Tóth Krisztina

Felejtő

Kering a Föld, álmában nem érti meg a végtelent.

Forog kéken, üres tájfunokat teremt.

Alszik, benti szeme a régi magmába lát át,

szivacsos belsejébe huzatot suttognak a bányák.

Lebeg a felejtő Föld a tőzeges féltekékkel,

erdőtüzeket próbál gyújtani minden éjjel.

A Hold felől jól látszik, hogy felejt,

nagy, fénylő tárgyakat a világűrbe ejt.

Lüktet rajta az Egyenlítő homlokpántja,

lombok közt verejtéksíkos autópálya.

Jobb és bal félteke illesztgeti össze a múltat:

újramondja a lucskos háborúkat.

Ügyet se vet a behallatszó jelenre,

gömbhéjában villámok futnak egyre,

gomolyfelhőt, migrénes port terelnek,

pulzál a víz és a piramissejtek,

az üres autópályák zümmögő axonok,

alszik, vakon felejt, völgyeket vigyorog,

szemei árapállyal pislogó tengerek,

szakad a nyálfonál, a völgyhíd megremeg

és a hajnali ködben a mélybe száll a busz,

jeleket küld tovább a topáz talamusz,

alszik a Föld, felejt, alszik, felejt keringve,

émelygő, lassú álma emberrel telehintve,

skizofrén, kérges arc, bolyongó látomás,

halott vizek színén lebegve úszó záptojás.

Munkadal

Lakik a szívben egy csillagász,

fekete ernyője az égbolt:

molyette lyukain az égbe látsz,

ábrákat pöttyöz rá a kék Hold.

Lakik a szívben egy buszsofőr,

nem visz utast, az erdőben megáll,

rádiót hallgat, a kormányra dől,

fényszórózik és éjfélkor leszáll.

Lakik a szívben egy orvos is,

de a nyakában csúzli van csak.

Minek ide egy orvos is?

Köpenyben dől a kamrafalnak.

Lakik a szívben egy szív, igen.

Aranyhal-forma, ritka példány,

síkosan vergődik a felszínen,

vizet dalol és néha vért hány.