Bertha Zoltán
Gond és reménység
Tamási Áron eszmevilágáról
Tamási Áron születésének 125. évfordulója újra ráirányíthatja a figyelmet székelymagyar klasszikusunk (Németh László szavával: a „székely Homérosz”) írásművészetének, s egész gondolkodásmódjának, világszemléletének, sajátos esztétikai felfogásának ma is megragadó, különleges jellegzetességeire. Ennek az ünnepi alkalomnak kiemelkedő értékű eseménye „A legnagyobb dolog: világot teremteni” – Tamási Áron1 című – Cs. Nagy Ibolya és A. Szabó Magda készítette – grandiózus életmű-album megjelentetése. A monumentális monografikus összefoglalás a valóságot kitágító, „mítoszalkotó képzelet” archaikus és modern vonásait a biografikus és korrajzi összefüggésekben műről műre haladva veszi sorra, s a revelációszámba menő gazdag dokumentumanyag mozgósításával lényegláttatón összegzi is, hogy Tamási művészi univerzuma döntően: „valóságelemekből, a mindennapi élet reális mozzanataiból és a mindezekben természetes módon ott rejtőző meséből, a népi képzelet csodáiból egybeszőtt világ”.2 És tanulságosan idézi föl többek között Sütő András 1966-ban, Tamási Áron halálakor megfogalmazott gondolatait is ennek a poétikai tüneménynek az „utánozhatatlanságáról”, amelyben „székely misztikum és mélygyökerű realizmus, plebejus lázongás és istenes humanizmus, stílromantika és krónikásveretű kristály egyszerűség” ötvöződik látványosan és messzesugárzón; s hogy Bartókhoz hasonlóan az örök érvényű folklorisztikus ihlettartományok az újdonságerő elementaritásával szintézist alkotva nyernek itt is korszakos jelentőséget: mint ahogyan a bartóki modellben „az ősi dallamkincs a modern zene magasságaiba emelkedett, hogy megváltott királylányként kerüljön vissza – vagy föl – a néphez, amely a forrást fakasztotta.” Tamási „sokszor fölemlegetett tündéri realizmusa egy nyugtalan, határozottan bölcseleti hajlamú elme ragyogását őrzi.”3
A népi kultúra kimeríthetetlen értéktartományainak inspirációit Tamási Áron valóban nemcsak lírai telítettségű próza- és drámaműveiben kamatoztatta bőségesen, hanem elmélkedő, értekező, vallomásos esszéiben mindennek a művészi transzformációs folyamatnak a világképi következményeivel és tanulságaival is igyekezett mintegy bölcseleti igénnyel számot vetni. Számára a székelység, az erdélyiség, a népi gyökeresség, a nemzeti identitáseszmény és az egyetemes emberi erkölcsiség olyan szerves és harmonikus létrendi egységet alkot, amely elsőrenden a magyarság – de tágabban az egész emberiség – megmaradásához és felemelkedéséhez kínál irányadó lehetőséget a legtraumatikusabb történelmi viharzások közepette is. Világháborúk, kisebbségi sorsnyomorúságok elszenvedésének idején, a legkülönfélébb politikai áramlatok, törekvések sodrában és konfliktushelyzeteiben, élet-halál kérdések labirintusában is.
S így hitelesítődnek az ezerféle változatban kifejeződő hűségvallomások, az erdélyi szülő- és tájhaza különösségéhez való ragaszkodást kinyilvánító szentenciák is: „drága Jó Istenem, hogy ez a sötét, félelmetes, misztikus erdélyi sors mindig ott lebeg a Maros, a Küküllő, a Hargita s minden erdélyi szó, tett és mozdulás felett”4 (Erdélyi sors, 1923); „az erdélyi Földnek az erdélyi Emberrel való találkozása idején Isten teremtette ezt a csodálatos tavat, melynek neve: transzszilvanizmus”; „talán maga a történelem sem tudta teljesen kifejezni még ezt a valamit, ami nem is fogalom tán, hanem értelem és érzés, vajúdás és sors, valóság és titok”; „az erdélyiség gondolata az örök önállóság gondolata”5 („Azok a baloldali erdélyi titánok” – Az Erdélyi Helikon, a magyar nyelv közössége és a transzilvanizmus, 1929). Az erdélyi népi kultúrtáj a maga természeti szépségeivel és csodáival, hegyek, bércek, folyók, fenyvesek sűrűsödésében igéző varázsaival, s a közöttük kifejlő és megőrződő, primordiális ősiségében és folyvást megújuló frissességében pompázó népművészeti, népi kulturális hagyományteljesség (a tárgyi és szellemi folklór káprázatos kiáradásával): közismerten a transzszilván gondolat és elköteleződés alapjait biztosítja. Az archaikus mélységekből táplálkozó, de a mindenkori kortárs európai művelődési, művészeti, kulturális fejleményekkel is szinkronban (sőt élenjárón) kibontakozó falusi és városi közösség-, társadalomszerveződés, a „rendtartó” önkormányzatiság, a kollektív autonómia, a konkrét és spirituális értelemben is felfénylő közép- és kora újkori iskola- és templomépítészeti alkotókészség (s a „kincses Erdély” bámulatos látványosságaihoz tartozó építőművészeti remeklések rengetege), összességében a történelmi örökség a maga thesaurusával, mértékadó és példaállító hőseivel („jeles főembereivel”, az „erdélyi csillagokkal” Apáczai Csere Jánostól, Misztótfalusi Kis Miklóstól, Mikes Kelementől Kőrösi Csoma Sándorig és a Bolyaiakig felsorolhatatlanul), s velük is a demokratikus, humanista szellemiség, a tolerancia, a szabadság és a szolidaritás világraszóló, úttörő értékeszméivel: ugyancsak az erdélyiség fakulhatatlan alapüzenete. Tamási Áron elragadtatottságot tükröző és borzongató titkokat sejtető kifejezései az önállóság és az önelvűség törvényszerűségeiről éppen ezeket az olyannyiszor emlegetett és végigelemzett jellegzetességeit hangsúlyozzák az erdélyi léleknek, pszichének, szellemnek, gondolatnak, mítosznak, amely vonások lényege részint a rendíthetetlen