Kritikák

 

 B._Kiss_M__ty__s_bor__t__.jpg

 

B. Kiss Mátyás

 

A történelem mint virológiai probléma

 Garaczi László: Weszteg

 

„Az embereket ennek láttára rémület fogta el, és az egész városban riadalom támadt […] Az emberek nyugtalanságát még csak fokozta, hogy e hetekben a halálesetek száma általánosságban is erősen emelkedett […]” –  írta Defoe A londoni pestisben. E szavakkal bízvást jellemezhettük volna a koronavírusjárvány kitörése körüli feszült közhangulatot s a tetőzés idején a grafikonokat leső szorongást. Volt azonban olyasmi is, amire Defoe talán álmában sem gondolt volna, s amit Garaczi László Weszteg című karanténregényének egyik szereplője a következő szavakkal jellemez: „Győztes karanténidentitások, az izoláció romantizálása mint osztályprivilégium. Szelfi lótuszülésben a parafa jógamatracon…” A giccses karanténidentitások mellett a krízis feldolgozásának természetes szükséglete is magyarázza, hogy a pandémia bejelentésekor valóságos irodalmi járvány tört ki. Sokan hivatkoztak Boccaccióra (talán jobb, ha nem feszegetjük, hogy a Dekameron mesélőinél milyen osztályprivilégiumok érvényesülnek), s valósággal özönlöttek a karanténszövegek, hogy aztán legtöbbjük elenyésszen a hírfolyamban. Garaczi László regénye ennél sokkal több.

A Weszteg három fúgaszerűen összefonódó, egymás témáit és motívumait folyamatosan ellenpontozó és variáló szólamból építkezik. Első elbeszélőnk Fazekas Brúnó (a Brúnó csak gúnynév, valódi keresztnevét nem ismerjük meg), funkcionális alkoholista, valamint gyógyszer- és számítógépesjáték-függő informatikus, aki valaha egyszerre készült rendszergazdának és költőnek. A hajdani bölcsészévek hagytak ugyan nyomon világszemléletén, de beszédmódját sokkal erősebben határozza meg a digitalitás nyelve. A második szólam Hajnié, egy gimnáziumi magyartanáré, Brúnó korábbi élettársáé, aki a digitális oktatás és a korlátozások útvesztőjében próbál eligazodni, s általános pánikérzetén csupán a funkcionális alkoholizmus enyhít. Szerelmi sokszög bontakozik ki: Brúnó elhagyja Hajnit egy másik nő, Zita kedvéért, Zita pedig Brúnót egy harmadik nő, a német ökofeminista politológus, Sybille kedvéért, eközben a kényszeres szabálykövető Hajni váratlanul összegabalyodik konteós szomszédjával. A regény alaptörténete Hajni és Brúnó beszélgetése, kísérlet a kommunikációra, szakításuk feldolgozására, szerelmi dráma a végletes izoláció korában. A regény harmadik szólamát Sybille adja („Sybille Koch a Humboldton doktorált […], több tüntetésen őrizetbe vették, félmillió követő az Instán”), aki Schnabel doktor énekei címmel írt könyvet a középkori fekete halálról és a Covidról. E mű részletei épülnek be önálló fejezetekként a regénybe. Műfordítója és titkos szerzőtársa Zita, aki ellátja őt információkkal a magyar járványkezelés „pikáns részleteiről”, s ő küldi el a könyvét Brúnónak. (Sybille szólama Garaczi korábbi Weszteg című versének és azonos című tárcájának beszédmódját és motívumkészletét viszi tovább.)

Sybille töredékes monológja hatásosan ellenpontozza Hajni és Brúnó mindennapi bukdácsolásainak első személyű elbeszélését (Sybille prózájában nincs én). A két főszereplő sosem találkozik, csak digitálisan kommunikál. S a karantén csak kiélesíti az életükben már korábban jelenlévő totális elidegenedést: atomizált szubjektumok a késő kapitalizmus digitális spektakularitásának „új magányában” (Almási Miklós kifejezése). A legszebb példa erre a regényből a kommunikáció automatizációja: „Elküldöm Brúnónak az esti gifet, az egyik alak térdig a földben, a másik a fején áll, see you in my dreams. Beállítom ismétlősre, mostantól minden éjfélkor megkapja.” Az izoláció romboló hatású: a cselekmény előrehaladtával a két főszereplő tudata széthullani látszik, átveszik az uralmat a félelmek és az erőszakos képzelgések, rémálmok. És persze nagyon is lehetséges, hogy nem volt semmilyen szerelem, a könyv olyan olvasatot is megenged, mely szerint Hajni és a többiek csak a magányos Brúnó képzeletében léteztek (ezt a lehetőséget vetette föl Szabó Gábor a Műútban és Deczki Sarolta az ÉS-ben).

Különösen izgalmas Sybille prózarészleteit olvasni. Doktor Schnabel, a félelmetes pestisdoktor – aki már Garaczi említett versében is szerepelt – allegorikus alakja többször felbukkan Sybillénél, mint afféle „korokon átutazó büntető apafigura”. A Covid-karantén idején is az ő árnyéka vetül a földiekre: „Doktor Schnabel széles válla, csőrös maszkja egy katonai szállító platóján.” S egy ponton az ő női párja bukkan föl Hajni elbeszélésében: antipatikus hölgy a vonaton, „[…] olyan, mint egy konténeres járványkórház frissen kinevezett főorvosa. A maszk csőrszerűen, fenyegetően kiáll az arcából.” A középkori képek egy közhelyet emelnek meg és lirizálnak, hisz a karantén egyik legfontosabb történelmi toposza épp a pestis volt. (Szimptomatikusnak is tekinthetnénk, hogy milyen nagy slágerkönyv lett Camus regénye, melynek allegorikus értelme kilúgozódott, miközben alig esett szó Defoe-ról.)

Brúnó kétszer is beleolvas Sybille könyvébe, ám a szöveg elsőre nem nyeri el tetszését, le is teszi hamar: „A gyanús könyveknek először az első és utolsó oldalát olvasom el. Flash reading. […] A többit el tudom képzelni, középkori pestis, kortárs társadalomkritika, disztópikus giccs.” Sybille szólama egyszerre ironikus és lírai. Monológja a főszereplők által elszenvedett eseménysorozatot globális-történelmi perspektívában mutatja föl (ahogy ezt Tőzsér Árpád a Literán kiemelte). Sybille nem épít koherens narratívát: a járvány alatt özönlő eszmefuttatások elemeit, nyelvi fordulatait töredékekként rendezi egymás mellé. A pandémia nyelvi világát veszi számba, ahogy erre Angyalosi Gergely is rámutatott a Jelenkorban. Afféle tallózást végez (hasonlóan a mobilos hírfolyamot görgető szereplőkhöz). Disztópikus látomások keverednek a reális helyzetértékelés foszlányaival, húsba vágóan éles meglátások az okoskodó világmegfejtés közhelyeivel. A poétika lényege itt pontosan a heterogenitás, az inkoherencia és az inkonzisztencia: egymásnak ellentmondó tézisek, fogalmak, elméletek elemei, a „patogén antropocéntől” kezdve Tamás Gáspár Miklós politikai publicisztikájának parafrázisaiig (a forradalom és idő megállítása, valamint az etnicizmus fogalma), s az „eszmefertőzés” és a „spirituális járvány” kapcsán nehéz nem Raszkolnyikov lázálmára asszociálnunk. Az önellentmondás természetes és szükségszerű, monológja a tűpontos analízis, a vulgáris spektákulumkritika, a konteó és a közhelyszótár között oszcillál.

Az eddigi kritikai diskurzusban viszont elsikkadni látszik Sybille beszélő nevének potenciálisan többértelmű, ironikus volta (az antik jósnők felidézése). Az apokaliptikus hangulat, a mindent elöntő világvége-víziók csakugyan kedveznek a szibillai beszédnek: „Solvet sæclum in favilla: / Teste David cum Sibylla!” (Bár a regény őt nem idézi föl – Nostradamus, maga is maszkviselő, „csőrös” pestisdoktor volt.) Mégsem az a lényeges, mit mond Sybille, a posztmodern influenszer-aktivista-próféta, hanem a hogyan, a nyelvi/ retorikai képlet. Mert szakértők és sarlatánok, publicisták, filoszok és celebek egyaránt dühödten prófétáltak, függetlenül attól, hogy a vírusban vagy az államban látták az ellenséget. Világvégét jövendölő Dávidokká és Szibillákká lettünk magunk is, akárhányszor hasonló szerkezetek hagyták el a szánkat: „A történelem mint virológiai probléma, a világvége banalitása, az igazi katasztrófa főpróbája, utolsó figyelmeztetés, kongatni a vészharangot, amíg új tudás nem fészkeli be magát a húsba.”

Már csak néhány megkopott, távolságtartó matrica emlékeztet a hajdani ostromállapotra, a WHO épp e cikk írásakor jelentette be a pandémia végét. A vírus nem hálás téma többé, a könnyelmű túlélő hajlamos elfelejtkezni a gyászolókról. Ha Garaczi László karanténregénye jó másfél évvel korábban jelenik meg, bizonyára hatalmas szenzáció lett volna – így „csak” egy kiváló regény. Ennek semmi köze a mű irodalmi értékéhez, tömegpszichológiai jelenségről van szó, a szorongások hirtelen átcsoportosulásáról. Ám a Weszteg még erre a paradox befogadási szituációra is képes reflektálni: „Az apokalipszis elmarad, mert meguntuk. A fojtogató atmoszféra elhomályosuló emléke, még benne vagy, még véresen komoly, de már nosztalgiázol”; „A rettegés unalomba fullad, elhalnak a szerverek, amiknek létezéséről nem is tudtál, elbomlik a szemét az utcán.” Garaczi regénye – és ebben az eddigi kritikai diskurzusban egyetértés uralkodik – jóval több mint kordokumentum, mint a karantén regénye. S ez nem a szerző kanonikus rangjának megadott tiszteletkör – sokkal inkább szól a prózapoétikai teljesítménynek, mely egyszerre képes kielégíteni a körmönfont szerkezet és az olvasmányos, sodró narráció, valamint a referencializálható olvasat és a posztmodern nyelvjáték egymással látszólag összeegyeztethetetlen igényeit. A pillanatnak szóló alkalmi szövegek (és az ún. „karanténirodalom” nagy része bizony ilyen volt) ma már nem járulhatnak hozzá az elmúlt két-három év feldolgozásához – a Weszteg segít elvégeznünk ezt a feladatot. De jobb, ha tudjuk: ha az önkéntes szibillák és a „higiéniai misztikum” nyugdíjba ment is, doktor Schnabel továbbra is ott ólálkodik a rejtett zugokban, várja, hogy újból kezébe vehesse történelmünket.

 

Megjelent a Bárka 2023/3-as számában. 


 Főoldal

2023. augusztus 09.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba verseiCsobánka Zsuzsa Emese: Útvesztő
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png