Nagygéci Kovács József

 

Az azsagonjáró

Sántha Attila: Hogyan menjünk radinába a lërhëz

 

Sántha Attila legfrissebb kötete, az irodalom- és nyelvtörténeti szempontból egyaránt szenzációnak számító nagy vállalkozás, a Bühnagy székely szótár (az eredeti, 2004-es szótár bővített változata) mellett saját írásait tartalmazó kötettel is jelentkezett nemrég. A Hogyan menjünk radinába a lërhëz verseskötetként létezik a köztudatban, de három próza is szerepel a kötetben.

A könyv versgyűjtemény részének első, nagyobbik felében Sántha az általa vallottaknak megfelelően „székely irodalmat” közöl, hiszen egy évvel ezelőtt egy, az Irodalmi Jelenben megjelent interjúban (kérdező: Varga Melinda) maga mondja, hogy: „igen, szerintem igenis létezik székely irodalom. Van, aki székely szavakra rájátszva ír, és van olyan prózaíró (gondolok Molnár Vilmosra), aki közmagyar nyelven, de mégis letagadhatatlanul székelyül szólal meg – egyszerűen azért, mert székelyül gondolkodik”. Ezekben a versekben az előbbi változatára találunk példákat, a sok esetben teljes versszakokon keresztül sorakozó, lábjegyzetelt kifejezésekhez valóban szótár kell. (Így jutunk újra el a fentebb már méltatott székely szótárig.) Éppen ezért ezeket a szövegeket olvasóként a lírának kijáró illő tisztelet mellett kellő türelemmel lehet csak olvasni. A lírikus nyelvteremtő munkája, a költészet emelkedettsége, kívánt varázsa, a hétköznapiba betörő ünnepiség egészen új értelmet nyer ezeket a szövegeket olvasva. Az ebből a szempontból egyik legerősebb versszak így hangzik: „Berdózik két ricskó,/buftiskodik Máriskó. / Aj, az azsagonjáró, / a fuzsitus tepelák, / a nyüslető zelegor, / a hurutó, csupa luszt! / Máris a hiúba felmász, / a sok zakotán zakotál, / bőg, vinnyog, az arrán furulyáz!”[1] A megfejtésekkel együtt sajnos több esetben kissé esetlen, irodalmi szempontból nehezen értékelhető alkotáshoz jutunk. Mindezt megterheli a témaválasztás, mely a nemiség-szülő-gyerek kapcsolat, illetve az alkoholfogyasztás háromszögében helyezhető el – és ezek, legyenek bár akármennyire is központi témak, primér olvasatban meglehetősen laposak. (A kötet borítóján ráadásul egy logóban a felirat így néz ki: „pálinka-bicska-művészet”, akár rájátszás ez, túlzás, akár komoly: egyként modoros.) Ha azonban a székely verseket egyfajta önironikus túlzásokkal teltnek fogjuk fel, jóval tágabb értelmezési mezőre érünk. Véleményem szerint Sántha egy játékot kínál az olvasónak, melyben egyrészt az abszurdig viszi a nyelvi megfogalmazást (a lábjegyzetelés posztmodern(kedő) gesztusa külön remek, ahogy azzal az érzéssel tölti el az olvasót, hogy lám, a szöveg a megszokott interpretációs technikákkal könnyen emészthető, de a szoros olvasatot eleve lehetetlenné teszi a nyelvi akadály). A témaválasztások is lehetnek önreflexiók, mert ha nem ismernénk a szerzőnek az erdélyi magyar irodalom megújításában játszott szerepét, akkor is gyanús volna, hogy azokat a toposzokat veszi (a vidéki, természetes lét együgyű szépsége és egyebek) és forgatja meg (kevesek által ismert székely szavakban) melyeket meghaladni akar.

A fentiek miatt a verseket semmi esetre sem lehet csak és kizárólag a líra-élmény felől befogadni. Többről, de minimum másról van itt szó. Ez pedig, ez a más, illetve több, minden irodalmi alkotás irodalmi alkotásként való értelmezésének alapfeltétele. Paradoxon lehet, de ezek a székely versek (bármit is jelentsen ez a kifejezés) épp azáltal szemlélhetők irodalomként, hogy nem azok. Ezért biztosan sokan lesznek, akik a talmi jelzővel illetik. Én hitelesnek gondolom.

Ráadásul ténylegesen előhívja a világ megismerését ambícionáló olvasói reflexeket, példának okáért a kötet második felében közölt fiktív szerző, Székely Árti ajánlásában szereplő „pécé” szót is hirtelen elkezdtem keresni egy szótárban. (De idejében kontextusba helyeztem és dekódolni tudtam, hogy a pc-ről, azaz a mindközönségesen számítógépről van szó.) Ilyen haszna is lehet Sántha kötetének, elbizonytalanít az irodalmi világot kellő ismeretét illetően, másfelől nézve pedig megmutatja, hogy milyen gazdagság van az eddig nem ismertekben.

