Bereti Gábor
Az értelmezés olvasata
Márkus Béla: Szilágyi István
Munkájában Márkus Béla kimondva-kimondatlanul is az értékelés kétféle metódusát szembesíti egymással. Az egyik írásainak vezérfonala, az értékelői nyitottságot, a szemléleti korlátozatlanságot követő, a szabadságeszmény értelmezői gyakorlatához köthető, míg a másik az újdonságot kiemelő, az újdonságot az újszerűség (valós vagy vélt) természetéből involvált premisszákkal kodifikáló, s a művek esztétikumát ezen teoretikus tartalmakhoz igazító, hasonlító, s ezekkel feltáró módszer.
Könyve kilenc fejezetből, függelékből és egy képmellékletből áll. A fejezetek elrendezését időrendi és műfaji szempontok segítették. Így kerültek egymás utáni sorrendbe:
- „a ráemlékezés terein” (Katlanváros; Asszonyélet egy sírkövön; Vesztesek; Idelenn, odafenn; Kóborló évek),
- „Bummedli” meg „bajszenolás” (A közírói pálya kezdete: 1963-1972);
- „a politikai glóriás fogalmak” (Üllő, dobszó, harang);
- „… más rendet kicsikaró más idők” (Kő hull apadó kútba),
- „Az a bizonyos teremtésillúzió” (Agancsbozót),
- „Feltalálódott a rangos írói publicisztika” (A közírói pálya a diktatúra bukása után);
- „Titkok pányváján kerengeni” (Hollóidő),
- „Valahol a félbemaradt teremtés peremén…” (Bolygó tüzek);
- „… valami alattomos bizonytalankodás” (Hadban; Nagyapám nem huligán; Az emlékezés göröngyein; Víkend; A hóhér könnyei).
A Kő hull apadó kútba című, még a hetvenes években, a prózafordulat kezdetén napvilágot látott regény recepciója világít rá a kétféle metódus esztétikai tartalmát érintő különbségre, arra, hogy a szabadságeszményből eredeztetett módszer a kontinuitást is magában foglalja, míg az újdonságot kiemelő változat, az újdonságot megszakítottságnak fogva föl, az előzményeket elavultnak, korszerűtlennek minősíti.
Hogy Márkus Béla mennyire avatott ismerője témájának, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy könyvének több részlete is tanulmányok vagy esszék formájában korábban, különböző felületeken már olvasható volt. Ezért okozott számomra némi meglepetést, amikor egy helyütt az alábbi címmel találkoztam: Az író, aki posztmodern. Hiszen többek között épp az általa oly bőkezűen és vigyázó korrektséggel elénk tárt recepcióhalmaz áttekintéséből tudjuk, hogy a Kő hull apadó kútba megjelenésének idején a prózafordulat még épphogy csak kibontakozóban, a magyar irodalomban az Esterházy, Nádas vagy Kukorelly, Garaczi stb. szerzők neveivel fémjelezhető, például a történetmondást a nyelviség felé elmozdító, az időbeliséget térbelivé (és vice versa) transzponáló poétikai átalakulás még csupán kezdő éveinél tart. Ezek alapján tehát aligha nevezhetnők Szilágyi Istvánt posztmodern írónak. Ám a kép ettől jóval összetettebb, ahogy ezt végül Márkus Béla is tisztázza. Megjegyzi, hogy Szilágyi István a korábbi erdélyi, de a magyar regényhagyományban is addig szokatlan gesztusokat tesz: például elfordul az egyén s közössége sorsának összefüggéseire érzékeny perspektívától, ahogy ő (Szilágyi István) mondja, beleunt a népmentésbe, gúnyolódik a hiábavaló fáradozásukkal kérkedő prófétákon, s nem követi az ún. transzilván kérdésirányokat sem. Ez a maga idejében újszerűnek tűnő módosulás nem maradt észrevétlen, az elismerésre hangolt kritikai fogadtatás mégsem erre a posztmodernnek tetsző elmozdulásra reagált. Sőt. A későbbiekben, már az ezredforduló környékén született írásokban az immár domináló, s az egyre inkább referenciaként ható prózafordulat hatására érték a regényt „konzervativizmusa” miatti bírálatok. Márkus Béla a fejezet végén végül is feloldja a dilemmát: utal a regény többszöri átdolgozására, s Maszárovics Ágnes doktori disszertációját hívva segítségül megállapítja, „hogy a Kő hull apadó kútba átdolgozott-újraírt szövege »a kiadás pillanatában vált igazán posztmodern szöveggé, hiszen az újrakiadás megmutatta: az alkotási folyamat egy végeérhetetlen és befejezetlen processzus«”. S hogy megállapítását nyomatékosítsa, egy minden kétséget kizáró teoretikus tekintély, Jauss szavaival hitelesíti: „a végeérhetetlen szövegfolyam a posztmodern szöveg jellegzetes tulajdonsága”. Ehhez halkan, de tegyük hozzá, „a jellegzetes tulajdonságról” szóló felismerés (igazsága) csupán a szerző haláláig, életidejére vonatkoz(tathat)óan lehet érvényes. Hiszen utána minden változat változtathatatlan; avagy, akár így, akár úgy, a filológusok martaléka.
Márkus Béla érzékelteti, hogy Szilágyi István regényalkotási technikájára jellemző például a fikcionált és virtuális helyszínekből építkező regénytér, a figurák alakformálását alakító, többhangúsággal megszólaló nyelvhasználat, a leírásokkal, ismétlődésekkel, monológokkal szaggatott elbeszélés-szerkezet, de a történés folytonosságát szolgáló jelképrendszer alkalmazása, avagy az érdeklődést fenntartó bizonytalanság (klasszikusnak tekinthető) narrációba kódolása is. Míg a modern utáni epizodikus jelenetezés a történés külső, kulturális, társadalmi impulzusainak csupán hermetikus, nyelvi eredetű imaginációja, addig a részleteiben is kontinuus elbeszélésmód (nyelviségével is) eredetének egzisztenciális meghatározottságára utal. Ironikus játékosság és historikus komolyság egymásba játszó reflexivitásával szembesülünk. A szétszálazó olvasat érzékeli az önteremtő nyelvi fikció és az identitás-érzékeny kontinuus prozódia megnyilvánulásait, megnyilvánulásainak a különbségeit. Érzékeli, hogy az elbeszélői tónus mikor, milyen világalkotói intonációkat képes működtetni. Hogy a regény értékszerkezete uralja-e a nyelvi megjelenítés technikáját, vagy a nyelvi megjelenítés technikai igénye dominálja a regény értékrendjét. E küszöbhöz érve immár nem az válik kérdéssé, hogy például a Szilágyi-regények esetében melyikük olvastakor szembesülünk inkább egy kalandregény fordulatosságával (Hollóidő), avagy a zártság apoteózisával (Agancsbozót), illetve egy konkrét társadalomrajz dikciójával (Kő hull apadó kútba), hanem hogy a világalakító nyelvi erő humanitásra nyitott értéktartalmakat közvetít-e, vagy e lehetőség helyett teoretikus kritériumokba kódolt előfeltevések alkalmazásával él, s (ön)korlátozó jellegű. S például a mondásban megjelenő történelmet, annak történeti (egzisztenciális) torzulásait identitásproblémaként vagy a beszédformák de-konstruált nyelvi ideologikumaként viszi-e színre. Végül, de nem utolsósorban, hogy a műben ezek a történelem jelenlétét interpretáló történetszerű jelenetek a közös emlékezetet megtestesítő nyelvként, a mű-egész hermeneutikájaként, avagy csupán résznyelviségekre reflektáló iróniaimaginációkként működnek-e.
Márkus Béla megemlíti, hogy miközben a posztmodern kifejezés-technikai orientációjában a nyelviség felé fordul, a társadalmi viszonyokra érzékeny ismeretelméleti indíttatást az individualitást preferáló ontológiai megközelítésre cseréli. S amikor a posztmodern tematikájából elhagyja a kollektívum érdek és értékviszonyainak nyelviséghez kötő motivációit, paradox módon az egyén létfeltételeinek a nyelviséghez, a nyelvhasználathoz kötődő motivációitól is elfordul. Mintha az egyén nyelvhasználata, vagy individuális létének nyelvi orientációjú ábrázolás-technikai modalitása elválasztható volna egy nyelv konkrét, közelebbről a nyelv anyanyelvi szerepkörének a funkciójától. Ezért a posztmodern ahumánus, a nyelvet az anyanyelv motivációitól elválasztó ága egyben a posztmodern művészi szabadságfokának az (ön)korlátozása is.
A könyv másik része Szilágyi István publicisztikai munkásságával foglalkozik. Márkus Béla rámutat, hogy míg az író nagyregényeiből egyfajta posztmodern modalitás, addig publicisztikájából inkább vitázó és vitára sarkalló közéleti aktivitás olvasható ki.
A „Bummedli” meg „bajszenolás” időszakában keletkezett Szilágyi-publicisztika jellemzéseként Márkus Béla megállapítja, hogy írónk ebben az időben, szemben a korszak zsurnaliszta trendjével, tárgyszerűségre törekedvén kerüli a termelési-győzelmi jelentések lelkesült hangnemét, mint ahogy a pártállamot vagy a pártfőtitkárt dicsőítő tirádákat is. Mi több, felhívja a figyelmet arra az erdélyi publicisztikában a 60-as évek második felében lezajlott, ha nem is korszak-, de hangváltásra, melynek következtében a közéleti megszólalás részben elhagyta az addig ránehezedő ideológia ballasztját, s hogy e „megszólalási enyhületnek” Szilágyi István is a részese volt. Erre a korszakra utalva ugyanakkor, a „zsarnokságban mindenki szem a láncban” elvét követve, Márkus Béla az írót, a későbbi menyői látogatás ellenére is, a Renegátlástalanul című 1991-es, Helikon-beli cikksorozatot felidézve, s követve annak felosztását, a pártállammal szembeni rebellisek, kollaboránsok és kívülállók csoportjai közül a harmadik csoportba helyezi.
A Feltalálódott a rangos írói publicisztika című fejezetben Márkus Béla az új, a rendszerváltást követő publicisztikai időszak nyitányaként mutatja be a Karácsony Menyőben (Utunk, 1989/51-52.) című kétrészes szöveget, ami, „ha az újságírás ismer ilyet – maradandó értékű alkotás, jeles antológiadarab”. S ez utóbbi minősítés Márkus Béla tollán szuperlatívusznak számít.
Ahogy Szilágyi István alábbi soraiból is kiderül, a forradalom reményt ébresztő ideje után azonban hamar bekövetkezett a keserű kiábrándulás. „Minden totalitaritás exkluzív, mássággyűlölő, tehát egyazon időben értelmiség- és nemzetiségellenes.” „A nyilvánosság fórumai együtt terelik a két kisebbséget; a nemzetiségi magyarságot gyalázva, a tegnapi radikális román értelmiséget pedig dezavuálva”. A Ceauşescu-diktatúra megdöntését követő időkre utalva Márkus Béla, a marosvásárhelyi pogromra vagy a bukaresti bányászjárásra emlékeztetve, sokatmondó érzékenységgel, találóan hivatkozik Szilágyi István maliciózus, ön-ironikus helyzetértékelésére: „Mindeközben annyi a változás, hogy a zsaru, aki az utolsó időkben a városi pártbizottság rendjére vigyázott, most a Nemzeti Bankot biztosítja”. Változás? Tehetjük fel a kérdést. Csalódás, állapíthatjuk meg.
A transzilvanizmus eszméjét Márkus Béla több helyen is szóba hozza, hiszen érzékeny megfigyelőként jól látja, hogy ez a projekt egy önmaga hatáskörén túlmutató rendezés elvi csíráit hordozza magában. Ősforrásként mi sem alapozhatna meg jobban egy ma is aktualizálható programot, mint a tordai országgyűlés 1568-as deklarációja, amely kimondta a vallások egymás közti és az államhoz való viszonyukat érintő egyenjogúságát.
Mivel idézeteket keresve a könyvet gyakran kell(ett) előre-hátra lapozni, a Függelékben ábécérendben szereplő szerzők nevei mellett kézenfekvő lett volna az előfordulásukra utaló oldalszámokat is feltüntetni.
Összegezve elmondhatjuk, hogy Márkus Béla Szilágyi István munkásságát ismertető, értékelő munkája az írói, publicisztikai teljesítmény releváns, annak arányaihoz és jelentőségéhez méltó áttekintése.
Magyar Művészeti Akadémia, 2018.
Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.
