Lázár Kinga
Kelet-európai beavatástörténet indiánnyelven
Márton Evelin: Farkashab
Mivel foglalkozik szabadidejében a jó indián? – teszi fel a kérdést már a Farkashab első oldalán az elbeszélő, de a gyermeki naivitást idéző megfogalmazással erős kontrasztot képeznek a regény egészére kiterjedő válaszlehetőségek. Márton Evelin hetedik kötete beavatástörténet, archív napló, érzéki benyomások és testtapasztalatok jegyzéke. A Szalamandrák éjszakái és a Solea Minor szerzője a korábban jól bejárt fiktív terekből áttereli olvasóját a kelet-európaiság legtöbbször nyers, máskor émelyítően bensőséges tapasztalatához. Szinte hangsúlyeltolódás nélkül esik szó indiánról és tuaregről, hovatartozás és idegenség kérdéseiről, a családról – anyáról, apáról és apákról, testvérekről és testvérről –, rendszerváltásról, női testről, a néha ciklikus és máskor kiábrándítóan lineáris időről.
Már a cím is figyelemfelkeltő, a hangulatteremtés eszköze. A farkashab, a német wolfram a régi típusú izzószálakhoz használt fém elnevezésének tükörfordítása, akár egy indián neve is lehetne. A farkasmotívum olyan asszociációkat hoz be a regényvilágba, mint a falkához tartozás kérdése, a csoportdinamika és a szabadság egymást kiegészítő vagy épp paradox viszonya. Az asszociációláncolat relevanciája nem kérdéses: az elbeszélő Kafar-klánbéli és „szelíd, kevés szavú kétvízközi”, egyszerre tartozik a hóstátba és a Faluba, egy időben tapasztalja meg a hajnali kelés kötelezettségét, a mezei munkát, a fűzfák és malomárok közelségét a szép és modern tömbházakéval. Ez a kétlakiság néhol zűrös szertelenséget eredményez, máshol mintha úgy az anya, mint az apa által megteremtett körülményekhez falkatudattal, biztonságérzettel viszonyulna. Lévén, a regény egy gondolatfolyam, az ingadozó identitástudat a szerkezet és az időkezelés linearitását is megtöri. A keltezés ellenére a bejegyzések nem igazodnak az események időrendi sorrendjéhez, ez sok esetben megnehezítheti az olvasó dolgát. A nyolcvanas évektől a kétezres évek elejéig jegyzi az indián benyomásait. A rendszerváltás, a történelmi idő rávetül az eseményekre, de a bejegyzések a szubjektív idő sorrendjében követik egymást.
A szereplők közül kiemelt pozícióval bír az apafigura és szerető közt oszcilláló Paradis úr. A bélyegek atyját, ahogy a regényben sok esetben hivatkozik rá, az anyja szeretőjeként ismeri meg a narrátor. Kettejük kapcsolata előrevetíti a főszereplő férfiakhoz való viszonyulását: ragaszkodik a kiegyenlítetlen férfi–női (sok esetben még kamasz) dinamikához, a szexualitás a tudásszerzéshez hasonlít a narrátor számára, a férfiak közelsége kiegészíti a világról szerzett ismereteit. A korlátok lebontására való törekvés társul hozzá, tudatmódosítószerek használata, és az ellentmondásos helyzetekhez és szereplőkhöz való ragaszkodás: „Egyszerre tudom és nem tudom, hogy mit cselekszem, amikor mondjuk a doki vizsgálatainak alávetem magam, vagy Rezimmel gombászunk, Paradisszal fekszem a városbeli ágyamban nyári délelőttökön, vagy Kacsa bácsi ölében ücsörgök az Adóhivatalban, iskolaidőben. A kétely a bácsi prédikációi nélkül is dolgozik bennem, és időről időre elfog a pánik, hogy mindaz, amitől annyira félt, igaz is lehet.”
