Ágh István és Lázár Balázs
Szepesi Dóra
„…ki akkor erre voltam /
véletlenül és mégis sors szerint…”
Ágh István emlékezett az 1956-os eseményekre
Budapest, Pinceszínház, október 18.
A közkedvelt Versek szódával című irodalmi talk-show az őszi hónapokban olyan alkotókat lát vendégül, akik szereplői voltak az 1956-os eseményeknek. A második est vendége Ágh István, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító volt, akivel Lázár Balázs színművész beszélgetett. A hatvanadik évfordulót ünneplő est hangulatát a látványos színpadtechnika és az ′50-es éveket megidéző bárzongora muzsika is emelte.
Kivetített fotók segítségével tekinthettük át a költő életútjának állomásait. Az első képen az ötéves Ágh Istvánt láthattuk bátyja és nővére, valamint falubeli lányok körében. Milyen volt a kisgyerekkor?
Középen Ágh István, előtte nővére, mögötte bátyja, Nagy László
Szerették, mégis szinte egykeként nőtt fel, mert mindhárom testvére Pápán tanult. A bátyja, az akkor már költő Nagy László, megtanította neki József Attila Nincsen apám se anyám kezdetű versét, Sinka István-költeményeket. Eötvös József Egy árva gyermek című verse volt első konkrét, halállal kapcsolatos élménye. Az iskolában társakra lelt, de a munka magányos volt: tehenet kellett őriznie. Ezt ugyan nem szerette, azonban úgy hiszi, azért lett költő, mert a tehén mellett meditált és megszerette a természetet. Sorjáztak az emlékek. Beszélgettek a családról, Nagy Ferenc dédapja a családi legendáriumban szerint részt vett a 48-as szabadságharcban, népfelkelő volt. Bátyja kézügyességét dicséri – nem véletlenül vitt útja a Képzőművészeti Főiskolára –, hogy cipőt készített neki autóbusz ülés bőréből, amit a németek hagytak hátra maguk után. 45-ben ugyanis teljesen kifosztották őket az oroszok, nem volt cipő. Ő először 10 évesen járt Budapesten, őrsvezető-képző tanfolyamon. Ez volt az egyik oldal, a másik meg a hagyományos katolikus világ. Mindszenty barackot nyomott a fejére, amikor veszprémi püspökként ellátogatott a katolikus iskolába 1945 májusában, ahová Ágh István is járt. Így keveredett össze minden. Szüleit kuláknak nyilvánították, mindenüket elvitték, akkor vitte döntés elé, hol is áll, és mellettük állt. Nagy László 1951 májusában másféléves bulgáriai tanulmányút után hazatérve szembesült az ország helyzetével, Aszály című versében fogalmazta meg a hangulatot. Az iszkázi Nagy László Emléktúrán rendszeresen találkoznak az irodalmárok a mitikus tájjal, ahogyan Szakolczay Lajos fogalmazza, de Ágh szerint ez költői kép, ő többnyire egyformának érezte. Persze voltak sokszor áldott pillanatok, amikor annyira sajátjának, már-már szinte mennyországinak érezte a vidéket: „alkonyatok, vihar utáni fények, csodák, amikor a fákról kincsek csöpögtek, nem harmat vagy esőcseppek.” – fogalmazott. Amikor kiderült, hogy jogtalanul mérték a szüleire a kulákságot, középparaszti fiúként lett gimnazista Tapolcán. Mesél a körülményekről, arról, hogy sok jó tanár került az iskolába büntetésből, és vasárnaponként osztálytársaival a szent györgy-hegyi pinceszerre kirándultak.
