Pál-Lukács Zsófia
Korszerű dilemmák
Szilasi László: Kései házasság
Műveiben Szilasi László közel hozza a hétköznapi „valóságot”, a világ egy kicsiny szegmensét ragadja meg, olyan antihősöket választ, akik nem urai a saját házuknak, azaz elveszítették irányításukat az életük fölött. Így volt ez A harmadik híd című regényében, ahol ismerten a hajléktalanok életvitelét és mindennapjait írta meg, és a Luther kutyái című műben is (Luther neve ebben a könyvben szintén többször felmerül), ahol a betegség (agydaganat) kivonta az elbeszélőt a hétköznapi élet megszokott ritmusa alól: a mozgástér a kórterem, majd a lakás terére szűkült. Legutóbbi művében, a Kései házasságban pedig az egyik főszereplő, Ilma egész életét a beteljesült szerelem iránti vágy határozza meg, ami itt a szeretői státuszból való kilépés, majd a házasság lenne. A viszonylag egyszerű cselekményszál, történet arra utal, hogy ebben a regényben nem a hogyan kérdése, az elbeszélés módja a mérvadó, miként a Szentek hárfájában megfigyelhettük, inkább a mit–miért kérdése.
Új regényében kevés jel utal rá, hogy Szilasi László akadémiai szférában mozgó, szövegeken edzett, szövegekkel foglalkozó kutató, ha csak a könnyedség, a történetmesélés stílusbeli sajátosságai nem jelentik ugyanezt. Szerepelnek ugyan a műben absztrakt témák, mint a szépség, igazság, a nyelv kérdése, metafizika, esztétika stb., de ezek mind olyanok, amelyek kívül állnak a szereplők világán, „nem értenek” hozzá. A későbbiekben meglátjuk, mi következik ebből a szempontváltásból. Először is, témaválasztását tekintve (is) „olvasóbarát” a szöveg, kicsit deklaratív értelemben. Olyan témával foglalkozik, amellyel mindannyian kapcsolatba kerülünk valahogyan: a szerelemmel. A regény vállaltan az igazi, nagy szerelemről kíván szólni. Mondhatjuk, hogy témaválasztása reduktív, avagy éppen hogy túlságosan elnagyolt, mivel kérdéses, lehet-e a szerelemről bármi újszerűt mondani, illetőleg lehetséges-e, hogy megújítsuk a szerelem nyelvét, a szerelem narrációját; át lehet-e, avagy át kell-e írni a narrációtechnikai szempontokat, milyen mozgásteret tesz lehetővé ez a kontextus. Már csak a kérdések kapcsán is jól látszik, nagy tétje lehet a megszólalásnak. Az olvasó, a fenti előzményeket ismerve, jogosan keresi a szerző intencióit.
A regény címe utal Mikszáth Kálmán Különös házasság című művére, a különös házasságból itt ugyan kései házasság lesz, a történet vége felől olvasva azonban ezt is nevezhetnénk különös házasságnak. A nyilvánvaló párhuzam mellett a történet eszembe juttatja Nádas Péter Az égi és a földi szerelemről című írását is, hiszen a két főszereplő, Ilma és Gerenda Péter szerelme földi szerelemként működőképes, a magasabb rendű égi szerelem azonban vágyott, talán eszményített tartalom. De Péterfy Gergely A golyó, amely megölte Puskint című regényének témaválasztásával is rokonítható, a be nem teljesült szerelem mindkét műben fő motívum. E felől olvasva, a szöveg általános felismerésekig jut, klasszikus, a film műfajára jellemző klisékkel dolgozik, azaz képtelen absztrahálni a szerelmet (érdemes lenne vizsgálni a klisék szerepét a jelenkori narrációban). A szöveg 1964-től 2019-ig követi Ilma és Gerenda Péter szerelmi történetét. Ilma életének ez a történet (és történetírás) ad értelmet, Gerenda halála után „üres és süket és néma az egész élete, mint egy gonosz, idegen isten szobra”. (191.)
Két narrátor van, az árpádharagosi Vajda Ilma (itt a Szentek hárfájában is már Árpádharagosra keresztelt Békéscsabára asszociálhatunk), az „árvízügyi diplomával” rendelkező tanárnő (a víz itt egyfajta archetípus), aki az édesanyját ápolja, s a Gavenda-Gerenda Péterrel töltött esték emlékezetében, reményében él, ezeket a nagy pillanatokat váltják a férfi hiányában fellépő depressziós időszakok. Belső vívódásait, ami a szövegben kurzivált részként válik le a narrációról, a tanerő egyik tagjának, a „németes” Smacának meséli el. Az első tartalmi egységben együtt látjuk őket a vízparton, mint ennek az „utólagos kitárgyalásnak” (23.) a résztvevőit. A történet másik narrátora pedig a cselekvések ismertetője, általa is kirajzolódik egy Ilma és Gerenda Péter-kép. Két részre tagolódik tehát a szöveg, szerkezeti és tartalmi szempontból egyaránt.
A Kései házasság történetében olyan mögöttes és korszerű dilemmák állnak, melyekkel közvetve találkozhattunk: mit ad nekünk a házasság, milyen többletet mutat fel a szerelemmel szemben, mikor helyettesíti egyik a másikat? Mikor dönt jól valaki: ha elhagyja élettársát, feleségét/férjét, és az új szerelmet, talán az igazit választja, vagy – miként Gerenda Péter – ha nem mond le a házasságról és a családi életről, ehelyett inkább örök hazugságban él (még annak árán is, hogy a feleség közben alkoholista lesz). Ezek valóban „laza” kontextust generáló kérdések, amelyek mögött talán szükségszerű történetszervezési sémák vagy konfliktus-sémák állnak, de a regénynek szembe kell néznie ezzel az olvasói válasszal (is).
