Kritikák

 

Szabados_Attila_-_Rakovszky_Zsr__t__.jpg 

 

Szabados Attila

 

Képmutatók

Rakovszky Zsuzsa: Az idők jelei

 

„Új nincs: a korszaknak mind a százhatvanöt / csatornáján csak ismétlések mennek” – írja Rakovszky Zsuzsa új, Vita élő időben című verseskötetében. Az idézet akár legutóbbi regényének mottója is lehetne: Az idők jelei történelmi regény, melynek egyik legfontosabb tétele, hogy a korszakokon átívelő emberi és közösségi magatartásformák folyamatosan visszatérnek, akár rövid időn belül is. Közösségi szinten mindez a befolyásolhatóság, a feltétel nélküli áhítat, egyéni szinten pedig a képmutatás formájában jelenik meg. A regényben megfigyelhetők azok az apróságok, melyek a pozitív karaktereket is képesek a képmutatás vádja alá helyezni – ez pedig a mű egyik erénye: nem teszi le voksát egyértelműen a szereplők jellemét illetően, mérlegre helyezi azok tetteit, gondolatait.

Az idők jelei Rakovszky hatodik regénye, követve ezzel a 2020-as Állapotváltozások. Válogatott versek, 1981–2019 című verseskötetét. Az életműben a versek és prózák hasonló arányban vannak jelen, Rakovszky műveiben azonban, így a versekben is fontos szerepet kap a történetiség (például: Történések, 2018), melyre a szövegek struktúrája épül. Az idők jeleinek narratív megoldásai is több lábon állnak. A regény abban is kapcsolódik a korábbi prózai művekhez, hogy egyrészt egyes szám első személyben meséli el a történetet (mint például a 2002-ben megjelent A kígyó árnyékában), másrészt erősen visszanyúlik a történelembe (hasonlóan a 2005-ben megjelent A hullócsillag évéhez). Az sem idegen Rakovszkytól, hogy a különböző műnemek, műfajok egymás mellé helyezésével, egy művön belüli szerepeltetésével játsszon, akárcsak a 2011-ben megjelent VS című regényében. Az idők jelei is tartalmaz lírai részeket, melyek a történetmesélés összetettségéhez járulnak hozzá (kérdéses persze, hogy ezeket hogyan sikerül működtetnie a regénynek).

Az idők jelei másik érdeme, hogy számos olvasási irányt felkínál a befogadó számára: közelíthetünk hozzá a legkézenfekvőbb történelmi téma felől, ugyanakkor izgalmas lehet a női sorsok áttekintése is – a különböző női karakterek ugyanis másképp reagálnak az őket érő borzalmakra: Divara, az egyik próféta felesége például követi az akár hamis tanokat is, míg Bernhard lánya, Annchen tiltakozni próbál az újrakeresztelkedés és a kényszerházasság ellen; a törvények elfajulásával pedig minden nőnek kötelezővé válik újra férjhez mennie. Az idők jeleinek női karakterei határozottan erősebb körvonalakat kapnak, mint a férfi szereplők, döntéseik, gondolataik árnyaltabbak, mint az egyébként társadalmilag felettük álló férfiaké.

Az idők jelei a 16. század elején játszódik Münster városában, mely ma Németország egyik legnépesebb települése Észak-Rajna-Vesztfáliában. Elhelyezkedése, közelsége Hollandiához, az 1500-as években formálódó németalföldi területekhez, valamint a korszak társadalmi-politikai változásai és a reformációt követő évek izgalmas kiindulópontot adnak a műnek, melynek belső ideje negyven évet ölel fel: „Ezen írásba Isten segedelmével az Úrnak 1570-es esztendejében fogtam, közel negyven esztendővel a történtek után” – indul a regény, mely már ezzel a mondattal rögzíti, hogy személyes beszámolóról, visszaemlékezésről, terjedelmes naplóról van szó.

Egy a Knipperdolling-családhoz került, árván maradt szolgálólány, Liza (Elizabeth, „a veres Liza, ahogy fiatal koromban emlegettek, vagy az öreg Betha, ahogy mostanában”) meséli el a pápisták és a protestánsok, majd a protestánsok között zajló belső feszültségeket és ezek következményeit. Az egyes szám első személyű beszélő, az eseményeket átélő szolgálólány jelenti a tizenhat fejezetből álló regény fő narratív szálát, ehhez kapcsolódik még két különböző, lírai megszólaló: Hermann von Kerssenbroch verses beszámolója és annak részletei, valamint egy ismeretlen anabaptista költő versei, versrészletei. A regény Hermann von Kerssenbroch verses beszámolójával indul: „Üdv, Olvasó”, melyből megtudjuk, hogy a következőkben Münster városának pokoli sorsáról olvashatunk majd: „mint lepte el fokonként városunkat / a téboly és a bűn”. A verses szakaszok is azt az olvasatot erősítik, hogy a „krónikások” célja elsősorban a pontosság, az események cizellált részletezése, mely sokszor hatásosabb, mint maga a fő prózai szakasz.

