetesen fél ugyan a világjárványtól, minden pénzét nyaralásra költi, sivár élete éppen csak kivirágozni látszik, amikor a külföldön elkapott vírusba – belehal. Az Egy megtisztelő barátság stációi pedig Örkény István-i szinten emeli groteszkké az éhbér miatt maffiának angol nyelvet oktató tanár történetét. Annyi kitétellel, hogy Nagy Koppány számos novellája a túlzásokra épít, egy eleve felfokozott állapotot vagy groteszk szituációt sarkít tovább, de így történetei túlírtnak hatnak néhol. A humor jelenléte és szervezőereje az egész kötetet áthatja, csillapodik kissé a középső „nagy tragédiákat” tartalmazó ciklusban, de a záró „játékokban” újult erővel tér vissza és keretezi be az elbeszéléseket, karakteres jeggyé avatva egyúttal önmagát is.
A novellák szinte mindegyikében közös, hogy a főszereplők kisszerű alakok, a társadalom jellegzetes tagjai, lecsúszófélben lévő, sokszor beszűkült látómezővel bíró, boldogtalannak tűnő, szegény figurák. Nem tipizáltak, de jól megragadhatók, egyéniesített szereplők, akikben közös az elhagyottság és elesettség. Nagy Koppány Zsolt hiteles, plasztikus alakábrázolása a kötet fő erőssége, az teszi átélhetővé az elbeszéléseket, hogy a személyek szinte kilépnek a lapok közül. A szerző pszichológiailag pontos képet fest a szereplők motivációiról, legbelső ösztönzésükről, döntéseik mozgatórugójáról: teljességgel hiteles és logikus, ahogy az általa teremtett alakok gondolkodnak és látják a világot. A szerző sokszor csak utalásokból, kisebb jelzésekből és félszavakból építi fel a szereplők lélektani profilját, a befogadó úgy érezheti, hogy behatóan és pontosan ismeri típusainak gondolkodását. Játszi könnyedséggel kalauzolja a narrátor az olvasókat az ajtók mögé és az emberek rejtett gondolatai közé.
Tekintve, hogy a megteremtett alakok többnyire nem kifinomult és visszafogott emberek, illetve hogy az elbeszélő általában közvetíti nekünk tudatukat, a kötet határozott irányt vesz a szexualitás témaköre felé – sajnos. Sajnos, mert így teret kap az ízlésesnek nehezen nevezhető altesti humor, a szövegekben dominánssá válik a férfitekintet, és az író elvéti az arányt: a szex és a testiség kerül a középpontba minden más témát elnyomva. Főként a „tragédiák” esetében érződik ez: az éhező gyerekeiért prostituálódó anyuka történetében etikai vagy pszichológiai szálak gyengülnek meg, mert a narrátor ezeket egyre kevésbé adja közre, miközben a fókusz olyan kérdésekre esik, hogy az asszony vállal-e mélytorkot, milyen segédeszközöket használ, hogyan zajlik voltaképpen a „fausztozás”… A Kovács János és a női igen címszereplője pedig a tárgyiasító lenézés mintaképe. Pontosan megragadott alak, de amikor az olvasó húsz oldalon keresztül csak egy hímsoviniszta, gyáva ember ízléstelen vágyálmait kénytelen követni, a figura érdekessége is csorbul. Idegesítő lesz, egyes esetekben eltávolító erővel bír a szöveg, főként ott, ahol kibontakozik a saría magyarországi víziója, vagy olyan mondatok hangzanak el, mint „hiszen mégiscsak nő voltál, még ha kurva is” (138. oldal), „muszáj megbasznom, mert ha nem, másnap látszani fog a szememen a kielégületlenség” (147. oldal). E két idézet csupán jellegzetes példa a megannyi hasonló mondat közül; ám különös súlyt kapnak amiatt, hogy a fikció szerint egy férfi hangja mondja ezeket. A második ciklus írásai azt sugallják, hogy egy férfinak az aktusokon kívül nincs célja, az egyetlen értelmiségi alak se akar a gyárszalag mellől elkerülni, csupán egy „rózsadombi öreg macára” vagy „kőbányai szexistennőre” vágyik…
A női nem elnyomásának ez a példája természetesen szorosan összefügg a megteremtett alakokkal, típusokkal. Mivel Nagy Koppány Zsolt kötetének egyik fő témája, eltüntethetetlen háttere a fanyar-magyar rögvalóság, a szerző talán nem kárhoztatható a férfitekintet színre viteléért, csak az róható fel számára, hogy túlságosan kidomborítja ezeket a gondolatokat, észre sem véve, mennyire eluralkodnak a kötetben. A főként kisszerű sikerekkel kecsegtető, ingerszegény és beszűkült középkorúságra való összpontosítás képes arra, hogy valóságában mutassa fel ezt a társadalmunkban jelen lévő és káros világszemléletet. A nőgyűlölet és a női test vágytárgyként való kezelése túl van az írói koncepción, szinte magától adódik: részben ettől autentikusak a novellák szereplői. Az elbeszélő miniatűrökből és életképekből építi fel a szövegeket, többnyire egy-egy részletet ragad ki és dolgoz fel alaposan, sokszor a beszélő szóhasználata, vagy a lakása, vagy egy tette jellemzi az egész karaktert. Az író jó érzékkel választja ki azokat az elemeket (például a nőkhöz való viszonyt), amik mélyebb bemutatás nélkül is megfoghatóvá teszik a karaktert. Részben azért is koncentrál csupán minimális jellegzetességre, mert karaktereihez, azok gondolkodásához és életéhez mindig gúnnyal viszonyul: mind a három ciklus bohócot csinál a szereplőkből és kiparodizálja őket. Az az érzésünk, hogy nevetünk: no, nem magunkon, hanem a szomszédon, családon vagy bárki máson – mindenestre olyan dolgokon, amelyek azért ismerősek lehetnek számunkra.
Az utolsó ciklusban található elbeszélések például azzal erősítik az ismerősség érzését, hogy kanonikus irodalmi alkotások és közhelyek újraírásává és játékterévé válnak, találunk itt „megprózásított” Kosztolányit, Vörös Rébék átiratot, egy inverz kafkai átváltozástörténetet, vagy a felesége által bezárt és írásra kényszerített Jókait. Formailag is megújul a kötet, hiszen a Családi pör például egy hírportálra posztolt hírből és egy igen rossz, hosszú, magyaros vers szövegéből tevődik össze. Bár az első ciklusra jellemző humor visszatér, mégis az irodalom marad a novellák főszereplője, az a fő kérdés, hogyan értékelhető és helyezhető el a világban, identitásban és jelentőségét tekintve. Például az Istenhez visszatérő Villon ekképp fogalmaz: „Ezért volt minden! Hát nem érted? Ezért öltem, raboltam, szerettem szajhát és szépasszonyt, ezért hajbókoltam nyavalyás uracskáknak… mert megtehettem, hiszen a költőnek nem árt meg semmi, és mert szükségem volt ihletre. Mit írhattam volna, ha nem élek?”. Villon szavait a Lórúgás gyomorszájra ars poeticájaként is olvashatjuk. Őszintén kíváncsi a valóságra és a valódi életre, a hús-vér emberekre, ezért íródott. Nagy Koppány Zsolt novelláskötetét talán közelebb érezzük a reális világhoz, mint a fikcióhoz, de ez adódhat abból, hogy felvállalja és következetesen bebizonyítja történeteivel: „vannak mesék, és igen, vannak életek is, szép számmal, amelyek egyszerűen rosszul végződnek”.
Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.
Megjelent a Bárka 2022/2-es számában.
