Vass Edit
Róni a kilométerek mondatait
Neszlár Sándor: Egy ács nevelt fiának lenni
Neszlár Sándor új regénye, az Egy ács nevelt fiának lenni több szempontból is kísérleti regénynek tekinthető, habár megvan a maga előzménye a kortárs irodalomban. A számozott mondatok és bekezdések elsősorban Esterházy Péter Harmonia Caelestis című művét, illetve Tandori Dezső sorszámozott verseit juttatták eszembe az Egy talált tárgy megtisztítása vagy A mennyezet és a padló kötetekből. Az igenevek használatával sem hozott sok újdonságot a szerző, hiszen a magyar kortárs lírában már mások is kiaknázták az igenevekben rejlő potenciált, csak hogy egyet említsek a közelmúltból: Antal Balázs Le című alkotása. Ám az alanytalansága, az intertextualitása és az újszerű történetkezelése szempontjából mindenképpen kiérdemli a kísérleti jelzőt ez a regény.
A mű legtöbb mondatának nincs határozott alanya, csak nagyon elvétve használ Neszlár Sándor E/1 személyű igeragozást. Az alanytalanság vagy személytelenség természetesen pont az igenevek túlsúlyával, illetve az E/2 vagy éppen az E/3 személyű igeragozással valósul meg. Ezekkel általános alanyt lehet kifejezni, amelyekkel leggyakrabban a szólásokban, közmondásokban találkozhatunk. A főnévi igenév igetartalmat hordoz a főnév jelentéstípusába ágyazva, elvontan fejezi ki a cselekvést vagy a történést. Mivel a főnévre jellemző mondatrészszerepeket tölti be, ezért állítmányként nem lehetséges. Neszlár Sándor regénye tehát hiányos mondatok sokaságából áll, hiszen se igazi állítmányuk, se alanyuk nincsen. Ez pedig a főnévi igenév azon tulajdonsága felé tolja el a szöveget, hogy személyre vonatkoztatás nélkül elvontan jelenítse meg a jelentéstartalmat. Az író tehát megtalálta azt a grammatikailag is helytálló szerkesztési módot, amellyel teljes alanytalanságot tud szemléltetni: mondatainak alanya, cselekvője akárki lehetne: „96. Ujjon számolni meg a hónapokat.” „261. Megszagolni a frissen mosott ruhát.”
Ennek az átmeneti szófajnak a használatával a szerző fel is borítja a hagyományos időviszonyítást vagy időkezelést, hiszen sem múlt, sem jelen, sem jövő időt nem képes önmagában kifejezni, miközben egyszerre ráérthető mindhárom idősík a főnévi igenévre. Neszlár Sándor mondatai úgy lebegnek egy időtlen térben, ahogy az ember gondolatai, tapasztalatai, a világról megszerzett tudása egzisztál valakinek a fejében. Így pedig egyetlen mondattal képes aktivizálni egy egész történetet, ahogy a regény címét adó mondat is például: „1110. Egy ács nevelt fiának lenni.” Jelen esetben pedig nem is az az érdekes, hogy bibliai utalás, illetve utalások vannak a szövegben (409., 414. stb.), sokkal inkább az, ahogy egyetlen jól megszerkesztett, asszociációra épülő mondattal hív elő és aktivál az olvasó fejében egy már ismert történetet, vagy utal más szerzők műveire. Szinte az egész magyar és világirodalmat érinti: többek között Szophoklész („1092. Egy útkereszteződésben megölni apát.”), Dante (934.), George Orwell (1029.), Arany János (412.), Mészöly Miklós (952.), Pilinszky János (452.), Ottlik Géza (953. „Egy határhoz közeli iskolába járni.”) szövegeivel fedezhetünk fel kapcsolatot, és találhatunk az allúzióra szép számmal példákat.
