Kritikák

 

wenckheim.jpg 

 

Ménesi Gábor

 

„Égni fog itt minden”

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

 

Komoly várakozás előzte meg a könyv megjelenését, amihez bizonyára az író hazai és nemzetközi elismertsége is hozzájárult, illetve az a tény, hogy Krasznahorkai László hosszú évek óta nem jelentkezett nagyregénnyel. Az eddig közzétett kritikák, beszámolók szerint a Báró Wenckheim hazatér összegző műnek tekinthető, de ugyanezt erősítik a szerző nyilatkozatai és a fülszöveg is. Az új opus valóban tükrözi azokat a tematikus-motivikus választásokat, poétikai törekvéseket és felvetett problémákat, melyek a korábbiakat (különösen a nyolcvanas évek jelentős alkotásait, a Sátántangót, Az ellenállás melankóliáját, a későbbi Háború és háborút, de gondolhatunk más szövegekre is, amelyek megidéződnek a mostani regény lapjain) meghatározták, s persze az azóta felvetődő tapasztalatokat. Mindemellett pedig – bocsássuk máris előre – az elmúlt esztendő egyik legfontosabb és legjobban sikerült magyar regényét fedezhetjük fel benne.
            Az első fejezetben a Tanár úr alakja kerül középpontba, így az olvasó ekkor még arra gondolhat, ő lesz a regény (egyik) főszereplője. Később azonban kiderül, nem így van, de a címszereplő sem válik valódi főszereplővé, hiszen személyénél hangsúlyosabb az őt körülvevő világ. A mohák tanulmányozásával nemzetközi hírnévre szert tevő tudóst megkülönböztetett tisztelet veszi körül városában, ám egyszer csak kiábrándul és látványosan kivonul abból a közegből, amellyel évtizedeken át maga is azonosult. Döntését jól megfontolja, alaposan előkészíti nagy honfoglalását a senkiföldjén. A várt nyugalmat mégsem leli meg a város szélén található elvadult környezetben, a szimbolikus nevű Csipkebokorban összetákolt kalyibájában. Váratlanul felbukkan ugyanis „balkézről” született lánya, aki egy tüntetéseken használatos táblával áll hosszú órákon keresztül a kunyhó előtt, és egy kézi hangosbeszélőbe kiabálva fenyegeti apját. A férfi egyedül marad (csupán a társául szegődő, elhagyatott kutyának adhatja elő nyakatekert eszmefuttatásait), gyilkossá és számkivetetté, üldözötté válik, hiszen a Helyierőknek nevezett motoros banda hajtóvadászatot indít ellene egyik testvérük halála miatt.
            Báró Wenckheim Béla korántsem olyan határozott, mint a Tanár úr, zavarodottan téblábol, az események megtörténnek vele, képtelen irányítani azokat, jobbára fel sem fogja, mi zajlik körülötte. Nem tűnik fel neki, hogy a vonat áthaladt a határon, s arról sem vesz tudomást, ahogy a Keleti pályaudvarról kigördülő szerelvény mellett a bulvárlapok újságírói és fotósai rohannak, hogy hírt adjanak róla. Ő évtizedeken át Buenos Aires-ben élt, s most visszatér szülővárosába, hogy ott élje le élete hátralévő éveit. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a szerencsejáték-függő – s ebből adódóan óriási adósságot felhalmozó – urat Bécsen keresztül menekítik Magyarországra a rokonok, nehogy besározódjon a nemesi név. A hosszan elhúzódó vonatút során felbukkan a Szolnoki Danténak nevezett pitiáner bűnöző, aki annak reményében, hogy jól megkopasztja, a báró személyi titkárának ajánlkozik. Vagyis a Don Quijotéra emlékeztető, egyszerre nevetséges és szánalomra méltó regényalaknak Sancho Panzája is akad. Jellemző a regényre, és egyúttal humor forrása, ahogyan félreértik egymást. Wenckheim ugyanis folyton az Isteni színjátékra hivatkozik, amiről újdonsült ismerősének fogalma sincs, hiszen ő a Bayern München futballistájáról kapta a nevét, akiről viszont a báró nem tud. Az irónia, a humor talán eddig is felsejlett itt-ott Krasznahorkai szövegeiben, most azonban nagyobb intenzitással van jelen. Olyan humor ez, amely gyakran megmosolyogtatja az olvasót, de nem kínál feloldást, csupán ellenpontozza, amit a regény megmutat a kilátástalanságból. Elsőre úgy tűnhet, mintha a szerző eltúlozva ábrázolná világát, a valóság bizonyos mozzanatait, akár az egyes szereplőket is. Ilyen a furcsa, hórihorgas, sovány öregember alakja: „brutálisan hosszú karok, hosszú test, hosszú lábak, még a nyaka is hosszú, de még a feje is, valahogy olyan, hogy felfelé nyúlt meg” – meséli az egyik utas. (126.) Nem véletlenül mondják a hajléktalanok, amikor az adományok között megtalálják a báró túlméretezett, számukra használhatatlan ruhadarabjait, hogy „ilyen ember nincs”. (407.) Hamar rájövünk mégis, hogy a szöveg alig rugaszkodik el a valóságtól, minden, amivel szembesülünk, nagyon is ismerős.
            A mű központi színterét nem nevezi meg az író, de a környező települések és a városrészek, utcák, terek gyakori említése alapján könnyen beazonosíthatjuk Gyulát. A topográfiai meghatározásnál lényegesebb, hogy a mai Magyarország és Kelet-Közép-Európa viszonyaira ismerhetünk. A szerző többek között olyan aktuális problémákra reflektál, mint a menekültválság, a szegénység, a cigánykérdés, a hajléktalanok helyzete, a gyűlölet és kirekesztés, a korrupció, de érinti a sajtószabadság, az újságírói etika kérdéseit is. A kisváros (csakúgy, mint az egész ország, s talán az egész világ) pusztuló és pusztulásra ítélt hely, ahol minden működésképtelenné válik, a járdákat szemétkupacok borítják, folyton jeges szél fúj, hideg eső permetez. A kaotikus állapotok jó táptalajt jelentenek a szélsőséges eszméknek: a „motoros szabadidőegylet” tagjai rendteremtés ürügyén – a rendőrkapitány felhatalmazásával – szabadon garázdálkodnak az utcákon. Érthető, hogy ebben a helyzetben, amikor belülről nem találnak megoldást, az emberek kívülről várják a segítséget, és sorsuk jobbá válását remélik, amikor a közvéleményt leginkább formáló Blikkből arról értesülnek, hogy a település híres szülötte visszatér, és szétosztja vagyonát. Épp ezért mindent megtesznek annak érdekében, hogy a nemes jótevő semmiben ne szenvedjen hiányt: fogadására nagyszabású ünnepségsorozattal készülnek, az összes játékgépet elszállítják a kocsmákból, nehogy a báró újra kísértésbe essen, a kastélyt kiürítik, az ott lakó árvagyerekeket az óvodába költöztetik, az asszonykórus nagy nehézségek árán betanulja az Evita híres betétdalát, a motorosok kürtje ugyancsak a Don’t Cry For Me Argentina dallamát harsogja. A megérkezés, a hazatérés (ezzel összefüggésben pedig a csodavárás, a megváltás iránti vágyakozás) jól ismert motívum a művészetben, és Krasznahorkai prózavilágában. A báró azonban nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, alkalmatlan az üdvözítő szerepére, maga is támogatásra szorul, túlzottan érzékeny, mentális problémákkal küszködő ember, akit csak egyetlen cél vezérel, hogy hosszú idő után újra láthassa ifjúkori kedvesét, Marikát, akinek fényképét mindig magánál hordja.
            Az eseményekről úgy értesülünk, hogy a helybeliek egymásnak adják át a szót, majdnem mindent az ő perspektívájukból látunk, a nézőpontok megsokszorozódnak, a látószögek bekezdésről bekezdésre (időnként egy-egy bekezdésen belül is) váltakoznak. Egyeseknek csak rövidebb megnyilatkozásra van módja, míg mások nagyobb figyelemben részesülnek. Az olvasó nem mindig tudja azonnal beazonosítani, éppen ki beszél, de ahogy előrehaladunk a regényben, s minél inkább magunkénak érezzük ezt a világot, annál könnyebben felismerjük a megszólalót, már csak azért is, mert a szöveg igazodik az illető stílusához, beszédmódjához. A társadalom különböző rétegei hangot kapnak, így például a mozdonyvezető, a benzinkutas, a taxis, az asztalos, a postás, a plébános vagy a linzertjéről híres Ibolyka néni. Felvonulnak a helyi