székely és magyar identitást fenntartó törekvések együttese, részint az erdélyi népek békés együttélésének, egymást megbecsülésének a sajátosságait szüntelenül szem előtt tartó elkötelezettség. A trianoni tragédia folytán az anyaországtól elszakított és kisebbségi sorba taszított magyarság a szétdaraboltságból fakadó szenvedést átnemesítő életstratégiát, azaz a magasrendű (mert a minden keserves körülményeken felülkerekedő emberségről tanúskodó) „kisebbségi humánumot”, a „produktív fájdalmat”, a teher, a „súly alatt a pálma”, a „kín kovácsolta korona” és a gyötrelemből, a „homokból igazgyöngy”, a „romon virág” sorsmetaforáival megérzékített metafizikai önigazolást vagy igazságérzetet tartja feltétlen emberi-erkölcsi (s ezáltal követendő nemzetpolitikai) mércének – s Kós Károly-i értelemben tekinti sorsközösségi adottságnak a többnemzetiségű Erdély egész kultúrtartományát. Önmagát soha fel nem adva, de ezt az evidenciát soha mások kárára nem érvényesítve, soha mások ellen nem fordítva. (Dsida Jenő szállóigéje szerint is: „mindíg magunkért, soha mások ellen”.) Sőt csakis az együttműködés nobilis ajánlatát hangoztatva vagy követelve. Az elnyomatást el nem tűrve, de a másokon való méltánytalan uralkodást is elutasítva. Egy kisebbségi nemzeti közösségnek is elvitathatatlan joga fűződik ugyanis a másokat nem sértő emberi szabadság és egyenlőség elvéhez, gyakorlatához. Az alávetések nélküli mellérendeltség, a szubszidiaritás jegyében, nevében. A nevezetes 1937-es marosvásárhelyi értelmiségi és írótalálkozót megnyitó beszédében (Hősökhöz, nehéz időben) az elnöklő és a tanácskozásokat vezető Tamási Áron le is szögezte, hogy Európában negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban (s nem olyan szerencsések, mint akik önálló hatalmi formában létezhetnek s anyagi javakért és nagyobb hatalomért, befolyásért harcolnak), hogy tehát ezek a kisebbségiek nem hatalomért és bőséges anyagi javakért küzdenek, „hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.”6 Ebből is kiindulva a kisebbségi magyarság – világnézeti és osztálykülönbségeken („erkölcsi megigazulás”, „szellemi megnemesedés”, a „nemzeti öntudat fokozása” révén) felülemelkedő – becsületes összefogását sürgette: „ha a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.”7 (A „románok használta” „közös kincs” Erdély megóvásáért is.) Az összetartást elérni – „a romániai magyarságot egy nemzeti népközösség formájában megszervezni”8 (Magyar Szövetség, 1939) – tehát önvédelmi létkérdésnek ítéli, s máskor is számtalanszor figyelmeztet rá (Mind magyarok vagyunk!, 1937; Menedékünk: a lelki közösség, 1938). S ez a vágyott magyar nemzeti integritás nem zárja ki, hanem éppenséggel garantálja – egyenrangú, mondhatni társnemzeti státuszú politikai-közösségi kereteket nyújtva az érintett népek számára – a méltó egymás mellett élés tartós pilléreinek a felépíthetőségét. Ennek a reménynek és célkitűzésnek az egyik alapvető és kortalanul időszerű, érvényes megfogalmazása (Kitűzött zászló, 1937) így hangzik: „1. A közép-európai magyarság egyetlen nyelvi és kultúrközösséget képez, melynek a romániai magyarság is alkotó része. 2. A romániai magyarság és annak itt (Marosvásárhelyen) összegyűlt ifjúsága a román néppel való testvéri együttélés és megbékülés szükségességét vallja és ennek megteremtésére őszinte készségét és tiszta szándékát hangsúlyozza. Teszi ezt annál is inkább, mert meggyőződése szerint a román és magyar népre a Duna-medencében magasabb rendű közös hivatás vár. 3. A román nép és a romániai magyarság közötti békés együttélésnek mindenekelőtt álló feltétele az, hogy az állam biztosítsa a magyarság népkisebbségi jogait, úgy is mint állampolgársági egyedeknek s úgy is mint nemzeti közösségnek.”9 Elvi szilárdságú egyéni és kollektív autonómiagondolat ez, senki rovására, pusztán egy több milliós emberi kultúrközösség javára. Erkölcsi nyilvánvalóság, még ha a valóságos történelmi körülmények nem érik is fel ezt. Az az igazság, amit képvisel, nem csorbulhat, mert nem relatív aktuálpolitikai, hanem abszolút erkölcsfilozófiai fundamentumokon nyugszik. A magunk becsülését, s a mások tiszteletét hordozza. Ezért illeszkedhet bele olyan magától értetődőn Tamási Áron egyik legszellemesebb és legközismertebb szentenciája is (aki „amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas”) a magyar sorstörténelem és sorsirodalom századain végighúzódó etikai maximák hosszú sorába, amelyek magyarság és emberség szétválaszthatatlan egybetartozásának morális minőségét jelölik ki. S ezért is láthatta Tamási a Vásárhelyi Találkozót úgy, mint „az erdélyi magyar ifjúság erkölcsi forradalmát.”10 Hozzátéve: „Boldog vagyok, hogy erdélyi vagyok, és hogy magyar vagyok.”11 Olyan hiteles konfesszió és számvetés ez, amely csak a saját és a mások népi-nemzeti identitásának az egyidejű figyelembe vételéből, a szolidáris sorsközösségi együttélés, egyszersmind a különféle nemzetiségi autonómiák együttes normáinak az elismeréséből fakadhatott. Az önállóság és a harmonikus, kölcsönösen előnyös, szimbiotikus összetartozás bonyolult összjátékának a reflexiójából. A sajátos transzszilván és az integer magyar nemzeti gondolat kényes egyensúlyát megcélzó koncepciózus törekvések és erőfeszítések történelmi esélyt jelentő szintézisének a tág horizontú eszmeiségéből.
