Kritikák

 

imagook.jpg 

 

Bedecs László

 

Én és nem-én

Tőzsér Árpád: Imágók

 

Az elmúlt öt évben született verseit összegyűjtő új kötetének címével és a címet közvetlenül továbbgondoló, zömmel az első ciklusban helyet kapó költeményeivel voltaképp arra kérdez rá Tőzsér Árpád, hogy hogyan rétegződik egy személyiség, hogyan épül föl a genetika, a szocializáció, a családi és a tágabb közösségekből kapott örökség, valamint a tanulás és persze a véletlenek koordinátarendszerében egy ember, egy ember, azaz egy ember élettörténete. Milyen rétegei lehetnek egy személyiségnek és ezek milyen kapcsolatban vannak egymással? 

Tőzsér az „imágó” fogalmát hívja segítségül, hogy ezeken a kérdéseken, ezen a végső soron pszichológiai  problémán a költészet eszközeivel elgondolkodjon, és hogy a kérdést önmagára, vagy, ahogy fogalmazni illik: egy rá nagyon hasonlító önéletrajzi énre, a versek és a kötet beszélőjére visszavetítse. A kötet visszavezet a szerző gyerekkorába, a falusi miliőbe, mely legtöbbször biztonságot nyújtó, de bizonyos elemeiben nagyon is traumatizáló közeg, melyben a gyermeki csínytevések, a szülők és a nevelők kijátszása, a kortársakkal való játékos versengés, az első szerelmek és az első olvasmányélmények, a világ felfedezésének megannyi apró lépése éppúgy helyet kap, mint a nagypolitika és a világtörténelem egyénre vetíthető hatása. Ez a hatás például a háború alatti és utáni gazdasági helyzetben, a katonának elvitt és esetleg elvesztett családfők kiheverhetetlen hiányában, vagy épp a csehszlovákiai magyar kisebbség meghurcolásában jelenik meg. A Tőzsér-féle én-történet fókusza ugyan a gyerekkor, amit a kötetcím előre sejtet, hiszen az imágó fogalma a jungi, tehát egy pszichoanalitius  elméletben vált először kitüntetetté, ott pedig a serdülőkor, vagyis az egyéni én-tudat kialakulása kiemelten fontos – legalább annyira, mint aztán a valódi felnőtté válás, tehát a szellem megszületése, ami az egyébként a versek témája is, és ami az imágó analízis mint terápia célja is lenne.

Az első vers első szava, a „gyerekkoromban”, már jelzi ezt az elköteleződést. Tőzsér lírai hőse ebben az érdekesen tördelt, de a formát a ciklus több más darabjára is átörökítő szabadversben visszatér egykori falujába, és ott egy máshol felnőtt barátjának mutatja meg, amolyan idegenvezetőként, honnan indult, neki mesél gyerekkora egyik kedvelt játékáról, az ugróiskoláról is. Ez a játék önmagán messze túlmutatva árulkodik a hajdani kisközösség mélyszerkezetéről, az akkori élet íratlan szabályrendszeréről, melyben nemcsak a magatartásminták voltak szigorúan előírva, hanem az érzelmek megélésének és kimondhatóságának nagyon szűk lehetőségei is. Miközben a beszélő identitásának gyökereivel szembesül, kénytelen azt is kimondani, hogy „ez a falu már nem az a falu”, tehát kénytelen elidegeníteni magát a szülőhelyétől. A verset Esterházy Péternek ajánlja a szerző, ami arra is utalhat, hogy épp ő volt az a barát, akit a faluban végigkísért – de mivel Esterházy a kötet több versében is előkerül, ennél többről, másról is szó lehet. Vélhetően a kitelepítés a közös, összekötő élmény, ezen keresztül próbál Tőzsér Esterházyhoz, vagy ahogy a Szegény Konrád, avagy 1:60.000 című versben utal rá, „E. P. mester” sokszor megírt, az életét és a gondolkodását is jelentősen befolyásoló történetéhez kapcsolódni. Legfeljebb az teszi kérdésessé a gesztust, hogy az kötetnyitó Icek, merthogy erről van szó, eredeti, 2015-ös megjelenésekor még nem tartalmazta az ajánlást, lehet ez tehát amolyan hommage-gesztus is az idén elhunyt írótárs felé.

