Papp Attila
A távollét kegyelme
Závada Péter: Gondoskodás
Két dráma után Závada Péter ismét verseskötettel jelentkezett. A Gondoskodás verseit nevezhetjük megközelíthetetlen költészetnek? Perspektívakísérletnek? Ha igen, talán ezzel magyarázható távolisága és az idegenkedésem a kötetben megszólaló újszerű (monologikus) versektől, melyekben találkozhatunk ugyan poétikailag gyakran használt kifejezésekkel, némelyik mégis radikálisan kiismerhetetlen marad. A szövegek új nézőpontot kínálnak olvasójuknak; ezeket a verseket „meg kell tanulni” olvasni, és ha sikerül, a lírai én foghíjas jelenléte is közelebb kerül, a fókuszpont többnyire érthetővé válik – vagy legalábbis felismerhetővé.
A nyitóvers, az Április eldurvul olyan érzetet kelt, mintha egy festménybe vezetne be, mondhatnám úgy is, hogy az első sorokkal elindul egy „versfilm”: „Az egykori birtokon, a juharfák alatt / körém gyűlnek mind a címerállatok. / A higgadtan ülők, a fölágaskodók, / a huncut, amelyik a nyelvét / nyújtva visszanéz.” A kötet versei az egyén–külvilág – hangsúlyosan a természet – viszonyának meghatározhatóságát próbálják lefektetni, sajátos filozófiai felfogások vonatkozásában. A lírai én nem közvetlenül szólít meg, tulajdonképpen nem is tesz fel kérdéseket, sokkal inkább vizsgálódik, és e vizsgálódás eredményét tárja elénk. Eközben persze kijelöli a szerepeket: „Csak én bírok versemnek hőse lenni”, mondja ki a Karavánok, átemelve Babits A lírikus epilógja című versének nyitósorát. S mint Babits Mihály esetében, itt is felfoghatjuk egyfajta ars poeticának, a költői hitvallás jelzésének, ami az alany és a tárgy szerepét törekszik megszabni.
A versbeszélő egy olyan tájat mutat, ahol háttérbe kell húzódnunk, hogy valamennyire beláthassuk. Ahol „a történelem, mint egy barokk allegória, a romokon kisarjad.” (Karavánok) Egy magányos elbeszélő lírai világában vagyunk, aki nem mond el egyből mindent, körültekintően analizál, és ezt követően tulajdonít jelentést a dolgoknak. Felülvizsgál, számot vet, regisztrálja az őt körülvevő világot. „Magház burkaként zárul rám az apszis. / Ennek a templomnak a kételkedésem a forgástengelye. / Amit nem vallottam be, az föltorlódik, / közelít a kimondáshoz, de sosem éri el.” (Bűnbocsánat)
Nagyrészt ez a sosem elért kimondás a kötet tengelye. A tárgyiasság és a természet fölényben van az egyénnel szemben. Filozófiai komplexsége olyan szövegekben rejlik, mint a Rekviem Steve Irwinért: „Te vagy a hibás. A meggyilkoltak kiáltásait / máig visszhangozza a völgykatlan torka. / A teremtés Álomidejéről mesél, mikor / a formátlan tér fölszakadozott, tárgyakká sűrült. / A dolgok alakot kaptak, születtek korallsügérek, / paradicsommadarak.”
A tárgyak, a formák, a kontextus és a környezet homogén halmaz. A könnyed és nehéz meghatározhatatlan állapota, amely egy folyamatosan lebegő kérdés a szövegek felett. Az, hogy nincs súlypont, és hogy minden egy mélyebb szférában, egy másik valóságban történik, az újraértelmezett egyszerűség síkján. A Gondoskodás éppen a fentiek miatt építkezik körültekintően, és persze sok mindent rejtve hagy, mintha nem akarná, hogy meg legyen fejtve, mintha a költői törekvés része lenne e szemfényvesztés is: ahogy tégláról téglára épül, akár egy ház, ám sosem fejeződik be.
A hat ciklusra bomló szövegegységben a materialista szempont mellett az ökokritikus és a poszthumanisztikus világábrázolás is megjelenik. A Gótika verseinek középpontjában egy építmény áll (erőd/kastély), ezzel szemben a Só és faggyú ciklus nem emel fókuszba semmit, kevésbé direkt, míg a Csendimitáció ugyancsak ezzel a fókusznélküliséggel dolgozik (ami egyébként a versnyelv előnyére válik), nincsenek címek a versek előtt, csupán félkövér betűkkel kiemelt szavak az első szakaszok elején.
A negyedik ciklus, A könyörgéssel szemben más (értelmezhetőbb?) irányba mozdul, mint az előző ciklusok. Kiemelném a Kálvária-tételt, mely Krisztus szenvedését összevonja a geometriával: „A kar csontjai megnyúlnak, / a hónaljad derékszöge tompul, / s mint űrben elforduló csillagkép, / a hajló félkörív a tekintetet kerékbe töri, / míg az áhítat segédvonalai / összekötik a kereszt szárait. / A rét tenyere átütve a fűszálak / milliónyi szegével.” A természeti metaforák Závada „természetpoétikai” törekvéseire és sajátos filozófiai irányaira mutatnak rá. Megkísérelhető-e a túllépés a szubjektivitáson. Az alany és a tárgy elhatárolható-e egymástól. Hogyan fejeződik ki a megismert tárgy, feltárható-e az „én” és a „természet” viszonya. A kötet akár a „Változástörténetek” címet is viselhetné, hiszen origójában a változás, hanyatlás/megújulás áll, és e fogalmak szoros összefonódása (hanyatlás: Grönland, változás: Természetfilm). Ide kapcsolható a következő egység is, a Beporzás, amely a természetet ért hatásokat szemlélteti: „Láttam, ahogy egy hangyászsün / megbecsteleníti egy virág szemérmét, / a virág csőröcskéjében ragadós massza gyűlt össze” (Természetfilm). A Szaturált völgyben egy kamera kijelzőjén keresztül követhetjük a történéseket: „A kijelzőn figyelem a pixeles követ: / felszínén a jég marásnyomai. / Tulajdonságai elvékonyodnak. / Látom alattuk a tiszta fogalmat.”
Megkockáztatom, hogy ez az aprólékosság Závada poétikájának egyik legjelentősebb eleme – a választott technika/megközelítésmód, a groteszkség, a képek váltakozása és ezek egységessé szerveződése. Itt visszakanyarodnék az Erődhöz: „Azért forgatom a kockát, / hogy többet lássak az árnyékból. / Azért forgatom a könyvet, hogy olvassak a kockáról. / Azért forgatom a szót, hogy értsem a könyvet. / A szavak az erőd hírnökei. / Tudják, mi zajlik a fejében.”
Az utolsó egység, a kötet esszészerű lezárása, A műértelmezés szőre egyfajta összegzés, mintha a korábbi tapasztalatokat, a megfigyelt világot gyúrná egybe, egyetlen egésszé, mindezt úgy, hogy filozófusokat, alkotókat, irányzatokat sorakoztat fel. De vajon az értelmezhetőség mint elvárható végeredmény megemlíthető-e az esszéisztikus lezárás olvasata után?
A Gondoskodás versei – mint már feljebb is említettem – valóban nem adják magukat könnyen. Ezt a szerző is megerősíti egy interjújában: „Számomra az egyetlen dolog, ami ebben a figyelemzavaros korban újra szubverzív erővel képes hatni, az a szélsőségesen elnyújtott időkezelés és figyelemvezetés alternatív technikái, vagyis azok a művészeti alkotások, legyen az film, könyv vagy színház, amelyek intenzív koncentrációt igényelnek a befogadótól, egyszóval nem adják magukat könnyen.” (Závada Péter: Műalkotás-e önmagában egy rókalábnyom?, litera.hu)
Hogy a beleérzés mennyire nehéz az ilyen szövegek esetében, szubjektív, olvasója válogatja. Azonban a versek nehézségük ellenére is egyértelműen univerzálisak maradnak. Jóllehet itt egy „másfajta” univerzálisságról beszélhetünk. Felismeréséhez, megértéséhez szakítanunk kell az állandó hajtással, javítani egyre gyengülő koncentrációs képességünket, amit észrevétlenül veszítünk el. És ahogy a cím is kimondja, ebben a gondoskodásban ugyanúgy magunkat is részesítenünk kell, mint a minket körülvevő világot: „A nyom legelőször jel. Önmagán túlmutat, / csak aztán válik képpé, a tárgyon megnyíló / ablakká, melyben egy új, elevenebb világ / tárul elénk a szintézisek összefonódásában. / De hogy a lenyomatban elrejti magát az eszme: / ez a távollét kegyelme.” (A műértelmezés szőre)
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021.
Megjelent a Bárka 2022/2-es számában.
