Kolozsi Orsolya
A balladák vége
Muszka Sándor: Szégyen
„Átkozottak, kiket nem fogad be a föld, / és nincs helyük sehol rajta kívül más.” (Tetem) Muszka Sándor legújabb verseskötetének alakjai az idézetben jelölt, világból kiátkozott emberek, a társadalom perifériáján élő, reménytelen sorsú férfiak és nők, kik leggyakrabban pszichiátriai problémákkal küzdő alkoholisták, drogosok, akik képtelenek visszakapaszkodni a hétköznapokba, s így tulajdonképpen a halálra várva vegetálnak csak. A Sanyi báként híressé vált, Kézdivásárhelyről származó költő olyan arcát fedi fel, mely bár nem előzmény nélküli (hiszen 2014-ben megjelent Magányos nőknek, bukott fiúknak című verseskötete már ezt a hangot előlegezi meg), meglepetést jelenthet a szerzőt csak stand up-jaiból és humoros szövegeiből ismerő olvasó számára. Bár a nevetés és a sírás valószínűleg nem kizárják, sokkal inkább kiegészítik egymást, azért a Szégyen című, 2018-as kis kötet mégis nagy fordulat, hiszen nem pusztán szomorú, hanem tragikus könyv, melynek minden lapján a reménytelenséggel és a kilátástalansággal néz farkasszemet a befogadó. A témaválasztás hátterében a meghatározó a személyes tapasztalat, Muszka ugyanis nagyjából egy éven keresztül dolgozott egy szociális otthonban, ahol rendkívüli töménységben és közelről ismerkedhetett meg a bevezetőben emlegetett félresiklott sorsú emberekkel, élettörténetekkel.
S mintha az eddigi pályáját végigkísérő humor itt torpant volna meg, itt fogyott volna el. A valóság legmélyebb bugyraiba szállt alá, és talán éppen ezért egyetlen egyszer sem nyúl a humorhoz, nem tudja vele oldani azt a sötét feszültséget, mely szinte kinyúl a könyvből. Mintha azt üzenné, hogy van az a pont, ahol már a fájdalmas nevetés sem segít, ahol nem lehet elütni a tragikumot semmivel. S ha van ez a pont, akkor éppen itt van, ebben a kötetben, ahol azt a helyet rajzolja meg, mely kívül rekedt a világon, „hol a madár se jár” (Egy napra még visszatér a nyár), a „mérhetetlen mély” (Örök Faust), az „arctalan hóhér birtoka” (Szállás), „a kórház kitört ablakokkal, ázó falakkal.” (Névtelen) Hűvös, kopott termek, kihűlt, vetetlen ágyak, ameddig a szem ellát. És ezeken az ágyakon roncsként vegetáló, „nevenincs” emberek, nők is, de főleg férfiak. Katéterekkel járkálnak, csonkoltak (ez az egyik leggyakrabban visszatérő motívum), ágyba vizelnek, üszkösödnek, és elhagyta őket mindenki. Legfőképpen a remény. Az ide vezető utak különfélék, van, aki alkoholista, más pszichiátriai beteg, van, aki droghasználó, felgyújtotta a házát, lopott, rabolt, öngyilkos akart lenni. Más utak, de egyfelé mutatnak, és leggyakrabban egyes szám első személyben szólalnak meg, szerepversek formájában, rövid, szikár monológokként: „Elestem és elaludtam a hóban. / Négy napig voltam a reanimálón. / Az élettársam többé nem engedett be, / nem kaptam munkát. / Ide hoztak a temető mellé, / bal kezemen nincsenek ujjak.” (Mínusz) Vagy: „Hét évet voltam bezárva, / meg akartam többször is halni, / sósavat ittam és kétszer levágtak, / a jobb kezem béna, a balt lekötözték.” (Album) A lírai én nem mindig az ápolt hangján szólal meg, van (de ez a ritkább), hogy egyes szám harmadik személyben, egy kívülálló pillantását imitálva vázolja fel az adott sorsot, vagy többes szám első személyben, egyfajta közösség (a kitaszítottaké, a tékozlóké és elveszetteké) tagjaként avat be életének alakulásába. A sorok minden esetben rövidek, kopogósak; szikár és felesleg nélküli nyelvhasználat jellemzi ezeket a többnyire rövid verseket. Olykor tömörségük miatt egészen a töredékességig jutnak el, s a versnyelv nem ritkán Pilinszky költészetét juttathatja az olvasó eszébe, még akkor is, ha nem képes tartósan a klasszikus színvonalán maradni. Ettől függetlenül egyes versek mintha kifejezetten erre a költészeti hagyományra játszanának rá: „Meztelen áll a hóesésben, / megakad szeme a késen.” (K.)
