Darvasi Ferenc
Indiából Békéscsabára
avagy amikor pillanatok alatt elrepül az idő
Ha hatásvadász, bulváros felütést szánnék írásomnak, azzal kezdeném: a kortárs magyar irodalom jelenleg egyik legnépszerűbb alakja, Tóth Krisztina egyenesen Indiából érkezett a Körös Irodalmi Társaság meghívására a békéscsabai Jókai Színházba. Nos, ez természetesen jókora túlzás lenne, ám a költőnő valóban nemrég tért haza a távoli országból, tele új élményekkel. Ő volt az Universal Poetry nemzetközi költészeti fesztivál magyar díszvendége Új-Delhiben. - mint ahogy szóba kerültek a kinti kalandok a Kiss László író, szerkesztő vezette beszélgetésen is, rögtön a legelején.
Hogy mennyire nem kitérő, felesleges szócséplés ilyesmiről diskurálni egy irodalmi esten, az hamar kiderülhetett a közönség számára. Hiszen ahogy Tóth Krisztina indiai élményeiről beszél, abból - nagy szavakkal élve - létszemlélete és írói látásmódja is kirajzolódik. Nyomban kiderül, hogy sokkal inkább izgatják az apró-cseprő, mellékes dolgok, spontán történések, mint a bevett turistautak, az ilyenkor szokásos városnézés. Mert noha megtekintette kint a műemlékeket is, vett részt felolvasóesten, mégis: a legnagyobb élményt az emberek közt rohangáló mókusok, majmok s az eleven hétköznapok jelentették neki. Mintha ugyanarról beszélne, mint amikor arról mesél, hogyan is ír prózát, mi érdekli őt a tárca és a novella műfajában. Hogy tudniillik nem komplett történeteket kíván soha elmondani, jobban érdekli egy-egy kiragadott momentum, és az, hogy kitakarjon bizonyos szálakat a teljes sztoriból, a lehetséges összefüggések keresését az olvasó képzeletére bízva.
Persze egyébként nem érdemes általánosítóan prózatechnikáról beszélni, mert véleménye szerint nagy különbség van novella és tárca között; előbbi azért árnyaltabb műfaj, és komolyabb ötletek, finomabb írói megoldások kellenek hozzá. De a tárcát sem kell lesajnálnunk. Egyrészt azzal is van munka elég, másrészt abban is lehet maradandót alkotni. Tóth Krisztina elmondja, hogy egy idősebb pályatársával éppen azon vitáztak nemrégiben, mire is alkalmas ez a műfaj. A - nem megnevezett - kolléga szerint hangulatok felskiccelésén túl semmi másra nem jó ez az 5-7 ezer karakternyi terjedelem. A Hazaviszlek, jó? kötet szerzője azonban ezt nem így gondolja. Azért még, mert ilyen rövid terjedelem áll rendelkezésre, miért ne lehetne történetet mesélni, jellemeket teremteni, teszi fel a kérdést.
Egybevág ez azzal, ami másfél hete az Írók Boltjában, az ÉS-Kvartetten hangzott el, ahol éppen Tóth Krisztina tárcakötete volt a téma. Szilasi László fejtette ki a rendezvényen, hogy mintha a tárca műfaja amiatt lenne fontos, mert rámutat, mi süllyedt le a magaskultúrából a mainstream-be, egyszersmind rákérdezve: bizonyos írói technikákra, megoldásokra nem lenne-e újfent szükség a prózában. Szilasi szerint Tóth Krisztina tárcáiban a kortárs irodalomra nem jellemző módon például viszonylag részletes jellemrajzot - és nem széthulló, (szándékosan) alig megálló karaktereket - kapunk, s ez mindenképpen elgondolkodtató: biztos, hogy el kell-e vetni az ilyesmit?