A magyar egységet és a népek közötti sorsösszefüggéseket hirdető találkozó záróhatározatát (Hitvallás) csak részben fogalmazta Tamási, de teljes mértékben a magáénak vallotta. Összefoglalva tehát, hogy „mi annak előrebocsátásával, hogy a közép-európai magyarság egyetlen nyelvi és kultúrközösséget képez, amelynek a romániai magyarság is alkotó része, igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát”.12 A szuverén összmagyar nemzetegység így – ebben a többkultúrájú érintkezések közegében is lehetségesnek vélt autochton önrendelkezésnek és függetlenségnek az ideáit szintetizáló nézetrendszerben –, a különböző és helyzetük szerint mozaikosan egymástól eltérő, de egymást feltétlenül kiegészítő nemzetrészek között: szellemi értelemben mindenképpen megvalósítható. Ahogyan ezt az összetartozást Tamási Áron ékesen deklarálja: „Természetesen vallom és hirdetem s mindig hirdetni fogom, hogy az országhatárok felett van egy szellemi és erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti”13 (Gondok és gondolatok, 1937). Amikor 1940-ben a magyar politikai egység Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolásával részben helyreállt, Tamási Áron az euforikus öröm kifejezése14 mellett azonnal figyelmeztetett a revansizmus elkerülésére és a körültekintő belátás szükségességére. A problémák (például hogy „a homlokánál kettőbe vágták Erdélyt”, s hogy „micsoda szívfájdalom ez neki is, Bethlen Gábornak, aki velünk együtt a teljes ünnepre készülődött”15), a megoldatlanságok, valamint a jövőbeli feladatok jelzése és feltárása egyben a komplikációk és nehézségek illúziótlan számbavételét is jelentette. Az előző évtizedekben valamelyest gyógyírként szolgálni remélt transzszilvánizmus kibontakozása – az erdélyi népek termékeny szövetkezése – is megfeneklett szerinte: „Nagy idő és nagy változás szükséges ahhoz, hogy a transzilvanizmus gyakorlati életforma lehessen”16 (Levél Erdélyből, 1940). Miközben a magyar kiteljesülés is heroikusan öntökéletesítő erőfeszítéseket (másokat nem bántó, magunkat folyton nemesítő magatartást) igényel, követel: „Emberi becsület alapján remélem, hogyha nem volnék magyar, akkor is belátnám: Erdélyben a magyarságé a lelki és az állami impérium. De mivel magyar vagyok, a tény után a jövőre kell gondolnom s kimondom: Erdély fölött a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk s nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer és örökre vége legyen. Ez az erdélyi magyar szellem gyakorlati tanítása (…) zászlónkon írva vagyon a nemzeti gondolat, a keresztény erkölcs és a szociális igazság (…) az erdélyi szellem eszméje az alkotó emberiség medrében az egyenrangú örök magyarság”.17 Olyasféle maximum-törekvés vagy -program ez, mint amilyen az „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”18 (Ábel Amerikában, 1934) híres tézisében is megnyilatkozik: test és lélek, lét és lényeg, egyén és mindenség, önmegőrzés és minőségi önmeghaladás szubsztanciális antropológiai egységképzetét revelálva – az otthonosságérzetben kifejlő nyitott értékabszolútum révén a „szülőföld-mítosznak” sem csonkító, hanem holisztikusan kiteljesítő érvényt tulajdonítva. „Nekem Erdély az otthon” – szögezi le az író, aki ezért ugyanakkor különösen érzékenyen és önkritikusan tekint vissza arra, hogy a Vásárhelyi Találkozó eszményeit sem sikerült gyakorlati formákba önteni, de azt főként lelkiismeretesen és aggodalmasan fájlalja, ha a visszacsatolás után a hierarchikus, központosító módszerek és külsődlegességek eluralkodása folytán a finomabb belső erdélyi karaktervonások elhalványulni s az erdélyi sajátszerűségek kikopni látszanak, a társadalmi összefogásért viselt felelősség érzete, a szociális igazságosságért vívott korábbi csaták pozitív erjesztő hatása pedig meggyengült; a „szív megkapta a sorstól a hazatérés legnagyobb ajándékát, de a szellem mostoha sorsra száműzetett”19 (Erdélyi jelentés, 1942). Nem szabad „elhallgatni azt a meggyőződést, hogy a fegyveres küzdelem után a magyar író nemcsak régi magyar határokat és megmentett magyar népet szeretne látni, hanem olyan országot, mely nemcsak édes, hanem emberi és igazságos hazája is a magyar népnek. (…) A nép sorsát hordozó és vállaló értelmiség kell, testvéri érzületű középosztály és öntudatos, egészséges nép”20 (Vélemény háború idején, 1942).
