Viola Beáta
Traumákkal vadregényes táj
Szaniszló Judit: Leli élete
Egy fotó leírásának a leírása, egy fotóalbum leírása következik. (Vö. „Egy fotó leírása következik. Egy családregény következik.”, Leli élete, 5. o.)
Szaniszló Judit blogírás során csiszolta nyelvi játékokban gazdag mondatait, (ön)ironikus látásmódját, ami végül nem csak neves folyóiratok lapjaiig és a Beenged című első kötetéig juttatta a szerzőt, de a Petri György- és a Békés Pál-díjat is megkapta. Második kötetének címszereplője a szerző korábbi szövegeiből ismert alteregója.
A Leli életében három generáció mindennapjai elevenednek meg. A nagyszülők élete traumákkal terhelt, a nélkülözés, a világháború, a kommunizmus évei nyomot hagytak a személyiségükön, esetenként szét is rombolták azt. A szülők próbálnak helytállni, működtetni a kapcsolatukat és a családjukat két beteg gyerekkel. Leli bátyja ugyanis mozgássérült, ő maga pedig súlyos cukorbeteg. A nagyszülők gyerek- és ifjúkorától egészen a felnőtt Leli hétköznapjaiig követhetjük nyomon az eseményeket.
A kötet működésmódja számos eszközzel idézi az emlékezet működési mechanizmusát. Nem szokványos családregény ez. Rövid, főleg blogposztnyi terjedelmű szövegekből áll, de vannak köztük két-három oldalas mininovella hosszúságúak, és helyenként egy-egy különálló mondat is beékelődik közéjük. Közös bennük, hogy mindegyik egy önálló, lezárt egység, saját dinamikával. A Beenged a novelláskötethez áll közel – bár abban is játszik a szerző formával, műfajjal. A Leli élete a regényforma határait feszegeti. A különálló szövegegységeket összekötik az azonos szereplők, épp csak sokkal lazábban, mint egy hagyományos regényben.
A kötet első jelenete a múltban játszódik, és egy korábbi idősíkot idéz fel – Béres mamának, Leli nagyanyjának a nyolcvanas években egy újságcikkről felidéződik élete legszörnyűbb eseménye –, és Leli jelenével ér véget. „Kortársabb” nem is lehetne a mű, hiszen még a koronavírus is beleíródik. A nyitó és záró szöveg között azonban többnyire önkényes időrendiséggel következik egymás után a többi. A könyv által felkínált sorrendben olvasva őket ugrálunk térben és időben. Helyenként összeköt két szöveget egy motívum (pl. szagok), egy ellentét (nevetéssel végződik az egyik, és sírással kezdődik a másik) vagy az azonos (fő)szereplő(k). Máskor pedig teljesen motiválatlanul kerülnek egymás mellé a szövegrészletek, szabad teret adva az olvasónak, és elkerülve így az erőltetettség csapdáját.
Első olvasásra nehéz működtetni a hagyományos regényolvasási módot. Természetesen nem a lineáris időrend hiányzik. A szövegek (előfordulási, olvasási) sorrendjének tényleg nincs jelentősége, szinte semmilyen szempontból nem épülnek egymásra. Nincs fokozatosan felépített karakter, nincsenek folyamatok vagy jellemfejlődés. Mindig csak egy szeletet látunk az adott szereplő életéből. Ez a szerkesztési mód az egyik eszköz, amellyel a regény leképezi az emlékezés mechanizmusát. Általában kontextus nélkül emlékezünk vissza életünk eseményeire, azért is nosztalgiázhatunk például egy pozitívan megmaradt esemény fölött akkor is, ha az valójában negatív következmények egész sorához vezetett.
A szövegek e rendkívül izgalmas elrendezésének a metaforája a regény első oldalán szereplő szekrény „(...) tele fotóval. Fekete-fehérekkel, színesekkel, és attól a pár filcborítású tematikus albumtól eltekintve, amelyekben zizegős, pókhálómintás selyempapír választotta el egymástól a kemény kartonlapokat, totális összevisszaság volt.” Pontos formai meghatározás ez a fotószekrény, hiszen a szövegrészletek is pillanatfelvételek a család életéből, kimetszett zárványok, az előzmények és a következmények csak sejthetők, kikövetkeztethetők. „Mi volt a fotó készítése előtti és utáni mozdulat?” S ahogy egy fotóalbumban, úgy a regényben is az olvasónak kell kirakni a saját sorrendjét, a hiányzó helyeket pedig tetszés szerint kitölteni.
A szerző időnként rá is erősít erre a párhuzamra fotók és szövegek között: „Észak-magyarországi iparváros patológiája egy családi tablóképen, de micsoda tablóképen: huszonnyolc keréken egy négytagú család, körülöttük működésképtelen múzeumi tankok.” Illetve konkrét fotóleírást is találhatunk a szövegek között, például Sükösdi papáról.
Ahogy a fotózás fejlődött az egyre rövidebb exponálási idő, a fekete-fehértől a színezett, majd a színes képek felé, úgy kapunk a szereplőkről is egyre árnyaltabb képet Leli jelene felé haladva. A nagyszülők fiatalkora épp csak felvillan egy-egy szövegben, Gyurinak és Julinak viszont sokszor a fejébe látunk, Lelit pedig szinte mindenhová elkísérjük a diabetológustól a mosdóig.
Az autofikciós művek esetében a szerző általában a saját életének elemeit veszi alapul, a végeredmény viszont nem vonatkoztatható a szerzőre. A Leli élete is hangsúlyozottan fikciós mű. A regény több helyen ki is mondja ezt a szándékot: „Béres mama egy merő közhelygyűjtemény.” Leli családja jól sikerült átlaga a korszak családjainak. Olvasás közben felváltva lebeghet ki-ki szeme előtt Sükösdi papa és a saját nagyapja.
Az eltávolításon és „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz” kliséjén túl más okból is találó ez a prototipikusság. A családregény legnagyobb részben ugyanis a szocializmusban játszódik, az egyensorsok, tömegcikkek, egyforma tárgyi környezet idején, amikor mindenkit egyetlen közös alakzatba próbáltak belepasszírozni. Nem csoda, ha (Lelit) „[e]gészen kiskora óta megnyugtatja a tudat, hogy a világban végtelen számú lakás van kisebb-nagyobb különbségekkel és azonosságokkal, és bármilyen panelház akárhányadik emeletén otthon tudja érezni magát.” Találó kép, ahogy a közös családi összejövetel és evés-ivás után a Daciákban, Wartburgokban, Ladákban hánynak a rokongyerekek hazafelé tartva – különböző helyszíneken laknak ugyan, de mintha legfeljebb a variánsait élnék ugyanannak a sorsnak. S ha már autómárkák: érdekes megfigyelni, ahogy a tárgyak szintjén összekapcsolódik a kollektív és egyéni emlékezet, gondoljunk itt akár Túró Rudira, a Réka elemesbútor-családra, a korra jellemző süteményekre vagy a már említett autómárkákra.
Egyes tárgyak pedig önmagukon túlmutató jelentést kapnak. Béres mama sorsa belesűríthető egy elégetett damasztabroszba, Leli viszonyulása Kisgyuri helyzetéhez a családban egy összevérzett niveás törölközőbe, Sükösdi papa halálának napja egy rózsaszín hótaposóba. A szöveg ebben a jellemzőjében is remekül leképezi az emlékezet működését, ami helyszínekhez, tárgyakhoz, szagokhoz stb. kötődik, ezek hívják elő az emlékezést. „Koponyacsontig, szívburokig is tud ütni viszont annak a kockás anyagnak a látványa, amiből Juli varrja Lelinek az első felnőtt karácsonyi ruháját. Az a ruha egyszerre tud lenni minden, ami a gyerekkorból jó és nyomasztó. Végül minden vagy több, vagy kevesebb lesz annál, mint aminek szánják.”
A test, a testben való létezés motivikus hálót alkotnak a műben. A leghangsúlyosabb Kisgyuri nyitott gerince, ami meghatározza az egész család életét, illetve Leli súlyos cukorbetegsége. Ezeken kívül a fizikai szenvedés széles skálája jelenik meg Sükösdi mama és Leli hátfájásától kezdve Gyuri rákjáig és több családtag haldoklásáig. A testrészek közül különösen sokszor fordul elő a kéz, láb és fenék, sokszor mint attribútum. Juli a kezeket figyeli, hogy megörökítse őket, Leli a fenekeket, mert bevésődött az emlékezetébe Kisgyuri tolókocsiban zötyögő, keskeny feneke. A szöveg számos helyen remekül érezteti, hogy a fizikai létezés egyszerre abszurd, banális és tragikus. „Édesanyám haldoklik, gondolja Gyuri, ha ki nem is mondja. Nagyanyám haldoklik, gondolja Leli, ha ki nem is mondja. Juli eszik a tortából. Túl vajkrémes, gondolja, ha ki nem is mondja. Mindhárman szenvednek valamitől.”
„Mindannyiuk élete értelmezhető önmagában. Mit nekik anyáik, apáik, nagyanyáik, nagyapáik traumákkal vadregényes tája” – olvashatjuk a regényben Leli generációjáról. Lelivel mégis bebarangoljuk ezt a tájat egy működésében is emlékező szövegben.
Magvető Kiadó, Budapest, 2020.
Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.