De az „imágó” fogalma arra a jelenségre is utal, ahogy ezt Az egy imágó vallomása című versben pontosan olvashatjuk is, amikor valaki megszemélyesíti a vágyait, elképzeli magát olyannak, amilyen lenni szeretne, vagy amilyennek látni és láttatni szeretné magát, és aztán el is hiszi, hogy ő maga az elképzelt személlyel azonos. Személyiségtévesztésről van tehát szó, de ennek abban az értelemben mégis termékeny változatáról, amikor az elképzelthez való vonzódás fejlődésre sarkall – ami akkor lehetséges, ha a valóságos és az elképzelt között nincs áthidalhatatlan szakadék. Ilyen módon lehet imágója Tőzsér beszélőjének Esterházy vagy a Nobel-díjas Carl Spitteler, akinek ráadásul a legjobb regénye épp Imágó címen jelet meg. És ilyen módon válhattak a gyerekkor óta elképzelt vagy eleinte csak eljátszott szerepek is az énje részévé. Ezekből az ideákból, imágókból, szerepekből mutat fel Tőzsér néhányat, vélhetően a számára legfontosabbakat, miközben végiggondolja, hogy a falujából merre indították el, merre kellett volna mennie, milyen életet és milyen szerepeket szántak neki, mit vártak volna tőle a szülei és az első tanárai. Nem az lett, aminek várták, de nem is kérdés számára, hogy inkább akkor kéne magyarázkodnia, ha nem sikerült volna kitörnie a múltból, és nem most, nem azért, mert nem tudott vagy nem akart megfelelni a szülők standardjainak.

Az Úton című, a ciklusból, sőt az egész kötetből kiemelkedő vers az életutat és a gyerekkori utazásokat köti össze mesterien, és ebben is hangsúlyosan ott van a váratlanság motívuma, a konkrét utazások céljának és metaforikusa értett élet-utazás irányának rejtélyessége. A vers megint visszatérés a gyerekkor helyszínére, a pusztuló faluba, ahol épp az utolsó férfit temeti el a megmaradt két öregasszony. Van a versnek egy közhelyes-sajnálkozós szólama az elnéptelenedő falvakról, a gazzal benőtt földekről, az omladózó házakról, az egykor csinos udvarokon rozsdásodó gépekről – de ez, bár szép képekkel, izgalmas versmondatokkal, lendületesen mondódik el, nem lenne érdekes. Sokkal izgalmasabb az ebben a sajnálkozásban megbújó önvád – hiszen a falvak épp azért néptelenedtek el, mert szülöttei a városokba vándoroltak, éppen úgy, ahogy ezt Tőzsér is tette, nyilván a jobb, teljesebb és kényelmesebb élet reményében. Szomorú egy szellemfalut látni, de még szomorúbb a teljes életüket a földeken vagy az álltok mellett töltő, mégis szegénységben élő, megnyomorított embereket látni. És bár akár jogosan is lehet az föld hátrahagyásában az „anyagidegenség bűnét” látni, erről beszélni csakis saját döntésünket is felülvizsgálva lehet: mi miért döntöttünk a város mellett? A hatvanas évek költészetére volt jellemző, hogy a faluról elszármazott, a kétkezi munka helyett a versben becsmérelt szellemi munkát választó költő egy fentről kiosztott szerepnek engedelmeskedve lelkesítette a parasztságot, írt a falusi élet szépségeiről és értékeiről, vagy a falu izzadságba fulladó életéről. Ha valaki nem szeretné, hogy kihaljanak a falvak, költözzön oda, ha nem szeretné, hogy gaz nője be az udvarokat és a szántóföldeket, művelje meg a földet, tartsa rendben az udvarát – nagyon kétélű ezt másoktól számon kérni. Tőzsér veseiben, ahogy jeleztem is, látszik ennek az öniróniának és önvádnak a nyoma, de lehetne ez egy kicsit erősebb és egyértelműbb is. Jó kérdés, jobb irány a „Miért, hogy múltam egyre nagyotmondásra csábít?” (Lélek-bellebezés), jó, amikor épp a saját sors elsődlegességéről van szó, és arról, hogy az élet nemcsak azok között a szűk keretek között teljesedhet ki, amit az elődeink hagytak ránk. Tőzsér vissza-visszatekinget, érthetően nosztalgiával gondol a szülőhelyére, de például a nagyívű Ó, Orpheusz-ban elsősorban magának teszi fel a kérdést: „megbántad már, hogy hátranéztél?” – hiszen neki aligha volt más útja, mint eljönni a faluból, ezért nehéz mit kezdeni a verseknek a modernitást kikezdő kitételeivel (pl:„laptop-emlékek”) és a feledésbe vesző „tisztes múltra” tett állandó utalásaival.

A Tőzsér-költészet valódi értékeit inkább az olyan versek mutatják meg, mint Az Én és Nem-Én, mely a személyiség határainak bizonytalanságán gondolkodik el, megint csak a fenti kérdések irányából. Fontos megemlíteni a vers Karl Jaspers-től vett mottóját is: „Mindenütt a kudarc a végső…” Emberként kudarcot vallani nem is igen jelenthet ebben a kontextusban mást, mint elfogadni mások leírását önmagunkról, és meg sem próbálni saját narratívákat, saját válaszokat találni élettörténetünk miértjeire. A beszélő és az egész, gondosan szerkesztett kötet kérdése ugyanis továbbra is az, hogy mivé enged válni valakit a család és az iskola, és mivé kényszerít válni a hatalom, a történelmi helyzet és a politika. Ez a fajta önmegismerés ebben a kötetben nem juttat el az „igazság”-hoz, de a folyamat, az önvizsgálat maga végső soron önépítéssé válhat. Az önmegismerés útja tehát a saját esetlegességünk belátása, a saját életünket befolyásoló véletlenekkel történő konfrontáció. Újabb verseivel Tőzsér a halál viszonylagos közelségéből a személyiség esetlegességére kérdez rá, hiszen nála sohasem az emberi sors univerzális, hanem épp az emberi sors esetlegessége az: nincs sorsszerűség, hanem inkább véletlenek vannak, nincs semmi célirányos a sorsban, ugyanígy nincs teljes és kimerítő esemény vagy élmény-leltár, nincs az emberi életnek egyetemes kontextusa, nincs teljes és igaz története egyetlen életnek sem. Nem menekülni kell tehát az esetlegességtől, nem arra kell törekedni, hogy elkerüljük a véletleneket, hanem költőként is inkább elismerni ezek létét és akár értékelni hatásunkat az élettörténet alakulására. Az esztétikait, a szépet, a felemelőt vagy épp a tragikusat és a dermesztőt keresni benne. Kérdés, hogy ezek az okok, vagyis véletlenek tapasztalattá tudna-e válni. Tőzsér verseiben mintha épp ez történne meg, a véletlenek, azaz az esetlegesség súlyának kimondása és elfogadása.