Mindezek mellett nemcsak irodalmi szövegekre történik utalás, hanem akár olyan történelmi eseményekre is, amelyek szociokulturális előismereteinkbe ágyazódtak: ilyen az első barlangrajzok megfestésére, a Nietzschére („46. Rálehelni egy megkorbácsolt szemű ló fáradt tekintetére.”), vagy éppen a John Lennon meggyilkolására vonatkozó mondat. Éppen ezért úgy látom, hogy ebben a könyvben nincs egy összefüggő történet, hanem jóformán annyi történet van, ahány mondat. Másik oldalról megvilágítva, a főnévi igenevek használata miatt akár történetnélküliségről is beszélhetnénk, és bár a könyvnek valóban nincs koherens cselekménye, egy nagy történetre mégis rájátszik: mindarra, ami az európai ember gondolkodásmódjában él. Épp ezért tartom Neszlár Sándor regényét kísérletinek, amellyel el is rugaszkodik a hagyományos történetmeséléstől. Az 1111+100 mondatból kilóg persze az első 42, ahol a megkülönböztetés érdekében római számokat használ a jelöléshez, és egy futóversenyt ír le a szerző, a szám pedig magától értetődően a maratoni futást juttatja eszünkbe, annak minden történelmi vagy sporttörténeti előzményével együtt. Ahogy pedig haladunk a könyv vége felé, egyre több hosszabb bekezdést és történetet találunk a végletekig lecsupaszított, képzettársításra épülő mondatok után.
A regényben újra és újra feltűnnek olyan részek, amelyek az írás folyamatára utaló reflexiók (pl. „429. Örömmel írni le egy mondatot.”). Ezeknél a mondatoknál mintha azokat a pillanatokat rögzítené a szerző, amelyek alkotás közben villannak fel, mintha betekintést engedne az olvasónak a munka menetébe. Továbbá találhatunk olyan megjegyzéseket is, amelyek mintha a szerző élményei, tapasztalatai lennének, ezzel pedig a saját emlékeit emeli be a szociokulturális előismeretek közé. Ahogyan egy művész festi fel magát egy képre, mint Courbet is tette Műterem című művére. A festmény középpontjában az alkotó művész, mellette gyönyörűen megfestett akt (a meztelen igazság), előtte pedig egy gyermek (az ártatlanság) áll. Körülöttük balra és jobbra a korabeli társadalom képviselői láthatóak, akiknek csak az öltözékéből lehet következtetni a hovatartozásukra. Közöttük jól felismerhetően szerepel Champfleury, Baudelaire és Proudhon, a vászon mögötti gipszfigura pedig – mellette egy koponyával – mintha a megfeszített Krisztus lenne. A kép egyik érdekessége, hogy a három fő csoport, sőt a csoporton belüli emberek között egyáltalán nincs kontaktus, a középpontban álló művész a kapcsolatteremtés záloga. Az alakok reálisak, élethűek, de maga az esemény, mindezen figurák együttes jelenléte egy műteremben teljességgel valószerűtlen, pusztán csak az alkotó fejében létezik. Ugyanúgy, ahogy Neszlár Sándor könyvében sem kapcsolódnak feltétlenül egymáshoz a mondatok, egy regényben való szerepeltetésük illuzórikus korreláció, csupán az író gondolatainak látképe.
Ahogy a szerző előszavából kiderül: „Minden a futással kezdődött; írni kezdtem a kilométereket, aztán az edzések után egy-két mondatot”. A magyar nyelvben a „ró” ige többjelentésű, ugyanúgy kifejezheti egy szöveg lejegyzését, mint egy út bejárását, egy távolság megtételét. Az író rója a kilométereket, és ez egyszerre utal ebben a futóregényben az írásra és a futásra, mindeközben pedig egy izgalmas interakciót alakít ki a befogadóval. Neszlár Sándor pedig sokéves adósságát rótta le olvasói felé az Egy ács nevelt fiának lenni című könyvével az Inter Presszó 2009-es megjelenése óta.
Magvető, Budapest, 2018.
Megjelent a Bárka 2019/3-as számában.