Mivel a könyv is verses résszel indul, érvényesnek tűnik az a megközelítés, hogy narrációs rétegekről beszéljünk, melyek egymástól függetlenek, mégis, mivel valamennyien átélték az eseményeket, vannak közös pontok. Ugyanakkor Liza narrátori szála tekinthető a legfontosabbnak – már csak az arányokat tekintve is –, mely akkor a legizgalmasabb, amikor reflektál saját élményeire; az első ilyen már a regény legelején bekövetkezik, amikor némaságának történetéről (nemi erőszak) vagy anyja korai testi leépüléséről beszél: „Reggel anyám ott talált összekuporodva a véres szalmán; furcsa, de nem kérdezett semmit, mintha magától is kitalálta volna, mi történt.”

Szerkezetileg azonban aránytalannak tűnik, hogy a regény ugyanezen pontján néhány oldalban Liza egész, Münsterbe kerülése előtti életét megismerjük, majd a szöveg további részei (háromszáz oldal) erre nem reflektálnak. A sokszereplős, nagy időszakot átfogó regény érzékelhetően Liza karakterével igyekszik összefogni az eseményeket, hogy azok sem szerkezetileg, sem nyelvileg ne essenek szét. Liza azonban nem mindentudó, nem lehet az, hiszen maga is belülről figyeli, mi történik körülötte, mégis gyakran közvetít olyan információkat, melyekről nem tudhat, már csak azért sem, mert egy néma, a társadalmi ranglétra alján helyet foglaló személyhez belpolitikai döntések, stratégiai adatok stb. nem juthatnak, nem juthattak el. Mivel azonban a regény a lírai részekkel meghagyja annak lehetőségét, hogy az idős Betha (Liza) ezekről írásos beszámolók nyomán tájékozódjon, nem maradnak feltétlenül problémás szakaszok.

Kizökkentheti az olvasót, hogy bizonyos megoldások – számomra nem meggyőző módon – meseszerűre sikerültek, például hogy Liza „éppen ott járt” helyszíneken, amikor valamilyen megrázó fordulat történt: „Egyszer éppen akkor mentem a piacról hazafelé…” Az idézetet ráadásul az a szakasz követi, amelyben világossá válik, hogy Lizát Janhoz, a közösség önjelölt királyához még annak ellenére is ambivalens érzelmek fűzik, hogy éjszakánként „bejárogatott hozzá”, ahogy erre a könyv egy másik szereplője, Hans hivatkozik. Jan a néma Lizában találja meg a hallgatóságot, ugyanakkor nemi erőszakok sorozatát követi el. Jan és Liza kapcsolata fogvatartó és fogvatartott viszonyának kettősségén alapszik, legalábbis az áldozat részéről: „Egy pillanatig úgy néztem rá [Liza Janra], mint anya a gyermekére, aki végre megkapott valamilyen játékszert, amelyre régóta sóvárgott.”

Nyelvileg több ponton megtörik Liza narrációjának homogenitása, vannak szöveghelyek, ahol a szerző bizonyos szavak archaikus alakját (izen, segedelmével, asszonyszemély stb.), máshol mai köznyelvi formáját használja; találunk egy-két korszak- s így szövegidegen kifejezést is. Ezek azok a szöveghelyek, ahol Liza karaktere mintha megtörne, és a külső, már mindentudó narrátor venné át az irányítást.

Liza narrációjánál sokkal jobban működésbe lépnek a verses betétek, melyek gazdagon adatoltak, mégis kevesebb szerepet kapnak a regényben, s még így is gyakran redundánsak, megismétlik, amit a korábbiakban már megtudhattunk. (Ez főként a „látványjelenetekre” igaz: a VII. fejezetben például Hermann von Kerssenbroch a kovács kivégzéséről beszél, majd a verses szakasz végével mindezt a fő narráció is megismétli.) Ez persze igazságtalan megállapításnak tűnhet, hiszen Hermann von Kerssenbroch valóban létező személy volt, így a verses szakaszok az ő műveinek fordításai, parafrázisai is lehetnek. Mégis szükséges, hogy az olvasói figyelem aktivizálódjon, hiszen a cselekmény egyszerűen leírható próféták megérkezésével, ténykedésével és bukásával, s mindezek sorozatával, így könnyen elveszhetünk benne. Erre a szálra kapcsolódnak rá töredékesen az egyes szereplőkkel történő privát események – habár kérdéses, hogyan választható el privát és közösségi egy olyan zárt társadalomban, ahol minden egyéni döntést befolyásol a hatalom, s minden a szabályokkal ellentétes gyakorlat titokban működik.

A karakterek közül Lizát érezzük magunkhoz a legközelebb, majd a sorra érkező prófétákat, akiket egy ponton túl már nem lehet követni (sem név szerint, sem cselekedeteik alapján); ahogy a Bernhard Knipperdolling köré szerveződő „baráti” társaság tagjai is egybemosódnak. A próféták egyik mulatságos és izgalmas jellemvonása infantilizmusuk, ahogy az őket ért kritikára vagy a végre nem hajtott parancsra például toporzékolással, grimaszokkal reagálnak. Bernhard testvérei (üzletemberek) azonban jól kiválnak ebből a zajból, ők képviselik a józan ész hangját, tetteinek, döntéseinek súlyával, a képmutatással, pontosabban azzal a tételmondattal, hogy mindenki képmutató, ők maguk szembesítik testvérüket.

Egy-egy jelenet leírása különösen bravúros, főként, ha a szerzőnek rövidebb időintervallumot kell bemutatni: ilyen például Liza megerőszakolásának története, vagy amikor a münsteri vezetés a templomba zárja lakosságot, és a tömeg szétveri a templom szobrait, díszeit. Ezek a szakaszok azonban a regény első felében találhatók, míg az ostrommal foglalkozó szakaszok kifejezetten unalmasra, vontatottra sikerültek, jóllehet egy a történelem iránt érdeklődő olvasó kétségtelenül ebben találná meg a perspektívát. A tömeg és az egyének szenvedése (például Bernhard feleségének aggodalma, hogy merre lehet a férje, vagy személyiségének egyik pillanatról a másikra történő megváltozása), az ostoba döntések meghökkentő ereje, ami a regény legizgalmasabb pontjait jelenti. A prófétákban istenként hisznek a lakók („A próféta nem halt meg végleg: három nap múlva feltámad és visszatér!”), feltétlen hitük pedig a félelemmel egye szilárdabb lesz, hiszen nem akarnak a kivégzett lázadók sorsára jutni, de Münster elhagyása és a pápistákkal való szembenézés sem opció. Még Liza némaságát is a prófétai isteni hatalom igazolására akarják felhasználni azzal, hogy megkérik, játssza el, a próféta szavaira visszatér a hangja.

A közösség a prófétákra hagyatkozik, mindig az újabb és újabb csodatételekben, jóslatokban bízik. A döntések egyre elvakultabbak, melyeket szintén látomásokkal, a Bibliával vagy egyszerűen a prófétai lét felhatalmazottságával igyekeznek alátámasztani. Münster lakói befolyásolhatók, mivel éhezésnek (Rakovszky érzékletesen írja le a testi kínokkal élő ember szenvedéseit), korlátozásoknak vannak kitéve az egyre inkább elfajuló események között, ahogy a pápisták például gyűrűbe zárják a várost, és mindenki csak egy szűk sávon keresztül tud közlekedni (ennek ellenére több ponton máshogyan is kijutnak a szereplők). Az események leírása akár párhuzamba állítható a kommunizmus elméletével: „Itt minden közös, írta, itt a koldusok is úgy öltözködhetnek majd, mint másutt a polgármester, mindenkinek lesz ennivalója és fedél a feje fölött.” Rakovszky mintha megidézné az orwelli Nagytestvért, a hatalom zsigerekig hatoló erejét is: „Ha már a fejükbe nem láthatott az embereknek, legalább a házukba, a konyhájukba és a hálószobájukba be akart látni” – olvasható az egyik prófétáról, Matthysonról. Ismét beigazolódik, hogy vannak egyenlőbbek az egyenlők között. Elkeserítő, hogy „az idők jeleinek” valódi jelentését sokszor épp ezért nem vagyunk képesek helyesen értelmezni.

 

Magvető Kiadó, Budapest, 2022.

 

Megjelent a Bárka 2023/6-os számában. 


Főoldal

2023. december 07.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Finta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb MihályDávid Péter: Ecce homo
Tóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem volt
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png