Kritikák

 

 totth-benedek-utolso-utani_allo.jpg

 

Kolozsi Orsolya

 

Pusztulás gyerekszemmel

Totth Benedek: Az utolsó utáni háború

 

Totth Benedek első regénye kegyetlen világot ábrázolt, és a kegyetlenség második szövegének is alapvető témája. Míg a nagy sikerű, kultregénnyé vált Holtversenyben (2014) az emberinek nevezett minőség morális részének szétbomlását napjaink Magyarországán jelenítette meg, addig új kötetében, Az utolsó utáni háborúban (2017) mindezt egy disztópia keretei közé helyezi a szerző. Közös vonás, hogy elbeszélőnek ismét egy (meghatározhatatlan korú) kamasz fiút választott. Az új regény narrátora nyelvileg sokkal puritánabb, letisztultabb, mint a Holtverseny trágár hangú fiataljai. Talán pont ez lehet az oka annak is, hogy míg ott a stiláris, nyelvi eszközökkel, a beszédmóddal való jellemzés, karakterteremtés volt a szöveg legfontosabb értéke, ez a módszer mintha kevésbé lenne hangsúlyos a háborús tematikájú, új írásban. Néhány olvasóban, kritikusban ez a visszalépés, a minőségi visszaesés benyomását keltette, holott lehet, inkább arról van szó, hogy a pusztító, mindent elnyelő és leromboló háborúban már nincs mit kifejezni a nyelvvel, hiszen az önkifejezés helyére az önelvesztés kerül. Lehetséges, hogy azért nincs valódi mélysége a karaktereknek, mert egy totális háborúban ez lehetetlen, nincs mélység, nincs személyiség (legfeljebb annak maradványai), mert a túlélésért folyó küzdelem mindent felemészt.

          A fent említett, néven egyetlen egyszer sem nevezett narrátor egyes szám első személyben tudósít a háborúból, néhány napjának, hetének bemutatásával. Egy porig bombázott városban él, ahol a ruszkik és az amerikaiak harcolnak (mintha a hidegháború kirobbant volna), és az egyre fogyatkozó civil lakosság föld alatti bunkerekben húzza meg magát. Az első jelenetben focizásból menekülnek hazafelé társaival, mikor egy aknamezőre tévednek, majd a lemaradók közül egyik társukat le is lövik: „… megint repkedni kezdtek körülöttünk a golyók surrogó hanggal, aztán tompa puffanást hallottam, és a Peti elterült a földön, mint egy mocskos felmosórongy. (…) A szájából meg dőlt a vér, mintha pirosat beszélt volna, aztán csak a durranások maradtak, és akkor eszembe jutott, hogy úgy teszek, mintha meghaltam volna, hátha akkor leállnak végre. Eljátszottam, hogy eltalálnak, de ügyeltem rá, hogy a Peti mögé zuhanjak, ha esetleg mégsem hagyják abba. Inkább őt lyuggassák ki a golyók, az ő testének már mindegy volt. (…) Sokáig feküdtem mozdulatlanul a földön, mert attól féltem, visszajönnek, és közben lassan kihűlt körülöttem a világ.” A barátja holtteste mögött rejtőzködő fiú iszonyatos menekülése után az olvasó úgy érezheti, sokkal rosszabb már nem jöhet. De csalódnia kell, mert mindez csak a kezdete a „kalandregénynek”, mely holttesteken, sugárfertőzött, már alig emberi mutánsokon, gránátokon, hullahegyeken keresztül tart a teljes pusztulás felé. Totth Benedek nem fukarkodik a szörnyűbbnél szörnyűbb helyszínekkel, eseményekkel, képekkel. A szöveget (ahogyan ezt a borító is megelőlegezi) a szürke, a fekete és a vörös szín uralja, a többi szín mintha eltűnt, kitörlődött volna a világból. Éjjel sötét van, feketék a fák, az árnyak, a csillagtalan égbolt, nappal pedig a szürkeség uralkodik, ahogyan mindent belep az egyre csak hulló hamu: „A világ akkor már csak két színből állt, szürkéből és feketéből. Nappal minden szürke volt, éjjel fekete. Nem volt miért várni a napfelkeltét.” Ezt a színtelen sötétséget a piros színezi néha, a robbanások, a tűz és természetesen a százszámra heverő hullák kiontott vérének színe.

          Reménytelen világ ez, ahol az árván maradt, testvérét is elveszített fiú akkor marad csak igazán egyedül, mikor egy éjjel – amikor ő véletlenül épp nincs ott – porig bombázzák azt a bunkert, ahol ismerőseivel, barátaival meghúzta magát. Elveszíti háborús „otthonát”, minden emberi lényt, akit ismer. A szöveg egyik legmegrázóbb képe a hazaérkező fiú, aki a megszokott helyen csak egy vérrel és holttestekkel teli gödröt talál. Innentől egyetlen ember marad számára: a fekete katona, egy súlyosan megsérült amerikai légiós, aki ejtőernyőjén fennakadva lóg egy szétbombázott házban, s akinek majd az elbeszélő segít, felgyógyulása után pedig együtt indulnak útnak, hogy megkeressék a főhős két éve eltűnt öccsét, Teót. A fekete katona kettős jelentéssel bír a regényben, hiszen egyrészt a fekete bőrű amerikai katonát jelenti, másrészt Teó törött kis játékkatonáját, mely mint egy „bűvös talizmán”, a remény, a cél szimbólumaként kíséri az elbeszélőt tragikus útján. A fekete katonáról ráadásul Dragomán György fehér királyára és annak szimbolikusságára asszociálhat az olvasó, és a szintén kiskamasz elbeszélőt alkalmazó regénnyel (A fehér király) való hasonlóságokra is felfigyelhet. Irodalmi párhuzamból, hatásból azonban több is felmerül. A felnőtt férfi és a kamasz útja a végét járó világban Cormac McCarthy Az út című regényének alaphelyzetét parafrazálja, különösen akkor nyilvánvaló ez, ha hozzátesszük, hogy Totth Benedek a regény magyar fordítója. A kevésbé ismert olasz Niccolo Ammaniti szövegeivel lehet még hasonlóságokat felfedezni, és nemcsak a kamaszkorú elbeszélők miatt, hanem például az Én nem félek című regényben a kisfiú által bújtatott személy és a Totth-regény elbeszélője által sokáig rejtegetett, gondozott amerikai katona hasonlósága miatt is.

         A pusztulás közepén két ember indul útnak, hogy felkutassa Teót, és hogy ezzel is értelmet adjon életének ebben a nem túl sok reménnyel kecsegtető világban. Mert az egyik legfontosabb kérdés, hogy miért akar még élni bárki is ebben a világban? Miért megy előre, és miért nem adja fel? Nem a szörnyű (és egyébként időben nehezen beazonosítható) külvilág leírása ennek a regénynek az igazi tétje, nem a horror és nem a vér, hanem az, hogy mi lesz az emberből ezen körülmények között. Mi az ember egy olyan világban, melyben már semmi emberi nem maradt? A regény nyitómondata (mely bár a játékkatonára vonatkozik) is mintha erre utalna: „Nem volt már benne semmi emberi.” A vége pedig – mintegy keretet alkotva –különösen kiemeli ezt: „A hamu betemeti a tájat. A háború betemeti az időt. Beszélni próbálok, de nincsen hangom. Elhagynak a szavak. Mindent elmondtam. Egyedül maradok. (…) Nincsenek szavak. Mindent elmondtam. Nincs benne semmi emberi.” Bár a kötetet nyitó egyik mottó (Tim O’Brien: Miről ismerszik meg az igazi háborús történet) értelmében a háborús történetnek nincs erkölcsi tartalma, nincs tanulsága, azért az olvasó mégiscsak ezt keresi. Ha nem is a tanulságot, de valamiféle jelentést. Tudni akarja, hogy a posztapokaliptikus díszletek között megmaradhat-e az ember. Marad-e valami belőle, ha nincs körülötte más, ha már nincs szerelem, barátság, család, cél, értelem, otthon, ha nincs holnap, ha nincs jövő és nincs már jelen sem. A szöveg elején az elbeszélő gyakran idézi fel múltját, mesél a kisöccséről, morfinista, szülész apjáról, öngyilkos anyjáról, gyerekkori éveiről, a háború előtti időkről. Mintha a semmi közepén állva az emlékekben keresné személyisége integritását, valamiféle gyökeret, annak magyarázatát, ki is ő. Ha más nem, az az ember, akinek ezek az emlékei vannak. Ahogyan a történet halad előre, egyre inkább veszít szerepéből az emlékezés, helyét az álmok veszik át. Sok álomleírás található a szövegben, melyek ugyanúgy megszakítják az elbeszélést, mint ahogyan az emlékező kitérők tették. Mintha az álomnak is az volna a szerepe, hogy megmutassa, aki álmodik, annak van lelke, vannak gondolatai, ha nem is tudatosak, tudattalanul még köti őt valami az emberek világához. Bár az álomjelenetek is egyre véresebbek és erőszakosabbak, nem tűnnek el, sőt egyre hosszabbá válnak. Azt mutatják be, hogy amit már szavakkal nem lehet kifejezni, sőt már elgondolni sem lehet, azért az mégis ott van az emberben, valahol legbelül. Mintha az egyre hosszabbodó (rém)álmok (melyek nem mellesleg egyre inkább elhatárolhatatlanok a valóságtól) lennének az utolsó bástyák, melyek még az emberihez kötik a szubjektumot. Totth Benedek, amellett, hogy kiváló történetmesélő, és a szerkesztési módszerei is kiemelkedőek, a nyelven keresztül való jellemzésben a legerősebb – továbbra is. Nem elmagyarázza, hogyan veszi át a háború a hatalmat az egyén fölött, hanem megmutatja, hogyan jelenik ez meg a nyelvében. Az elbeszélő például bármilyen leíró hasonlatot mond, hasonlataiban is mindig a háború, a pusztulás és az agresszió figyelhető meg: „ … az üvegcsonkok úgy meredeztek az ablakkeretekben, mint puskatussal bevert szájban a fogak…”; „Mogorva lettem, mint a semmi ágán gubbasztó dögkeselyű.”; „… mély hasadék volt, és úgy kanyargott, mintha egy fűrésszel felnyitott koponya belsejében, egy szétroncsolt agytekervényben mászkálnék.”; „Úgy hömpölygött az ár, mint a felvágott hasból előbuggyanó vér.” A narrátor szenvtelen elbeszélése ritkán értelmez vagy magyaráz, viszont a mód, ahogyan mesél, a nyelv, amit használ, többet mond bármely didaktikus magyarázatnál.

          A kegyetlen veszteségek könyve ez, a végsőkig hajtott pusztulásé, ahol kiüresedik a világ, csak a háború marad, az emberek meghalnak, vagy élnek, de nem marad bennük semmi: „… mintha ez a fiú a képen nem önmaga lett volna, mintha a folytonos rettegés, a halál állandó közelsége kiűzte volna önmagából, de közben úgy állt a sebesre mart mezőn, mint egy dühös felkiáltójel, és ezer szónál többet mondott erről a mocskos háborúról, amiben magára maradt.” A háborúról nehéz jól írni, hiszen könnyű érzékeltetni a külvilágban észlelhető pusztulást, sokkal nehezebb megragadni azt a folyamatot, ahogyan az ember elhagyja saját magát, még él, de valójában már nem létezik. Nehéz megmutatni az embert a háborúban, hiszen az ember nem csak jelen van a háborúban, hanem egy idő után maga is háborúvá válik.

 

Magvető Kiadó, Budapest, 2017.

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2018. március 28.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Új szerelmes regényt mutatott be Temesi Ferenc BudapestenÁtadták az idei Déry Tibor-díjakatÚj kültéri kiállítás nyílt a Magyar Írószövetség székházánálA Szépírók Társasága XIV. Fesztiválja
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Bertók László versei Csobánka Zsuzsa verseEgressy Zoltán verseiGrecsó Krisztián: Józan ima
Prózák
Sándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novelláiMagyariné szeretője
Kritikák
Történetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezete
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA