Balássy Fanni
10+1 jegyzet egy irodalmi fesztivál
margójára
Begördül a Várkert Bazár elé a 19-es villamos, az emberek egymás hegyén-hátán kászálódnak le róla, és megindul a zarándoklat az impozáns épület felé. Sokan téblábolnak a bazár előtt, és még többen benne. 2019. október 10-én megkezdődött az őszi Margó Irodalmi Fesztivál. Odabent lapjára állított könyvek és emberek, morajlik az áradat, mint a vihar előtti tenger, mindenfelé hosszú sorok kígyóznak, hol a pénztárak, hol a színpadok, hol a dedikáló terek előtt. A tömegből pontosan kivehetők a beszélgetés előtt álló szerzők és moderátoraik, akik szépek, fessek és jószagúak (ki ne akarna közéjük tartozni?), ellenben az egyszeri helyszíni tudósítóval, aki kócos, gyorskajáldaszagú, és próbálja takargatni a farmerén éktelenkedő tintapacát. Azok az olvasók, akik nem tudtak jelen lenni, a lentiekben a teljesség igénye nélkül, a programok kronologikus sorendjében 10+1 különböző karakter különböző kötetének bemutatójáról kaphatnak ízelítőt.
(Kiss László fotója)
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma
Bartis Attila fellép a színpadra, a háttérben, akár performatív elemként is felfoghatón, fényképezőgép kattan. Legújabb könyvének műfaji meghatározása a szerzőnek magának is feladja a leckét, regénynek és esszékötetnek semmiképpen sem nevezné a művet, leginkább fecnigyűjteményként hivatkozik rá, bár fontosnak tartom leszögezni, a legtöbb háztartásban nem találni efféle szentenciózus cetliket. Két művész ül a közönség előtt, Bartis Attila, az író és Bartis Attila, a fotográfus, szétválaszthatatlan sziámiikerpárt alkotva. Az írás és fényképezés folyamata egészen hasonlóan jelentkezik Bartisnál, mert ahogy mondataiból is több verzió közül választja ki a legtökéletesebbre csiszoltat, úgy fényképei sem egyetlen expozíció által születnek, többször exponál a biztos perfekció eléréséhez, még akkor is, ha tudja, a legtöbb esetben az első kép bizonyul a legjobbnak. A két médium – az irodalom és fotográfia – közötti hasonlóságok és eltérések izgalmas kérdéseket vetnek fel, mert amit egy fénykép explicit módon meg tud jeleníteni, azt lehet, hogy nagyon nehezen és cirkalmasan lehetne csak szövegbe foglalni, míg ugyanúgy egy gondolatmenet, egy elvont fogalom megjelenítése sokkal egyszerűbb olykor szavak által, mint fényképen való létrehozása asszociációkon keresztül.
Az eltűnt idő nyoma címében talán nem is a prousti áthallás a leglényegesebb, sokkal inkább a fotónak a múlt lenyomatát őrző, az idő egy kiragadott pillanatát konzerváló szerepe az elsődleges. Bartis száz hosszabb-rövidebb szövegében próbálja szavakba foglalni a fényképészet mibenlétét és a hozzá fűződő viszonyát, amit egyáltalán nem tud olyan könnyen megtenni, mint a Jávához, már nem is annyira új lakhelyéhez viszonyulását, amelyről egyszerűen ki tudja mondani, hogy szereti és jó ott neki. Négymilliós nagyváros, de erős a természet jelenvalósága, folyton viaskodik a beton a dzsungellel, és gyakran az utóbbi győzedelmeskedik. Bartis a Margó Fesztivál után nem sokkal újra repülőgépre száll, hogy visszatérjen az indonéz szigetvilág szívébe, amire igazi otthonaként tekint, de olvasóinak itt hagyja friss kötetét, hogy addig se hiányolják.
Darvasi László: Magyar sellő
Pier Paolo Pasolini Salò című filmjének angol Wikipédia-oldalán a következő műfajmeghatározással élnek: kosztümös horror művészfilm, kezdi Gács Anna, a beszélgetés moderátora, aki hasonló kategóriákba tudná sorolni Darvasi László legújabb regényét, a Magyar sellőt is. Kosztümös horror magasirodalom. Ezzel a meghatározással valamelyest ellenkezik Darvasi, ő nem horrorként gondol szövegére, egyszerűen a véres valóságot szeretné az olvasók szeme elé tárni, amellyel a mindennapokban is szembesülni kénytelenek. A történet német nyelvterületen játszódik egy nem körülhatárolt korszakban, amely bár Darvasi fejében a romantika koraként jelenik meg, ő szándékoltan nem élt pontos időmegjelöléssel, hogy a regényben felmerülő problémák ne egy konkrét időintervallumhoz legyenek láncolva, helyette időtlen gondokként jelenjenek meg.
Darvasi szélsőségekben alkot, hol tárcanovellát, hol nagyregényt olvashatunk tőle, új könyve azonban aranyközépútként jelenik meg az életműben, és igencsak eltér az eddig megszokottaktól. A regény azt hivatott bemutatni, mi mindent megtehet és meg is tesz az emberrel a hatalom. Darvasit Kleist egy 1840 körüli tudósítása inspirálta, amely egy magyar sellőről szól, aki Maugli módjára élt egy tóban, a nádasban, és bár próbálták bevonni a civilizált világba, mégis visszatért megszokott közegébe, a vízbe. A Magyar sellő rekordgyorsasággal született regény, hiszen ezen a tavaszon kezdett bele összeállításába Darvasi. Öt, már meglévő novelláját fésülte egybe, bővítette ki, igazította egységes történetté, amely egy német anyanyelvű kisvárosban játszódik, ahol öt-hat család élné hétköznapi életét, amennyiben nem zavarna bele folyton az önkényes, narcisztikus és perverz gróf, aki amennyire kisszerű jellem, annyira nagy hatással bír mások magánéletére. A korrupt hatalom minden résen beszivárog a város lakóinak mindennapjaiba. A regénynek van egy kortárs politikai olvasata, ezt fontosnak tartja leszögezni Darvasi, mert amíg egy másik regényét, mondjuk, a Virágzabálókat a 2009-es aktuálpolitikai helyzet bevonása nélkül is meg tudta írni, addig ebben a regényben hangsúlyos a publicisztikai meghatározottság, azonban nem akarta, hogy ez uralja a szöveget, így igyekezett lírai, gazdagon burjánzó nyelvbe csomagolni mondandóját. A cselekmény egyik legfontosabb mellékszála Jakab felnövéstörténete. Jakab az egyetlen, aki találkozik a sellővel, és aki még időben el tud szabadulni előle. Személyén keresztül válik láthatóvá, milyen is diktatúrában felnőni, és a regény egyik nagy kérdése, hogy ki tudják-e végül kényszeríteni Jakabból, hogy elárulja apját. Darvasi életművében mindig is hangsúlyos kérdés volt az apa-fiú viszony, apjával való drámai kapcsolatának tapasztalata sokszor köszön vissza novelláiban, de Isten. Haza. Csal. kötetében is bepillantást nyerhet az olvasó egy szülő-gyermek kötelékbe, egy anya és lánya viszonyán keresztül. Ha a szülő a gyerekre néz, a jövőt látja, kezdi Darvasi, ha a gyerek a szülőre, a múltat, és kettejük között ott a jelen. A regény egyik nagy kérdése, hogy valóban létezik-e a sellő, vagy csupán mese volt az egész. Darvasi finoman lebegteti a történetet, nyitva hagy több lehetőséget, amelyeken keresztül szabadon repkedhetnek az asszociációk, így a legjobb, ha mindenki magához ragadja a könyvet, és megkeresi saját válaszát a kérdésre.
Barnás Ferenc: Életünk végéig
Barnás Ferenc Életünk végéig című regényéről bátran kijelenthető, hogy ez élete legnagyobb vállalása. A vaskos családregény kilenc testvér sorsát göngyölíti fel, amiben visszatérőn megjelenik a kilencven körüli édesapa, illetve a már halott édesanya alakja. A könyv nagy kérdése, hogy autonóm tud-e maradni az ember egy családban, egy párkapcsolatban. Barnás szerint érdekes, hogy mindig azokat tudjuk legjobban megbántani, akik a legközelebb állnak hozzánk, és ez a sok sértődés gyakran a különböző gondolkodásmódból fakad.
