Buday Bálint
„…legyen valami dráma,
lehetőleg semmi szerelem.”
Regős Mátyás: Tiki
Regős Mátyás első regénye ugyanabból a mitikus gyermeki élményvilágból táplálkozik, amelybe már a 2019-ben megjelent verseskötete (Patyik Fedon élete) által is bepillantást nyerhettünk, melyben egészen magától értetődően szövődik össze a pop- és a magaskultúra, a patetikus vagy éppen egészen alantas nyelvi regiszter, a valóság és a képzelet. Műfaját tekintve a meglehetősen bizonytalan kritériumokkal rendelkező ifjúsági regények közé sorolhatnánk, ugyanakkor első verseskötetéhez hasonlóan Regős itt is a műfaji keretek felülvizsgálatára készteti az olvasót. A Tiki besorolása nagymértékben függ attól ugyanis, hogy melyik szereplő felől olvassuk a regényt. A legkézenfekvőbb olvasat az lehetne, amelyet a kötet címe is implikál, hogy a címszereplő és az elbeszélő barátságának történeteként értelmezzük a szöveget, bár ezt a megközelítést az elbeszélő kissé aláássa: „még abban sem vagyok biztos, hogy a barátjának tartott-e istenigazából”. Helyesebb talán, ha az egyik főszereplő nevét fókuszba emelő címet metaforikusan mint a barátja alakját újra és újra megrajzolni kívánó kiskamasz, Erdős Vili pokoljárása és nevelődése kiváltójaként értelmezzük. Tiki ugyanis bár egy baleset áldozata, de – ahogy azt végül Vili is megfogalmazza – a kezdetektől fogva predesztinálva volt a halálra: „mintha minden úgy lenne rendben, ahogy történt, mintha Tiki tudta volna, hogy az a pillanat eljön, és igazából elkerülhetetlen, ahogy minden szentek és vértanúk tudják, mit miért csinálnak…”. A tulajdonképpeni főhős bizonytalan kilétének oka abban rejlik, hogy nem is egy történetet olvashatunk itt, hanem kettőt. Pontosabban a Vili válságának egy tanév során lezajlott krízishelyzeteit epizódszerűen felvillantó kerettörténet ott kezdődik, ahol a Tikiről, illetve kettőjük barátságáról szóló beágyazott történet véget ér.
Itt jut fontos szerephez a regény legellentmondásosabb karaktere, a már-már valószerűtlenül visszataszítónak beállított új osztályfőnök, Kenéz tanár úr, aki több szempontból is a történet kulcsfigurájává válik. Ő az, aki a felé irányuló igazságtalan gyűlöletet kihasználva kiprovokálja Viliből Tiki történetének elbeszélését, tehát Vili íróvá válásában is fontos szerepe van, melynek azonban igazán csak mi, olvasók lehetünk tanúi. A néha kissé patetikus hangvételű fogalmazások éppen csak felvillantanak néhány epizódot a két fiú barátságából, a lényeget azonban szándékosan kerülik, ugyanis – legalábbis eleinte – nagymértékben meghatározza a fogalmazások tartalmát annak a ténye, hogy az olvasójuk éppen „Kenéz, a gyíkfaló”. A tipográfiailag is elkülönített, kurzívan szedett fogalmazásokat kiegészítések kísérik, melyek a történet azon részeit tartalmazzák, amelyeket Kenéz előtt – vitatva a tanár esztétikai ítélőképességét – elhallgat. Vili ezeket csak az implicit olvasónak szánja, aki Kenézzel ellentétben tudja, hogy mi a szépirodalom, minek következtében egy meglehetősen bensőséges kapcsolat képződik a szöveg elbeszélője és a befogadója között anélkül, hogy Vili egyszer is kilépne az elbeszélésből, hiszen aki ezt a regényt olvassa, az eleve ideális olvasóként, ebből kifolyólag pedig beavatottként tételeződik.
Vili bármekkora fölénnyel élcelődik is osztályfőnöke interpretációs képességein, a fogalmazásokat övező kerettörténet nemcsak a befogadás vonatkozásában teremti meg a reflexió lehetőségét, az elbeszélőt nemcsak a méltatlan olvasója zavarja, de folyamatosan küzd a mondhatóság problémájával is: „Tikiről nem tudtam igazat írni, pontosat még kevésbé, mert bár úgy történt minden, ahogy megírtam, ő mégsem jelent meg benne teljes fényében.” A fogalmazások nem pusztán egy folytatásos történet egy-egy epizódját képezik, az elbeszélő ambíciója sokkal inkább Tiki alakjának hiteles megrajzolása, aminek újra és újra kénytelen nekifutni, míg végül lemondani látszik róla. Az immár önkéntesen vállalt „végképp és teljesen igaznak” szánt fogalmazás középpontjában a korábbiakkal ellentétben már nem Tiki, sokkal inkább az elbeszélő Tiki emlékéhez fűződő viszonya áll. Miután kiírta magából Tikit, az utolsó fogalmazás leginkább annak a lelki folyamatnak a látlelete, amelynek során megkezdődik a trauma feldolgozása. Szintén beszédes, hogy ezt a fogalmazást már nem követi kommentár, amivel egyfelől Kenézt is a beavatottak közé sorolja, másfelől végképp lemond annak megkísérléséről, hogy Tikit teljes fényében ábrázolni tudja. Ilyen értelemben tehát a fogalmazások megírása Vili számára írói kudarcnak minősül ugyan, eredeti funkciójukat azonban mégis betöltik, hiszen – ahogy azt az olvasó talán már korábban is sejtette, és végül Vili is ráébredni látszik – Kenéz terápiás jelleggel íratta vele a szövegeket.
A regény irodalmi előzményeit tekintve stílusában legerősebben Bereményi Géza prózája, illetve a Cseh Tamás-dalszövegek éreztetik a hatásukat, melyek olykor szövegszerűen is megidéződnek, de a történet a történetben szerkezet, illetve a narratív síkok összemosásával való játék, valamint a metafikciós elbeszélésmód Ottlik Géza Iskola a határon című regényét is előhívja. Regős kiskamasz elbeszélője azonban elsősorban saját egészen eklektikus élményanyagból táplálkozó életéből merít, melyre az értelmiségi katolikus nagycsalád éppolyan erős hatással van, mint a kőbányai miliő, a gombfoci, a művészfilmek, az indiánregények, a sport vagy A Gyűrűk Ura. Ezek a hatások alapvetően határozzák meg az elbeszélő világszemléletét és beszédmódját, olyannyira, hogy például a Fradi első osztályból való kizárása, valamint az NB II keleti csoportjában való dicstelen menetelése egybe is esik Vili szenvedéseivel.
Regős Mátyás első regénye az emelkedettséget és köznapiságot ügyesen ötvöző beszédmódjával közvetlenül és szórakoztatóan, ugyanakkor szívbemarkolóan járja körül egy kamaszfiú életének válságait, a barátság és a sport lélektanának hiteles ábrázolásával fűszerezve. Kenéz tanár úr szavaival élve, „ha úgy alakul, várom a folytatást”!
Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.
Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.