méltóságok, a hatalommal élő és visszaélő városvezetők, köztük a korrupt rendőrkapitány, aki mindent a kezében tart, de a városnak ebből csak kára származik, valamint a polgármester, aki csak látszólag irányítja a település életét, valójában kicsúszik a kezei közül minden, semmi nem tőle függ, s megvetendő tulajdonságai mellett esendőségét is megpillanthatjuk. A bizottsági ülésen rosszullét fogja el, s a földre zuhanva észreveszi a porcicákat a tárgyalóterem sarkában, „amitől aztán az utolsó gondolata az volt, hogy szólnia kell a takarítóknak, mert ez a trehányság nem engedhető meg”. (429.)
            A narrátor szerepére az (ön)ironikus hangvételű, Figyelmeztetés címet viselő bevezetés reflektál, melyben egy karmester (vagy magát impresszáriónak nevező figura), kezében almát tartva, már-már istenségként megnyilvánulva intéz szónoklatot az egybegyűltekhez a műegész teremtésének folyamatáról. A narrátornak „mindenről és a legteljesebb tudomása van”, így tehát arról is, amivel szereplői nincsenek tisztában. Nem csupán felügyeli és összerendezi a különböző szólamokat, hogy azokból egységes alkotás jöjjön létre, de gyakran ki is egészíti a megnyilatkozók monológjait, gondolatait: „míg így vívódott odabent a kalyibában, kint a tisztáson ott maradt még négy fontos papírdarab a sötétben, ám ezt ő nem találta meg, pedig talán a hasznára vált volna, hiszen ha a helyes sorrendben rakja ki őket, azt betűzhette volna ki, hogy «ki-csinállak-nagy-ember!».” (44.) A zenei struktúra eddig sem állt távol Krasznahorkaitól, mostani regénye mintha egy kórus- vagy zenekari művet imitálna. A könyv végén kottatár szerepel, benne a felhasznált és eltűnt anyagok listájával, a tartalomjegyzék helyén tánclapot találunk, mely a következő dallamot adja ki: TRR, RAM, PAM, PAM, PAM, HMMM, RÁRÍRÁ, RÍ, ROM.
            Rendkívül érzékletesen jeleníti meg a szerző valamennyi figuráját. Mintha kamera mutatná a szereplőket, magunk előtt látjuk szájmozgásukat, sajátos gesztusaikat. Közös bennük, hogy sorsukat, élethelyzetüket determinálja az a környezet, amelyben élniük adatott. Jó példa erre az érettségizett, latin szerzőket olvasó szakaszvezető, aki a hideg irattárban tölti mindennapjait. Az alagsori helyiség bezártsága, fullasztó levegője, a mindent átható dohszag, a felülről világító neonfény a regény világának nyomasztó légkörét jeleníti meg, azt a világot, ahonnan nem lehet kitörni. Ezt éli át Dóra, a turisztikai hivatal új alkalmazottja, aki magatehetetlen édesapjáról is gondoskodik, s ezt éli át Marika, az álmodozó, romantikus lelkületű asszony, a báró egykori szerelme, akinek nem volt része a boldogságban, a férfiak csak kihasználták. Ő azonban újabb csalódását követően elhagyja szülővárosát és a fővárosba megy, ahol elveszíti szeme elől az olvasó. Ugyanott látjuk viszont a Tanár urat – éppen egy Kossuth téri tüntetésen, ahol a lánya szónokol –, de az ő sorsáról sem tudunk meg többet. Sejthetjük csupán, hogy kísérlete az új élet megteremtésére kudarcot vallott.
            A báró törekvése, címbe emelt hazatérése ugyanúgy nem valósulhat meg. Útközben, a vonat ablakából szemlélve a tájat, még úgy tűnik számára, mintha minden a régi lenne, a felhők között átsugárzó fénynyalábok látványa boldogsággal tölti el. Később azonban rádöbben, hogy mindaz, amit keres, ami a valódi megérkezést lehetővé tenné, csak az emlékeiben létezik, a valóság egészen más képet mutat, csupán „a hűlt helyeit látta mindannak, ami egykor ott volt, de most már nincsen ott”. (332.) A szerelem, mely évtizedeken át fogva tartotta, illúziónak hat, s a vele szemben ülő hatvanhét éves asszonyban először nem ismeri fel hajdani kedvesét, a Casino nevű presszó helyén, ahol első csókjuk elcsattant, ma már kínai üzlet található. Gyermekkori sétái helyszínén, a Városerdőben bolyongva – mielőtt a vonat elé vetné magát – élete értelmén töpreng, a választ a Jóistentől várja. Amikor azonban magától megvilágosodik, és rájön, mit kell tennie az öngyilkosság helyett, már késő, mégis a sínek között leli halálát.
            A mű utolsó harmada a báró halála utáni történéseket beszéli el, azt, hogyan jut el a város – különösen miután kiderült, hogy Wenckheim Béla után nem maradt vagyon – a csalódástól, a kiábrándulástól az újbóli reményvesztettségen át a felháborodásig, az indulatok elszabadulásáig, melynek visszataszító lenyomata az a szégyenteljes, gyalázkodó, magyarellenes iromány, amit névtelenül közöl a helyi ellenzéki lap. Az apokaliptikus végkifejletre már a kalauz figyelmeztet hosszas monológja végén a regény viszonylag korai szakaszában: „meglátja az úr, az lesz a vége, hogy égni fog itt minden”. (112.) A kigyulladó Csipkebokor ugyancsak a mű zárlatát vetíti előre, de voltaképpen számos apró történés ugyanabba az irányba mutat. A városban egyre furcsább dolgok történnek, a baljós jelek sokasodnak, különböző szörnyű eseményekről hallani, a közelgő katasztrófa napról napra fenyegetőbbé válik. Különösen három kimerevített pillanatban koncentrálódik a megmagyarázhatatlan félelem, mely az ott élőket kivétel nélkül átjárja. Két alkalommal autók (a harmadik esetben üzemanyag-szállító kamionok) végtelenül hosszú, kísérteties menetoszlopa vonul végig a városon, ami nemcsak váratlan, de érthetetlen is. Abban a „törött pillanatban”, az idő és a lét megszakítottságában benne rejlik a teljes megsemmisülés ígérete.
            Krasznahorkai László félezer oldalas, kiváló érzékkel megkomponált nagyregényt tett az olvasó asztalára. Ebben a konstrukcióban minden a helyén van, egyetlen mozzanat sem tűnik feleslegesnek. Rendkívül dinamikus szöveg szerveződik, mely elejétől a végéig képes fenntartani az érdeklődést. A Báró Wenckheim visszatér ezzel együtt nem könnyű olvasmány, komoly aktivitást, együttműködést vár a befogadótól, de érdemes megküzdeni vele.
            A nyugtalanító záró kép még inkább felerősíti a regényen végighúzódó mondanivalót, és semmiféle üdvözítő megoldásra nem ad módot. Amikor a felfoghatatlanul nagy, mindent felemésztő tűzroham lecsap a városra, csupán a betonvíztorony marad állva, melynek tetejéről lábait lógatva tekint le a Hülyegyerek az üszkös maradványokra. Közben énekel, újra és újra kezdi elölről, ismétli és variálja ugyanazt a dalt, majd pedig karmesterként beint a láthatatlan közönségnek, felszólítja őket, hogy kapcsolódjanak be. A kórusmű újbóli felhangzására már nincs lehetőség, hiszen valamennyi hang elhalt végleg, csak egyetlen túlélőként az árvaház értelmi fogyatékos lakója képes a maga módján búcsúzni. És, ahogy a tartalomjegyzék is mutatja, minden kezdődik elölről. Da capo al fine.

 

Magvető, Budapest, 2016.

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2017. február 13.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
„Arany 200 busz” – A Petőfi Irodalmi Múzeum mozgókiállításaA Tilos az Á támogatja a József Attila KörtREvolúció ’56 – A forradalom olvasataiNemzetközi Esterházy-konferencia Szegeden
Versek
Szőcs Géza verseiHáy János verseiBotyánszki Ági verseiKerényi Kata versei
Prózák
Beck Tamás prózái Vági János: ViszonyVajda Albert ismét csütörtököt mondAz úr operaénekes lesz
Kritikák
„Csak” a szövegA tétovaságtól az elragadtatásig - Simai Mihály kötetérőlRendezni végre…„mint akit eltakar egy szó” – Darvasi László: Taligás
Esszék, tanulmányok
Legális drogot árulunkKosztolányi Dezső ismeretlen köteteTűnődések az idei Kossuth-díjak egyikérőlA bűvös kulacs – avagy A szegény kisgyermek kifogyhatatlan panaszai
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA