Czucz Enikő
A mittelszolipszizmus erőtereiben
A mittelszolipszizmus terei. Tőzsér Árpád életműve (poszt)modern kontextusban
A múlt év második felében jelent meg A mittelszolipszizmus terei. Tőzsér Árpád életműve (poszt)modern kontextusban címet viselő, két fő részre tagolt, összesen huszonegy tanulmányt tartalmazó kötet. S hogy miért a tagolás? A szerkesztők, Csehy Zoltán és Polgár Anikó Beköszöntőjükben tárják fel az elrendezés logikáját: a kötet testének nagyobb részét, „a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének főszervezésében megrendezett Tanulmányok költőportrékhoz című konferencia és tanácskozás szerkesztett anyagaˮ (5. o.) teszi ki, amely megrendezésére Tőzsér Árpád nyolcvanadik születésnapja szolgáltatta az alkalmat, míg a karcsúbb, de korántsem elhanyagolható második szekciójának öt dolgozata a tanszék tehetséges hallgatóinak munkája.
Egy rövid, a recenzió struktúráját és hosszát érintő magyarázattal kell kezdenem. Nem választottam ki néhány, a kötet egésze szempontjából reprezentatívnak tekinthető tanulmányt. Egész egyszerűen azért, mert ilyenek − itt, most, ebben az esetben − nincsenek. Minden egyes szerző saját és egyedi nézőpontból tekint Tőzsér Árpád lírájának, naplóinak, szerkesztői tevékenységének, életpályájának különböző szegmenseire és ezek kapcsolatára, s bár szükségszerűen vannak átfedések értelmezéseik közt, talán egy gazdag és kiterjedt életmű értékelésére irányuló nem kevésbé gazdag és összetett akadémiai diskurzus rövid prezentációja is megkívánja a teljességre való törekvés soha el nem érhető ideálját. Ennek fényében a legegyszerűbb és legmegfelelőbb stratégiának a szerkesztők által meghatározott sorrend követése mutatkozik.
A sort Reményi József Tamás Tőzsér Árpád exterritóriuma címet viselő, irodalomtörténeti és (irodalom-)politikai helyzetképet is az értelmezésbe vonó írása kezdi. A szerző a „közöttiségetˮ, a „köztesˮ létállapot és az ebből a pozícióból következő szótártalanság, nyelvtelenség jelenségét találja a leghangsúlyosabbnak Tőzsér Árpád kommunikációt, dialógust követelő, de − a határhelyzet jellegéből adódóan − monologikusságra (abszurditásra?) kárhoztatott írásaiban. Reményi Tőzsér dinamikus alkotói módszerét és tárgyának, alakjainak újabb kontextusok keretei közt történő re-formációit „épp a megszakított folytonosság szüntelen, makacs, gyötrelmes tudatosításábólˮ (9. o.), és a politikai-, történeti- földrajzi-, irodalmi- és összművészeti értelemben vett „közöttˮ létérzésének „korjellemző konfliktusábólˮ(11. o.) eredezteti.
Bedecs László a költői életmű kulcsmotívumainak, témáinak és versnyelvének változásai, és az ezeket elősegítő hatások felől közelít az életműhöz. A népi líra hagyományához kapcsolódó, a falusi élet problémáit idillikus képek mögé rejtő korai verseket a műveltségelemekre építő és öniróniával átitatott létfilozófiai költemények és kisebbségi élethelyzet jegyeit mozgósító szövegek váltják fel, hogy az utolsó gyűjteményes kötetben a különböző elemek egy új konstellációban ismét találkozzanak: az Imágók (2016) a személyiség rétegzettségére és a mindenkori „énˮ-t formáló körülmények esetlegességére rámutató szövegeiben egymásra íródik a nosztalgikus falusi gyermekkor ábrázolása a történelmi-politikai környezet egyénre gyakorolt hatásainak reflexiójával.
L. Varga Péter „A papír partjánˮ című, alapvetően a posztmodern hermeneutika fogalmaira építő elemzése a Tőzsér-líra mélyrétegeiben működő történeti idő, keletkezés és írás a „köztességˮ pozíciójában való archaikus, szükségszerűen aktualizáló és materiális rögzítésének dinamikus konstrukcióit, ezek viszonyainak lehetőségeit térképezi fel.
H. Nagy Péter tanulmányában elvégzi a Sebastianus (miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták)és az Utómodern fanyalgás a szlovákiai magyar irodalom tárgyában című szövegeknek a katalógusversek szövegösszefüggései közt történő elemzését: az előbbi szöveget „az intertextuális-történeti látásmód érvényesítésénekˮ (43. o.), az utóbbi esszéverset pedig a modális viszonyok mediális kódok stabilizálhatóságára gyakorolt hatásainak iskolapéldájaként kezeli.
Orcsik Roland a rendszerváltás előtti kisebbségi irodalmak szerveződésének rövid ismertetése után tér rá az előző tanulmányokban is feltűnő Szomak ciklus lírai énjének erősen meta- és intertextuális meghatározottságú nyelv- és identitáskonstruáló eljárásainak feltárásához. Úgy tartja, Tőzsér Szomakjának Zrínyi Miklós, Petri György és Tolnai Ottó életművét és a memento mori! halálköltészet hagyományát idéző sorai egyben politikai és egzisztenciális probléma paródiái is, melyekben„a hiány metafizikájaˮa groteszk, egyidejűleg jelenlévő fragmentumszerű és maszkos identitás(oka)t alakító erő forrásaként mutatkozik meg.
Csehy Zoltán Pillanatképek a tükörteremből címet viselő írása elsőként a Bach-kantáta szövegtestének, zeneszövetének és strukturális logikájának függvényében szemléli Tőzsér Félnóta (2012) című kötetének költeményeit, a két alkotás összecsengéseit és a különböző síkokon megjelenő (szöveg-, akusztikus-, tematikai-, szemantikai stb.) viszonyait. A Szó-kromoszóma ciklusnál megtörő kötet második felében a költői játék bizarrba fordul, és ez „destruálja a gyöngykapu-poétika komolyságát, ugyanakkor elviselhetetlenül szorongatóvá teszi a könnyedségetˮ(66. o.). Az Imágók kötetben szereplő Ó, Orpheusz, Az íny sötétjében, Apokrif strófák egy Horatius-vershez, A költő és a pálma, Penetráns ritornellek című költemények hagyományhoz való kapcsolódásai nyomán rajzolódnak ki a tőzséri szövegvilágot (el- és újra-)rendező időtlenség és hagyomány, anyagiság és mítosz, a széthulló én és test kiszolgáltatottságának változatos korrelációi.
A Csatavirág(2009) és a konferenciakötet eddigi tanulmányaiban is sokat emlegetett Félnóta verseiben megjelenő nyelv- és identitás szerepét Nagy Csilla veszi górcső alá, s ugyan Tőzsér Árpád említett köteteinek anyagát Kosztolányi, Radnóti és József Attila nevével fémjelzett, a halál és önazonosság kérdéseit összekapcsoló hagyományba tartja beilleszthetőnek, véleménye szerint Tőzsér az elmúlás és identitás kulturálisan konstruált voltára való reflektálás által meg is haladja ezt a tradíciót. Hasonló jelenséggel szembesülünk az életművön belül is: a két kötet a 2006-os Léggyökerek (és részben az azt megelőző kötetek) tematikai, szöveg- és jelentésgenerálási technikáinak átszervezését és továbbgondolását a Tőzsérre jellemző korrekció és újrakontextualizálás igényével tárja elénk.
Mizser Attila – és most ugrok egyet a szerkesztők által meghatározott sorrendben – a Mittelszolipszizmus (1995) című kötet kelet-európaiságát, a kisebbségi identitás és megnyilvánulásmódhoz köthető határátlépést, valamint a kollektív emlékezet és szubjektív látásmód sajátos térkijelölő és nyelvi kódrendszert működtető poétikáját boncolgató előadásában Tőzsér költészetét Nagy Csillához hasonlóan helyezi el egy tradíció keretei közt, csak éppen más kötetet más tematikai és poétikai aspektusaira vonatkoztatott irodalmi hagyományában. Úgy véli, hogy „Kundera, Musil, Kafka, Hašek, Havel, Hrabal, Konrád – talán ez az a névsor, amellyel Tőzsér Mittel-tematikáját leginkább összefüggésbe lehet hozniˮ(84. o.).
Az Érzéki és érzékeny dimenziók Tőzsér Árpád két versében címet viselő munkában A Finnagen halála és a Panem et circenses retorikai szerkezeteinek és jelentésgeneráló mechanizmusainak összeolvasása során Korpa Tamás arra a következtetésre jut, hogy a szövegekben működtetett poétika – az ezekben megnyilvánuló szövegszervező stratégiák különbségei ellenére is − a„drámai átrendezések és közvetítések tárolójává, tartalmazottjává és folyamatává válikˮ, s ez beilleszthető a költő „lírai életművének olyan sokszor hivatkozott kívánalmaiˮ(82. o.) közé.
Mészáros András két elkülöníthető, de kétségkívül egymásra épülő részből álló előadása a téma kijelölése után példákon keresztül mutatja be a filozófia és általánosságban vett irodalom különböző mértékű és minőségű egybefonódásának négy módozatát−a filozófiai esszét leszámítva és a teljesség igénye nélkül −, hogy ezen variációk segítségével értelmezze és értékelje a viszonyt a költő poézise, valamint két Tőzsér által tett programszerű állítás között. Mészáros szerint a Tőzsér-líra többnyire csak az irodalommal való mechanisztikus összekapcsolás révén közelít a filozófiai tartalmakhoz, amelyek − az idézett interjúbeli kijelentéssel szemben – jel helyett mégis jelentésként funkcionálnak.
A kötet eddig ismertetett tanulmányainak nagyobb része alapvetően a líra vonalán közelített a tőzséri életműhöz, s bár néhányuk beemelte a naplókban megszövegeződő gondolatokat a költői poétika referencialitását feltáró interpretációkba, Petres Csizmadia Gabriella és Polgár Anikó tanulmányai egyenesen a naplókorpuszra koncentrálnak. Petres Csizmadia Gabriella a 2008-ban megjelent, 1992−1997 közötti időszak naplóbejegyzéseit magába foglaló Szent Antal disznaja című kötetben a nyelvi eszközök és azonosulási módok közvetítette én-reprezentációs stratégiákat tárja fel, Polgár Anikó Szüfrazsett írónők, menzeszszagú irodalmi műsorok című kiváló és – nem túlzás azt állítani, hogy −hiánypótló tanulmányának fókuszába pedig Tőzsér Árpád eddig megjelent négy naplójának nőképe kerül. Polgár a női identitás és férfitekintet viszonyának, a női test tárgyszerűségének és a férfi narrátor (fiktív és metaforikus) nővé válásának bizonyos értelemben egymást feltételező felfogása mentén fejti fel a szövegbe foglalt gyakran nem is kódolt jelentéseket, a patriarchális kultúra nézőpontjának − számos esetben − nyílt kifejezését.
N. Tóth Anikó Az olvasó Tőzsér című munkája szinte enciklopédikus tömörséggel és összegző szándékkal sorolja a szerzői magántörténelem különböző, de „egymásba nyílóˮ, költői, szerkesztői, műfordítói, kritikusi és esszéírói szerepekhez társított tényeit, különös figyelmet fordítva az értelmezőire – így jutva el az összes tevékenységforma keretein belül munkáló olvasó Tőzsérhez.