A könyv eltér a klasszikus értelemben vett családtörténetektől, hiszen a családtagok már nem élnek együtt, nem egy térben mozognak. A szereplők legfőbb problémája, hogy képtelenek verbálisan kommunikálni problémáikat. Tíz évet ölel fel a regény, de nem találkozni a traumák konkrét elmesélésével, azok mindig gesztusokból, elejtett félszavakból buknak a felszínre. A cím mindkét cselekményszálra szépen ráhúzható, mert amíg a család valóban az ember élete végig determinált közösség, addig a szerelemben az a legnagyobb cél és vágy, hogy egy életen át tartson. Barnásnak, saját bevallása szerint, a legnagyobb kihívást a mindennapok hiteles ábrázolása jelentette, mert bár alapvetően a hétköznapiság nem izgalmas, mégis mindannyiunk életének meghatározó alkotóeleme, a másik nagy feladat pedig az volt, hogy minden szereplőnek külön hangot teremtsen, ami – tekintettel arra, hogy a kilenc testvér mellett azok gyermekei és unokái is jelen vannak a szövegben – igazi próbatétel volt a számára. A Kilencedik című regénye felől olvasva az Életünk végéig felfogható sikertörténetként, de az biztos, hogy ez az új regény mozgásba hozza Barnás teljes életművét.
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Magyariné szeretője
Rövid életünk során viszonylag kevés olyan irodalmi esten veszünk részt, amelyen Lucifer ánusza is terítékre kerül, de a Győrei-Schlachtovszky páros merész bravúrjain már meg sem lepődik az ember. A fent említett bejáratott duónak nem ez az első közös munkája, műfajteremtő kísérleteik hosszú évekre nyúlnak vissza, írtak már kackiás nemzeti vadregényt, lápi idillt, vagy épp szóbeszédet négy negyedben, most pedig ördögrománnal jelentkeznek a szórakozni vágyó olvasók előtt. Írás közben két komoly kihívással találták szemben magukat.
(Kiss László fotója)
Törekedtek egy az Emmuskáétól eltérő regényvilág létrehozására, illetve, mivel már sokan megidézték a magyar Faust alakját, szerettek volna minél újabb aspektusból közelíteni a témához, a legendáriumi és a kétkedő, racionális olvasat egybemontírozásával egy új hangot teremteni. Hatvani, a hírhedt debreceni professzor – Csokonai egykori oktatója – köré épül a történet, akiről Jókai és Mikszáth is megemlékezett írásaiban, sőt, Arany János is megénekelte egy vígballadájában. Hatvani professzor személye gyanakvást keltett a korban, kísérleteire az ördög munkálkodásaként tekintettek, és meggyőződéssel hitték, hogy eladta a lelkét Lucifernek. Ezt a képzetet csak erősítette, hogy éppen azon a napon, abban az órában távozott az örök világba, amelyikben évekkel azelőtt megérkezett a földi létezésbe. A történet alapötlete már régen megfogalmazódott a párosban, előbb drámaként képzelték el a szöveget, és egy pályázatra meg is írták az első felvonását, de mivel nem győzelemmel zárult próbálkozásuk, jegelték az ötletet, aztán szerencsére idővel előkerült a fiókból a vázlat, és némi kutatómunka után hozzáláttak a regény felépítéséhez. A könyv alkotáslélektani munkaként is értelmezhető, hiszen Hatvani professzor esete afféle metaszövegként van jelen, amit Makai Sámuel, az elbeszélő, a regényben író regényíró önmagával szemben kétkedő szavai fognak közre. A könyvben számos helyen találkozni Sámuel kételyeit, gondolatait jegyző naplórészletekkel, amelyek összefonódnak a fiktív történettel. A regény számos okból nélkülözhetetlen olvasmány, hiszen olyan, a harmonikus létezéshez elengedhetetlen ismereteket szerezhetünk meg belőle, mint pl. mi az a libavetély, a portina vagy a páviánusz.
Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb
Az első kötet mindig minőségjelzőként szolgál, előremutat, ígéreteket rejt magában. Harag Anita első kötetében a hétköznapi helyzetek tragikus és tragikomikus vonásairól olvashatunk, szorosan összefogott, finomra hangolt novelláiban jellemzően egyes szám első személyben megszólaló fiatal, városi nők keresik helyüket párkapcsolatukban, családjukban, a munka világában. Arra a kérdésre, hogy miért éppen a novella mellett tette le voksát, annyit felel, kezdő íróként hajlamos volt terjengőssé válni, de ez a műfaj nem hagy teret a fecsegésre, nem engedi feloldódni a szövegben, hanem sűrű, pontosan megszerkesztett mondatokat és precízen konstruált világot követel, így sokszor keménynek kell lennie önmagával szemben, ezért olyan izgalmas számára a rövidpróza. Novelláiban közelről próbálja feltérképezni az emberi viselkedést, azt, hogyan reagál valaki, aki kilibben a normalitásból, mikor veszteség éri, nem értik meg a legszűkebb környezetében, vagy rászakad a magány.
Visszatérő motívum a kötetben a generációk közötti ellentét, az egymással szembeni értetlenség, ami nemcsak a korkülönbségből fakad, az eltérő történelmi tapasztalatok is szerepet játszanak ebben. A konfliktusok bemutatásánál fontosnak tartja, hogy nem egy nézőpont létezik, valaki szemszögén keresztül igyekszik más helyzetébe is betekintést nyújtani, és érzékeltetni azt, hogy a probléma sosem homogén, mindig rétegzett. Elbeszélői nem feltétlenül cselekvő részei a történetnek, inkább megfigyelőként vannak jelen a szövegben, és összegyűjtött tapasztalataikból építik fel maguk köré a világot. A szerző, mikor novelláinak szereplőiről gondolkodik, a felvillantott történetekre mindig a jéghegy csúcsaként gondol, hősei a sorsuk mögött rejlő tapasztalatokkal alkotnak csak egészet. Szövegei leghangsúlyosabb részének a kezdő mondatokat tartja, de aki kezébe veszi a kötetet, ne aggódjon, a kezdésekhez hasonlóan erős zárlatokkal találkozhat.
Nádas Péter: Leni sír I.
Mindig különleges egy művet alkotója tolmácsolásában hallani, amikor az olvasó belső hangja helyett a szerző maga formálja meg a szavakat, így azok, akiknek volt lehetőségük Nádas Péter felolvasásán részt venni, ebben a kiváltságos helyzetben lehettek. A felolvasott esszé, a Nagy karácsonyi gyilkosság – a Ceauşescu házaspár megölésének külső és belső körülményeit körüljáró írása – rávilágít arra, hogy a zsarnokgyilkosság nem lehet a diktatúra leszámolásának gesztusa, mert valami, ami a diktatúrához hasonlóan szellemileg és érzelmileg kontrollálatlan, nem zárhat le, csak előkészíthet egy újabb önkényuralmat. Nádas elítéli a halálbüntetést, mert abban a pillanatban, hogy a gyilkos felett ítéletet mondunk, mi magunk is gyilkosokká válunk. Különös tétel a szövegben, mikor Nádas megjegyzi, az ember fiziológiája zárt rendszer, megvannak a maga végletes idegrendszeri és muszkuláris feltételei, így a test nem tud különbséget tenni az őt ért szellemi izgalmi ingerek között, a politikai vagy vallási felfűtöttség ugyanolyan testi jelekben mutatkozik meg, mint a szeretkezés extázisa. Nádas célja a belső világ kifelé fordítása, Freud és Jung téziseinek nyomán kialakított írástechnikájában az asszociációk összekapcsolásával teremt világot. Esszéit egybegyűjtő első kötete válogatott politikai és társadalomtörténeti írásait tartalmazza, míg a második kötetben a művészeti, esztétikai, irodalmi értekezéseit tervezi megjelentetni. Reméli, hogy hosszú múltra visszatekintő írássorozatán keresztül a múlt érthetőbbé és megfoghatóbbá válik, mint a történelemkönyvek által.
