Kritikák

 

eltesse.jpg 

 

Ménesi Gábor

 

Magánszemmel látni és láttatni

Tarján Tamás: Éltesse megírt istene

 

Már javában dolgoztam ezen a kritikán, amikor Tarján Tamás megrendítő halálhíre eljutott hozzám. Nehéz volt felfogni, hiszen mondatai szinte minden nap elkísértek, szelleme, gondolkodásmódja változatlanul élő és jelenlévő maradt, miközben ő maga már nincs közöttünk. Nem találkozhatunk vele színházi bemutatókon, nem szemlézi a legújabb könyvtermést, nem mutat irányt előadásaival az egyetemi hallgatóknak. Tragikusan félbeszakadt életműve páratlan minőségérzékről és minőségigényről tanúskodik. Tisztán, világosan végigvezetett eszmefuttatásai, mesterien megalkotott esszéi, kritikái, tanulmányai azonban mindig velünk lehetnek és példaként szolgálhatnak. Ahogy Schein Gábor emlékezésében megfogalmazza, Tarján az „irodalmat és a színházat életanyagaként szenvedélyesen szerette. Ez a szenvedély sugárzott belőle minden pillanatban, amikor a katedrán állt, vagy a szemináriumi teremben a hallgatókkal beszélgetett.” (Schein Gábor: Búcsú Tarján Tamástól. Litera.hu) Ugyanez a közelítésmód áradt minden egyes sorából, mérhetetlen tisztelettel és természetességgel közvetítette felismeréseit, gyakran kételyeit az olvasók felé.
            Jól demonstrálja mindezt legutóbbi, még életében megjelent könyve, az Éltesse megírt istene, mely a Napkút Kiadó Kútfő bibliotéka című szériájának tizenhatodik darabjaként látott napvilágot. Jelen és múlt, irodalom és színház, tanulmány, esszé, kritika, vallomás egyaránt felbukkan az eddigi kiadványok között, s Tarján munkája kiválóan illeszkedik a sorozatszerkesztő, Vincze Ferenc koncepciójába. Írások költőkről – ez a kitétel szerepel az alcímben, s a szerző valóban húsz lírikust vonultat fel. Igaz, nem mindegyikük versei jogán került az összeállításba: az elemzett-bírált művek között megtaláljuk például Gergely Ágnes Oklahoma ezüstje címmel egybefogott „esszéisztikus pillanatfelvételeit”, vagy Báthori Csaba nagyszabású esszékötetét (Egyszer a földön). Az írások között akad olyan, amely az esszéhez áll közelebb, vannak alkalmi szövegek, köszöntők, tanulmánnyá terebélyesedő dolgozatok, és persze hagyományos könyvkritikák. Ezúttal a 2010 és 2017 közötti időszak terméséből tallózott a szerző, de nem a keletkezés időrendjében, inkább valamilyen egyéni elképzelés és logika szerint rendeződik el a kötet három ciklusában a kiválasztott huszonhét írás. Közülük négy már szerepelt Tarján 2015-ös, hasonló tematikájú és vonalvezetésű kötetében, a Fénymérőben (egyet-egyet pedig a Hegyre szőlőt, valamint a Szemmagasságban című könyvéből emelt át), melynek gondolatmenetét, kérdésfeltevését viszi tovább a mostani válogatás.
            Szemügyre vesz kanonizált műveket, de a magyar irodalomtörténetben marginálisan jelen lévő alkotásokat is előhoz a szerző. Amikor közismert, sokszor elemzett szövegeket tárgyal, akkor is igyekszik másféle aspektusból közelíteni, mint a szakirodalom általában. Így van ez a Ki viszi át a szerelmet című Nagy László-verssel foglalkozó tanulmányban, mely annak nagy jelentőségű, kitüntetett sorát („káromkodásból katedrálist”) vizsgálja a káromkodás beszédalakzata felől. Mivel Nagy László verseiben és naplójegyzeteiben szinte egyáltalán nem fordul elő a káromkodás hétköznapi, trágár formája, az irodalomtörténész arra a következtetésre jut, hogy az ominózus verssor egészen másra utal, pozitív tartalmakat hordoz: „A káromkodás Nagy László tollán: szókép, stilizáció. A kikezdhetetlen morális autonómiájú versbeli ego korlátozást nem tűrő, igazság-kihirdető típusú, a széles körben elfogadott megszólalásmódoktól radikálisan eltérő, azokat tagadó, szuverén, dinamikus megnyilvánulása. A nyelvi törvény drasztikus megtörése, indulati – egyetértőket toborzó – igazságbeszéd a manipulált – kollektív – hazugságbeszéd ellenében. A társadalmilag, hatalmilag, a szokásrend és egyéb körök által legitimált beszéd helyébe iktatott beszéd. Őszinteség és egyenesség mint akarat és testamentum – a hazugság minden formájával szemben.” (22-23.) Weöres Sándor Valse triste-je esetében ugyancsak sokat idézett és gyakran megvizsgált költeményről beszélhetünk, Tarján azonban a ritkán említett keletkezéstörténetre is felhívja a figyelmet, miszerint megszületését egy Vas megyei költő, az Ősz Iván néven publikáló, alig ismert Mészáros Hugó Őszi este című verse inspirálta. Az átutazó című esszében viszont, mely Weöres születésének századik évfordulójára íródott, a költő negyven évvel korábbi kecskeméti látogatásának emlékét őrző „alkalmi szösszenet” indítja el a gondolatmenetet.
            Ha egyetlen verset állít fókuszba az értelmező, azt is igyekszik tágabb összefüggésben láttatni. Mándy Stefánia Kohézió című költeményének szemügyre vétele közben levonja a költő vers- és nyelvszemléletére vonatkozó tanulságokat. Pilinszky János miniatűr verskompozíciója (Hideg szél) kapcsán nem annyira műelemzést, mint inkább mikrofilológiai vizsgálódást folytat, a négysorosok mibenlétéről, az életműben betöltött funkciójáról gondolkozik, eközben a recepció belátásait is mozgásba lendíti, és meggyőzően érvel amellett, hogy ez a költemény „nem fogható fel klasszikus négysorosként, s noha nem megokolatlan Pilinszky a Nagyvárosi ikonok publikálásáig íródott négysorosai között szólni róla – nem feledve műfaji sajátszerűségeit –, versalaki értelemben a Hideg szél a Szálkákkal kezdődő periódus formavilágát ugyancsak megelőlegezi”. (99.)
            A kritikák többsége, a műfaj természetéből adódóan, a pálya egy-egy állomását ragadja meg, egyetlen műre összpontosít. Az egészen rövid, mindössze 5-6000 karakteres, online felületekre íródott recenziók (Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv; Villányi László: Ámulat; Bertók László: Pénteken vasárnap; Tolnai Ottó: Wilhelm-dalok) is tanúsítják Tarján lényeglátó képességét, ekkor is pontosan, jó érzékkel sűríti mondandóját, remek mikroelemzésekkel világítja meg a nagyító alá helyezett opus legjellemzőbb sajátosságait. Vannak azonban olyan írások a kötetben, amelyek nagyobb teret biztosítanak a szerzőnek gondolatai alaposabb kifejtésére. Az egyik legterjedelmesebb közülük a Mindegyik égtáj felé című értekezés, mely szép motívumelemzéssel indul, körüljárva Tóth Erzsébet költészetében a rózsa és a kő motívumának megjelenési formáit. Négy könyv kap hangsúlyos figyelmet, köztük Kelemen Lajos kismonográfiája, valamint a 2012-es Kőrózsa, mely fordulatot hozott a lírikusi életműben. Ugyancsak kiemelésre érdemes egy másik tanulmány (Villámló éghajlat), mely a Csoóri Sándor lírájában megénekelt ifjúságmotívum megjelenési helyeit veszi számba, rámutat a fiatalság és a tenni akarás összefüggéseire, és eljut a felismerésig: „Teljes költői életén át gondként, teherként, problémaként vitte magával Csoóri az olykor rajongva vagy áhítattal megverselt, egészében azonban elveszített (…) ifjúság emlékét, tudatát. A történelmi időmetszetek, melyek egymást váltották, követték a költő életévtizedei során, nem engedték, sőt – benyomása ez volt – akadályozták, hogy ezt az életszakaszt legalább utólag, visszamenőleg kedvezően rekonstruálja, esetleg az életrajzitól mindenestül elszigetelt, elgondolt-álmodott térben hívjon elő lírájából optimistább, távlatosabb, elvontabb ifjúság-ideát.” (53.)
            Tarján nemcsak az irodalom és a színház terén, de más művészeti ágakban is otthonosan mozog, ezekre is rendszeresen ablakot nyit írásaiban. Orbán Ottó posztumusz versgyűjteményéhez, Az éjnek rémjáró szakához elsősorban Kass János könyvterve és tipográfiája felől közelít, és hangsúlyozza, hogy a képzőművész által megalkotott ábrák nem pusztán kísérői a verseknek, Orbán szövegei „irodalmi, művészetközi, sőt bölcseleti kíséretet kaptak Kass kezétől: mintegy a szövegek első, képzőművész-olvasói elemzését, vizuális reflexióját”. (114.) Nagy László Kondor Béla képeihez íródott sorozatáról külön dolgozat szól. E versek erejét részben az adja, hogy a lírikus az emlékezésen túl „úgy fejleszti, építi a sorozatot, hogy a kettejüknek (műveiknek) tulajdonítható szándékok, üzenetek, jelentések egyre inkább összefonódjanak, s főleg a sorozat utolsó darabja mintegy festő és költő közös, vallomásos önportréja, intelme, testamentuma legyen”. (31.)