Mert a gondolkodó író számára éppen ethnosz és ethosz, nép és nemzet, egyén és társadalom morális és ideális összeforradásának vágyképzete volt és maradt a legfőbb iránymutató szellemi jelzőfény.21 Az erőszakos anyagiasság szabados vagy uniformizáló agresszivitását egyaránt elutasította, és azokhoz a magyar népi írói mozgalom sodrában kikristályosodott „harmadikutas” felfogásokhoz, Szabó Dezső, Németh László, Kodolányi János, Szabó Zoltán, Karácsony Sándor, Bibó István, Gombos Gyula, Féja Géza, Vatai László és mások képviselte társadalomelméleti, történelemfilozófiai elképzelésekhez kapcsolódott a legerőteljesebben, amelyek egyenlősítő etatizmus (önkényuralmi kollektivizmus, kommunizmus) és gáttalan szabadversenyes kapitalizmus (korlátlan individualizmus) végletei között szabadság, egyenlőség, testvériség morálantropológiai egyeztetésével és valódi szavatolásával kívánták volna orvosolni az egymásnak ellentmondó tendenciák okozta emberi és társadalmi szenvedéseket, anomáliákat. A perspektivikus utópiák azonban azóta is csak mércét kínálnak, mert megvalósíthatóságukat a második világháború utáni kelet-európai szovjet megszállás és a totalitárius kommunista diktatúra (s az egyenlőtlenségeket fokozó újabb világpolitikai fejlemények sora) további hosszú távra lehetetlenítette el. Elvi, eszmei igazságértéküket azonban ez nem csökkenti, hiszen tudható Karl Jasperstől is, hogy a történelem nem „holmi végső ítélőszék. A történelem nem a végső fórum. A kudarc nem érv a transzcendenciában gyökerező igazság ellen.”22 Mint Németh László Szárszón, 1943-ban a háborús körülmények között Tamási Áron is a félelmeinek adott hangot (Négyszemközt…): „Ahogy a játékban benne bujkál a komolyság, úgy bujkál életünkben a halál.”23 És ugyancsak külső nagyhatalmi fenyegetésekről beszélt (Kérdés és felelet): megfelelő társadalmi-nemzeti összefogás hiányában „könnyen megeshetik, hogy az új magyar társadalmat erőszak fogja megteremteni”. Holott „a magyar öncélúság” gondolata, az erős nemzeti öntudat lenne a kívánatos, mivelhogy „bajunkban senkire sem számíthatunk, csak a magunk erejére”; „jövendő sorsunk is erőnkön dől el, nem idegen hatalmak segítségén”. Hiszen a „politikai világnézetek” eddig is „mind a két szélsőséges idegen rendszerekkel szerettek volna boldogítani minket”. Ezért, hogy „a szellemnek pedig meg kell alkotnia az egységes és igazságos nemzeti társadalom tervét, melyben a sajátos magyar szellemiség a dolgozó tömegek természetes jogaival egyesül”, s „a békés nemzeti építésben is egy szív, egy lélekké válik a magyarság.”24 Arra buzdít (Erdély üzen), hogy (miután az első világháborút követő Trianon miatt „sínylődnünk kellett azért, mert az igazságtalan békekötés széjjelszaggatott minket magyarokat”) ne másnak higgyünk, „mert ennek a háborúnak a végén is egyedül rajtunk fog múlni további sorsunk”; két óriási feladatunk pedig: „hogy a Magyar Szent Korona országát helyreállítsuk és minden ellenséggel szemben megvédjük: másodszor pedig (…) hogy ebben a helyreállított magyar hazában, majd a háború után, igazságos rendet teremtsünk.”25 Az igazságosság alapja mindenekelőtt a tényleges demokrácia (hiszen „a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart”) – vagyis az olyan társadalmi szerveződés és berendezkedés a vágyott irány, amelyben „az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak igazságos és helyes felhasználása a társadalom javára” történik.26 (Hősökhöz, nehéz időben, 1937). Keresztény, nemzeti és szociális megújulást sürget az író minduntalan, váltig hangoztatva ezt a hármas meggyőződését: „Keresztény a szónak ősi értelmében, mely a hitet és a hitért a halált rejti magában. Nemzeti a fogalom emberi és dicső magyar értelmében, mely örök virágokat nyitott végvári katonák sírján. Szociális a Nemzet megszületéséért, melynek címere a nép”27 (Jelünk, a háromágú csillag, 1940); „nem tehetek mást, mint hogy hirdessem azt a szellemet és szorgalmazzam azt a szellemi magatartást, melyet a nemzeti érzés, a keresztény erkölcs és a szociális felfogás jellemez”28 (Időszerű tanítás, 1940). Ezeket a vezéreszméit még a szovjet invázió után sem feladva, rendületlenül bízik a modellteremtő önrendelkezésre épülő saját magyar út esélyében: „Nemzeti: ez jelenti a józan és természetes magyar öntudatot; azt a meggyőződést, hogy a magyarság művelődési értékeire és színeire az emberiségnek is szüksége van; s hogy az emberiségnek erkölcsi kötelessége olyan élhető helyzetbe segíteni a magyarságot, melyben ezek az értékek és színek virágozhatnak. Keresztény: jelenti a kereszténység egyetemes eszméjét; a türelmet az elvakultsággal szemben; a jó győzelmét a rossz fölött; a szellemi és lelki szépség ápolását a rút tulajdonságokkal szemben. Szociális: ez jelenti az anyagi és szellemi javak igazságos elosztását, hogy olyan társadalom jöhessen létre, melyben érdemes legyen dolgozni és jó legyen élni”29 (A helyes magyar út, 1946).