Nádas mesélt többek között arról a kis közösségről is, amelyben évtizedek óta él, és ahol a kommunikációs séma és az emberek mentalitása egészen különbözik mindattól, amit megszokhattunk. A beszéd egyfajta premodern regresszión alapul, a dialógusok helyét átveszik a monológok, azonban e különös egymásrabeszélés ellenére mégis megtörténik az információcsere. A kötet címadó esszéje a második világháború első napjait dolgozza fel, mikor német kivégző különítmények elfoglalják Ukrajna, Oroszország és Lengyelország bizonyos területeit, és gondjaik akadnak a tömeggyilkosságoknál. Jegyzőkönyvekből tudható, mennyi nehézséggel járt összeterelni egy falu lakosságát, levetkőztetni, és megölni őket. Ennek leggyakoribb módja a tarkón lövés volt. Az áldozatok saját kezűleg ásták meg sírjukat, majd a katonák a gödör elé állították őket, és lőttek. Ha nem jó távolságból, nem elég pontosan céloztak, és elhibázták a lövést, az agyvelő könnyen beteríthetett mindent. Ahhoz, hogy a tisztek meg tudják húzni a ravaszt, rengeteg alkoholt kellett fogyasztaniuk a kivégzések előtt, ráadásul a talaj- vagy az esővíz felgyűlt a sírgödrökben, a föld felázott az árkok szélén, és ha valaki nem vigyázott, könnyen belecsúszhatott a tömegsírba, a vízfelszínen lebegő holttestek közé. Nádas a történelem összefüggésrendszerében keresi az embertelenné lett embert, esszéit olvasva, gondolatait hallva önkéntelenül is megfogalmazódik és új értelmet nyer az az elcsépeltté vált kijelentés, miszerint az ember csak a történelmen keresztül ismerheti meg önmagát.
Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak
Kevés irodalmi est kezdődik tömegverekedéssel, azonban Bödőcs Tibor ígérete a legjámborabb olvasóból is kihozta az állatot, a kint ragadt ultrák méltatlankodva estek egymásnak, akik viszont bejutottak, elégedetten terpeszkedtek a kényelmes székeken. A 2017-ben megjelent Addig se iszik című paródiakötet volt Bödőcs kapudrogja az irodalomhoz, tudta, hogy szeretne megpróbálkozni egy újabb könyvvel, de a témát illetően bizonytalan volt. Sok ötlet felmerült, eredetileg pikareszkregényben gondolkodott, Cervantest akarta újraírni, de aztán elvetette ezt a koncepciót, és hosszas keresgélés után rátalált a tökéletes hangra, Ferus hangjára. Ferus neve ismerős lehet a Bödőcs-rajongók előtt, az ominózus, 2011-es Fábry Show felvételén saját szemükkel is láthatták a mítoszokba foglalt búcsúszentlászlói szobafestőt. Ferus öt éve nincs közöttünk, de hangja nem halkult el. Többek között ő lett a Meg se kínáltak elbeszélőjének, Oszkárnak ihlető alakja, aki egy baleset miatt nem teljesíthette be álmát, festőművész helyett szobafestő-mázoló lett, és a kocsmapultot támasztva hosszú, monologikus szövegben meséli el életét, filozófiáját, vágyait és kendőzetlen véleményét a világról Gyöngyinek, a pultosnak.
A regény esetében valóban a születés csodájáról beszélhetünk, ugyanis az ötlet megfoganása és a kézirat leadása között kilenc áldott hónap telt el. Az alkotáshoz vis maior helyzetet kell teremteni, fogalmaz Bödőcs, így tanulmányi kirándulás gyanánt, inspirálódás céljából többször bekukkantott egy-egy presszóba. Az írás nem Thomas Mann-i penzumokhoz volt kötve, csak akkor ragadott billentyűzetet, mikor még nem száradt meg homlokán a múzsa rúzsfoltja. A mű tele van tűzdelve művészettörténeti utalásokkal, képzőművészeti hasonlatokkal, ezt a műveltséget a szerző elbeszélőjével együtt szerezte meg. A feszes, szigorúan a nevettetésre fókuszáló stand-uphoz képest a szöveg hagy teret az elmélyülésre, a nyugodtabb, szomorkásabb kitekintésekre, a szórakoztatás mellett fontos célja a gondolkodtatás, és amíg a színpad nem enged lehetőséget hosszan tekergőző mondatokra, addig a papír minden gond nélkül elbírja ezeket. A könyvben sok humanista gesztust is találni, Oszkáron keresztül Bödőcs értékrendjébe, a történelemről, világról alkotott képébe is betekintést nyerhetünk. A regény teljes körű élvezetéhez ajánlott, ha az olvasó betér a vallási alternatívaként felvillantott Oszkár-hívek, azaz osziánusok szépen kifestett templomába, egy jó krimóba, és egy pohár fröccs vagy egy krigli sör mellett merítkezik meg a szövegben.
Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak
Az olvasók elkényelmesedtek: nem kell kétségek közt hánykódniuk, bepillanthatnak a kulisszák mögé, és kérdéseikre azonnal választ kaphatnak egy könyvbemutatón. Hozzászoktak a procedúra általános felépítéséhez: egy szerző, egy moderátor, egy asztal, rajta könyv, ásványvizes palack, üvegpohár és mikrofon. Amint az egyensúly megborul, és a forgatókönyv a feje tetejére áll, az olvasó lába alól kicsúszik a talaj. Krasznahorkai kötetbemutatójának különlegességét az adta, hogy ő csak a dedikáláskor bukkant elő a színfalak mögül, a szöveg tőle autonóm módon hangzott el Haumann Péter előadásában. A legfontosabb kérdés, amit a Krasznahorkai-könyv bemutatója felvet, hogy valóban szükségesek-e a szerzőhöz intézett kérdések és a szerzőtől jövő válaszok, vagy a szöveg a maga teljességében tartalmazza azt, ami említésre érdemes.
Fontos-e tudnunk egy mű keletkezésének körülményeit ahhoz, hogy át tudjuk adni magunkat neki, kell-e a szövegen kívül eső kérdésekkel foglalkoznunk, és az ezekkel kapcsolatos kételyekre egy rajtunk kívül álló személytől várnunk a kézenfekvő megoldást, vagy ki kell lépnünk a komfortzónánkból, nyakig belegázolnunk a mondatokba, és önálló úton felderítenünk a válaszokat? Krasznahorkai legújabb könyve érdekes kompozícióval kísérletezik, több művészeti ág összeütköztetésével komplex, a szövegjelentésen is túlmutató, több érzékterületet bevonó élményt hoz létre az olvasónak. Az esten felolvasott szakaszok között a közönség a könyvhöz zenét szerző Miklós Szilveszter dobjátékát hallhatta, amely árnyalataiban fokozta és színesítette a menekülés és üldöztetés egzaltált lelkiállapotát tükröző szöveget. Mindeközben a háttérben folyamatosan feltűntek Max Neumann képei, melyek a könyvben a szövegtestek mellett láthatóak, és az Odüsszeiából idézett hexameteres sorok finom lüktetése Haumann Péter hangján még sokáig visszhangzott a hallgatóság fülében.
Háy János: Kik vagytok ti?
Háy nem lehet könnyű helyzetben, nemrég megjelent kötete nagy port kavart szakmai körökben, és a kritikák sem ütöttek meg lelkendező hangot. Ennek okát több dologban kereshetjük, az is biztos, hogy a kötetet, mint a középiskolai irodalomoktatás új alappillérét beharangozni, nem volt átgondolt döntés a marketingosztály részéről, de minden előzetes bírálattól eltekintve, ha puszta valójában tekintjük a könyvet, szép kezdeményezéssel állunk szemben. Író mesél az írókról. Nem új keletű koncepció ez, Boccaccio is megírta Dante életét, ahogy Babits, Szerb Antal, Tandori, Grendel Lajos, Esterházy vagy épp Borges is foglalkozott a pályatársakkal, most pedig Háy döntött úgy, hogy beáll a sorba, és a magyar irodalom szerzőit a teljesség igénye nélkül, Bornemissza Pétertől kezdve Víg Mihállyal bezárólag vizsgálja esszéiben.
A középiskolai irodalomórák az ellenkezés terepét jelentették Háy számára, aki folyton úgy érezte, szembe kell helyezkednie a régivel, a hagyományossal, és nyitnia a modern felé. A könyvet egyfajta kísérletként definiálja, ami valahol félúton van a szubjektív vélemény és a történetiség között. Háy nem tud a hetvenes, nyolcvanas évekbeli irodalomelméleti felfogással azonosulni, számára fontos a kontextuális olvasat, az alkotáslélektani háttérbe való belehelyezkedés. Szövegeiben szerette volna megragadni különböző művek sorsát, valamint életszerűvé tenni az írói alakokat, akikre a kanonizációjuk miatt szoborszerű, megközelíthetetlen lényekként tekintünk. Hogy ez miképp sikerült, arról mindenki bizonyosodjon meg maga, és járjon utána, miképp gondolkodik egy alkotó ember alkotótársairól.