            Az irodalomtörténész módszerét – az ő szóhasználatát kölcsönözve – a „kívánatos objektivitás” jellemzi. Minden esetben megtartja a kellő arányokat, tartózkodik a szélsőséges értékítéletektől, miközben számtalanszor kifejezi elismerését, és nem hallgatja el kifogásait sem. Ezt azonban nem az odamondás szándékával teszi, állításait érvekkel, idézetekkel támasztja alá, és sohasem kinyilatkoztatásnak szánja, sokkal inkább közös gondolkodásra, párbeszédre, akár vitára hívja olvasóját. A filológus alaposságával lajstromozza az esetleges tévedéseket, hiányosságokat, például az Utassy-emlékkönyv esetében, teljes joggal felróva a betűrendes mutató, a tanulmány vagy utószó elmaradását. Tóth Erzsébet esszé- és publicisztikakötetét (Hidegbéke) olvasva azonban más természetű fenntartásokat fogalmaz meg, annak első ciklusáról különösen lesújtó a véleménye. Halvány közéleti újságírásról beszél, és leszögezi, hogy a „gondolati próza helyetti indulati próza, a közírói esszét nem helyettesítő újságírói felhorgadás súlyos önellentmondásokhoz is vezet”. (82.) A kritikus ugyanakkor azt is egyértelművé teszi, hogy könyve második és harmadik ciklusának nagy részében „már igaz szavát és vonzó hangját hallatja a politikai témák helyett az irodalmi emlékezés, a munka-vezérfonalú életbeszámoló terepén otthonosan mozgó költő-publicista”. (83.)
            Mindig fegyelmezetten tartja magát tárgyához a szerző, de alkalmi kitérői sem tűnnek feleslegesnek, általuk árnyaltabbá, érdekesebbé válnak az elemzés-központú szövegek. Előfordul, hogy elénk idézi valamelyik főhősét, így például Buda Ferenc, a „mokány garabonciás” alakját. Másutt személyes élményét osztja meg velünk, mint találkozását Weöres Sándorral. Erre a budapesti Eötvös Collegiumban került sor, amikor a költő váratlanul valamilyen főzeléket és vörösbort kívánt. Az előbbit hamarosan fel is tálalták neki, a bor elfogyasztását azonban Károlyi Amy nem engedélyezte. Takács Zsuzsa Tiltott nyelv című kötetével foglalkozó bírálatában Tarján bevallja, hogy annak harmadik ciklusa, A gyász előérzete érintette olvasóként a legszemélyesebben, amiatt is, mert oktatótársa volt az egyetemen a költő halálos beteg öccse, akinek szenvedését, a remény megfogalmazódását és a megmásíthatatlan tudomásulvételét is magukba zárják ezek a versek.
            Számtalanszor érzékeljük az összhangot kritikus és a tárgyalt mű (illetőleg annak alkotója) között. Az elemzések stílusára, beszédmódjára erősen hatnak a tárgyául választott alkotás nyelvi-poétikai sajátosságai. Régóta tudjuk, hogy szerzőnknek hajlama van a játékosságra (elég a Reményi József Tamással közösen írt négykezes irodalmi paródiakötetekre gondolni), ami gyakran elő is jön, ha a témaválasztás lehetővé teszi, sőt megkívánja. Jó példa erre az a recenzió, amely Villányi László képzelt világot megidéző verseskönyvével (Kimméria) foglalkozik, de szintén ezt a hozzáállást tükrözi az Ekezetek című, Tandori Dezső hetvenötödik születésnapjára íródott esszé, melyben a recenzens szövegalakító eljárása termékenyen integrálja a költő nyelvi rontásait, az ékezeteket elhagyó megoldásait.
            Bár a szerző alapvetően szkeptikus a költészet, a vers mai jelenlétét, létjogosultságát illetően – erről a hátsó borítón található ajánlásban vall –, mégis egész könyvét állítja ezzel szembe, mely arról tanúskodik, hogy nem veszítette el az optimizmusát. Ahogy írja, „a Vers hosszú évtizedek óta kísér, ezúttal én igyekszem kísérni a Verset, hogy minél többekhez eltaláljon”. Szakszerű és közérthető, olvasmányos értekező stílusával, szépen, igényesen megformált mondataival jó érzékkel találja el azt a beszédpozíciót, ahonnan egyszerre képes megszólítani a szakma képviselőit és a szélesebb, verskedvelő olvasóközönséget.
            Báthori Csaba egyik fordulatára utalva említi az esszéista legfontosabb érzékszervét: „… akinek magánszeme van – szuverén látásra született –, majdnem mindegy, mit lát, akár egy költeményben. Mert mi azt a szemet nézzük, látjuk: a magánszemet.” (138.) Tarján Tamás mindvégig ezt a szuverén látásmódot követte saját praxisában, s írásait olvasva, a kritikus és esszéista „magánszemén” keresztül, mindig ráláthatunk a művészet és az irodalom legalapvetőbb kérdéseire.

 

(Cédrus Művészeti Alapítvány; Napkút Kiadó, Budapest, 2017.)

 

Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.


Főoldal

2018. február 27.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái
Versek
Nagy Magdolna versei Tatár Sándor versei Varga Imre versei Juhász Róbert versei
Prózák
Rhédey Gábor novelláiMagyariné szeretőjeKötter Tamás: Az 51-es körzetMárton László: Vagy inkább miatta...
Kritikák
Történetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezete
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA