Nagy-Laczkó Balázs
A valamivel kevésbé, de talán
mégis szent Miklós,
avagy
ünnepelhetjük a Mikulást
és/vagy a Tél- és Fagyapót?
„Quapropter, cum infitias ire non liceat, labentibus saeculis, plura quam par esset Sanctorum festa inducta esse, convenienter Sancta Synodus monuit: Ne festa Sanctorum festis ipso mysteria salutis recolentibus praevaleant, plura ex his particulari cuique Ecclesiae vel Nationi vel Religiosae Familiae relinquantur celebrando, iis tantum ad Ecclesiam universam extensis, quae Sanctos memorant, momentum universale prae se ferentes.”
(VI. Pál pápa, Róma, 1969. február 14.)
1969. május 10-én egy igencsak szenzációhajhász című cikk jelent meg a New York Times hasábjain:
200 katolikus szent vesztette el az ünnepnapját.
Közvetlen a cím után, az első sorokból az olvasó azt is megtudhatta, hogy a hivatalos római katolikus egyházi naptárból nem kevésbé ismert szentek kerültek örökös száműzetésre a ’60-as évek legvégén, mint a szerelmeseknek oly kedves Szent Valentin (Bálint), vagy az utazókat megannyi kulcstartón óvni hivatott Szent Kristóf – de a több mint kétszáz kitessékelt szent sorában találjuk Myrai Szent Miklóst is, azaz a Mikulást.
Az intézményi vagy intézményes szocializációt (bölcsőde, óvoda, iskola) az 1990-es években megélni kezdő, hazai, úgynevezett Y-generáció tagjaként természetesen mindig is igen bizalmatlanul álltam ahhoz a bizonyos nagyszakállú pirosruháshoz (még ha erről egészen mást is sejtetnek a meglehetősen hiteltelen és alacsony forrásértékkel bíró alsós rajzaim). A rendszerváltás hozta nem is annyira gondolat- vagy szólás-, mindinkább fogalomszabadság sokkal jobban megkavarta a minket tanítani és nevelni hivatott felnőtt fejeket, mintsem azt maguk is képzelhetik, de hál’ isten’ ott vagyunk mi, egykori gyerekek, élő szemtanúknak.
Mikor még az óvodában gyanútlan énekeltük a Jöjj el kedves Télapót…!, halvány sejtelmünk se volt, hogy e vétkes, letűnt és sötét rendszereket idéző gondolataink nyomán hat, hét vagy akár nyolc éves korunkban mennyei fehér tanári köntösös Mihály arkangyalok formájában száll majd közénk a lángpallosú retorzió:
„Nem mondunk olyat, hogy Télapó, úgy kell mondani: Mikulás!”
Bizony, de csakhamar beletanultunk abba a bizonyos gyerekszobán és kis kertecskén túli világba, ahol X. tanítónéni megköszönte, ha tüsszentés után hangosan azt kívántuk, hogy egészségére, míg Y. tanárnak csakis kizárólag jobbulást lehetett kívánni, különben újra és újra végighallgathattuk, hogy az egészségére, az nemcsak, hogy helytelen, de egyenesen kommunista.
Mindeközben az út túloldalán, az iskolával szemközt, mind határozottabban miklósodott el a szüleinktől Gróza néven ismert park (még új névtáblát is kapott!), a szintén ott tartózkodó, Gyermek- vagy Csecsemőotthon néven közismert kastély szürke betonkerítés fejeiről sorra tűntek el a sarló-kalapácsos ötágú csillagkoronák, miközben egy Pet Shop Boys graffiti hirdette a nyugat győzelmét a vasbetonkerítések felett.
A parknak nevét kölcsönző Szent Miklós székesegyház is új, kezdetben vakítóan fényes, mára csendes barnává szelídült héjazatot kapott, és az iskolát kísérő kis utca szintén egymás után váltogatta a Károlyi Mihály és Károly Róbert miniszterelnöki és királyi neveket – szóval úgy, összességében a világ magától értetődő és legtermészetesebb dolga lett és maradt, hogy az új történelemtanárnál i. e. 753, ami a réginél Kr. u. 1222, és hogy az egyiknél I. István, a másiknál Szent István, a történelemkönyvben meg I. (Szent) István az a bizonyos Vajk, mialatt a földrajzatlaszban már Szlovákia volt az, amit Y. tanárnő képtelen volt nem egy ejtést könnyítő Cseh- előtaggal ellátni, ahogy a földrajzterem hatalmas térképein se ismerte még Jugoszlávia a részekre szakadást. Megesett ugyan, hogy vitatkoztunk róla, hogy most akkor Mikulás-e vagy Télapó helyesen, az, akiben hiszünk vagy sem, de az igazat megvallva teljesen rendjén valóvá vált számunkra, hogy egyszerre igen és egyszerre nem, attól függően, ki válaszol és attól is, hogy ki kérdezte.
A fenti idézet VI. Pál pápa (1963–1978) Mysterii Paschalis… kezdetű apostoli leveléből származik, mely a java részt általa „levezényelt” II. vatikáni zsinat (1962–1965) szellemében újjászervezte a római rítusú liturgikus évet, és felülvizsgálta Jézus Krisztus és a szentek liturgikus ünneplését az univerzális – mondjuk úgy: általános – római naptárban. A második vatikáni zsinat jelentős reformokat – bocsánat: megújhodást – hozott az egyház és a hívek életében, többek között elfogadottá vált az anyanyelvi misézés, de sor került az ökomenikus nyitásra is a többi egyház és felekezet felé. Ezek mellett a zsinaton a születésszabályozás, a válás és például a nők pappá szentelésének lehetőségei is megvitatásra kerültek. A nem kívánatos és elsősorban idejét múlt feudális örökségektől való megszabadulás, a modern korral együtt járó modern hívekkel való valós kapcsolat fenntartása szellemében az általános naptárból immár fél évszázada kikoptak az alapvető forráskiritka hozta lécet megugrani nem képes, túlságosan is homályos, túlságosan is misztikus és túl kevéssé tényszerű alapokat maguknak tudható szentek.
Így járt Miklós is, ahogyan nem más, mint a nemrégiben elhunyt Jankovich Marcell fogalmaz: „a gyermekek Mikulása, Télapója, Karácsony Apója. Ma minden bizonnyal ő a legnépszerűbb, legismertebb szent az egész világon. Ugyanakkor Szent Miklósnak, a kis-ázsiai Myra püspökének igaz arcát a Mikulás vattaszakálla eltakarja, azonosítását a köréje nőtt legendabokrok lehetetlenné teszik. Így aztán 1968-ban ő is a naptárból száműzendő szentek listájára került…”
A katolikus hívek szerte a világon már 1969-ben aggódva tették fel a kérdést szellemi vezetőiknek, hogy ugyan lehet-e még akkor tisztelni kedvelt szentjeiket, adhatják-e még a keresztségben gyermekeik nevének a Borbála vagy éppen a György nevet. Mint azt az utóbbi név is mutatja, a „törölt” szentek között olyanokat is találunk, akiket sok helyen hazájuk védőszentjeként tisztelnek a hívek, így igencsak nagy megütközést váltott volna ki azok gyökerek kiszaggatása a helyi közösségek életéből. Az azóta, 2018-ban szentté avatott VI. Pált nem véletlenül nevezte Török Csaba teológus a párbeszéd pápájának: nem csak – az ökumené szellemében – a többi egyházzal, de saját híveivel is törekedett a kompromisszumokra, ennek részeként hagyta meg a Miklóshoz hasonló mesés szentek helyi tiszteletét is.
Miklóst tehát ünnepelhetjük katolikusként továbbra is, de vajon igaza volt/van azoknak a tanároknak és tanítóknak, akik szent buzgalommal irtandó a gazt (vagy ahogy Voltaire írta: Ecrlinf!), vörös tollal húzták/húzzák át a még szegény Jankovich Marcell által is gyemekek szájára adott Télapót?
Ugyan 1896-ban már volt rá nem is egy esélye a Békés című, Gyulán kiadott vármegyei lap pubicistájának, hogy Marx és Engels tanításait olvasgassa, aligha hinném, hogy az ekkor 18 évesen, a tbiliszi Teológiai Szemináriumban nevelkedő Joszeb Dzsugasvili (későbbi nevén: Sztálin), vagy az éppen szibériai száműzetését töltő ifjú Vlagyimir Iljics Uljanov (Lenin), esetleg az ekkor már tíz éves Kohn (Kun) Béla, a négy éves Rosenfeld (Rákosi) Mátyás, esetleg a röpke 16 év múlva megszülető Czermanik (Kádár) János megrögzött híveként, az eljövendő tanács és népköztársaságokat János apostol módjára vizionálva írt volna arról, mennyire is ki nem állhatja a télapót, a hideggel, hóval és a faggyal együtt. Egykori megyei lapunkban 1896 telén kívül még számos alkalommal kerül elő a 19. században és az 1900-as évek legelején is a Télapó, jól szemléltetve, hogy a név használatához és elterjedéséhez semmi szükség nem volt térségünkben a balosabb érzelmű bölcsődei dajkák, óvónők és tanítók működésére.
Egyébiránt a Mikulás/Télapó vörös ruhája ellenére se nem őskeresztény, (keresztény)szocialista, se nem kommunista, hanem módfelett polgári, azaz, hogy burzsoá és mint olyan kapitalista, ugyanis az a Mikulás, akit és ahogy mi ismerünk, a 19. századi középosztály szülötte, amikor a társadalom e rétege által a többi felé is közvetítve mind határozottabban teret nyernek a család- és gyermekközpontú ünnepek, ahogyan azt Dunja Rihtman-Augustin Christmas in Croatia (Karácsony Horvátországban, Zágráb, 1997) című művében is megfogalmazza. Mindebben nagy szerepet játszott az is, hogy egészen a békebeli fogyasztói társadalom megszületéséig kell várnunk, hogy a szatócsoknak hála a hazai kisvárosi polgárság is olyan gazdag választékával találkozzon a nyalánkságoknak, mint Dickens hősei az akkori polgárosodó világ központját, követendő példáját és motorját jelentő London boltjait járva, a karácsonyt megelőző kavalkádban.
„A padló közepén halomba rakva, (…) vörösbarna gesztenyék, piros almák, lédús narancsok, zamatos körték, hatalmas vízkereszti torták és gőzölgő puncsos tálak álltak, ínycsiklandó illatuk betöltötte a helyiséget…” (részlet Dickens Karácsonyi énekéből).
Ugyanakkor érdemes tudni, hogy szovjet mintára valóban a pirosruhás Télapó megnevezése vált az elfogadottá a Mikulással szemben abban az időszakban, amikor a jó öreg rákosi viperát is jobbnak látták átnevezni parlaginak és rákosrétinek – de erről se szegény kígyó, se szegény szakállas apó nem sokat tehet.
Sőt, utóbbi mit se törődve pápákkal, első titkárokkal, változó ideológiákkal és rendszerekkel, töretlen hozza az ajándékokat és a virgácsokat telente az arra kiérdemesülteknek.