A népiség és a népi gondolat érvényszerzése nála (mint a lényeglátó népi író nemzedéktársainál) mindig is a nemzeti megmaradás kulcsjelentőségű kérdéseként merült föl. Hosszabb fejtegetéseiben, eszmefuttatásaiban (Érzelem a népiségről, 1942)30 – lenyűgözőn tiszta és szuggesztív stílusában, az ékesszóló „tiszta beszéd” veretesen pontos szóhasználatával és kifejezésmódjának varázslatos architektúrájával – rendre a „nemzeti eszme” és az „emberies felfogás” magasztos összhangjának a lehetségességét bizonygatja. A népiség gondolatát az első világháború végétől eredezteti, amikor is „a szabadverseny, mely az anyagi javak mohó megszerzésében és az anyagi hatalom féktelen vágyában mellőzte az igazság és az erkölcs szabályait, ennek a háborúnak végén olyan világot teremtett Európában, amelyet sem erkölcsös emberek, sem öntudatos nemzetek nem tudtak s nem is tudhattak tartósan elviselni”; noha ennek is megvoltak az emberi vívmányai (főleg az anyagi művelődés, de a tudományok és a művészetek terén is). A materializmus nemzetfölötti értékké emelése – és általában a homogenizáló nemzetfölöttiség türelmetlen fantazmagóriája – azonban morális képtelenség, azzal a tanulsággal, hogy „az emberiség, mint gyakorlati közösség, csupán illúzió: egyedül a nemzeti közösség az, amelyből és amelyre építeni lehet. Az emberiség eszme csupán, mely él és mindig élni fog az emberi lélekben, de ezt az eszmét igazán szolgálni csak az tudja, aki maradandó formában fejezi ki nemzetének építő erőit.” A nemzeti és emberi megújulás forrása Tamási szerint a nép (s a hangzavartól megtisztított népiségfogalmat vállaló törekvésé), amely megőrizve szellemi egészségét (s eddig kizárva, kirekesztve az élet értelmét a matériába helyező, a teremtett világtól elszakadó és az Istent is otthontalanná tévő társadalmi és világrendből) most mégis fel tudja mutatni az „emberi lét alapvető törvényét”: „ha Istennel való kapcsolatunkat megtartjuk és gondozzuk; ha benne élünk a teremtett világban, a fákkal, a virágokkal, az éggel és a földdel együtt; s ha olyan társadalmat alkotunk, amelynek tagjai rendezték már a viszonyukat az Istennel és a természettel.” „Ez hát a népiség?” – teszi fel a kérdést az író, majd megállapítja, hogy a harmonikus, egyszerű, derűs és egészséges élet feltételeit kereső világkép vagy hitvallás régi, elfelejtett eszméket újít fel, amelyekkel rendet lehet teremteni az „emberi lélek egész területén”. S „rendet teremteni a lelkekben: ez igazán költői hivatás, melynek méltó jutalma egyedül csak az lehet, ha az eszme jegyében megújul a nemzet, s ha a rendből társadalom lesz. Megújulni, embernek és nemzetnek egyaránt, csak a saját természete szerint lehet; életképes társadalmat pedig csak a fajta jó tulajdonságaira építhet bárki. Nemzeti eszme tehát a népiség? Igen, mert derűs és egészséges magyart akar; ilyen magyarokból igazságos társadalmat; és a társadalom fölé nemzetet, melyet minden magyar a magáénak érezhet, mint a csillagos eget.” A tűz világossága (1941)31 című tanulmányában – szinte tömör és érzékletes krizeológiai és kultúrantropológiai okfejtésekkel, magyarázatokkal – hasonlóképpen vázolja a korabeli világválság-jelenségeket: „az ember, a földi létezés legelső és tudatos fokán ugyan, de éppen olyan szerves része a világnak, mint a növény vagy az állat. Harmonikus földi létét három tényező együttesen biztosítja: az Istenhez való viszonya, a természetben való elhelyezkedése és a társadalmi együttélés szüksége. (…) Az ember már kezdetben megszemélyesítette a titkos erőket s annak a sejtelemnek kényszere alatt, hogy nem a születésnél kezdődik az élet s nem a halállal ér véget: viszonzásul ő is megteremtette magának az Istent, aki őt teremtette. Ugyanakkor a természetben megkereste helyét és szerepét, majd más emberekkel közösségbe szervezkedett. Az emberi fejlődés különböző fordulatait mindig az jellemezte, hogy a három tényező közül valamelyik uralkodóvá vált s így az összhang megbomlott. A mi korunkat mindennél jobban jellemzi, hogy az emberiség csak társadalomban él. Megfeledkezett a természetről és az Istenhez való viszonyát nem élmény alapján rendezte (…) Nagyvárosokba zárkózik s tömegesen falak közé. S miközben Isten és a természet fölött is uralkodóvá tette a társadalmat, lassan megölte a közösségi lelki otthont benne, mert az együttélés marakodássá vagy hazugsággá lett. Azzá kellett válnia, mert Isten és a természet mellőzésével az összhang megbomlott, az emberek millió számra meghasonlottak, az élet számukra teherré változott és céltalanná.”32 A Gond és reménység (1942)33 eszmefuttatásában úgyszintén a „lélek és test” – a „kultúra és anyagi rend” – közötti egyensúly helyrehozatalát, restitúcióját sürgeti: „Lélek és test: együtt a földi élet. Ha a kettő közül válságban van a lélek, mert szabad és természetes életformáját elvesztette, akkor a test világában is bizonyára zavarok vannak”; „Beteg a lélek, mert az anyagelvűség olyan világnézetet kényszerített rá, amelyben meg kellett nyomorodnia. Az egészséges és termékeny világnézetnek ugyanis három örök tényezője van az emberi lélek számára: az Isten, a természet és a társadalom. Emberhez méltó élet csak akkor képzelhető el, ha a lélek e három tényezőhöz való kapcsolatát megnyugtató módon rendezni tudja. Az anyagelvű korszak úgy rendezte ezeket a kapcsolatokat, hogy az Istent és a természetet kiűzte a lelki világunk képéből s élete színteréül egyedül a társadalmat tette meg, amelyben egyenlőtlen és gyakran méltatlan fegyverekkel folyt a küzdelem: ember és ember, osztály és osztály, nemzet és nemzet között”. A tartalmát elveszítette lélek „elhervadott”, s a „színes és erkölcsös egyéniség helyébe a tömegember lépett, az értelmes és sokszor művelt szolga, ki felülről veszi azokat a véleményeket, amelyekre dühös meggyőződését alapítja.” A vagyongyűjtő „kapzsi vágy” anyagiassága igázta le az életet, a „lehetőleg egyforma és célszerű” házak, városok építésével, az „embert és szerszámokat” tömegben gyártó erőszakkal – s közben „olcsó mutatványokkal” elvakítva a népet, hogy „a kalmárok gazdagodni jobban tudjanak”. Az egyenlőségeszme eltorzulásában „a vagyon a vagyonnal, a cím a címmel és a szegény a szegénnyel volt egyenlő”; a hamis „testvériség” elválasztotta a test és vér szerint egybetartozókat, de a nyers érdekek alapján egybekötötte az uralomra és a szerzésre törekvőket; a megcsúfolt „szabadság” pedig, mely „mindent engedett az egyik helyen”, máshol csak tiltott. „A szavak elárulták a fogalmat” tehát, az elvek visszájára fordultak; a lélek kultúráját „produkciókkal” helyettesítették, az anyagi javak elosztása igazságtalan és méltánytalan maradt. Az ember az anyagból teremtett „szellemet”, „mely kultúra helyett társadalmi műveltséget adott nekünk, csillagok helyett géppel kápráztatott, nyugalom helyett rohanást ajándékozott, bölcsesség helyett tudományt, természet helyett parkot és állatkertet, Isten helyett aranyat.” Holott „egyedül a lélek tesz emberré minket, tartalmánál fogva”, amelynek „színe és jellege van: egyéni színe és magyar jellege”. Ennek válsága a kereszténység hordozta „örök eszmények”, illetve az erős közösséggé forrasztó és a magyarságnak a nemzetek között méltó helyet biztosító sajátos nemzeti eszme segítségével és jegyében győzhető le. A nemzeti eszme pedig „a magyar haza történelmi határai között” újrateremtendő életre irányul. Egyedül az „emberi eszmével összecsendülő nemzeti igazságban” van „rendteremtő értelem”, „mely a kevesek helyett a sokat jutalmazza és a kivételeket érték szerint válogatja meg”. S test és lélek együttes védelmi szempontja analogikusan és metaforikusan a nemzetegészre, a nemzeti létezésre vetítve „a kard és a könyv” szerepének az egyenrangúságát, a „könyv fegyverének” a felértékelődését is jelenti34 (Magyar könyv, 1943). – Test és lélek szoros összhangjának, duális egységének ezt a kívánalmát pedig további számtalan szimbolikus vagy szentenciózus formában, példázatos történetben s minden más műfajban is nyomatékosítja az író; regényben: „ne éljen többé külön a test és külön a szellem, hanem együtt akarjon teremteni egy jobb világot”35 (Ragyog egy csillag, 1938); drámai színjátékban: „az egész ember testből és lélekből áll, aminthogy az egész világot a föld és az ég alkotja. Az egész emberhez az egész világ talál, vagyis a testet megilleti a föld, s a lelket az ég (…) a fényben megmutatta nekem az Isten, hogy az ég nincs külön a földtől, mert egyik a másikra borul, és egybeköltöznek, mint a test és a lélek! Isten műve ez!”36 (Vitéz lélek, 1940); „a test és a lélek együtt teszik az embert. Nő és férfiú együtt alkotja az emberiséget; s az ég és a föld a világot”37 (Hegyi patak, 1957); novellában: „egy kereszt fénylik a föld felett, a két szára egyenlő: olyan, mint egy pluszjel, amellyel össze akarja valaki adni az eget és a földet”38 (Okkersárga Ábrahám, 1930).
E világkép „szerves elemei: az ember, a föld, melyen az ember él, és az Isten”39 – vallja Tamási (A népi irodalom, 1942); s hogy „aki nem vesztette el a földdel való szerves kapcsolat érzését, sohasem lehet annyira lelke aljáig romlott, mint az ellentétes embertípus”40 (A Jeromos-komplex, 1936). Olyan elmélyült metafizikai organicizmus és mitikus, transzcendentális eszmélkedés megnyilatkozásai mindezek, mint amilyenek egyén és közösség együtt lélegző, titokzatosan szerves teremtésrendi összefonódásáról is szólnak: a „népi életforma” – e „névtelen emberi mű, mint a nyelv” – „nem kezdetet lát a születésben és nem véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben. S nemcsak az embernek emberhez való kapcsolatát szabályozza, hanem a szövetséget is, melyet a természettel és az Istennel mindnyájunknak meg kell kötnünk. Valóban olyan életforma ez, melyben a közösség az első és legfőbb személy s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást.”41 Az „apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk.”42 Szent és profán, mindennapi és liturgikus, idői és időtlen történések összeolvadnak az univerzális létezés infinit ciklikusságában és határolhatatlan, transzindividuális folyamatosságában, egyénfölötti szubjektivitásában. S a szakralizált humanitás és a szertesugárzó divinitás szféráiban kinyíló kollektív szellemiség biztosítja a morális és egzisztenciális őstudás átörökíthetőségének a folytonosságát is tehát. A szellem emberét, az írót, a művészt így kiváltképpen a lényegi és felelősségteljes sorsazonosság, s az autentikus sorskifejezés ösztöne és igénye köti a saját népéhez. Az író – „mint nemzetének lelkiismerete”43 (Együttes vallomás, 1943): „népének szenvedéseit és vágyait sűrítve” hordozza magában44 (Kitűzött zászló, 1937), s népét, a nemzeti akaratot karizmatikusan képviselve „a szellem nevében” is válaszol a kor kihívásaira.45 (Időszerű vallomás, 1940). Sőt elébük is megy: „Az igazi író mindig előbb járt, mint a politikus”46 (Népi szellemet a Duna mentén, 1935). Mert a „magyarság történetének egyik állandó jelensége, hogy a szellem csillaga mindig őrködve ragyogott”47 (Erdélyi jelentés, 1942). Mint a tűrhetetlen kommunista diktatúra ellen lázadó 1956-os forradalomban és szabadságharcban (sőt annak leverése után is) a Tamási fogalmazta Magyar fohász, s az egész írótársadalom szentesítette Gond és Hitvallás szerint is: „Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket. De a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, amely a magyarság számára mai tanítás. (…) A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya (…) Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotó ereje, az emberség, és eszméivel a kor.”48 Évtizedekkel korábban Tamási általános érvénnyel vázolta, hogy „az idők forradalmai majdnem mind gazdasági okokra, illetőleg az önmaguknak kívánt jobb anyagi lét vágyára vonulnak vissza. Az emberi méltóság, a világszabadság, az egyenlőség hangoztatása legtisztább felfogásában csak takarói a tömegvágynak, mely egy elhajított pénzdarabért ragyogó, de kiábrándítóan ragyogó arccal hagyja ott a sixtusi kápolnát éppen úgy, mint a lélekről és a tökéletesebb életről beszélő Aranyszájú szent Jánost”49 (Vértanúsors és tömeghivatás, 1926). Ettől merőben eltérően ’56 különlegesen szakrális forradalma a lélek igazságaiban fogant, a tűrhetetlennel szembeni felkelésként (s az elorzott és megcsúfolt emberi értékrend visszaszerzéséért, restitúciójáért) zajlott, alapvető emberi jogokért és tiszta eszményekért. Előző magyar szabadságharcokhoz hasonlóan. „Mert hogyan is kezdődtek a mi forradalmaink? Úgy, ahogy a remek színpadi művek: a sorstól kikényszerített cselekvés mindig igazolhatta magát a tűrhetetlen sorssal, s föladatot a szereplőknek az erkölcsi érzék adott, nem a történelmi”; „a fizikai leveretés és az erkölcsi győzelem” drámájaként50 – ahogyan Csoóri Sándor fogalmazta meg (Egy félfordulat hátrafelé, 1978).
Írásainak, megszólalásainak, okfejtő és deklaratív nyilatkozatainak méltósága, elokvenciája,51 s egész személyisége révén Tamási Áron gyakran került erdélyi és összmagyar nemzeti demokratikus mozgalmak élére. Egyik vezéralakjává vált ezeknek a markáns szellemi szabadság- és igazságküzdelmeknek. ’56 nyarától, aktívan a közügyekben, az Írószövetség társelnöke lett, s a forradalom napjaiban még miniszternek is javasolta Illyés Gyula. Tekintélye mindvégig megmaradt, mint amilyen hűséggel ő is haláláig kitartott vállalt eszményei mellett. Tamási Áron, a gondolkodó író eszmealkotó, eszmeösszegző írástudóként is legkiemelkedőbb klasszikusaink közé tartozott és tartozik tehát; Németh László szavával: „a fenomén” maradt mindig.52
1 CS. NAGY Ibolya – A. SZABÓ Magda: Tamási Áron. Bp., MMA Kiadó, 2021.
2 Uo. 122.
3 Uo. 278-279. – Tamásit Bartókkal egyébként az erdélyiek a húszas években, tehát már igen korán is rokonították; Jancsó Béla 1928-ban így fogalmaz: „Tamási ősforrásai: a székely epikum és zene (…) s legközvetlenebb lélektestvérei Bartók és Kodály.” JANCSÓ Béla: Irodalom és közélet. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1973. 92. – Mélységperspektívák és magassághorizontok ilyesfajta összeolvadásáról maga Tamási ezt rögzíti: „egy helyen meg kell állni, meg kell kapaszkodni és nem lehet lelki gondoskodással beborítani az egész világot. Egy helyen kell lemenni a mélységbe, s innen a magasságba” (Erdélyi szellem, magyar szellem, 1939). TAMÁSI Áron (a továbbiakban: T. Á.): Emberi szavak – Beszélgetések, vallomások, naplójegyzetek. Szerk. NAGY Pál. Bp., Új Palatinus-Könyvesház, 2003. 114. – „Az igazi magyar múltat folyton feltárni, mondani, prédikálni. A magyar nép sorsán s a mélykultúrán keresztül szemléltetni életünket és sorsunkat. Nem gondolok a magas kultúra kizárására, mert ami igazi érték benne, az a mélykultúrát szervesen kiegészíti” (A géniusz nevében, 1944). Uo. 201.
4 T. Á.: Gondolat és árvaság – Esszék, cikkek, útirajzok, riportok 1923–1935. Szerk. NAGY Pál. Bp., Palatinus-Könyvek, 2000. 38.
5 Uo. 115-116.
6 T Á.: Virrasztás. Bp., Révai, 1943. 300.
7 Uo. 301.
8 T. Á.: Gondolat és árvaság. 103.
9 T. Á.: Virrasztás. 314. – Hasonlóképpen: „Teljes tudatában vagyunk annak, hogy kisebbségi sorsban élünk, s érezzük a szükségét, hogy keressük a román és magyar nép építő együttélésének a feltételeit és útját. Igazságunk tudatában állapítjuk meg, hogy a romániai magyarság kisebbségi sorsba kerülése óta mindenkor tanújelét adta, hogy eleget tett állampolgári kötelességeinek. Ezzel szemben a román kormányzatok részéről súlyos támadások érték nemzeti és emberi életjogaiban és nem kapta meg magatartásáért a kellő méltánylást és elismerést” (Hitvallás, 1937). Uo. 310-311. – Holott társaival együtt Tamási is váltig a Duna-menti, kelet- és közép-európai népek összefogását szorgalmazta: „miért ne találkozhatnék a nép a néppel! Énbennem a gyűlöletnek egyetlen szikrája sincs semmiféle nép iránt”; „a Duna menti népeknek egymásra kell találniok” (Népi szellemet a Duna mentén, 1935). T. Á.: Gondolat és árvaság. 483. – „S a jövő útja: a Duna-völgyi népek parasztságának közeledése és szellemi képviselőinek találkozása” (Beszélgetés Tamási Áronnal, a székely költővel, 1935). T. Á.: Emberi szavak. 25.
10 T. Á.: Virrasztás. 316.
11 Uo. 317.
12 Uo. 311.
13 Uo. 217. – Aforisztikus szentenciája erről a nemzetegyesítő, „számadó” felelősségű magatartásról: „Akármelyik dombon áll is a pásztor, ugyanazon a nyájon a szeme.” Ld. SZABÓ Zoltán: Ősök és társak. Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1984. 164-165.
14 Kolozsvár visszatértét például „csodatévő harangszó” hirdette számára: „valósággal bibliai erejű és emlékezetű, melytől egy ősi magyar város gyógyult meg egyszerre, kelt fel és járt” (Gondolatok hazatérés idején, 1940). T. Á.: Virrasztás. 389. – Hiszen „idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme” (A tűz világossága, 1941). Uo. 405.
15 Uo. 390. – „A történelmi ítélkezést, amely Erdélyt kettőbe vágta, a mi részünkről öröm és fájdalom egyaránt kíséri” (Három dokumentum, 1940). Uo. 385.
16 Uo. 401.
17 Uo. 401-402.
18 T. Á.: Ábel. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984. 560.
19 T. Á.: Virrasztás. 422.
20 Uo. 257.
21 A nemzeteszme ideálját és realitását egyszerre látja: „A magyarság története és élete annyira összeforrt a nemzet fogalmával, hogy a magyar életforma csak ebben a keretben valósítható meg” (Erdélyi jelentés, 1942). Uo. 425. – A szellemi értékek primátusával: hiszen belátható evidencia, hogy a „politikai nemzet európai szerepét” a „szellemi nemzet értékei és erkölcsi ereje fogják végül is meghatározni” (Gondolat és árvaság, 1935). Uo. 214. – Viszont „sokszor úgy érezzük, hogy az átfogó, egységes terv hiányzik ahhoz, hogy a megújítás valóban elkezdődhessék”; a „nép erős és jogos szociális igényekkel feszíti az időt; a polgári társadalom nem a természetes kiválasztódás törvényei szerint jött létre s így érdekei osztályjellegűekké váltak; a vezetőréteg sokszor a nép ismerete nélkül jogi és világnézeti szabályok szerint kormányoz” (Erdélyi jelentés, 1942). Uo. 425.
22 Karl JASPERS: Bevezetés a filozófiába. Bp., Európa Könyvkiadó, 1987. 126.
23 T. Á.: Szellemi őrség – Esszék, cikkek, útirajzok 1936–1965. Szerk. NAGY Pál. Bp., Palatinus-Könyvek, 2001. 320.
24 Uo. 311-314.
25 T. Á.: Aranyos tekergők – Elfeledett írások. Szerk. URBÁN V. László. Bp., Kertek, 2000. 261-262.
26 T. Á.: Virrasztás. 301–302.
27 Uo. 322.
28 Uo. 364. – „Többször mondtam és leírtam, hogy ezt az egységet három eszményi jel alatt kell keresnünk: a keresztény erkölcs, a nemzeti gondolat és a szociális igazság ez a három” (Időszerű vallomás, 1940). Uo. 371.; „Egyik az erkölcs, melynek íratlan törvénye alatt elsorvad az egyéni önzés, de természetessé válik a közéleti tisztaság és ragyogni fog a nemzeti becsület. A másik eszme, amit hirdetünk, az emberiesség gondolata: ez egyrészt Krisztus tanításaira figyelmeztet minket, míg másrészt az emberi fejlődés szemszögéből ítél egyének és nemzetek fölött. S a harmadik, ami azonban szívünknek első, az a nemzeti gondolat. Hűség, hivatás és munka jellemzi a mi nemzeti eszményünket. Hűség a földhöz és a dicső hagyományokhoz; hivatás a magyar feladatra, melyet legfőképpen erkölcsi és szellemi erőnknél fogva kell betöltenünk; s munka a nemzetért, melynek ereje legyen a népi erő, s védelme a kard és a szellem” (Három dokumentum, 1940). Uo. 384-385.; „együtt kell lenniök mindazoknak, nemzedéki korhatáron innét és túl, akik a keresztény eszményiség, a nemzeti gondolat és a szociális igazság szellemében egyénileg önzetlen és a közösség szempontjából értékes munkát fejthetnek ki.” Uo. 386.
29 T. Á.: Eszmélj, Ábel! Szerk. URBÁN László. Bp., Helikon Kiadó, 2016. 255-256. – Kijelenti: „nem vagyok marxista felfogású író (…) az ember nemcsak társadalmi lény, hanem természeti teremtmény és lélek (…) a székely mese és ballada világában nőttem fel s azt a világot magamban hordom. Ez misztikus és metafizikai vonásokat ad írói műveimnek, melyet mindig ki is akarok fejezni” (Beszélgetés, 1949). T. Á.: Emberi szavak. 234. – S még az össznemzeti önrendelkezés Kárpát-medencei területi elvéről – a második Trianonnak számító 1947-es párizsi békediktátum után – sem mond le: „Azon a címen, nehogy a revízió »bűnébe« essünk, még a Tiszára is olyanformán gondolunk, mintha nem érdemelnők meg. Ha egy gondolatot, mint ebben az esetben egy igazságos területi rendezés gondolatát, lejáratták, azzal, hogy helytelen úton és alkalmatlan eszközzel akarták megvalósítani, az még nem jelenti azt, hogy a gondolat megszűnt. Meg kell azt tisztítani a hamis jelszavaktól és az ártalmas ízétől, de magát a gondolatot vissza kell adni a nemzetnek, hogy országépítő és közösségi jogait a világ szeme előtt elhelyezze benne” (A mikrofon előtt, 1948 körül). Uo. 295. – „Mert minden nép elvész, amely magát elveszti” (Egy óra Tamási Áronnal, 1945). Uo. 204.
30 T. Á.: Virrasztás. 439-448.
31 Uo. 403-407.
32 Rendkívül érdekes, mennyire egybevágón fogalmazza meg világtapasztalata summázatát (bár más alapállásból) napjainkban a felvidéki költő, esszéista Tőzsér Árpád is: „A létezés nemrég még háromosztatú volt: istenből, természetből és emberből állott. Ma már csak kétosztatú. Isten meghalt. Több mint száz éve tudjuk. S haldoklik a természet is. (…) S a társadalmi-történelmi ember, a civilizáció ölte meg/öli meg az istent is, a földet is! S a föld, a természet után ki lesz soron? Feltehetően maga az ember, aki – ha már nem lesz kit gyilkolnia – önmaga ellen fordul.” In: Hetvenhat jeles hetvenes – Napút Évkönyv 2005. Szerk. SZONDI György. Napút, 2004/10. 101–102.
33 T. Á.: Virrasztás. 449–454.
34 T. Á.: Szellemi őrség. 310.
35 T. Á.: Jégtörő Mátyás. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986. 364. – A jobb világ igénye a Jó és a Rossz örök küzdelmének metafizikai koordinátái között bontakozik ki; a „paraszti hiedelemvilág a kozmoszt irányító nagy isteni dualitásból indázik föl, s teremt misztikus-mesei realitást, melyben az embert két tenyér, az Istené és az ördögé hordozza, »de olyanformán kell kormányoznunk az életünket, hogy apránként átalhúzódjunk egészen az Isten tenyerébe, s onnét röppenjünk el aztán, amikor megriaszt a halál«.” PAPP Endre: Bölcső és koporsó. In: Jégtörő írók – Tamási Áron- és Sütő András-emlékkonferencia. Szerk. ABLONCZY László. Bp., Magyar Művészeti Akadémia, 2017. 212. – „Legyőzi a jó a rosszot / S a tiszta szív a gonoszot / Mindig ezután es” (Énekes madár, 1933). T. Á.: Színjátékai 1924–1942. Szerk. Z. SZALAI Sándor. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987. 254.
36 Uo. 367.
37 T. Á.: Színjátékai 1943–1966. Szerk. Z. SZALAI Sándor. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988. 493.
38 T. Á.: Összes novellái I-II. Szerk. UGRIN Aranka. Bp., Kortárs Könyvkiadó, 2002. I. 348.
39 T. Á.: Emberi szavak. 133. – „A világ alapja a föld, a föld meg áthatja a világot. (…) A világ a földön való nyugvásában arra törekszik, hogy felülemelkedjék a földön”; a „világban otthonának alapját a földre és a földbe helyezi a történelmi ember” – állapítja meg Heidegger is pontosan ugyanabban a korban. Martin HEIDEGGER: A műalkotás eredete. Bp., Európa Könyvkiadó, 1988. 75.,78.
40 TAMÁSI Áron: Emberi szavak. 48. – Jung szintén ebben az időben állítja, hogy „aki hű marad a földhöz, az megmarad, annak tartama van”; az elidegenítő eltávolodás a földtől és a „történeti meghatározottságtól” viszont egyértelmű a „gyökértelenséggel”, ha a személyiség „elveszíti az összefüggést lényének (…) anyai, földszerű ősokával.” Carl Gustav JUNG: Föld és lélek. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1990. 53.
41 T. Á.: Szülőföldem. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990. 121. – Egybehangzik ez a sokezer éves őstudás axiómáival, szofizmáival: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked” – 2Móz. 20: 12.; „Ha valakinek fia elfogadja azt, amit az apja mond, annak egyetlen szándéka sem vall kudarcot; gyermekeihez éppen úgy fog beszélni, mint ahogy a tudást apjától hallotta” – az óegyiptomi Ptah Hotep (in: Anthologia humana – Ötezer év bölcsessége. Szerk. HAMVAS Béla. Szentendre, Medio Kiadó, 1996. 14-15.); és mai intelmekkel is: „az embernek, ha kivonul az árnyékvilágból, embert kell maga helyett állítania. Az életnek, mint kenyéradó gazdának, így kellene szólnia: elmész hát, szolgám? Akkor szolgát állíts a helyedbe!” SÜTŐ András: Anyám könnyű álmot ígér. Bp., Akadémiai Kiadó, 1996. 85. – Mert a szerves műveltségben az „emberi életet nem szokás két semmi közötti rövid időbeli tüneménynek érezni. Egy létezés előtti létezés előzi meg, és egy létezés utáni létezés követi.” Mircea ELIADE: A szent és a profán. Bp., Európa Könyvkiadó, 1987. 139.
42 T. Á.: Szülőföldem. 237. – A néplélek és a „nép élete gazdag és széles, Isten és a csillagok éppen úgy élnek benne, mint a valóságos lények” (Beszélgetés Tamási Áronnal, a székely költővel, 1935). T. Á.: Emberi szavak. 25.
43 Uo. 190.
44 T. Á.: Virrasztás. 312.
45 Uo. 373. – Metaforikus nyelven: „Együtt a nemzet”: „a föld: az erdélyi föld”; „a gyökér”: „a történelem”; „a törzs”: „a magyar Nép”; „az ágazat pedig a törzs fölött maga az őrködő, tanult értelmiség; s az ifjúság a rügy” (Időszerű tanítás, 1940). Uo. 365.
46 T. Á.: Gondolat és árvaság. 484. – Egybecseng ez Németh László tézisével: „A dolgok rendje, hogy Bánk bán és Lúdas Matyi előtte járjanak Széchenyinek és Kossuthnak” (Új reformkor felé, 1928). NÉMETH László: Sorskérdések. Bp., Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989. 39.
47 T. Á.: Virrasztás. 408.
48 Ezerkilencszázötvenhat, te csillag – A forradalom és a szabadságharc olvasókönyve. Szerk. MEDVIGY Endre, POMOGÁTS Béla. Bp., Püski Kiadó, 1991. 116-118.
49 T. Á.: Gondolat és árvaság. 75.
50 CSOÓRI Sándor: Tenger és diólevél. Bp., Püski Kiadó, 1994. II. 787. – Amiként előtte, a harmincas évek végén Babits Mihály is fejtegette (A magyar jellemről, 1939): a magyar nem hódító jellem, hanem az önvédelme, a védekező identitása, s a sértésekkel és háborgatásokkal szembeni ellenállása bír kivételes, egész életét és irodalmát, kultúráját együtt mozgósító energiákkal; s ez az oka, hogy „nálunk a költészetnek oly sok köze van a politikához. Több, mint más népeknél, ahol a nemzeti cselekvés nem a megbolygatott benső, családi nyugalom védelme, hanem egy állandó, kifelé irányuló, harcos erő, nemzeti féltékenységeken, hatalomvágyon, akarhatnámságokon alapuló.” A magyarnak „minden lázadása tulajdonképp sérelmi politika volt. Mindig jogért és elvért lázadott, szabadságán is jogait értette, s történelme nem egy példát mutat, mikor nemcsak életének, hanem nemzete érdekeinek is, a közvetlen nemzeti haszonnak, elébe tette az elvet, a jogot.” BABITS Mihály: Esszék, tanulmányok. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978. II. 655., 659.
51 Még publicisztikájára is az „igazmondó komolyság és életszeretet”, „a legapróbb tényközlést is varázsos atmoszférával átszínező kifejezésmód” a jellemző; s az érett gondolkodót és közírót minősíti „a logikusan építkező értelmi rendszer is – melynek érveléséből nem hiányozhat a kollektív lelkület érzelmi reflexiósora vagy a személyesség hitelesítő ereje sem –, a kedélyes szemléletesség és a súlyos sorskérdéseket feszegető tételek megfogalmazásának egyensúlya.” VITÉZ Ferenc: Mindig az alkotó szellemnek van igaza – Szempontok és adalékok Tamási Áron publicisztikájának olvasásához. In: Uő: Angyalok a labirintusban. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2016. 331.
52 A fenomén marad nekem mindig... – Beszélgetés Tamási Áronról (1970; beszélgetőtárs: TÓBIÁS Áron). NÉMETH László: Utolsó széttekintés. Bp., Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980. 851–854.
Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.