A Faluban játszódó események leírásakor hangsúlyosan jelen van a természetközeliség. Úgy értekezik az állatokról, fákról, gombákról, hogy a táj megszűnik csupán színtérként funkcionálni, szerves része, alakítója lesz a történetnek: „A mocsárciprus tehát még nem olyan vén, mint a vörösfenyő, amely látta a porta megszületését a családi legenda – nagynéném, Iréne császárnő, a növények és fák tudója szerint. Csököttségét a gyenge minőségű táptalaj és a viszontagságos időjárás okozta, de így is kimagaslik a tájból. Örülünk, de bánjuk is, hogy a fa beszélni nem tud, vagy mi nem értjük a beszédét.” Az emberi és állati szféra közti átjárhatóság közvetlen hasonlatokban (pl. az elbeszélő vakondösztönt tulajdonít magának), de kevésbé egyértelmű utalásokban is jelen van: „Panait megérzi, hogyha közeledek hozzá, és általában elém siet. Hogyan csinálja, az talány. Apám mindenféléken töpreng ennek kapcsán, de ha kérdezi, Panait csak a vállát vonogatja, és azt mondja, érzi a szagomat nagyjából 2-3 kilométer távolságból, sík terepen, esetleg magas fűben és vegyes erdőségekben.” A mendemondák hősei is mind természeti lények (vérfokasztó, gombatündér), továbbá a mitikus lényekhez leginkább hasonló, falusi orvos az erdőben él, és folyamatosan pszilocibin gombát fogyaszt, mintha az emberi és nem-emberi között mediálna. A természet motivikus ábrázolása könnyedén épül bele a regényvilágba, az urbánus környezet kontrasztja ellenére (vagy éppen attól támogatva), érzékeny ökokritikai látásmódot kölcsönöz a szövegnek.
A játék a nyelvvel és a szavak hangulatfestő ereje állandó jelenléttel bír. A naplóregény sajátjaként a narrációba beszivárognak az idegen nyelvű kifejezések, a szleng, a környezet nyelvhasználatának közvetlen hatása. Ez gyakran tudatos döntésnek látszik az elbeszélő részéről, a kurzivált szavakhoz mintha ironikus hanghordozást társítana: „A falu fölött üldögéltünk, ugyanazokon a selymes füveken, a vörösfenyők alatt a gödörben, vagyis a farkasveremben, amelyet 1941-ben ástak munkaszolgálatosok, és nagyanyánk, aki már akkor szakácsnő volt, elkapta az egyiktől a tífuszt. A családi legendárijom szerint a betegség következményeként az egyik lába öt centiméterrel vastagabb lett a másiknál.” Máskor viszont az élőbeszédhez hasonlóan, a maguk természetességével bukkannak fel az akár tájnyelvi kifejezések, megtörve a sok esetben elmélkedőnek, lírainak tetsző elbeszélői szólamot: „A kórház kertje szép, fáin madarak csicseregnek, a fű magasra nőtt, csak egyszer kaszálják, augusztusban.” A narráció nyelvezetén túl a nyelvi kérdés tematikusan is helyet kap, identitásmeghatározó tényezőként merül fel: „Kitaláltam egy külön indiánírást, és hogy örökre megmaradjon, vagy legalábbis nagyon sokáig, belevéstem a konyhaszék aljába.”
A Farkashab egyik legnagyobb erőssége a többirányú érzékenység. A felnőtté válás kérdése, az identitáskeresés, a transzgenerációs traumák hatása bár egyéni tapasztalat, Márton Evelin képes úgy bemutatni egy fiatal lány életének stációit, hogy közben hiteles korképet fest, reflektál társadalmi, sőt környezettudatos kérdésekre is. Annak ellenére, hogy a szereplőjellemzés részleteiben nagyon konkrét, teret enged az olvasónak, rezonálunk a szereplőkkel, hiszen az esendőség, gyarlóság, legyünk indiánok, tuaregek vagy kétvízköziek, mindegyikünk sajátja.
Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2022.
Megjelent a Bárka 2023/2-es számában.