Emellett az ilyen románcoknak szörnyű következményei lehetnek, ezt is állítja a regény, mikor részletezi az abortuszt, amelynek Ilma kénytelen(?) alávetni magát. Egy rossz döntés következményeként elvesznek egy ártatlan emberi életet, azért, hogy kettőjük titka ki ne derüljön. Mi történt volna, ha nem így döntenek, kérdezheti az olvasó. A kiüresedett test Ilmában is felébreszti az anyai ösztönöket, Gerenda viszont, igencsak forgatókönyvszerűen, eltávolítja ezeket az érzéseket: „Tudtam, hogy ez lesz, ne untass. Szorongás, depresszió, foganási nehézségek. Posztabortusz szindróma, az a neve. Szedd már össze magad, drágám. Fogunk mi még nagyokat mulatni.” (63.) Ezekkel összefüggésben erkölcsi kérdéseket is megfogalmaz a Kései házasság, ezért lehet Ilma számára az írás a szublimálás eszköze, vagy a poszttraumatikus sokk kibeszélése: „Rögzíteni akarta azt az üres és sérülékeny anyagtömeget, akivé vált. Elmerült ebben a zűrzavarban”, kicsit később pedig hárít a következő észrevétellel: „Megtudtam, hogy az írás nem kompenzál, és nem szublimál semmit.” (38.) Szintén ehhez kapcsolódik nagyszerű monológja, amely hangsúlyosan jobban megírt szólam, mint a fő narrátori hang: „Voltak szomorú ébredéseim: még mindig nem az enyém. Voltak szívet tépő, gyöngédségtől túlcsorduló ébredéseim: egy ágyban aludtunk, de hát csak álom volt az egész. Voltak átvirrasztott ébredéseim: miért nincs itt velem, itt kellene lennie…” (73.) Szintén az egzisztenciális kilátástalanságot mutatja, hogy Ilma „ki akar szállni” a helyzetből: „Kereste az utat. Öngyilkosság? Nem úgy nevelték. Szétválás? Nem fog menni. Visszavonulás? Mindenki azt teszi, ő unná. Elutazás? Nincs rá pénze, nem is lesz.” (57.)
A két főszereplő közös sorsa révén beleláthatunk a tanári „életpályamodell” alakulástörténetébe, az érvényesülés mozgatóiba. Ebből a nézőpontból felértékelődik a regényben az ember mint státusz szempontja. Gavenda Péter neve mellett például mindig ott találjuk felsorolva a „tisztségeit”, mintha ezek határoznák meg: „a következő évben hozzámehet majd Gavenda Péterhez, az Árpádharagosi Vízügyi Szakközépiskola igazgatóhelyetteséhez, volt válogatott magasugróhoz, felnevelheti a gyerekeit, lesznek nekik is sajátjaik, és a templomi házasság szent ölelése által, így gondolta akkor, bekövetkezik majd végre mindent betöltő, teljes, égi és földi egyesülésük.” (44.)
Az eltávolítás eszközeként a narrátori és szereplői szólamot egy harmadik történetszál, egyfajta kitekintés keretezi, a narrátor egy-egy év jelentősebb eseményei kapcsán bontja ki a szerelem alakulástörténetét. Más kérdés, hogy ezeket a rövid, megvillantott történelmi jelleggel bíró eseményeket semmilyen szempont szerint nem rendezi egybe, nincs közöttük és a regény története között összhang,[1] csupán az adott időszakra való kitekintést szolgálják. Szilasi László bevallása szerint az interneten keresett rá a hírekre, melyek közül válogatott, így helyezi kontextusba Richard Nixon elnök leváltását, John Lennon halálát, Farkas Bertalan űrutazását, stb. Ez a háttér mégis párhuzamban áll a „kis” sorsokkal: mintha azt példáznák, hogy ezekkel szemben milyen kifutási lehetőségei vannak az „egyszerű” embernek, egyszerű életnek. Láttunk már nemrég hasonló megoldást Nádas Péter Világló részletek című művében, ahol Nádas a születési időt és a történelmi időt szintén párhuzamba állította egymással, ott árnyaltabb, részletezőbb volt a két szempont. A múlt-idézésbe sok emlékkép is belefér, ezek jellegzetesen kelet-európai vagy magyarországi képek. Felidéződik például a tanya világa, a játszóterek arculatváltásában tetten érjük a kommunizmus lenyomatait, és a szocializmus megdöntése és politikai utóhatása is kiemelt szempont.
A jelentésadás mozzanatát néhol felülírják a narrátor kiszólásai, melyeket egy újfajta városkép kialakítása kapcsán fogalmaz meg, de akár a jelenre tételszerűen reflektáló meglátások is lehetnének: „Ne legyen közoktatás […] Ne legyenek munkahelyek. Ott is át lehet járni, vagy dolgozhatsz otthonról, akárhová, akárkinek. Rombolják le a templomokat […] Az sem baj: az istentiszteletetekhez a tévén, rádión keresztül is hozzáférsz. Szűnjék meg a kultúra minden szolgáltatása. Könyvtár, hangversenyterem, mozi, színház: szűnjék meg mind. Ne legyen sport […] Ne legyen kocsma [...] Szűnjenek meg a kávéházak, teázók, cukrászdák.” (125.) Talán maga sem sejtette, milyen gazdag utalásrendszerré nőheti ki magát ez a vízió a regény fogadtatásának időszakában, amikor kis túlzással a szerelemről is (Mikszáth regénye mellett) Márquez szerelem-regénye révén tudunk csak újszerűen gondolkodni.
Magvető Kiadó, Budapest, 2020.
