Ménesi Gábor
„Mostantól az volt, amire én emlékszem”
Temesi Ferenc: 49/49
Több mint három évtized telt el azóta, hogy először megjelent – és váltott ki komoly visszhangot olvasói és szakmai körökben egyaránt – Temesi Ferenc Por című regénye. A családtörténet, valamint Porlód (vagyis Szeged) históriájának kiemelt mozzanataiból épült fel a szótárak formai, szerkezeti sajátosságait felhasználó, szócikkeket felsorakoztató, több mint ezer oldalra terebélyesedő, kétkötetes nagyregény. A kortárs magyar próza alakulástörténete szempontjából is fontos alkotás markánsan kijelölte az életmű további irányait, amolyan origóvá vált, amelyhez az író rendszerint visszatér. A Pest (1996) és a Híd (2003) megjelenésével egy trilógia jött létre oly módon, hogy a harmadik mű zárlata visszavezette olvasóját a kezdetekhez, de a szerző más regényei kapcsán is megállapítható, hogy egymásba nyílnak, az új alkotások valamiképpen folytatják, továbbírják az előzőeket, s egyúttal előkészítik a soron következőket, figurák, történetek, szituációk, motívumok vándorolnak könyvről könyvre.
Temesi regényírói praxisában megszokottá vált, hogy gyakran sajátos szerkezeti megoldást választ, alaposan megfontolt kompozíciót alakít ki, nem csekély mértékű játékkedvről tanúbizonyságot téve. A szócikkekre már utaltunk, a későbbi művekben többek között a tarot kártya figurái, a kínai hadművészet hadicselei vagy éppen egy sakkjátszma lépései egyaránt kialakíthatják a formát. A Kölcsönidő (2005-2006) című újságregény (vagy regényújság) egy fiktív folyóirat elképzelt lapszámainak sorozatából konstruálódott. Az említett eljárások jó esetben nem telepednek rá túlzottan a szövegek tartalmi vonatkozásaira, nyelvi megalkotottságára, viszont izgalmasabbá tehetik a befogadást, még akkor is, ha az érdekesség konstatálásán túl ezek értelmét az olvasó nem mindig tudja megfejteni, így a rejtély többnyire végig megmarad.
„Óvakodj magadtól. Bárhová mész, magadba botlasz” – olvassuk az új regény 31. fejezetének felütését. Néhány sorral lejjebb pedig így folytatódik a gondolat: „Én magamon keresztül emlékezem, mert nem bízom senki más emlékeiben. Másokat keresve magamra találok mindig.” Az idézett mondatok – amellett, hogy egyfajta ars poeticaként is értelmezhetők – nemcsak jelen alkotáshoz adnak kulcsot, hanem az életmű egészéhez is. A korpuszt áthatja az erőteljes személyesség, a saját élettörténet számos tényének vállalt beemelése a regényvilágba, épp ezért érthető módon vált hangsúlyossá a kritikai diskurzusban az önéletrajziság problémaköre, fikció és valóság viszonya. A szerző így beszél erről egy interjúban: „Nyilvánvaló, hogy az író semmit se szop csak az ujjából, miközben a leírás puszta ténye, hangvétele, a teljes könyvben elfoglalt (…) helye megváltoztat mindent, ami valóság volt. (…) Sok dokumentum eredeti, de van, hogy megesküdnél rá, hogy ez valódi, közben kitalált. Ez a technika azt az érzést kelti az olvasóban, na, ez aztán az író vére. Közel kell engedned az olvasót – amennyire csak lehet – a megtörtént dolgokhoz. És mégse volt így. Én mindig az igazat (ha nem is a valódit) próbálom kitalálni alföldi szűrreálban. De a regény is írja magát, nem csak az író. Az írás állandó, napi harc közted és a szöveg közt, de a végén – a szerkezetből következően is – mindig a regény győz.” (Szepesi Dóra: Megkérdeztük Temesi Ferencet. http://barkaonline.hu/megkerdeztuek/6545-megkerdeztuk-temesi-ferencet. Letöltve: 2019. január 8.) A 49/49 olvasója kétségkívül számos adatot, tényt, történetet beazonosíthat az író személyes életéből, még akkor is, ha kevésbé ismeri Temesi életrajzát; egyértelműen nyersanyagként szolgálnak a saját emlékek és élmények. Hangsúlyozni kell azonban, hogy mivel regényről van szó, minden fikcióvá válik, összemosódnak a valós és kitalált mozzanatok, nem érdemes tehát annak szétszálazására törekedni, hogy mi az, ami valóban megtörtént a szerzővel. Segíti ezt a befogadói attitűdöt az a narrációs eljárás, melyben gyakran váltja egymást az egyes szám első és harmadik személyű elbeszélésmód – olykor egy-egy fejezeten belül is –, ami sajátos ritmust kölcsönöz a szövegnek, másrészt némi távolságot teremt, és kívülről, külső nézőpontból is megmutatja az eseményeket. Beékelődnek a két főszereplő elektronikus levélváltásai, ezek beszédmódja eltér a többi fejezet narrációjától, s általuk minden kettős tükörben, a két regényalak tudatán átszűrve bontakozik ki.