A kötet másik erőssége a humor, legyen az nyelvi, vagy épp (vers)helyzetkomikum. „Hazánk ha egy ha van, / vagy annyi sincs, / termékeny égi nő, / ki felnevelt és eltaszít, / és kis zigóták vagyunk mi / (álmod, vágyad hogyha van), / mely nagyra nő, ha célba ér.” – ez a versrészlet mintha feleselne Parti Nagy közismert soraival („hazám, hazám te min-/de nem”). Más helyütt is párbeszédbe kerülnek például az ilyen mondatok, mint: Virradhat a hajnalhasad”. Mindesetre sok kortárs szöveg interakcióba hozható, még akkor is, ha a fiktív szerző ajánlása három irodalmi személyiségnek (Kálmán C. György, Pomogáts Béla és Göncz Árpád) szól csupán. Sántha ebben a ciklusban a dilettáns szerző és életműve minden fontos sztereotípiáját megírja, a nagynevű pályatársaknak szóló ajánlástól a kötetkiadásig. Nehézséget kizárólag az okoz, amikor egy-egy tréfa kedvéért mértéket téveszt a szerző. Erőltetett például a versek felirata. Az „írta Székely Árti verse” minden közölt klapanciánál szerepel, elég lett volna egyszer, mert egyszer vicces (még ha nagyon régi, elcsépelt tréfa is) többször modoros, mindannyiszor: felesleges, kínos. Összességében azonban feledtetni tudja ezt és a hasonlókat mindaz, ami a szövegeket működteti: Sántha derűje, ami az irodalmat a kellő mélység és tragikum mellett működővé és olvasóbaráttá teszi. (Még ha nem is szalad az olvasó, hogy pénzt adjon a szerzőnek, ahogy azt a már említett interjúban idézi Molnár Vilmostól Sántha: „az olvasó ájuljon el a műtől, érezze úgy, hogy azt már nem lehet kibírni, s a gyönyörtől küldje el pénzét az olvasónak”.) Hogy székely szóval (bármit is jelentsen ez) jellemezzem a szerzőt: egy igazi azsagonjáró, aki azsagonjáró irodalmat művel.

Ha a székely irodalom nem nyelvhasználat, sokkal inkább gondolkodásmód kérdése, akkor ehhez illusztrációként a kötet három prózai írását, a könyv végén közölt szövegeket érdemes megemlíteni.

Az első két írás klasszikus Sántha-szöveg, precízen adagolt fanyar humor és harsány tréfa keveréke. A murányi kutya alcíme szerint székely nyelvészeti detektívtörténet és valóban az, egy leszármazási történet és egy azonosítatlan mondás (a Murányba való kutya hasmenéses szokásai, mint jelző és határozó) kerül megvizsgálásra. A megoldás (miért pont ez a fokmérő, sőt, egyenesen hasmenés-skála) nagyon meglepő választ nyer az olvasó. A laktózintoleranciát mint kifejezést itt szerepeltetni önmagában is humoros, hiszen teljesen idegen attól a nyelvi közegtől, amiben íródik és szól a szöveg. Amikor ilyen jellegű meghökkentésekkel operál, a legjobb formában van a könyv. Ugyanez igaz a másik humoros tárca-novellára, a kötet legerősebb nyitómondatát hozó A csodálatos bizgettyű  címűre: „Az utóbbi időben hál’istennek kifejlődött az ún. „székely reklám”, ami annyiból áll, hogy autentikus székely legények autentikus székely élethelyzetben, autentikus székely akcentusban a világ dolgaira reflektálnak.” Így kezd Sántha, s az önirónia most kollektív módú, hiszen az autentikusság önmagában is komikus, tulajdonképpen nem csak a szöveget, de akár magát az egész kötetet is képes volna zárójelbe tenni.

Távol áll tőlem, hogy a szerkesztőként is kiváló szerzőnek tanácsot adjak, de ha ez a novella a kötet elején lenne olvasható, számomra sokkal könnyebb lett volna a könyv nagyobb részét kitevő álszékely álversek befogadása. Így ez a szöveg egy fél zárójel, nyitva hagyva a már sorolt értelmezési kérdéseket.

A kötetzáró írás egy cseppet sem tréfás, inkább egy másik Sánta, Ferenc novelláinak hangulatát idézi. A halottak napi elmélkedés nem ítél, csak számba vesz: sorsokat, életeket, egy közösséget, nyilván a szerző szűkebb és tágabb családját. Pár sorban is tisztán artikulálja a múlt tragédiáit (regénynyi keserűség van például ebben az egy mondatban: „dédszüleim, Rákosi Zsigmond és Lukács Mária sírján két olyan személy neve is szerepel, akik nincsenek ide temetve: Dénes és János fiaiké, az első meghalt az első, a második a második világháborúban.” Félelmetes képet fest, szintén csak pár mondattal, de tökéletesen a várható jövőről. A meglehetősen vegyes kötet így kerek, egész, a záró szöveggel húzza alá nem csak a szövegek létrejöttének és közlésének fontosságát, de Sántha írásművészetének kiemelkedő voltát is. Ez utóbbin az sem ronthat, hogy a kötet – Csillag István által remekül illusztrált lapjain - az első oldalon - marketingötletként is gyenge – figyelmezetés olvasható: „Ne várja meg, míg megbicskázzák őket! Olvasson élő székely írókat!” Kár érte, mert többről van itt szó. Élő (akármilyen) írót ugyanis nem azért olvasunk, mert…és itt számtalan, az irodalmi közbeszédben használatos kifejezés sorakozhat a „ehhez és ehhez a csoportosuláshoz tartozik”-tól a „fontosak neki a társadalmi problémák”-on át a „xy rokona/ismerőse”-ig és tovább. Hanem mert jól és jót ír. Minden más a mű körüli művieskedés. Sántha Attila esetében nincs erre semmi szükség.

 

Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.