Kovács Újszászy Péter
A fennköltség minimalizmusa
Barnás Ferenc: Életünk végéig
Barnás Ferenc ötödik kötete személyes történetekbe ágyazott családregény. Korábbi műveihez hasonlóan a szerzőt ezúttal is az emberi sorsok alakulása érdekli. Az Életünk végéig a Barnás-életműben eddig megjelent motívumrendszer darabjait gyűjti össze, többek között az úton levés, valamint a családi viszályok motívumát gondolja tovább.
A cselekmény egy kórteremből indul. A regény elbeszélője prosztataműtéten esett át. Már a szenvedés bemutatásából felsejlik az író szövegérzéke, a gördülékeny prózanyelv. A fájdalmak körvonalazásában ugyan nem szorul háttérbe a pátosz, de a fennköltség minimalizmusa sokkal inkább a nyelv választékosságát, semmint a modorosságot hivatott erősíteni: „Nyomás és feszülés az alhasamban, a húgyhólyagomban, a felette lévő területeken – a fájdalom szétsugárzik a testemben. Fegyelmezem magam, de hiába, aminek alá vagyok vetve, az az akaratomnál sokkal erősebb.” (11.) A megalázottság és kiszolgáltatottság részletes elbeszélése hitelessé teszi a kötet első részét. Barnásnak nem célja elborzasztani olvasóit. Sebestyén, a szépíróként is tevékenykedő filozófiatörténész beszámolója nem annyira naturalisztikus bravúr, mint inkább a betegségtudat valósághű körvonalazása. Barnás Ferenc narrátorának kórházi élményeivel bármelyikünk könnyedén azonosulhat. A főszereplő látszólag jól tűri a kezelésekkel járó fájdalmat, de abból, ahogy mesél, tehetetlen düh és szomorúság köszön vissza: „Amennyire csak tudom, megemelem a felsőtestem; csak a fájdalom és a tehetetlenség mozdul bennem.” (12.) A regényben sokszor csak Sepiként emlegetett karakter megformálásakor az író vélhetőleg arra törekedett, hogy egy a külvilág irányába erősnek mutatkozó figura jellemrajzát alkossa meg, akinek belső vívódásai tárulkoznak fel a műben. Az első tíz oldal elolvasását követően könnyedén abban a tévhitben folytathatjuk irodalmi kalandtúránkat, hogy az Életünk végéig kizárólag Sebestyén érzelmeire, életeseményeire összpontosít majd. Bár a regény központi alakja mindvégig a filozófiatörténész marad, Barnás több más szereplőt is felvonultat könyvében, innen a cím többes szám első személyű formája. Figyelemreméltó az a fokozatosság és kidolgozottság, amelynek segítségével az író közönségét vezetni tudja. A regénybeli perspektivikusság nem hivalkodó aspektus. A bentről kifelé haladás üteme a cselekményformálásban érhető tetten. Sebestyén kezdetben magányos. Egyedül érzi magát a beutaltak között: „Nincs mellettem senki. (…) Vannak ugyan a kórteremben, de ők idegenek, habár amikor felerősödik a fájdalom, ők sincsenek, senki és semmi nincs, kivéve a fájdalmat, amely teljes egészében kitölt.” (13.) Nemcsak az egyedüllét vonatkoztatható a mindenkori bentre, hanem a kórház zárt terekből álló épületegyüttese is. Ebből a kínosan szűkösnek ismert térből jutunk tovább, a komfortzóna, az otthon és az élettárs jelenlétéhez. A narrátor által csak Lilnek becézett Lili a felnőttek bölcsességével szereti párját. Ha léteznek a mindennapokban komplementer arcok, akkor Lil és Sepi közéjük sorolható. Az élettársak mindenben kiegészítik egymást. Annak ellenére, hogy mindkét fél sok időt tölt a másiktól távol, figyelemre méltó a kettejük közti viszony valóságossága.
Bár más-más néha túl szoros, máskor meg beláthatatlanul tág terekben helyezi el hőseit, az Életünk végéig nem dolgozik sablonokkal; az otthont nem békeszigetként mutatja be, ahol az ember időről időre magára találhat. A műtétet követő kivizsgálásokkal járó stressz megnehezíti Sebestyén mindennapjait: „sok vizet ittam, gyakorlatilag a dupláját annak, amennyit a megelőző napokban: már öt-hat liternél tartottam. Tízpercenként mentem a vécére, aztán ötpercenként, majd kétpercenként. Ennek ellenére képtelen voltam vizelni.” (15.) Korábbi műveiből már megszokhattuk, hogy Barnás Ferenc prózájában az általánostól eltérő jelentéssel bír a család fogalma. Az író 2014-ben újra kiadott A kilencedik című regénye egy nehéz sorsú család kálváriáját beszéli el, a legkisebb fiú szemszögéből. Az Életünk végéig-ben nem a szegénység, hanem az eltérő nézőpontok nehezítik a harmónia létrejöttét. Vissza nem térült befektetések, különböző ízlésvilág, a mindennapokhoz való hozzáállás változó volta mind-mind olyan tényezők, amelyek nem segítenek a Sebestyén családjából sokszor nélkülözött egyensúly megteremtésében. A könyv családregénnyé formálása érdekes kettősséggel hozható összefüggésbe: annak ellenére, hogy a szülők és testvérek között nem a legszentebb az egyetértés, nem válik a család az örökös viszály melegágyává. A nézeteltérésekkel tarkított közösség reális családképet tár az olvasó elé, ahol a problémák szöge gyakran bújik ki a zsákból, és roncsolja szét a békét. Barnás zsenialitása abban is tetten érhető, hogy a családi problémákat több síkra bontja le: az apa sokáig nem hajlandó Sepivel szóba állni, mert szerinte rossz fényben tüntette fel őt a nemrég megjelent Ontogenea című regényében. Az Életünk végéig apafigurája ugyanúgy fontos szerepet kap, mint A kilencedikből ismertté vált apakép. A különbség a két családfő jellemében keresendő: amíg a nélkülöző közösség feje diktátorként bánik gyerekeivel, addig az elemzett regény apahőse makacs, nyers, szigorú, de legbelül gondoskodó ember, akit az unokák sorsának alakulása sem hagy hidegen. Sebestyén rokonsága nem tudja hova tenni annak tényét, hogy a férfi hosszú időn át nem kel egybe szerelmével, a szülők elhalálozását követően a család meg nem házasodott lánytagja, Magda irtózik attól, hogy az öregektől búcsúzó hozzátartozók listájára Lil neve is felkerüljön, őt is megemlítsék a gyászmisén. Bár regényének kezdetén Barnás amellett foglal állást, hogy a valósághoz hasonló minden aspektus a véletlen műve, megkísérlem kimondani, az író szövevényes életútja fontos szereppel bír a jellemrajzok elkészítésében és a cselekményformálásban egyaránt. Az Életünk végéig erőssége, hogy nem egyetlen társadalmi réteg mindennapjaira fókuszál. A regény fejezeteiben ugyanúgy helyet kapnak a politikai szférában is otthonosan mozgó, befolyásos értelmiségiek, mint a zenészek, szépírók, magányos vénkisasszonyok vagy a sportolók, mindent kockára tevő csencselők, törtető üzletemberek, kisnyugdíjasok. Barnás abbéli törekvése, hogy Sebestyén családtagjainak történetét elbeszélje, nem mindennapi emberismeretről és türelemről tanúskodik, de ugyanez a törekvés zsúfolttá is teszi a művet, az olvasónak nincs lehetősége lélegzetet venni, megemészteni a szereplőkkel közösen átélt eseményeket.
Szabadság és bezártság, egészség és betegség kéz a kézben jár a könyvben. Sepi a szabadságot keresi, azt az életpályát, amely lehetőséget ad számára az alkotásra és kutatásra, azért vállal állást az őrző-védő szolgálat berkeiben, mert így a gondolatai szárnyalhatnak. Mivel Lil is tisztában van vele, hogy párja igényli a magányt, ezért az egyedüllét rítussá válik kettejük életében. Amikor Lili Indonéziában kap állást, Sebestyén is vele tart. Az ázsiai szigetország fővárosa azonban még a sok világot megjárt filozófiatörténész számára is túlzsúfoltnak hat, ezért keresik Lillel közösen a kisebb szigetek békéjét.
A regény zárlata azért érdekes, mert itt nyer értelmet az énelbeszélés. Sebestyén az Indiai-óceán partján kezdett bele regényének írásába. A befejezés egyszerűsége megragadott. Barnás nem gondolkodja túl műve lezárását, de a zárlat nem is elhamarkodott. Az utolsó mondat fedi fel a talányt, mi is az, ami életünk végéig meghatároz. Az úton levés, a keresés, valamint annak tudata, hogy mindig lesz holnap: „Ha lejár a jakartai kiküldetésed, hazamegyünk, eladjuk a pesti lakásainkat, és veszünk a Balaton-felvidéken egy házat. Lil, ezentúl a tanúhegyek közelében fogunk élni, mondom majd neki. Miért ne rendezhetnénk be itt az életünket? Munkát biztosan találnánk.”
Kalligram Kiadó, Budapest, 2019.
Megjelent a Bárka 2020/4-es számában.