Természetes, hogy a legújabb, Hazaviszlek, jó? című tárcakötetről esik a legtöbb szó, mely a tavalyi Karácsonyi Könyvvásárra jelent meg. Tóth Krisztina elmondja, hogy sesem volt célja a radikális újítás, sőt, ő igazából nem azt érzi bátorságnak, ha valaki minden addigitól eltérő módon szeretne írni, hanem, ha a meglévő hagyományok alapján alakít ki saját, csak rá jellemző utat, hangot. A tárcairodalomból Kosztolányi Dezsőt tartja az etalonnak. Közben persze nem lehet megkerülni a Vonalkódot sem - melyet ma már távolról és távolinak lát a szerzőnő. Azt mondja, hogy a stíluseszményéhez képest kissé terjengősebbnek érzi az ebben a kötetben szereplő novellák mondatait - s új elbeszéléskötete szikárabb, valamint komorabb lesz. Egyébként is azt gondolja, a sűrítéshez ért leginkább. Más írók egy meglévő alapszövegből felfelé, tovább építkeznek; ő viszont inkább a tömörítésben, lecsupaszításban, a formai redukcióban érzi jónak magát. Természetesen tárcát sem lehet örökké írni, mondja. Nem akarja megvárni, míg pusztán csak rutint jelent majd egy ilyen rövidtörténet létrehozása; másrészt a külső kényszer, a határidő miatt az ember gyakran elsüti novellaötleteit tárcákban, ami megint csak nem szerencsés dolog.
Az ilyen estek legérdekesebb vonulata - legalábbis számomra - az anekdotázás. Ennek során válhat igazán személyessé, bensőségessé az alkotó és a közönség viszonya. Az est folyamán hallunk számos „saját" történetet, és a személyességről egyébként, áttételesebben is esik szó. Tóth Krisztina elmondja, számtalanszor keresték már meg levélben azzal - összemosva a szerzői és elbeszélői szerepet -, hogy úgymond „milyen érdekes dolgok történnek a művésznővel". Erre ő mindig csak annyit tud válaszolni, hogy nem, ezek nem vele estek meg, legfeljebb a sztori magja valóságos (mindig más és más mértékben), de a kész tárca vagy novella már tele van fiktív elemekkel.
A személyesség „vádja" azért is felmerül nála, mivel költőként kezdte. De ennek van egy másik következménye is: a kritikákban gyakran lírainak nevezik prózáját (nem tudván elvonatkoztatni a szerzőnő valóban jelentős költői életművétől), amit ő nagyon nem szeret, minthogy egyáltalán nem kedveli az ilyen jellegű epikát, és igyekszik is elkerülni az ilyesfajta stílust (melyet ő gyakran puszta ornamentikának tart) tárcáiban és novelláiban. És ha már a költői teljesítmény: három verset is hallhatunk alkotójuk tolmácsolásában az est folyamán, mintegy szemléltetve azt, honnan hová tart ez a líra. Az első a De facto a Porhóból, a második az Esős nyár a Magas labdából, míg utoljára egy új, kötetben még nem megjelent, egyelőre „csupán" a Holmiban publikált munka, a Hosszúalvó hangzott el. (Ezt megelőzően két kisprózát is hallhatunk, a Damilt és a Faredőnyt.)
Tóth Krisztina és Kiss László estje végig élvezetes, lüktető volt. Kiss László remek kérdéseket tett fel, ha kellett, improvizált, jól alkalmazkodott az est fordulataihoz, mindig más és más perspektívából, például a bloggerek és a kritikusok, irodalomtörténészek szemszögéből is láttatva az életművet. Ehhez adta hozzá Tóth Krisztina remek, lélegzetelállító verseit, sajátos történeteit, eleganciáját, magával ragadó személyiségét - és máris azon kaptuk magunkat, hogy a beszélgetés bő egy órája pillanatok alatt elrepült.
Tóth Krisztina legújabb verspublikációja a Bárkában
Tarján Tamás kritikája Tóth Krisztina tárcakötetéről a Bárkában