Minden bizonnyal marketing megfontolások is húzódhatnak amögött, hogy a kiadó szerelmes regényként népszerűsíti a könyvet. A szerelmi történet elbeszélése valóban végighúzódik a könyvön, de ennél jóval többet is ad Temesi munkája: nemzedék- és történelmi regénynek is tekinthető. A kettő aligha választható külön, hiszen a szereplők az ötvenes években voltak gyermekek, a következő évtizedben kamaszok, s 1968-ban váltak nagykorúvá. Sorsukat, gondolkodásmódjukat a háttérben alapvetően meghatározta a történelem, a politika alakulása még akkor is, ha ennek alig voltak tudatában, mert „halántékig jelen időben” éltek, mindennapjaikat a szerelem és a barátság töltötte ki. („Mi csak egymást tudtuk Ill-lel, abban a biológiai őrületben, amelyet a boldog szerelemnek hívnak.”) E nemzedék tagjainak közös tapasztalatai, élményei tükröződnek a műben, mint például 1968 eleinte reményt ígérő, majd kijózanodást hozó pillanata. A borítón látható, tokjából félig kicsúszó bakelitlemez felidézi azt a kort, a hatvanas évek miliőjét, hangsúlyozza a zene fontosságát, mely a legtöbb Temesi-műben kiemelt funkciót kap. Az akkori fiatalok életérzésétől elválaszthatatlan a lázadást és menekülést megtestesítő beatzene, amelynek ikonikus alakjaira és dalaira számos utalást találunk, gyakran egyes dalszövegek részletei is beékelődnek a regénybe. Márk annak idején Porlódon a templomi kórusban énekelt, majd az iskolai zenekar tagja lett. Megelevenedik az ottani zenei élet, látjuk például Boncz Gézát, aki „kicsit piától vörös, de szép arccal” dalolja a porlódi beathimnuszt.
A két főszereplő, Ill (vagyis Ilona) és Márk még gimnazistaként szerettek egymásba a hatvanas években, szerelmük azonban akkor nem teljesedett be, majd el is szakadtak egymástól. A nő Norvégiába került, ott ment férjhez, orvos lett, a férfi pedig itthon ismert író. Több mint négy évtized elmúltával – egyik közös barátjuk, Sárika közvetítésével – Ilona megkeresi a férfit. Előbb csak leveleznek, de hamarosan találkoznak Márk Cellának nevezett apró Margit körúti lakásában. Mindketten sok mindenen keresztülmentek az évtizedek során, párkapcsolatok, betegségek, öröm és bánat, siker és kudarc egyaránt kijutott nekik. Márk húszas évei elején autóbalesetet szenvedett, ő túlélte, Kati nevű szerelme meghalt. Ilona első férjétől elvált, a második, akit Északinak neveznek, balesetben életét vesztette. Negyvenkét évig nem tudtak egymásról, felnőttkorukból semmilyen közös élményük nem volt. Lépésről lépésre közelednek egymás felé, újra felfedezik a másikat, előttük és az olvasó előtt az e-mailekből, illetve beszélgetéseikből derül ki, mit éltek át az újabb találkozásig. Mai együttlétük során is szüntelenül felidéződnek a múlt képei, egybeolvadnak a jelen pillanataival. A régivel számot vetve új érzelmeiket kell felismerniük és megélniük. Az időskori vágyakról, a „testészetről”, a szexualitásról őszintén, nyíltan ejtenek szót egymás között, és vall ezekről az elbeszélő.