A fotón bátyjával, Nagy Lászlóval
A következő vetített kép már az ifjú bölcsészt ábrázolta. ′56-ban kezdte az ELTE-n a magyar-könyvtár szakot. Boldog volt, hogy fölvették az egyetemre, bátyja révén az irodalmi élet nagyjaival foghatott kezet, a vágyai teljesülésére még rátett az ′56-os pezsdülés. Azokra az időkre egy vers felolvasással tértek rá, amelyhez bevezetésként a költő elmondta, hogy ′56 október 25-én a Kossuth téren megsebesült, a vers az élmény összefoglalója is lehetne az ő szemszögéből. Az Összegyűjtött vallomások című, 2001-es verse így kezdődik: „Befejezése után nemsokára magamban is végére jártam a vérengzésnek…” A forradalom napjaiban minden fontos helyen jelen volt, részleteket villantott fel, mint ahogyan egy korábbi interjúban is, amelyben 25-ét így foglalta össze: „Azokban a napokban még idegennek éreztem magam a fővárosban – emlékszik Ágh István. – 1956 őszén érkeztem szülőfalumból, Felsőiszkázról Budapestre: egyetemistaként az Eötvös-kollégiumban laktam, a Ménesi úton. Október 25-én, csütörtökön szerettem volna elmenni bátyámékhoz Zuglóba. Délelőtt hárman, Arnóth Károllyal és Vida Sándorral együtt vágtunk neki az útnak. Nekik más úticéljuk volt, a Rákóczi út 5. szám alatti leánykollégiumba tartottak, hogy megkérdezzék, nincs-e szükségük élelemre a lakóknak. Az Astoriánál, a Múzeum körúton egy tank állt, piros-fehér-zöld zászló volt rajta, és egy szőke lány szónokolt, ahogyan Karinthy Cini meg is írta a Budapesti őszben. Valaki kiadta a jelszót, hogy menjünk a Parlament elé. Elindult a tank, a tömeg követte. A Tanács körút, a Madách tér, a Bajcsy-Zsilinszky út irányában haladtunk. A tank nem fordult be velünk a Kossuth térre, ahol további harckocsik voltak. A Földművelésügyi Minisztérium árkádja alatt álldogáltunk, figyeltük, hogyan barátkoznak az emberek az orosz katonákkal. A tömeg elindult a Parlament főbejáratához… mi is kiléptünk az árkád alól Karcsival… énekelni kezdtük a Himnuszt, és akkor dördültek el az első lövések…” (Borbély László interjúja Ágh Istvánnal, Lyukasóra, 2006. októberi szám)
Közönségsorok
Egy kivetített képen láthattuk az egyetemista fiút barátjával, az interjúban említett Károllyal, majd egy megrázó fotót mutattak, amelyen a kettes villamos sínje mentén sebesültek, halottak feküdtek. A lövöldözésben Ágh Istvánt a lábán találták el, a barátjának a kezét érte golyó. Onnan menekültek el tűzszünetben, a közeli minisztérium pincéjébe, ami alkalmi elsősegélynyújtó helyként működött. Elmesélte, hogy barátja támogatása nélkül elvérzett volna. Újra utalt arra is, hogy ilyen alkalommal annyira kristálytiszta az ember logikája, terepismerete, a helyzet fölismerése, hogy az szerinte csak égi irányítás következtében történhet. Arra vonatkozóan, hogy kik lőttek a tömegbe, többféle föltételezés létezik. A résztvevőknek, mint ahogy a felolvasott versben is megírta, megvolt, megvan a maga emléke, de tudni nem tudtak semmit – abban biztos, hogy először is a minisztériumból lőttek, azt is tudja, hogy volt tank, csak azt nem, hogy ávós tank volt vagy orosz tank, de ha őket lövi, akkor már mindegy. A tények kiderítése a történészek dolga. A résztvevőket az érdekli, hogy a bűnös megneveztessen, hogy tudják, ki akarta őket megölni, ártatlanul. Ez megbocsáthatatlan! Az elsősegélynyújtó helyről a Tétényi úti kórházba került, a szülészetre, (ott volt hely), a kórház letagadta őket, nem mondták meg, hogy hol sebesültek meg, majd a Gellért szálló inhalációs kamráiban helyezték el őket, ahol a november 4-ével kezdődő szörnyű heteket töltötték. Több napig a Gellért hegyről ágyúzták a várost. Ezután a bátyjához, majd hazament. A megtorlásról nagyon keveset tudtak. Arra emlékszik, hogy a tüntetést kezdeményező Dudást kivégezték. Elkezdődött a második félév, szörnyű állapotok uralkodtak. Egy Móricz Zsigmond nevű újságíró szakos fiúnál megtalálták Batsányi János A Franciaországi változásokra