Nagy-Laczkó Balázs
Szentképek fakeretben
„Bandikafa, Remetehíd,
Minden héten láthatja a Párokat,
Akik szépen összebújva
Szövögetik rózsaszínű
Álmukat.”
(Ismeretlen szerző, 1932)
Egy Tömörkény-novellában találkoztam az alföldi poros utak szélén ácsorgó nyárfa képével, amely kérgébe egy ismeretlen vándor gondos munkával szent képet illesztett, rábízva az élő képkeretre, hogy szépen körbeölelje Máriát a kisdeddel. Évről évre egyre szorosabban.
Bárcsak az életben is találkoznék egyszer egy ilyen nyárfával! Vajon akad még így, száz év messzeségéből hírmondója a szokásnak valahol, mondjuk éppen a Tömörkényt annyiszor megihlető Szeged környékén? Milyen különös élmény lehet az útépítők számára, amikor kövezésre, aszfaltozásra, sávszélesítésre, kerékpárút kialakításra kerül a sor, és az amúgy is már korhatag, dőlésveszélyes nyárfát kidöntve, felaprítva, a láncfűrész váratlan megakad, szikrát vet, üveget pattant és a szétmorzsolt üveglap szilánkjai alól felsejlenek a kisded húsos pofikái?
Mert a nyárfa korhatag puhafa, akárcsak a fűz, és ezt a folytonos, puha mulandóságukat mintha csak képtelenek lennének elfogadni, még némi halhatatlansággal is megfűszerezik a vaskos, öreg törzsük körülölelő ifjú gyökérsarjaik sokaságával, melyeket gyakran éppen a már bomló vén test lát el biztos táptalajjal. De hiába a megannyi hamvából támadó főnixmadár, kicsi én, klón vagy horcrux, az Alföld útjai mellől egyre fogynak ezek a nedvességkedvelő, hajdani mocsárvilágunk ligeteit idéző fák, melyben komoly szerepe van dőlésre hajlamos természetének is, melyet nem igazán tolerál a modern közlekedéselmélet. Pedig éppen puhasága az, ami régen a döntögetéstől megóvta: fűtőértéke alacsony, épületfának alkalmatlan. Azokra ott volt előbb közeli és régi szomszédja, a mocsári tölgy, majd a gyüttment új lakó, az akác. Haszna csak a szösze volt, mely ugyan a magjait hivatott célba juttatni tavasz végétől akár nyár közepéig is, de gyakran a szegény ember párna huzatjában végezte, akárcsak a gyékény megbontott buzogánya. Régi ínség, új ökotudat. A puha nyárba könnyen váj odút számos madár és bogár, igazi színes lakópark, akárcsak felénk, Gyulán a várkert és a régi Vigadó tölgymatuzsálemei, melyeken ott topog a fémes rózsabogár, a hőscincér, a szarvas- és az orrszarvúbogár is. E mellett a nyár valami olyat is tud, amit mai Facebook-megosztásaink Ausztrália eukaliptuszrengetegjeiben és Kalifornia fenyveseiben vélnek felfedezni egy-egy tűzvész nyomán dicsérve a távoli tájak megújulási képességét. A nyárfa gyökérsarjai segítségével nemcsak a tűzvészeket, de a nagy árvizeket is képes túlélni, gyors növekedésének hála viszonylag hamar képez friss életteret az elvesztett helyén. Nem hagyja magára az övéit, gondoskodik lakóiról.
De nemcsak általánosságban lehet beszélni a nyárról. Békés városától délre, az Élővíz-csatorna Borosgyán előtti kanyarulatában egy tisztáson áll a Bandika fa, mely tulajdonképpen nem is egy, hanem három, sarjfelújulásból származó fehér nyár alkotta csoport. A hármas csoport mindig is fontos találkozási pont volt a helyiek, elsősorban a békéscsabaiak és a békésiek életében. A néphagyomány úgy tartja, hogy a még gyermek báró Wenckheim Bandika egy nap felmászott a fa egyik ágára, hogy nevét a törzsbe vésse. Az ág letört az ifjú úr alatt, ki ezt követően nyomorék lett – innen a fa(csoport) neve. Alig háromszáz méterre a Bandikától magasodik a Cimbora fa, régen szintén jelentős találkahely, melyet a békésiek erőszeretettel neveznek a megye leghatalmasabb élőlényének, de legalábbis legnagyobb fájának. Talán így van, talán nem.
A békési Bandikához, a gyulai Erkelhez vagy éppen a csabai úton található dobozi öreg vackorhoz hasonló fákat gyakran nevezzük mementónak, emléknek. Ifjú sarj és magonc koruk természeti tájának, sudár fiatalságuk környezetének emlékét éppen úgy tovább viszik, ahogy a hozzájuk kötődő anekdotákon keresztül a régi tájban élt emberekét is. Ezek a nagy, szembetűnő és öreg fák sokszor nemcsak mementók, de hagyásfák is, melyek már a középkorban is jelzőszereppel bírtak térképeinken és a birtokhatárok kijelölésénél. Ilyen hagyásfa az imént említett, a Süsü, a sárkány ízlése nyomán ismeretes dobozi vackor, azaz a vadkörtefa is, mely, ha nem is méretben, de korban versenyezhet a békési nyárokkal. Életkora majd’ kétszáz évesre tehető, törzskerülete több mint három méter, egykori magassága a tizenhat métert is elérhette e sokat látott növénynek.
Úgy tűnik, hogy manapság, a legalábbis statisztikai alapon városlakóvá lett emberek életében parkjaink jellemző faóriásai, a platánok bírnak emlékőrző szereppel – de a nagyság korántsem minden! Elég, ha csak a fővárosban járva elsétálunk a Margit-szigetre. A platánok, természetükhöz híven, cafatokban vetik le magukról megunt, kopott kérgükkel együtt az alig egy-két éve alattuk bicskával a kézben andalgó hazai és külföldi szerelmesek szíveit, évszámait és neveit. A legmélyebben a fára ütött sebként ma még tetszelgő monogramnak is csak annyi jut, hogy három évaddal tovább marad fenn, mind elmosódottabban és kiolvashatatlanabbul, mielőtt végleg földet érne és elmorzsolódna az újabb andalgók talpa nyomán. Mint teszik azt Tömörkény Mária-képeinek üveglapjai is kissé délebbre és keletebbre az alföldi bozóttalanítások és útmegújítások nyomán.