A versek eszköztelenségükben is hatásosak, és ezt a hatást erősítik a kötet grafikái. Csillag István grafikusművész egyszerű, sokszor egy vonalból építkező rajzai nem csupán illusztrációk, hanem dialogizálnak a Szégyen negyvenhat versével, fokozzák a szövegek erejét. A kiszolgáltatott, többnyire meztelen, tehetetlen vagy önmagukba gubódzó testek, a szétfolyó, elkent technika egyaránt arra a hangulatra és fojtogató kilátástalanságra rímel, mely a kötet sajátja. Az, hogy a rajzokon néha a verssorok is megjelennek, szintén azt erősíti, hogy kép és szöveg nehezen elválasztható ebben az ízléses, tárgyként is esztétikus könyvben. A kiszolgáltatottság, az elesettség, az elhibázott, eltékozolt, kettétört életek könyve Muszka Sándor verseskötete (nem véletlen, hogy leggyakrabban visszatérő motívumai a tűz, a füst, a hamu, a bomlás, a hullás, a csonkok), és ehhez szorosan kapcsolódik a címként választott szégyen érzése, megélése. Olyan érzés ez, melyet leggyakrabban a normaként elfogadott értékrendtől való eltérés esetén érzünk, kínos, kellemetlen, sokszor a fájdalomig fokozódó lélekállapot. A kötet bukott alakjai érzik ezt a szégyent, a társadalom, szeretteik és önmaguk előtt is, de talán nem túlzás az sem, ha az olvasóban, a kötetben való előrehaladás során érzett szégyenérzetben keressük a cím jelentését. Szégyent érezhet az is, aki nem részese ennek a világnak, csak kívülről figyeli meg. Szégyene ez esetben kettős, egyrészt a betekintés, a „kukkolás” gesztusa miatt; másrészt azért, mert ilyen a világ, mert nem tud segíteni, mert mindenki részese annak, ami történik, még akkor is, ha – azt hiszi – távol van tőle.
A címmel szoros összefüggésben a felelősség kérdése is visszatérően megjelenik a versekben. Már a kötetnyitó Örök Faust című vers felveti („a romlás, mit magunk idéztünk fejünkre”), és többször visszatérő motívum, hogy a versek beszélői magukat okolják sorsuk kifutásáért, és pontosan látják azt az utat, azt az eseménysort, ahol kizökkenve a „normalitásból” a rossz útra léptek. Egyikük sem mentegeti magát, vállalja a következményeket. „... nem voltunk bolondok tudtuk mi vár ránk” – folytatódik a nyitóvers, mely a felelősség teljes felvállalása, a bibliai Éva és Faust egyidejű megidézése, mintegy párhuzamba állítva saját magukkal, akik eladták a lelküket az ördögnek. A helyzet persze ennél jóval bonyolultabb, és szerencsére a különböző árnyalatokat nem hagyják figyelmen kívül a szövegek sem. Az emberi természet maga, az egyénnek adott sors is felelőssé tehetők azért (ha nem is teljes egészében), hogy egyesek elbuknak, perifériára kerülnek: „Adjátok vissza, mindent elvettetek, / gyerekkorom, apát, anyát. / A hígító, mikor felér agyamba, / olyankor kicsit bolond vagyok.” (Utcahosszan) Van, akinek kezdettől nehezebb, ezt láthatóvá teszi, ugyanakkor nem ad felmentést a kötet, melyben mindvégig tapintható a részvét, a megértés, az ítélet hiánya. Feltűnő, hogy kimarad a versekből Isten, és az általa kínált megváltás, megbocsájtás. Felbukkan ugyan néhány szövegben, de többnyire éppen hiányával van jelen, és eldönthetetlenné teszi a kérdést, vajon ezek az emberek Isten kegyelméből is kihulltak-e már (ha szeretteik szívéből és a társadalomból mindenképp). „Vajon látott-e Isten az aszfalt alatt minket? (Aszfalt) – kérdezi az egyik vers, de a válasz természetesen nem hangzik el.
A kötet nem oszlik ciklusokra, legfeljebb a képek tagolják, mégis úgy tűnik, hogy két nagyobb részre osztható: az első felét a térben is megvalósuló zártság és a sorstöredékek bemutatása uralja (és a sok hasonló szöveg miatt egyfajta fárasztóvá váló monotónia), a második részben (nagyjából A hídon című vers után) kilépünk egy tágasabb térbe, a versek szerkezete sok esetben összetettebbé válik, elszakad az egyéni életutak bemutatásától, kísérletezőbb lesz, és erősebb szövegeket tartalmaz. Muszka Sándor olvasóját egy olyan „pokoli malomba” vezeti, ahová az nem biztos, hogy valaha is be akart lépni, ahol a fájdalom, a szenvedés és a kitaszítottság uralkodik. Ott kezdi, ahol a balladák véget érnek, az összetört, meggyötört, tragédia utáni hősökkel, a végtelen bűnhődéssel.
Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Budapest, 2017.
Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.