A mű mozaikos történetvezetése két szálon halad, azt is mondhatnánk, ikerregény formálódik: az egyik réteg 1966-68-ig vezet vissza, a „tini lav” történetét adja elő (időnként azonban az elbeszélő „a múlt múltját” is felkeresi, visszatekintve a kisgyermekkorra vagy az általános iskolás időszakra), a másik, a „nyugger amúr” a 2010-es évek elején játszódik. A két fő helyszín, Porlód és Budapest mellett megjelenik a norvégiai Bergen is, ahol Márk meglátogatja Ilonát. A regény egyik legszebb fejezete, a 24-es számú, valahol középtájon található. Ebben a szerelmesek újbóli egymásra találásuk óta először vonatoznak Porlódra: „Takargattuk ugyan, de kissé meg voltunk hatódva önmagunktól. Minden kattanással közelebb értünk ifjúságunk színháza, szülővárosunk felé. Valóság ez? Lehet ezt? Hitetlenkedve vártuk, mi fog velünk történni ebben a két napban. Fog-e valami történni velünk egyáltalán.”
Az elsőre szokatlannak tűnő cím (a két 49-es szám „per” jellel elválasztva) a két főszereplő születési évére, 1949-re utal, megerősítve egyúttal összetartozásukat s a fejezetek egymásba fonódását. A számmisztika jegyében kétszer 49 fejezetet találunk (a római számokkal jelöltek a régebbi időket, az arab számmal ellátottak a közelmúltat idézik), a kilencvenkilencedik fejezet pedig az epilógus szerepét tölti be. A kiemelt szám mibenlétét a XXVII. fejezet járja alaposabban körül, különös tekintettel az évszámra, a hozzá kapcsolódó eseményekre, felsorolja, mely hírességek születtek akkor. (Köztük van Mark Knopfler, a Dire Straits frontembere, aki ráadásul névrokon.) Megtudjuk azt is, hogy 1949 a Föld Bivaly éve volt a kínai asztrológia szerint, az, aki ekkor született, feltartóztathatatlan, hallgatag, kedveli a magányt, praktikus lélek, állhatatos a munkában, amíg halad előre, sebezhetetlen, ugyanakkor érzéketlen is.
A korábbiakhoz hasonlóan különféle szövegtípusok keverednek az új regényben is. Az említett elektronikus levelezés mellett Ilona otthoni jegyzetei, lánykori naplórészletei is beépülnek, másutt Skype-beszélgetésük hangjáték formájában kerül rögzítésre. A X. fejezetben szerepet kap „Bartók Béla saját kezű önparódiája a népdalgyűjtésről” – utalva ezzel Temesi 2012-es Bartók című regényére, mely akkor íródott, amikor jelen mű egyik szála játszódik –, és Szeged múltjának, topográfiájának bizonyos adalékai is a szöveg részeivé válnak. Mivel Márk író (s a rendelkezésünkre álló információk alapján sok rokon vonást fedezhetünk fel közte és Temesi Ferenc között, így a szerző alteregójának is tekinthetjük), gyakran előkerül az írás, az írói létforma. Visszaemlékezéseiben felidézi első szárnypróbálgatásait, amikor „kerge kamasznovelláival” a rádió Így írunk mi ifjúsági irodalmi pályázatán a legjobbak közé került, végül második lett, ami akkor nagyon bántotta, és hatalmas csalódást jelentett számára. A mű másik síkján rendszeresen szóba kerül az író formálódó regénye, amelyből részleteket küld Ill-nek, így mi is olvashatunk belőle, csakúgy, mint kamaszkori szövegeiből, amelyeket annak idején nem mutatott meg szerelmének.
Temesi omnipotens elbeszélője mindent tud a szereplőkről (sőt még náluk többet is), pontosan ismeri gondolkodásmódjukat, lelkivilágukat, ennek megfelelően a kamaszkor szólamát nem ritkán kiegészíti olyan információkkal, amelyeknek Márk akkor még nem lehetett birtokában. Nem az egykori tizenéves fiú hangját akarja imitálni, helyette jelenlegi tudásával, sok évtized távlatából visszatekintve próbálja rekonstruálni az egykori történéseket. A főszereplő nem is sejthette, hogy apja két fő besúgója 1956 után a barátai közül került ki, akik otthonukban rendszeresen megfordultak, mindez csak évtizedekkel később vált világossá, amikor a Történeti Hivatalban kikérte a besúgói jelentéseket. Gyakran leltárszerűen, a minuciózus rögzítés feltétlen szándékával igyekszik számba venni mindent az elbeszélő: „A lányok emeletén az iskola legfontosabb intézménye leledzett: a büfé. Ott a mozaikpadló parízerszínű volt” – írja, majd részletesen ismerteti a büfében kapható választékot. Helyenként túlmagyaráz, de érthető a szándéka: gondol a fiatalabb olvasókra is, akik már nem viseltek iskolaköpenyt, vagy nem láttak például videokazettát.
„Mindenkit magammal viszek az írásaimba, akár halott, akár él, aki fontos volt” – olvassuk egy helyütt. Máshol pedig ezt találjuk: „Túléltem néhány halálomat, ami még csak elmegy valahogy. De hogy sok barátomat is, bűntudatot kelt bennem.” Márk sorolni kezdi az elvesztett barátokat, írókat, művészeket, akik már egyre többen vannak. A könyv emléket állít nekik, éles kontúrokkal rajzolja elénk mások mellett Császár István, a színész Körmendi János, vagy az ugyancsak Szegedhez kötődő Baka István és Ördögh Szilveszter alakját – ezek az egy-két oldalas miniportrék egyáltalán nem idegenek a regény struktúrájától.
Előfordul, hogy Márk reflektál az emlékezés folyamatára, módjára: „Az emlékezet csodálkozásra készteti az embert: mi mindent felejtünk. (...) Pillanatokat tudunk életre hívni, nem időszakokat. Az emlékezet háló, amely, ha ügyesen használod, tele lesz hallal. De több kilométernyi víz fut át rajta nyom nélkül.” Egy alkalommal hangot ad bizonytalanságának, kétségesnek tartja, hogy jól emlékszik-e, de azt követően hamar deklarálja: „mostantól az volt, amire én emlékszem”. Vagyis a személyes nézőpont, a saját emlékek hitelességét tartja elsődlegesnek, ő így látta, így élte meg, a regényben így válik hitelessé, s ebből a szempontból másodlagos, hogy valóban így történt-e, más így látta-e. Ráadásul abban, hogy a főszereplő gyakran Nagy Idők Hamis Tanújaként emlegeti önmagát, némi önirónia is megmutatkozik.
Temesi könyve nem tartogat happy endet – ebben is különbözik a szokványos szerelmes regényektől –, főhősei útja másodszor is különválik. Tizenévesen Márk tette egyértelművé a szakítást, most pedig Ilona mondja ki a végső szót. Mégsem kizárólag a kudarc, a fájdalom marad a regény végkicsengése, a 49/49 sokkal inkább az életről, az élni akarásról szól. A két főszereplő olyan ajándékot kap a sorstól, amilyen csak keveseknek adatik meg az életben. Ahogy a férfi írja egyik levelében: „Már a történetünkbe is bele lehet szeretni. Valóban. A mi növögető, leheletünkkel simogatott, álmainkkal táplált, könnyeinkkel öntözött virágunk egyre szebb lesz.” Közben pedig megszületik a könyv, amelynek nem meglepő módon éppen 49/49 lett a címe. „Végül is van egy gyerekünk, a regény. Bármilyen is, a miénk” – mondja az idősödő író.
A már idézett interjúban Temesi arról is beszél, hogy szerkesztője, Illés Andrea egy kisebb regényre való szöveget kihúzott a kéziratból. Mivel nem ismerjük a korábbi változatot, joggal feltételezhetjük, hogy valóban feszesebb, gyorsabb lett a könyv, olykor filmszerű jelenetekkel (nem véletlenül tervez belőle kiindulva filmet András Ferenc), helyenként mégis terjengősnek találtam, s úgy éreztem, a kelleténél hosszabbra nyúlt. Ezzel együtt a szerző vállalkozásában a különböző rétegek, szövegtípusok egymás mellett élése, fikció és valóság szétválaszthatatlansága működőképessé teszi az anyagot, a 49/49 így tágítja tovább az univerzumot, és kezdeményez dialógust az életmű más darabjaival.
Scolar Kiadó, Budapest, 2018.
Megjelenet a Bárka 2019/2-es számában.