című, „Nemzetek, országok! Kik rút kelepcébe / Nyögtök a rabságnak kínos kötelében” kezdetű versét. Zsigát nem vitték el, de lefoglalták az irományt, mondván, ellenforradalmi verset találtak. Az volt a furcsa, hogy hamar megalakult a KISZ, és sokan beléptek, valahogy mintha megtagadták volna azt, amiért majdnem meghaltak. Tudták, hogy kik mentek el, kik emigráltak a csoportból, az évfolyamról, tudtak mindent, de valami lefojtottságban tengődtek és elkezdtek szerelmeskedni, udvarolni… Érdekességként még megosztotta a hallgatósággal, hogy Pándi Pálnál szigorlatozott magyar irodalomból, 1958. júniusában, azon a napon, amikor Nagy Imrét kivégezték. Jósika Miklós A csehek Magyarországon című regényéről kellett volna beszélnie, de arról nem esett szó. „Magának nem kell félni.” – mondta a professzor és ő tudta, valamit rejt ez a mondat. Úgy hiszi, akkora blama volt a Kossuth téri vérengzés, hogy el akarták tusolni. Lefojtották, ne legyen semmiféle per, ne hivatkozzon senki rá. Felolvasta életrajzi kötetének Csak dőlt és folyt című versét is, amely emlékezetes marad, miként az Októberi fogadalom utolsó sora: „hiába heged be a seb, a gyalázat helye fáj.” Ezután szó esett az 1957-ben született versekről. Hallotta a hírt, hogy mentés közben agyonlőtték az egyik ápolónőt, aki a Török Pál utcai gimnázium másodéves tanulója volt, találkozott vele sebesültként. A lány halálhíre úgy hatott rá, hogy versében megteremtődött a forradalom szentje, áldozata, Jeanne d’Arc-ja. Annyi volt a címe, hogy Egy diáklány emlékére. Ez a vers 1982-ben már Magyar Katalin címmel jelent meg az És-ben. Jovánovics Miklós főszerkesztő nem akarta észrevenni, miről van szó… Az első kötetében is volt vers, amiben pontosan leírta, a Kossuth téri helyzetet, azt se vették észre, de voltak költők, akiknél mindenbe belekötöttek; például Nagy Gáspár, Utassy esetében. Dicsekvésként vagy örömmel mondhatja-e, hogy őt nem bántották?
Ágh István felolvas
Októberi fogadalom című kötetéből
Az október 25-i trauma mind a mai napig elkíséri. Az ′56-ot ért hosszú elhallgatás, sok hazugság után valahogy mintha 1956 még mindig nem lenne a helyén. Legtöbbet először is a 40 év elhallgatás ártott. Még ′58-ban is, meg még sokáig úgy beszéltek az emberek, hogy „a forradalom alatt”, de félelemből, majd megszokásból ez kiveszett. Aztán lett a kettős élet, a gyerekeknek másképp tanították az iskolában, amit másképp éltek át a szülők, minden összekavarodott. Ez az ünnep most lehetne zavartalan, de nem biztos, hogy megnyugtató a jelenlegi helyzet. A résztvevő, mint ő is, aki akkor egy 18 éves fiú volt, többet vár az emlékezésektől. Az 1989-ben írt, Parlamentnél című versének részletéből is kiderül, újabb élményeiben is mennyire beleivódtak az akkori események: „Mert egész hétköznapi életemmel, / ahogy cipőfűzőm kötöm a vérengzés / terén, cigarettára gyújtok, / eldobom az érvénytelen jegyet, / ő működik, ki akkor erre voltam / véletlenül és mégis sors szerint, / fiatal arcom láthatom ma is / oda-vissza a 2-es villamosban.”
Családi képekből folytatódott a vetítés; a költő fotókon édesanyjával, bátyjával, pályatársakkal, barátokkal, lányaival, feleségével. Az egyik fotón édesapjával látható, akinek természetét örökölte. Makacs és okos ember volt, vezető szerepet játszott a faluban, több cikluson át, bíró volt, népházat építtetett, a hitelszövetkezetet szervezte. Kulturált, a polgárosodó parasztság világa volt ez. Az ′50-es évekbeli falupusztulást meg is írta Ágh István Rókacsárda című művében. Élete egyik feladata lett, hogy hűségesen vallja meg odatartozását.
Tegnapelőtt született verse zárta az estet, amelynek a címe: A forradalom szerelmesei. Remélem, hamarosan olvashatjuk is valahol ezt a gyönyörű verset! A program végén a Pinceszínház előterében lehetett találkozni még a szerzővel, aki dedikálta könyveit, többek közt a tíz évvel ezelőtt megjelent, Októberi fogadalom című kötetét.