Láng Zsolt: Bolyai
Láng Zsoltot régóta foglalkoztatta a sokáig meg nem értett zseni, Bolyai János élete, aki hozzá hasonlóan marosvásárhelyi kötődésű, és ebből az érdeklődésből idénre született egy nagy lélegzetvételű regény. Bolyai János legnagyobb tudományos eredményének a nemeuklideszi geometria megalkotását tartják, amely nélkülözhetetlen alapul szolgált a 20. századi fizika számára, de ugyanúgy megkerülhetetlenül fontosak a komplex számokkal, a számelmélettel, zeneelmélettel, nyelvészettel és morálfilozófiával kapcsolatban megfogalmazott gondolatai, eredményeit azonban nem övezte kellő megbecsülés a korban. A könyv egyik érdekessége, hogy Bolyai élettörténetén túl a regény megszületésének körülményei is benne foglaltatnak a szövegben, a mű elbeszélője ösztöndíjjal tartózkodik egy svájci kolostorban, ahol Bolyai több ezer oldalas, kéziratos hagyatékát tanulmányozza.
A könyvben sok más író is felbukkan, az írást belengi Esterházy szelleme. (Esterházy is nagyon érdeklődött Bolyai élete iránt.) A regény kibékíthetetlen konfliktusa az apa, Bolyai Farkas és fia közötti ellentét, amelyben a generációs és személyiségbeli különbségekből fakadó nézeteltérés mellett a két zseni, mester és tanítvány folytonos egymásnak feszülése a legérdekesebb. Bolyai Farkasban megvolt a képesség a szereplésre, a szocializálódásra, míg János teljesen elvont, saját maga által kreált világában talált menedéket. Mintha apja jelentené János számára az érvényesülés gátját, mégsem tud teljesen elidegenedni tőle, mert ő az egyetlen, aki valóban megérti. Nézetkülönbségeik ellenére nem tudnak meglenni egymás nélkül. Rendkívül komplex regényt tarthat kezében az olvasó, amely egy zárt világba kalauzolja, és bepillantást enged a zsenialitás mögött lakozó emberi sorsba, magányba és mellőzöttségbe.
Kukorelly Endre: CéCéCéPé
Kukorelly Endre sajátja a nyelvi redukcionalizmus, az élőbeszédhez idomuló szövegvilág, ezzel legújabb regényében is találkozhatunk, melyben gyerekkorának atmoszféráját, a keményvonalas kommunista rezsim világát eleveníti meg. Ez a korszak visszatérő motívumként jelenik meg az életműben, a TündérVölgy, avagy az emberi szív rejtelmeiről valamint a Rom. A szovjetónió története című regényeiben is foglalkozik vele, felmerül a kérdés, új könyve miben más, mint az eddigiek. Erre frappánsan annyit felel, igazából semmiben, csak más szavak, más mondatok vannak benne, mint az előzőekben. Célja az volt, hogy egy olyan világról alkosson képet, amelyet ismer, amelyben szocializálódott. Szereplőit saját életéből vett figurákból gyúrta, akik mellé írás közben a születő szöveg társított cselekményt. A regény kilenc évet ölel fel, de lineáris út helyett lóugrásszerű lépésekben jutunk el a végkifejletig, az emlékezéstechnikához hasonlóan összevissza felvillanó képek és asszociációk mentén rendeződik egybe a történet.
Kukorelly azt vallja, az alkotásban a legfontosabb, hogy képesek legyünk önmagunkból valami egészen újat és különlegeset hozzátenni a megszokotthoz, ne kövessük a sematikus kitételeket, hanem formáljunk rajtuk. Számára unalmas a linearitás, a nyelvi leleménytől mentesség, elsősorban nem a történettől vár fordulatot, hanem a nyelvtől. Aki Kukorellyhez hasonlóan a nyelvi bravúrok szerelmese, annak mindenképp ajánlott a CéCéCéPé behatóbb tanulmányozása.
(A fotók - a megjelöltek kivételével - a Margó Irodalmi Fesztivál Facebook-oldaláról származnak.)
