Ménesi Gábor
„Szemétdomb az egész világ”
Zalán Tibor: Revizorr; Két színpadi játék
Újra és újra felmerül a kritikai diskurzusban a magyar dráma permanens válsága, illetőleg az is, mennyire háttérbe szorult a harmadik műnem a hazai könyvkiadásban. Ennek némileg ellentmond, hogy ez a felvetés többnyire éppen egy-egy drámakötettel vagy színházi bemutatóval összefüggésben vetődik fel. Kétségkívül örvendetes volna, ha jelentősebb elmozdulást tapasztalnánk ezen a téren, ugyanakkor a helyzet korántsem reménytelen. Vannak figyelemre méltó fejlemények, talán nem több, de nem is kevesebb, mint az elmúlt évtizedben bármikor. Nem kezdem most felsorolni az újabb kiadványokat, de fontosnak tartom kiemelni a Selinunte Kiadó Olvasópróba című, kortárs színpadi műveket közreadó sorozatát (első két kötete A felejtés ellen, illetve Párhuzamos világok címmel jelent meg), mely bizakodásra adhat okot, továbbá más szerzők alkotásai mellett ugyancsak említést érdemel Zalán Tibor két újabb drámakötete, a Revizorr, valamint a Két színpadi játék, benne az unferlédi és a Szása i Szása.
A rendszerváltás óta eltelt időszakban alig volt olyan évad, amikor Gogol A revizor című drámája nem került valamelyik budapesti, vidéki vagy határon túli teátrum műsorára. Bizonyára azért foglalkoztatja ma is a rendezőket, mert erőteljesen hozzánk szól, magunkra és a bennünket körülvevő világra és emberekre ismerhetünk minden felesleges aktualizálás nélkül. Zalán sem erre törekszik, műve, mely erősen kötődik az orosz klasszikushoz, átirat és saját darab között helyezkedik el, az utóbbihoz áll közelebb. A szerző jól érti és érzi Gogol nyelvét és drámavilágát, jó érzékkel nyúl a szöveghez, rátalál a megfelelő pontokra, amelyeket úgy hangol át, különösen a humor eszközeivel, hogy még ismerősebbé tegye a történetet, a megjelenített szituációkat, az elhangzó mondatokat a jelen befogadója számára, finom áthallásokkal a közélet mai jelenségeire vonatkozóan.
A Titanic című film kockái peregnek a lepusztult művelődési házban, s éppen a süllyedő hajó látványa jelenik meg a háttérben, amikor a városvezető közli az ímélen befutó kellemetlen hírt az egybegyűltekkel, miszerint inkognitóban revizor érkezik a fővárosból. A polgármester igyekszik elkerülni a bajt, ennek érdekében megkezdik a számítógépes adatok törlését, vagy legalábbis manipulálását, eltüntetnek mindent, ami kompromittáló lehet. Felkészíti erre a körülötte lebzselő jelentéktelen, korrupt figurákat, a járásbírót, a kórházigazgatót, az iskolaigazgatót, akik egyként asszisztálnak elöljárójuk kétes üzleteihez, maguk is szabadon halászhatnak a zavarosban, elkényelmesedve ülnek a székükben hosszú évek óta. Zalán polgármestere nem hintón, hanem hatalmas Mercedesen furikázik, és ha lehet, még többet akar magának, még jobban megkopasztja és sanyargatja a helybelieket.
A játékos címválasztás egyértelműen kifejezi, hogy a szerző előhívja Gogol másik művét, Az orr című groteszk mesét. Adódik ez a szituációból, hiszen „a fővárosi titokvadász” azért érkezik a vidéki kisvárosba, hogy ott alaposan körbeszaglásszon, éppen ezért gyakran szóba kerül az orra: „Van egy vízióm, barátaim. Hogy ez a revizor előre küldte ide az orrát. Ki tudja, mikor. De hogy nem tegnap, az biztos. És egy gazdátlan orr, mint egy röpködő web-kamera, hangtalanul suhanó küklopsz-szem, mindent kifigyel, és mindent… rögzít. Benéz a seggünk lyukába is… eldugott aranyerek után kutat…” (22.)
A szerző a Gogol-dráma bizonyos jellegzetességeit, a szereplők ismertetőjegyeit ellenkezőjére
fordítja, ezzel még inkább karikíroz. Például a kórházigazgatónak nem arra kell törekednie, hogy intézményében minél kevesebb beteg legyen a revizori vizit idején, itt éppen arra van szükség, hogy az ágyak kihasználtak legyenek. Hlesztakov nem huszonhárom éves fiatalember, hanem hatvan körüli „lepukkant vén csóka”, aki kísérőjével, a szintén öreg Oszippal együtt hajléktalannak tűnik. Nevetésre ingerlő az a jelenet, amelyben a rendőrfőnök, majd a polgármester az átmeneti szállásként szolgáló padnál járul a hivatali ember elé. A félreértések fokozódnak, az idegen tudatlanságát a polgármester úgy érti, hogy mindenáron inkognitóban akar maradni, ezért ő is úgy tesz, mintha nem is sejtené, mi járatban van a másik. Majd Hlesztakov beköltözik a város első emberének házába, egyre mohóbban használja ki az ölébe pottyant lehetőségeket. A polgármester családját Zalán az anyóssal bővíti, a nőket elbűvöli a kissé büdös, de jó modorú fővárosi ember az udvarlásával, nagyotmondásával, azzal, ahogy felsőbb kapcsolataival dicsekszik, művelt, tollforgató férfi színében tünteti fel magát, aki (Zalán játékos ötletének köszönhetően nem báró Brambeusz, hanem egyenesen) Gogol álnéven írja műveit. Még komikusabbá teszi a történéseket, hogy Hlesztakov nem a lány, hanem a nagymama kezét kéri meg.
A lelepleződés persze ezúttal sem maradhat el. Az utolsó felvonásban egy hatalmas orrot formázó szobrot állítanak a nemes férfiú tiszteletére, aki – miközben az igazság kiderül – abban keres menedéket, majd Oszippal menekülőre fogják, elkötik a polgármester Mercedesét. Végül megérkezik a valódi revizor, aki Zalán változatában egy nő. Az utolsó, majdnem néma jelenetben a hír villámcsapásként éri a szereplőket, mindenki megdermedve áll. „A függöny olyan gyorsan csap le rájuk, mint a guillotine a halálra ítéltek nyakára”. (135.)
Az unferlédi ihletője a My Fair Lady című közismert, világhírű musical, a belőle készült film, s persze előszövegként megjelenik G. B. Shaw Pygmalionja. A cím kisbetűs írásmódja, a fosztóképző használata egyértelműen utal arra, hogy felszámolásra kerülnek a musical attribútumai, az idill, a csillogás, a történetet és a szereplőket mai viszonyok között találjuk, mégpedig meglehetősen durva és embertelen környezetben. A szerző voltaképpen az eredeti változat inverzeként konstruálta meg színművét, úgy képzelte, ez a „karriertörténet” csakis „negatívba mártva” játszódhat le. Az ő Elizáját Lillának hívják, franciatanárnő, aki létszámleépítés miatt elveszíti az állását. Egy véletlen találkozás következményeként azonban lehetőséget kap a túlélésre, nyelvleckéket kell adnia Hontinak, a helyi kínai piac maffiózójának, akit ajánlatos professzornak szólítani. Amíg Shaw Higgins professzora a lány nevelésére, tanítására vállalkozik, Honti épp az ellenkezőjére köt fogadást: „Felteszek másfél kiló fehér havat arra, hogy ha kezelésbe veszem, nem kell pár hónap, és szerencsétlenebb roncs lesz belőle, mint ezek a ribancok, akik itt a piac előtt kóricálnak kuncsaftokra várva.” (101.)
Zalán megfordítja az időrendet, s talán még inkább eltalál bennünket azzal, hogy a testileg és lelkileg ronccsá tett Lillát az indító jelenetben prostituáltként az utcasarkon állva pillantjuk meg, majd a drámában előrehaladva fejthetjük fel az előzményeket. A Pygmalion Elizája folyamatosan fejlődik a professzor házában eltöltött hónapok alatt, az unferlédi címszereplője azonban a nagy mennyiségű kábítószer hatására fokozatosan veszíti el a személyiségét, addigi élete, valódi neve kitörlődik emlékezetéből, az újat, a Dzsenifert képtelen kimondani. Leépülésének stációit leginkább a lány nyelvhasználatán, verbális gesztusain keresztül érzékeljük, ahogy állapota romlik, úgy egyre inkább csak akadozva, komoly erőfeszítések árán képes megfogalmazni egy-egy mondatot, és „az út még vezet tovább, lefelé, a teljes elnyelvtelenedés felé, amikor már a szavak kimondásával szemben is föladja a küzdelmet”. (43.)
A záró jelenet a virágárus kislány feltűnésével még élesebbé teszi a kontrasztot Shaw és Zalán drámavilága között. Honti felvásárolja az összes rózsát, és valamennyit Lilla kezébe adja. De mi már ismerjük a történet folytatását, és pontosan tudjuk, hogy ebben a gesztusban nyoma sincs valódi érzelmeknek, s nem szól másról, minthogy temérdek pénzével, alvilági kapcsolataival mindent megengedhet magának.
A Szása i Szása (alcíme szerint: tragikomikus fantáziálás egy elsüllyedt világról) annyiban mindenképpen különbözik Zalán legtöbb színpadi munkájától, hogy ideje és helyszíne pontosan meghatározható. 1991-et írunk, a rendszerváltozás küszöbén járunk, amikor a szovjet csapatok elhagyni készülnek Magyarországot. Nem mindenki örül ennek, hiszen a katonák közül többen hozzászoktak az itteni élhető, viszonylag kényelmes körülményekhez, azt viszont nem tudhatták, otthon mi vár rájuk, de nem akartak részt venni az afgán-orosz háborúban. Éppen ezért Szása, az egyik ukrán katonatiszt a határszéli településen beköltözik családjával a magyar barátja, Sándor (szintén Szása) udvarán terpeszkedő trágyadomb alá, aki persze nem minden érdek nélkül rejtegeti őket. Miközben ugyanis a laktanyát összepakolják, áruba bocsátanak mindent, ami mozdítható, géppuskákat, kézigránátokat, de még tankot is, az üzlet magyar Szásán keresztül bonyolódik, ő pedig komoly hasznot húz ebből, sőt megcsapolja a Barátság Kőolajvezetéket, s a falu lakói minden nap nála állnak sorba olajért.
Mindkét Szása a maga érdekeit tartja szem előtt, csak túlélni akarnak. Kisszerű, jelentéktelen figurák ők, ahogy azt nevük felcserélhetősége is mutatja. Merthogy ebben a darabban csaknem mindenki Szása: Sándor, a felesége, Alexandra, az ukrán Alexander, az ő neje, Alexandra, valamint a gyerekeik. A név mint humorforrás többször előkerül, állandóvá válik a „szásázás”, a névazonosság számos félreértést eredményez, sőt, az események odáig fajulnak, hogy a Szásák házastársaikat is kicserélik egymás között. Rajtuk kívül felbukkannak a Bélák, a pap és a párttitkár, akik merőben ellentétes eszméket képviselnek. A község plébánosa az egyetlen a helybeliek közül, aki nem volt párttag, míg a másik Béla az előző rendszer haszonélvezőjeként jelentett és feljelentett, amit és akit éppen kellett, a rendszerváltozás idején pedig azon szorgoskodik, hogy a régi hatalmat átmentse, legalábbis az újonnan kialakult viszonyok között is igyekszik biztosítani boldogulását. Az ukrán dezertőr és családja vesztére tör, meg akarja találni és fel akarja adni őket, miközben a pap segíteni próbál rajtuk, a két fiatalt összeadja, az asszonyt pedig magával viszi a parókiára. A drámában a kivonulást megelőző három nap kaotikus történései sűrűsödnek össze. A szereplők kivétel nélkül abban reménykednek, hogy ezt a rövid időt minden baj nélkül átvészelik: „Ezek három nap múlva kivonulnak. Onnantól kezdve minden elfelejtődik, és nyugalom lesz.” (121.)
Zalán nem tagolja felvonásokra darabját, a Szása i Szása tizenkét jelenetből áll, s a művet három álomjelenet osztja kisebb egységekre, melyek az ukrán Szása egyre nyomasztóbb rémálmait jelenítik meg, előrevetítve a végkifejletet. Üldözője egyúttal a mindenkori hatalom fenyegetését szimbolizálja. Az álom leírását követően mindig ugyanaz a párbeszéd zajlik le a két Szása között, és ez az ismétlődés arra is utalhat, ahogyan a történelemben, a politikában újrakezdődik minden, ami egyszer már lejátszódott.
„Jobb dolgod van odalent, mint valaha is idefent” – mondja magyar Szása ukrán barátjának. (117.) Már önmagában abszurd helyzetet teremt, hogy a fenti világ fenyegető veszélyei elől egy föld alatti bunkerbe húzódnak a szereplők, ráadásul éppen egy trágyadomb alá. (Tegyük hozzá, hogy 1945-ben a beérkező orosz katonák elől ugyanott rejtőztek el a helyi lányok és asszonyok.) A színpadot uraló trágyadomb, tetején a műanyag kakassal jelképpé növekszik. Magyar Alexandra mondja ki, hogy az „élet egy nagy, bűzölgő trágyadomb…” (176.) Erre rímel Oszip keserű gondolata a Revizorrból: „szemétdomb az egész világ, bűzölgő-rohadó szemétdomb”. (36.)
Ukrán Szása harmadik álma, ha lehet, az előzőeknél is szörnyűbb, ekkor már a kivégzésére viszik a férfit. Ébredése után megtörik a megszokott rutin, az ismert dialógus nem ugyanúgy zajlik le, ezzel is jelezve, hogy semmi sem úgy történik majd, ahogy elképzelték. Ezen a napon a fiatalok esküvői lakomáját tartják, s előre megünneplik az oroszok kivonulását, pedig azok még nem indultak el. A mulatozás közben észrevétlenül megjelenik pártitkár Béla alakja. „Nem tudni, hogy csinálja, de szinte bokáig látszik, olyan, mint egy jelenés a magasban.” (176.) Később derül ki, hogy egy harckocsi tetején áll, melynek csöve átüti a kerítést. A laktanyaparancsnok érkezése beteljesíti mindazt a fenyegetést, amit ukrán Szása rémálmaiban átélt, a dezertálásért kijáró büntetés nem marad el. Magyar Szása sorsa pedig Béla pártitkártól függ, nem tehet mást, mint társul kétes üzletéhez, ami voltaképpen az ukrán-magyar maffia kiépítése.
A darab zárómondatában („Baszódj meg… élet…” [186.]) megfogalmazódó csalódás, lemondás, reménytelenség nemcsak Szása és a többi szereplő közérzetét tükrözi, de akár a másik két mű mottója is lehetne, sőt, kifejezi a szerző egész drámavilágának kiábrándultságát.
A fent tárgyalt három színpadi alkotás közül kettő már közönség elé került, az unferlédi még nem jutott el a színpadig. Csak remélni tudjuk, hogy Zalán Tibor drámái nagyobb befogadókészségre találnak a magyar színházakban, hiszen olyan kérdéseket tesznek fel az elmúlt negyedszázad magyar (és kelet-közép-európai) viszonyaira vonatkozóan, amelyeket nem kerülhetünk meg, ha szembe akarunk nézni a múltunkkal és jelenlegi állapotunkkal.
Megjelent a Bárka 2017/5-ös számában.