Németh Zoltán szintén összegez: Múltfeldolgozás a kortárs magyar irodalomban címet viselő tanulmánya a történelmi múlt reinterpretációjának, elbeszélésének/elbeszélhetetlenségének, valamint az írói maszkjáték történelemhez és nyelvhez való viszonyait, módozatait és tendenciáit igyekszik kirajzolni irodalmi művek szintetizáló elemzésén keresztül. Érdemesnek tartom megjegyezni, hogy az írás – minden bizonnyal átfogó jellege miatt − Tőzsért csak egyszer, a kisebbségi helyzetbe szorult identitás megszövegezésével kapcsolatban említi.
Dusík Anikó tanulmánya a Tőzsér Árpád szövegeiben, különös tekintettel a Faustus Prágában(2005) költeményeiben megjelenő Faust-tematika variációira és jellegzetességeire irányítja a figyelmet. Amittelszolipszizmus terei első részét záró tanulmány Szabó Klaudia munkája, amely a Tőzsér-szövegek szlovák fordításainak ismertetése mellett a költő fordításszemléletének, végül pedig az alkotó műfordítói stílusának jellegzetességeivel foglalkozik.
A kötet második részét Berényi Anna dolgozata nyitja, amely a Nyolcak lírikus nemzedékének Fiatal szlovákiai magyar költők című antológiában való megjelenése által kiváltott, az Új Ifjúság hasábjain 1959-ben induló vitát ismerteti a csehszlovákiai magyar irodalmi élet társadalmi és szellemi helyzetképének összefüggései közt.
Mellár Dávid a kortárs költészet felé fordul: alaposan kidolgozott és következetesen felépített tanulmányának középpontjában Németh Zoltán 2016-os, Állati férj címet viselő kötetének poszthumán (szerelem)értelmezése áll.
Koszorús Flóra Önéletrajz két hangra című tanulmányában véghezvitt komparatív elemzésének kettős tétje van: a dolgozat egyrészt a Kertész K. dossziéját(2006) és Radnóti eclogáit szervező dialógusok hasonlóságainak feltárását célozza meg, másrészt a Kertész-műben megszövegeződő fikció és realitás problematikáját járja körül Wolfgang Iser elméletének felhasználásával. Csanda Sára szintén a Kertész Imre-i autobiográfiát tanulmányozza: a korpuszból kiválasztott három napló –Gályanapló(1992),Valaki más(1997), A végső kocsma (2014) −bejegyzéseinek vizsgálatával mutatja ki a német irodalom, azon belül is elsősorban Thomas Mann és Franz Kafka erőteljesen munkáló hatását, valamint a hatás beágyazottságának mélységét az alkotó írásművészetében.
A kötetet záró dolgozatban Kürti Alexandra a Pesti Divatlap és Nők Lapja történetének és társadalmi kontextusát tárja elénk, majd az említett lapok„női témájához”, a nő társadalomban, családban betöltött szerepéhez kapcsolódó egy-egy cikkét elemzi és veti össze, kutatva a stilisztikai, nézőpont- és érvrendszerbeli hasonlóságok, illetve különbségek után.
A mittelszolipszizmus terei egy rendkívül izgalmas olvasmány, több okból is: megmutatja, hogy egy életműhöz mennyiféle (rengeteg!) szempont és kritériumrendszer alapján közelíthetünk, hogy a legkülönfélébb olvasatok és szegmensek hogyan segítenek egy megfelelően árnyalt kép kialakításában, hogy az interpretációk egymást támogató vagy kölcsönösen ellentmondó nézeteinek oka gyakran az értelmezésre kijelölt korpusz határainak különbözőségében keresendő, és hogy a fiatal irodalomértelmezők – egyelőre még formálisan elválasztva, de – jól megférnek egy kötetben a szakma elismert kritikusaival.
(A mittelszolipszizmus terei. Tőzsér Árpád életműve (poszt)modern kontextusban, szerk. Csehy Zoltán − Polgár Anikó, MEDIA NOVA M, Dunaszerdahely, 2017, 188.)
Megjelent a Bárka 2018/3-as számában.