 Vannak persze közös események az emberi sorsokban, ez természetes, ha más nem, a halandóság biztosan egy olyan bélyeg minden egyes életen, ami kapcsolatba hozza ezeket a sorsokat: minden út a születéstől a haláig vezet, de minden egyes út más és más. Tőzsér nagyon sokat, régóta és filozofikus érdeklődéssel foglalkozik a halállal, fő kérdése ebben a kötetben már így hangzik: „Hogyan kéne elütni még ezt az időt, / amit itt vagyok?” (Boszorkányhétfő) és: „Tíz év is adathatik még! – De aztán: Minek?” (Aequam memento rebus). Az öregedés és a halál a költészettörténet nagy-nagy témája, de már a tőzséri költészeten belül is van története: kötetről kötetre előkerülnek az ezzel kapcsolatos gondolatok, félelmek, szorongások – vagy épp a higgadt és bölcs tudomásulvétel sorai. Tőzsér gazdag és biztos, kiművelt formakultúrával, a kényes kérdéseket sem kikerülve gondolkodik az öregségről. Egyetlen szempontot emelek ki: az imágó-versekben feltűnnek az első szexuális élmények („elnyomott bennünket a buzgóság, s a kanapén találtuk magunkat” –  Phlegetron, avagy 8 és ½ csapósügér, „önszerveződtem egy Linda / névre hallgató szőke észt honleánnyal” – Letkiss), vagy épp az állatok párosodásának látványa, amit nem is egészen helyénvalóan „szerelmeskedésnek” nevez az egyik vers, a Megerőszakolt angyal. A szexualitás felfedezése természetesen a felnőtté válás kiemelten fontos eseménye, az első élmények az egész életre beépülnek a személyiségbe – nem véletlen, hogy azok a Tőzsér-versek, melyek az én rétegeit igyekeznek feltárni, most is felemlegetik őket. De ugyanolyan érzelmi töltettel beszél az idős megszólaló is a nőkről: a Vaginaajak és a Gondolatok egy Mélyszegénység-konferencián című versek zavarba ejtően nyíltan, nem éppen gender-érzékenyen hozakodnak elő a vágy és az ahhoz kapcsolód frusztráció képeivel. Az előbbi versben: „A költőnő, a legjobb itten”, a másikban: „Egy fügearcú költőnő egyre elém tolakszik” – majd előbb a moralizálás: „Piros vaginaajak ível, / s amit tud: sötét anyag.” utóbb a felülemelkedés: „hátra vihog rám, talán a / hajlandóságom kémleli. Nem, nem!”, „Inkább ürgelyuk, mint a fügeöl prése.”

Az őszinte indulat versbeli megjelenése költői teljesítményként értékelhető, de a beszélő viszonya a nőkhöz nagyon problematikus. Általában is probléma a Tőzsér-versekben és -naplókban a női test tárgyszerűsége, melynek része az a gondolat is, hogy a nők önmagukat a férfitekinteten keresztül nézik, nincs önazonos szubjektumképük (ez megint az imágó-problematika), a férfiak elvárása alól nem tudnak kibújni, mindig, minden helyzetben ahhoz igazodnak. Polgár Anikó Tőzsér Árpád naplóinak nőképe címmel tartott egy máig publikálatlan előadást a Tanulmányok költőportrékhoz elnevezésű, 2015-ös pozsonyi konferencián, az ő megállapításit követve látszik igazán ennek a két versnek a kontextusa. A nyelvi durvaságok, a nőkre tett „macsó” megjegyzések, a nő nemi partnerként emlegetése, és sohasem szellemi társként való megjelenítése ezekre a szövegekre is jellemző. Nehéz ezt a beszédmódot akceptálni, de ha mindezt egy idősödő, saját szexualitásával is viaskodó beszélő mondatainak halljuk, aki a nőkben és még inkább a vágyban a személyiséget és az én-képet kikezdő fenyegetést lát, sokkal árnyaltabb lehet a képünk.

A kötetből némileg kilóg két hosszabb szöveg, de ezekről is feltétlenül szót kell ejtenünk. A Deborah, avagy az Éden szíve egy összegző, nagy vers, az utóbbi évtized Tőzsér-költészetének az egyik legsúlyosabb műve, a Fogadó az Utolsó Szóhoz viszont egy didaktikus, rosszul kitalált és ezért rosszul felépített drámai költemény. A Deborah… Milton legkisebb lányának csodálatos áldozatát énekli tizenkét hosszú strófában. Ő volt az, aki a vak apja mellett írta a neki diktált eposzokat és verseket, melyek tehát az ő keze nyomán, talán itt-ott az ő beletoldásaival, finomításaival születtek meg. Milton három feleségét temette el miközben három lányt nevelt fel, jelentős értekezést írt a válásról – tehát női sorsok sora kapcsolódik az életéhez. Ráadásul megírta az Elveszett Paradicsomot, melyben a kor teológiai elgondolásaival ellentétben nem Éva áll egyedül a Sátán oldalára, vagyis nem miatta, nem a nő miatt veszíti el az ember Isten jóakaratát, hanem afféle „családi tanács előzi meg” az almaevést, Ádám is helyesli azt. Tőzsér ebben a kontextusban hozza tehát elő az életét apja szolgálatára lány történetét. Ez a képlet pontosan beleillik abba a tőzséri nőképbe, amiről Polgár Anikó az imént említett előadásában beszélt: a nő csak női szerepekben teljesedhet ki, csak akkor, ha anya lesz és feleség, és ha segít egy férfit élni és esetleg alkotni, ha mindig és mindenben mögötte áll. Milton és a lánya története erre lenne példa – és ha a mögötte lévő elképzelést vitatjuk is, a szöveg kidolgozottsága, a formai összetettség, az, hogy a részenként váltogatva kialakít Tőzsér egy kettős nézőpontot, melyben Deborah hangját is halljuk és róla is olvasunk, kiemelt figyelmet érdemel.

A Fogadó… alapgondolatát a Benes-dekrétumok elleni indulat szülte, tehát egy olyan, az akkor még Csehszlovákiában élő magyar kisebbséget és személyesen a Tőzsér Árpádot is ért sérelem, mely hetven év elteltével is joggal lehet ennyire heves. De ez önmagában kevés egy értékes mű megszületéséhez, sőt most inkább akadálynak, mint segítségnek bizonyult. Az az elképzelés, hogy Benest Hitlerrel és Sztálinnal kéne egy asztalhoz ültetni, velük tehát egy lapon kéne említeni, hiszen mindhárman az emberiség elleni legszörnyűbb bűnöket elkövető politikusok, eleve túlzásnak tűnik, és eleve kérdésessé teszik a szöveg esélyeit. A három alak a pokolban, egy pokolbéli fogadóban beszélget egymással és a fogadóssal, illetve a Nauszika nevű, akkor tizenhét éves magyar lánnyal, akit a kisebbség-ellenes rendelkezések keretében durva megalázások közben kitelepítettek szülőfalujából. Nem jó ez a szöveg, nehézkes, egysíkú, fekete-fehér, és ezt még Tőzsér vitathatatlan színvonalú nyelvi megoldásai, leleményes átkötései sem mentik. Ami miatt mégis fontos, az épp a történelmi eseménnyel kapcsolatos indulat és a személyes érintettség, az a kiáltás tehát, ami ezeket az intézkedéseket okolja egy egész élet másként-alakulásáért: „Vádolom Bagzó Boyant máig beteg tüdőmért! / Vádolom nemi erőszakért! – Fiatalságom megrontója, / hét pokol égesse lelkét!” De ugyancsak fontos, hogy lássuk, az ilyen politikai kényszerek határozzák meg, ki hol nő fel, milyen nyelven beszél az iskolában, ott kik lesznek a barátai és a szerelemei és így tovább: minden-minden esetleges. Tudatos magánjellegű céljaink ugyanannyira, mint a tudattalan kényszerképzetek és szorongások, amelyekből leágaznak. Ez a végső soron modern és a tőzséri életműben újszerű elképzelés uralja Tőzsér Árpád új, az életművön belül is jelentős verseskötetét.

 

Kalligram, Pozsony, 2016.

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2017. február 24.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Húsvéti fénySzőcs Géza verseiHáy János verseiBotyánszki Ági versei
Prózák
Molnár Vilmos prózáiBeck Tamás prózái Vági János: ViszonyVajda Albert ismét csütörtököt mond
Kritikák
„Csak” a szövegA tétovaságtól az elragadtatásig - Simai Mihály kötetérőlRendezni végre…„mint akit eltakar egy szó” – Darvasi László: Taligás
Esszék, tanulmányok
„… szívébe égették a szabadságot!”Legális drogot árulunkKosztolányi Dezső ismeretlen köteteTűnődések az idei Kossuth-díjak egyikéről
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA