A szerző fényképét Czimbal Gyula készítette.

 

Pataky Adrienn

 

A kortárs magyar líra elmúlt évtizedének

biopoétikai irányáról

 

 

„Az ősesztétikum természeti-biológiai kapcsoltsága nyilvánvaló. A művészet biológiai kapcsoltsága – az már kemény dió.”

     Nemes Nagy Ágnes: Őshasonlatok (részlet)

 

A biopoétika (biopoetics) a biológia és az irodalomértelmezés viszonyának kifejező szóösszetétele – ez a biológiai, biopszichológiai, bioszociológiai ihletettségű poétika az irodalomtudomány és az irodalomkritika régi-új ágának tekinthető. Ahogy a poétika sem csak költészettant jelent, hanem tágabb értelemben a szépirodalom egészének elméletét, úgy a biopoétika is átfogó terminusként használható lírai, prózai, drámai művek esetén egyaránt. Ez a dolgozat elsősorban olyan – nem csak – költészeti példákat hoz az elmúlt bő évtized magyar irodalmából, amelyek értelmezhetők a biopoétika szemüvegén keresztül. Az első, elméleti alapokat összefoglaló rész arra szolgál, hogy meghatározza a kereteket, amelyek mentén érdemes arról gondolkodni, hogy mi a tétje a fiziológiai, a természeti vagy a poszthumán tendenciózusságának, hogy ez változást hozhat-e beszédmódban, és hogy közelebb kerülhetünk-e az ilyen szövegek által a(z emberi ön)megértéshez. Az ezt követő három, rövid fejezet példákat hoz és nézőpontokat kínál a szövegek esetleges későbbi mélyelemzéséhez.

 

I. Biopoétika

 

A biopoétika sokat merít a bioszemiotikából és a 20. század első felében élt Jakob von Uexküll észt-német biológus, „az ökológia atyja” elképzeléseiből.[1] Részben Andreas Weber biológus-filozófus is ezekből indul ki, akinek összefoglaló, Biopoetics című munkája 2016-ban jelent meg,[2] amelynek egyik alapvetése, hogy csak akkor érthetjük meg a valóságot és magunkat, ha megértjük a biológia költői dimenzióját. Francisco J. Varela neurobiológus és filozófus is Uexküllre épít, amikor kijelenti, hogy minden organizmus alapvetően az identitás konstituálásának folyamata,[3] vagyis nem stagnáló anyag, hanem rendszer, amely folyamatosan növekszik, alakul. A biopoétikával összefonódik az amerikai Frederick Turner költő és irodalomtudós neve is, aki biopoézisnek nevezi esztétikai téziseit, s aki az emberi agyműködéssel foglalkozik, például az időmértékes vers feldolgozásával.[4] A szlavista Brett Cooke-kal közösen szerkesztett könyve Biopoetics (1999) címen jelent meg. Szinte mindegyik szerző hangsúlyozza: az élet éppannyira szellemi, mint anyagi, (át)alakulásának eszméje saját, átfogó ontológiáját takarja.[5] A biopoétika tehát az élet felől közelít a szövegekhez, amelyek megértését (s általuk az emberi lét megértéséhez közelebb jutást) az a – triviálisnak tűnő – tudat segíti elő, hogy az ember éppúgy életben van, mint a világ minden egyes organizmusa. A természet erős önkifejező erő, kölcsönös transzformációk működtetik, s tulajdonképpen a natúra is költői térként írható le, amelynek önszerveződő működése sokat elárul az emberi viselkedés evolúciójáról is.

Már Goethe is írt – a növények működését, s azoknak az állatokra hatását vizsgáló természettudományos művében – A növények metamorfózisában (1790)[6] arról a máig ható problémáról, miszerint „sehol nem akarták elismerni, hogy tudomány és költészet összeegyeztethető lenne. Elfelejtették, hogy a tudomány a poézisből fejlődött ki, nem gondolnak rá, hogy idők múltán és változtán a kettő ismét békésen összetalálkozhat, magasabb szinten s közös előnyökre akár egyesülhet is.”[7]

A biopoétika kísérletet tesz arra, hogy produktívan tanulmányozza a művészetet (mind az alkotást, mind a befogadást) ért biológiai hatásokat. Az életet olyan metamorfózisnak tekinti, amelyben minden organizmus szerepet kap az identitást formáló folyamatokban. A költészetben mindez újszerű képalkotást, biológiai ritmust és organikus szövegszerveződést jelent, gyakori fiziológiai (testi), állati vagy növényi utalásokkal, struktúrákkal. Tehát nemcsak szimbólumként vagy díszletként jelenlévő természetről van szó. A korábbi – főként a modern, az esztétista és az alanyi – poétikákkal szemben a későmodern, tárgyias lírában és a kortárs irodalomban a natúra immár szervezőerőként is képes érvényesülni: a körforgást, az áthálózottságot és a differenciákkal szemben az azonosságokat felmutatva. Újfent felfedezett világtapasztalati tudás és annak új líranyelve szervezi ezeket a verseket az organikus élet főbb kérdései köré. Ez az irányultság visszanyúlni látszik az 19. század végi antinaturális fordulat elé – Kosztolányi Dezső Swinburne és Baudelaire nevéhez köti azt[8] –, illetve a még korábbi panteizmushoz, de meg is haladja ezeket, más szubjektumszemlélet és líranyelv társul a szerves élet ismételt előtérbe helyezéséhez. Az imént felvázolt tendenciából következik, hogy nemcsak a trópusok és lírai elemek vagy motívumok szintjén történő elemzés, de a természet(i élet) mélyebb megismerése is elősegítheti a szépirodalmi megértést. Hiszen az ember a nagyobb szintű rendszernek, a természetnek nem a szélén áll, hanem benne, mélyen összefonódva vele, az anyagi-szellemi-érzelmi cserefolyamatokban a humán és a nonhumán világ is részt vesz.

Németh Zoltán Biopoétika, genetikai líra című rövid esszéjében (2015) rámutat a biológia és az irodalom kapcsolódási pontjaira, arra, hogy a szöveg biológiája hogyan képes megváltoztatni az ember magáról alkotott (ön)képét.[9] Gottfried Bennt idézi,[10] akinek a gondolatai ugyan ellenpontként kerülnek a szövege elejére, mégis fontos előzmény a munkássága biológiai-irodalmi kontextusban. A magyar költészetben József Attila kései lírája vagy Szabó Lőrincé is ilyen: utóbbinál „az organikus élet jelentősége növekszik meg s tűnik föl olyan összefüggésekben, amelyek ismeretlenek voltak a magyar modernségben, de – a (más indíttatású) naturalizmus […] lezárultával és a korai Benn biológiai expresszionizmusát követően – az európai költészetben sem számítottak gyakorinak.” – írja Kulcsár Szabó Ernő.[11]

A biopoétika nemcsak azoknak a 20. századi, személyességtől eltávolodó poétikáknak (mint pl. Nemes Nagy Ágnesé) az interpretációja során hasznosítható, amelyekben erőteljes módszertani irány a természet, a biológia beemelése a művekbe. Ez a jelenség a kétezres évek magyar lírájában (és prózájában) reneszánszát éli, illetve újfajta, a magyar irodalomban korábban nem jellemző irányokat termel ki, összefonódva a testpoétikákkal, az animal studies-zal, a poszthumánnal vagy az antropocénnel.

 

II. Növény

„Mert hűségesek mindhalálig,

isteniek egyedűl a virágok,

egyszóval a növényi lét”

   Pilinszky János: Mi és a virágok (részlet)

 

Európában a természettudományokon, a botanikán túl (rendszerezés, orvosi felhasználás) leginkább a mitológia, a hitvilág, a vallás foglalkozott a növényekkel. Az emberek mindennapi életébe, képzeteibe beépülve például ókori istennők jelképeiként voltak ismertek a virágok, majd a kereszténység elterjedésével immár a liliom, a rózsa vagy a nőszirom Szűz Máriához kötődött. A középkorban a kert (Hortus conclusus) mint az udvari szerelem, a női szexualitás elkerített tere jelenik meg – de ehhez ugyanúgy kapcsolódik Mária felőli értelmezés is (a kert mintegy a szűz jézusszeretetének előképe). A kultúrtörténet során a növények különféle tulajdonságokkal, szimbolikával ruházódnak fel, a ciprus például az örök élet, a gránátalma a termékenység szimbóluma lesz. A botanika a 16. századtól újjáéled és rohamosan fejlődik, de a természettudományos kutatások mellett nem tűnnek el a növények szimbolikus vagy etimologizáló felhasználásai, interpretációi sem. Az egyik legszemléletesebb irodalmi példa Az eltűnt idő nyomában Swannjének titkos organikus/nyelvi kódja: a katléjázás (szeretkezés), amelynek ürügye a katléja-virág. A Cattlaya candida egy orchideafajta. Míg Kínában az orchidea a tisztaságnak, Európában inkább a szexualitásnak a jelképe: „Dioszkoridész még szerelmi ajzószerként is ajánlotta. Az orchis görögül herét is jelent. […][ugyanakkor a] kínai lán szó, ami az orchideát jelöli, illatos füvet is jelent. Eredetileg több virágosnövényfajt is jelölt, amelyeket fiataloknak adtak a rossz ellen védő amulettként.”[12] E kettősség rámutat arra, hogy kulturálisan és nyelvileg mennyire eltérő képzeteket társítunk egy-egy növényhez.

Másféle megvilágításba helyezi a növényeket a fitoszemiotika, illetve fitopoétikának megágyazó Graphs, Maps, Trees: Franco Morettinek, a Stanford irodalomtudósának a könyve.[13] Ez az általa kidolgozott distant reading fogalom jegyében a szövegek legtávolabbi olvasására, az absztrahálásra, a művek hálózatának felderítésére ad meghívást, mintái a természetből erednek. Fontos megemlíteni továbbá Stefano Mancuso, a Nemzetközi Növényi Neurobiológiai Laboratórium igazgatója nevét, aki szintén a természeti törvények más diszciplínákban való felhasználására buzdít, s akinek több munkája olvasható immár magyarul is a növényi intelligenciáról.[14] Nemrégiben jelent meg a témában hazánkban Daniel Chamovitz-nak, a Tel-avivi Egyetem Élettani Kara dékánjának ismeretterjesztő munkája is, továbbá Peter Wohlleben erdész és Fleur Daugey újságíró kötetei is lefordításra kerültek,[15] amiből érzékelhető az elmúlt évek élénk hazai érdeklődése – mind a laikusok, mind a kutatók részéről – a téma iránt.  Wohlleben Morettiéhez hasonló elképzelése szerint a gombahálózatok az „erdő internetje”.[16]

Lírailag az egyik legjelentősebb, a biopoétika számára termékeny életmű a ’45 utáni magyar irodalomból az intencionált tárgyiasságot biológiai kontextusban működtető Nemes Nagy költészete, akinél az állatok (ló, madár stb.) és a növények (fák, virágok stb.) transzcendentális-organikus szerepe nóvumként hat,[17] s a jelenség nemcsak önmagában izgalmas, hanem utóélete, tovább gyűrűzése miatt is. Az egyik legszemléletesebb példa éppen nem a lírából, hanem a prózából hozható. Szerényi Szabolcs Éhség című 2017-es (2018-ban újra kiadott) kötetében például úgy olvad össze az emberi test az állatival, illetve a növényivel, hogy az átalakulás végzetessé válik. A Cserje című szövegben a metamorfózis a főhős halálát okozza: a kis fácska (amely egyébként egy veszélyeztetett faj: kanári bűzfa – Anagyris latifolia), amit ő a bal vállába vájt sebbe ültetett, elkezdett gyökeret ereszteni, s végül ezek a gyökérszálak lehetetlenné tették a szervek működését, és a szívizom „az egész mellüregben burjánzó gyökérzet szorításában egyszerűen elgyengült, s megállt”.^[18] A növény legyőzte, behálózta tehát az emberi szervezetet, a humán létforma így ugyan megsemmisült, ám egy átmeneten keresztül utat engedett a vegetábilisnak, amely által tovább él. A bal oldal nemcsak a szív mint szerv oldala, a bal váll fájdalmát hagyományosan is a szívügyekhez kötik: a test itt érzett fájdalma nagy érzelmi válság, szakítás, gyász, csalódás hatása lehet.^[19] Az ide ültetett, illetve innen gyökeredző növény, fa pedig egyrészt a nyomasztó legyőzésre (a szubjektum eltörlésére) való vágyat, másrészt a terhek miatti túlélési kísérlet új lehetőségét – növényi metamorfózisát, újjászületési vágyát – jelentheti. Nemes Nagynál ezt ekképp találjuk meg az alábbi versrészletekben: „s kinyílik vállamon a szellem, / mint jóllakott virág.” (A női táj); „Amint lassan felült, balválla-tájt / egy teljes élet minden izma fájt.” (Lázár); „Tölgyfa nőtt / Vállamon / Húsom volt a földje telke / Mellkasomat átölelte / Gyökerével vérem merte / Úgy karózta két karom.” (A remete).

A fák és egyéb növények szerepe, emberi testtel való összefonódása produktív a magyar lírában, ilyen például Korpa Tamás Tömegjelenetek egy fatörzsben (2017) című verse, amelyben a lomb, törzs, recsegés, kéreg, koronatanúk kifejezések mind ezt erősítik (első sora: „a felpuffadt, striás, ablaktalan fatörzs”). Lanczkor Gábor Szőleit a gazda (2013) című versében pedig a lírai én önmagát hasonlítja a növényi testhez: „Metszeni magamat akartam […] lecsupaszítani / A levelehagyott venyigét a szikár tőkékről”.

A növényi biopoétika a közelmúlt verseskötetei közül például Závada Péterében (Roncs szélárnyékban) érvényesül: finoman mosódik egybe az erdő, az ember és az állat, nézőpontváltásai Szabó Lőrincéhez hasonlóan ugrálók, a külső táj gyakran interiorizálódik, majd azután ismét kilöki magából a lírai ént: „Földeríthetetlen erdők magasodnak / bennünk […] Amerre fordulunk, lassú növekedésű / mohák, erek ágvégződései / a tüdőlebenyekben.” (Madártávlat). Másutt: „Valaki fázik a fák testében. // Az éberség rugója összepréselődik / bennem, és nem akarom megvárni, / míg eredeti alakját visszanyeri.” (Fenyők).^[20] Az erdő mint a lélek ősi toposza – az emberi belső, az ismeretlen tudatalatti hálózatossága révén – vonzóvá és érdekessé válik, az erdőbe való belépés pedig határátlépő aktusként értelmezhető. Az erdőnek a belsőben felfedezése is ilyen: önismereti, beavató gesztus. Ahogy sok más irodalmi példában, az őserdő Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényében is a rejtett tudás, a „megközelíthetetlen csend”, a „néma bűvölet” szimbóluma, maga a „termékeny és rejtelmes élet roppant teste”.[21]

A gyógynövények is inspirálóan hatnak a kortárs irodalomra, Száz Pál Fűje sarjad mezőknek. Phytolegendárium (2017) című kötetében például kulcsfontosságúak, mindent áthálóznak, miközben életről-halálról, békéről-háborúról, családokról és politikai érákról olvasunk. A kötet felhívja a figyelmet az organikus élet ciklikusságára, amely az emberi létet is befolyásolja, s arra, hogy a növények okozhatnak halált és adhatnak életet egymásnak, ahogy az ember számára is szolgálhatnak gyógyírül, ugyanakkor halálos méregként is (pl. ilyen kettős növény az, amely „karácsonkor virágzik, vízkërësztre terëm, örök ződ, a fák tetejin nyől a fa ágábú, a fődbe ēszárod, vagy ha ēszárod a fa, amin terëm. Olyan, mind a Krisztusurunk. Szülőjjin nyőll, hirdeti a főtámodást.” – fagyöngy). A kötet összetett szövegei által az olvasó egyszerre vonódik be a néphagyomány évszak- és időszemléletébe, a biológiai (fitológiai) ismeretekbe és a keresztény vallásba, sajátos, ékezett nyelvezeten (tájnyelvi elemekkel és szlovakizmusokkal kevert magyar) keresztül. A hosszabb elbeszélések között egészen rövid, versszerű szövegek is vannak, de végig költői a nyelv, amit a szerző kialakít, líra és próza határán mozog. A kötet tárgymutatója lehetővé teszi a herbáriumként való használhatóságot is: a Füvekfák rengye betűrendben közli a különféle gyógynövények előfordulási helyét.[22]

Hasonló, ciklikus szemléletre épül például Hartay Csaba Nyúlzúg (2008) című kötete vagy Áfra János Rítusa (2017) is. Előbbi az időjárás, a napszakok és a természet változását mintegy háttérként használja a 21. századi ember tapasztalatának elbeszéléséhez, amely olykor magától értetődően beleérző, máskor elidegenített, ez a benne és rajta kívülállóság, annak oszcilláló mozgása érvényesül az alábbi részletekben: „Egyre gyengébben világít / A nyár kikapcsolt / Képernyője“ (Természetfilm); „Az erkélyről nézzük a napfelkeltét / Autónk tetején hópaplan“ (A táj termében); „Monogramot vések az élő fába / Valaki majd évek múlva / Gondolkodik a gyógyult betűkön“ (Gyógyult betűk).

 

III. Állat(i)

        „Az őz foga / embernél szebbre fáj. /Az őz foga / a nyelvre fáj.”

         Pollágh Péter: Kik vagyunk mi, hogy mindent értsünk? (részlet)

 

Áfra János Rítus című kötetének archaizáló nyelvezete és tematikája arra a hagyományra vezethető vissza, amely az ókori gyógyászati könyvektől a kolostori szerzőkön (pl. Hildegárd von Bingen) át a középkori, humanista, illetve barokk herbáriumokig (pl. Méliusz Juhász Péter, Bethlen Kata vagy Zay Anna) újraírja magát. Ezek állati, növényi és ásványi anyagok felhasználásával készült, valós tapasztalatokon és hatóanyagokon alapuló, akár ma is használható recepteket tartalmaztak, még ha ráolvasások, varázsigék és szakralitáson, hiten nyugvó életvezetési tanácsok is melléjük kerültek. A kötet mélyen a természetre, őselemekre, mágiákra, babonákra, transzcendenciára alapoz, de mégiscsak az ember, a szubjektum szempontja felől, omlása-épülése érdekében. Az animális és fiziológiai testleírások végig vonulnak a Rítuson, A félelemgyerek című versben például a madárléthez kötődő igék fejezik ki a szorongást: „és mélyre kúszik beléd, // le, a gyomor alá, mintha / a születésedtől ott fészkelne, / csak éppen most érkezik haza / fogai között a táplálékkal, / szertehullajtva beléd tollait, / és türelmetlen örömtől // széttárják szárnyaikat / odabent sipítozó kölykei.” Máskor a másik ember válik állativá: „Tekintetében semmi / emberi. Idegen, mégis úgy érzed, / ismerned kellene.” (Olvadás).[23] Ez a kötet hasonló kulturális tudásból táplálkozik, mint Mezei Gábor 2016-os Natúr öntvény című könyve, amely szintén a herbáriumok vagy bestiáriumok írásmódját idézően archaizáló, régi-új nyelvet teremt. Hibridjei a lét határvidékéről tudósítanak, monstrumai állati, növényi vagy ásványi létezőkből konstruálódnak meg, pl. „lábas, szárnyas, az ég lakója. fészket kedvvel rak a fák / magasába, tojásait megeszi. lába kemény, fás, nyaka / könnyen törik, inas szálkás […] húsa egyaránt melegítő / szárasztó. igen szomorító. mikor fő bő vizében, halkan, sósan sír.” (monstrum 3).

Ahogy fitoszemiotika, úgy zooszemiotika is létezik, utóbbi a magyar származású Thomas A. Sebeok nevéhez köthető, aki a szemiotikai jelenségeket az élő organizmusokra is érvényesnek tekintette – vitát kiváltva ezzel azok körében, akik szerint csupán a(z emberi) nyelv vizsgálható jelrendszerként –: „a szemiózis folyamata minden földi létforma meghatározó tulajdonsága” – írja.[24] Az elmúlt években felerősödött az animal studies és posthuman studies – Jacques Derrida, Giorgio Agamben és mások nyomán, hazánkban is szerveződtek konferenciák,[25] megjelentek tematikus lapszámok,[26] alakultak az állatokat a természettudományokon túli kontextusban kutató munkacsoportok.[27]

Az állatok jelenléte a művészetben, a kortárs irodalomban szerteágazó: a természetközeliség harmóniája, a babonák, a mítoszok, a totemizmus, a heraldika vagy akár a didaktikus állatmesék felől is megközelíthetők. Az állat-ember megkülönböztetés az ókor óta izgatja az emberiséget, Arisztotelész az embert például beszélni tudó állatként határozta meg (zóon logon ekhón). A köztudatban a tőle származó hierarchia terjedt el, az élőlények piramisában – Charles de Bovelles 16. század eleji munkájában – is ez érvényesül: alacsony fokra kerültek a növények, azoknál lejjebb csak a kövek vannak (Est), a növények élnek (Vivit), az állatok éreznek (Sentit), az emberek pedig értenek (Intelligit). Mára azonban sokat árnyalódott ez a felosztás, például nemcsak az állatok, de a növények érzelmeit is elkezdte tanulmányozni a természettudomány.[28]

Az elmúlt év(tized)ek magyar lírájában az állatok rendre egy-egy lírai pálya állandó résztvevői lettek, ilyen például a madár (Oravecz Imre, Tandori Dezső) vagy a róka (Parti Nagy Lajos, Pollágh Péter). Utóbbi Simon Márton 2018 őszén megjelent kötetének is központi alakja lett (Rókák esküvője). Ebben elsősorban a japán kultúra rókája (kicune) játszik szerepet, azonban a róka értelmezése is kultúránként eltérő. Míg Rómában tűzszellem, Perzsiában szent révész (a holtakat átsegíti a mennybe), az indiánoknál is isten, a Bibliában a gonosz jelképe, ahogy az európai irodalomban is legtöbbször ravaszság, alattomosság és képmutatás kötődik hozzá. Az ősi Kínában a róka (Huli jing) ezer évig él és kilenc farkat növeszt (a korai folklór alakja, Kumiho is kilencfarkú, női alakot öltő róka), különös érzéki csábításokra képes, egy kínai mítosz szerint pedig a rókák egy bizonyos kort elérve emberalakot öltve elpusztítják, aki beléjük szeret: így a rókák esküvője halálos nászként is értelmezhető; ugyanakkor boldog házasságot előidéző mítosz is kapcsolódik az állathoz. Talán a japánoknál övezi a kicunét a legtöbb mítosz, ember és állat metamorfózisával a középpontban – mint például Fudzsijama legendájában. Inari (a rizs kamija, vagyis védőistene) hátas állata is róka, egyes vidékeken maga a rizsistenség attribútuma, a nagylelkűség szimbóluma az állat, több japán ábrázolásnál a Paradicsom kulcsának őrzője. Jó és ártó erővel egyaránt rendelkezhető lélekhordozó, megbabonázó, szexuális és kreatív életenergiát mozgósító lény. A Köz című versben is szereplő gyöngy a kicunék általi megszállás (kicuneszuki) gyakori ábrázolása: kerek fehér gömb (mágikus ékszer, gyöngy) – amikor a róka nem emberi formában jelenik meg vagy egy kicune által megszállt testről van szó, ezt a fehér gömböt a szájában tartja, esetleg a farkán hordozza: „Ne haragudj, ideadnád azt a verebet? / Nem azt, a másikat. Köszönöm. / Semmi, csak lenyelem, és akkor / ő lesz bennem mától a lélek. […] Ez nem egy nyugtató a számban, / ez egy igazgyöngy.” (Köz).[29]

Ám az utóbbi időben még több szó esett a hibridekről és bizarr testkompozíciókról, e ponton citálható Bartók Imre prózája vagy Nemes Z. Márió lírája, akik posztantropológiai, a jövő fikciójában létesülő poszthumán testeket hoztak létre. A hús és a gépi világ összeolvadása érzékelhető Tóth Kinga lírájában is, s borgesi hibrid lények kelnek életre Németh Zoltán költészetében, aki 2016-os kötetében (Állati férj) emberi és állati tulajdonságok, testek elegyítésével hozza létre lényeit, s általuk teremti meg egyedi líranyelvét.[30] Ugyanis „[n]emcsak a nyári naplemente lehet lírai, de ember és barnamedve géneken átívelő szerelme is. Nemcsak egy emberpár, férfi és nő szerelme lehet szenvedélyes és reménytelen, de egy nősténybálna és egy férfi konstellációjáé is, nem beszélve a vakondpatkány és az ember végzetes kapcsolatáról.” – előlegzi meg Németh 2015-ben verseskötete témáit. A fentieken túl a kötet például az állati szenzibilitással kapcsolatos kérdéseket feszeget, illetve a zoofília és zooszexualitás kényes, nehezen kitapintható határait.[31]

A tengeri élőlények, halak is a kortárs irodalom „szereplői”, a már említett Éhség című Szerényi-kötetben az egyik főszereplő lassan hallá alakul át (Tenger), másutt a hal és az ember átjárhatósága tematizálódik (pl. „Elidegenít a folyó / Pedig halak / Élnek bennem // Iramlanak felfelé / S kinéznek a szemeimen“– Hartay Csaba: Halaim erőssége). 2017-ben kortárs költők egy csoportja létrehozta a Közös tenger elnevezésű rendezvénysorozatot. Az esteken vízzel és vízi élőlényekkel kapcsolatos versek hangoznak el Fenyvesi Orsolya, Izsó Zita, Nagy Hajnal Csilla, Simon Bettina és Terék Anna közreműködésével. Eleinte saját verseiket olvasták fel a szerzők, de immár más irodalmi, képző- vagy zeneművészeti alkotásokat is bevonnak.[32]

A bálnák különösen kitüntetett szerepbe kerültek az elmúlt évek lírájában (az állat-tematika szerteágazó volta miatt itt a rókán kívül csak ennek az élőlénynek a kiemelésére kerül sor). Talán azért, mert bár vízben élnek, melegvérűek, tüdővel lélegeznek és emlősök, közelebb állnak az emberhez, mint bármely más vízi élőlény. Ugyanakkor különlegesek nagy testfelületük, hangjuk („dallamuk“) és egyéb tulajdonságaik miatt is. A bálna vagy cet legalább a Biblia óta témája a szövegeknek, a magyar irodalomban korábban például Babits Mihály (Jónás könyve), Ady Endre (A nagy Cethalhoz) vagy Kálnoky László (Bálnák a parton) tette verstárgyává. 2017-ben két kötet is megjelent, amely címébe emeli az állatot: Zilahi Anna A bálna nem motívum című kötete, illetve Mesterházy Balázs Soha nem látott bálnák hangja című könyve, de a téma például Dunajcsik Mátyásnál („a bálnazsír remekül szigetel! [...] A hús már úgyis elfogyott a végén, / s a belső szerveket mindenki unja; / csak a szív dobog még a gépház mélyén: / meleg vizet pumpál az otthonokba.“ – A bálnaszív, 2016) vagy Tóth Kingánál („130-cal itt az idegpályakottán / szopránmezzoaltban vonulnak / a bálnák“ – Spoilerek XIII. Bluewhale, 2017) is szerepel. Talán azért annyira fájó a bálnák és az emberek viszonya, és talán azért válik Némethnél igazán felforgatóvá a bálna-ember szerelem textualizálása, mert ez az állat éppúgy emlős és intelligens (a kutatások szerint sokféle dallam kibocsátására is képes, ami miatt egyébként költészet-szimbólummá is válhatott), mint az ember, s mert fizikai nagysága és tömege ellenére kiszolgáltatott a pusztító emberiségnek: „[...] vaskampókkal húzták fel a nagy / Óceánjáróra, és röhögtek halott testéből /  Kilógó duzzadt péniszén az Európai Unió / Polgárai. A világ legdrágább terepjárójába / Kerül az acéllal lenyúzott péniszbőr” (A kékbálna – Balaenoptera Musculus). A vers váltogatja a szenvtelen beszédmódot a kutatói attitűddel (olykor mintha tengerbiológusok szakszerű, statisztikai adatokkal átitatott leírását olvasnánk), illetve a szerelmi hanggal, egyszerre szólal meg így a vers ökokritikaként, szerelmi líraként és biológiai útmutatóként, a különféle stilisztikai síkok kontrasztossá, hatásossá teszik a verset. A nyelv homonimiája itt is kijátszódik: „Amikor a nyelv elefántnagyságú / Akkor másfajta értelme van egy csóknak / A csillagos éjszakában.” Zilahi Annánál szintén az ökokritika és a nyelviség, a nyelvkeresés színrevitele dominál, A vehikulum kiüresítése szerint „[e]lgondolhatatlan, hogy az elgondolhatatlan lehetetlen […] A nyelvben, ebben a szomorú véredényben, / nem utazhatunk tovább”. A bálna központi állata az antropocentrizmus (s így az erőszak, a patriarchátus és a társadalom) kritikájának, az ökologikus gondolkodásnak. A bálna olykor a szabadság szimbólumakánt és biztonságot adó falként, máskor éppen a tehetetlenség trópusaként jelenik meg.

 

IV. Ember

 „A test a leleplezett, darabokra zúzott bizonyosság. Semmi sem isme­rősebb, semmi sem idegenebb nála a mi világunkban.”

                           Jean-Luc Nancy, Corpus (részlet)

 

Tandori Hashártyaszakadási elégiája ugyan a mára húsz éves A járóbeteg (1998) című kötetben jelent meg (tehát szigorúan véve nem tárgya e szöveg időintervallumának), mégis fontos előzménye az azt követő évek biológiai-testérzékelési poétikáinak (persze Tandoriénak pedig Kálnoky László lírája, főképp a Szanatóriumi elégia). Tandori lírájában a saját test reprezentációját az állatiénak a folytonos megírási kísérlete előzte meg (főleg: verebek), ám a ’90-es évek végi lírájának egyik kulcstapasztalata lett a saját testérzetnek, a betegségnek, a hipochondriának az ábrázolása.[33] Ez aztán – akár Tandoritól függetlenül – a kortárs líra általános tapasztalatává vált,[34] s nemcsak költészeti, hanem költészetértelmezői szinten is. A testről való beszéd, a test határai, fogyása, hízása, a betegségnarratívák, a testképzavarok, az abúzus mint lírai konstrukciók és értelmezői keretek: tért nyertek.

Tóth Krisztina Hányszor könyörögtem (Síró ponyva, 2004) című verse például a test megszégyenítését („Nekem te ne egyél kagylót, bazdmeg. / Van otthon tojás. Azt egyél. / Minek a fagyi, úgyis nagy a segged.”) és az ezt követő verbális abúzust viszi színre, amely egyes szavak visszafelé olvasási kényszere által válik hatásossá („Kelrevnogya. Nem szép halálnem. / Merev déleb.”). Ezzel ellentétben például Somogyi Aranka Testmértan című könyve (2016) a test hibáira rezignált hangon reflektál, például ekképp: „Ultrahang, hideg zselé a hasra, kap két papír- / törölközőt, matat vele. A teste kilóg a lepedő alól, a teste / általában lóg, félrenézek, ahogy lila karjára vissza- / tolom a takarót. Teste van, megértem, teste van / anyámnak.” (Évszakok). Még inkább tárgyilagos hangon, steril, ahumán szenvtelenséggel tudósít Krusovszky Dénes Szellős, árnyékos című szövegében a test eleven megnyúzásáról (A felesleges part, 2011), mintha (állat)orvosi-utasítást olvasnánk. A test bőre itt csak egy burok, amely fizikailag-fiziológiailag lehántható. Máshonnan nézve azonban börtön: a test olyan anyag, „amibe tetőtől talpig bele vagy varrva” (Áfra János: Fehér felejtés). Ez a testbe vetettség a 20. század végi és a kortárs líra számos pontján rokon gondolatra talál, álljon itt csak két-két példa: „Végtelenül únom szünetlen / zártságom egy férfi-testben” (Weöres Sándor: Nocturnum); „Hogy tudnám testem börtönét levetni?” (Faludy György: Michelangelo utolsó imája); „Ebből a rettentő zsákformájú testből nincs kiút” (Szijj Ferenc: Kenyércédulák / PÉNTEK); „Mert testben élni maga a halál” (Borbély Szilárd: Testben élni).

A test természetes, de ritkán szépirodalmi témaként funkcionáló állapotáról, a szülésről, az anyaságról és annak körülményeiről szól Polgár Anikó Régésznő körömcipőben (2009) című kötete, amely a görög mitológia alakjait jeleníti meg szemléletesen e kontextusban, a női test változásának biológiai pontosságú leírásaival, pl. „Mint az aranyér, lógnak ki fájón / a szavak. A szülés halogatása, // a félelem, a megduzzadt / mellek, a gyűrött bőr, a méhből // potyogó, kiszáradt vérrögök.” (Délosz). A testiség-érzékiség kontextusában fontos megemlíteni Takács Zsuzsa líráját is, főként A test imádása – India (2011) kötetet, amely így kezdődik: „Mikor már búcsúzóul szeretkeztek, / és nyitott szemmel figyelte a látványt, kéjesen meg-megvonaglott, eltorzult / az arca, szinte sikoltozott az aktus / gyönyörétől” (A test imádása). Éppúgy valós, fiziológiai állapotból indul ki Áfra Glaukómája (2012) vagy Horváth Veronika Minden átjárható (2017) című könyve is. Utóbbi az orvosi vizitek és testi tünetek szenvelgésmentes leírásaiból építi líraiságát, biológiai, állati-növényi háttérrel, pl. „krumplibogarak. sárga peték. / a levelek hátulján gallyakkal nyomom össze. / lepiszkálom a hemzsegő lárvákat is, / két bot közt fröccsen az undor. / pókok nyüzsögnek. ahogy a sokszor / nyolc apró láb beteríti a szálakat a hálón, / úgy terítik be tudatomat is / a peték meg a fészkek. // ovarium ciszta, kiterjedt gyulladás. / a baloldali tömlőt eltávolítják. // meztelen csigák, nyálkás, közszemlére bocsátott testek / jutnak eszembe, miközben / nyolc ember nézi azt a szervemet, / aminek csak latinul tudom elfogadható nevét. // sószóró van náluk. a csiga vagyok én.” (tapintásos vizsgálat). Ez a kórházlíra vagy betegség-költészet címszavakkal illethető poétika tetten érhető Szöllősi Mátyásnál (Aktív kórterem, 2010) vagy Szita Szilviánál (Gézlapok, 2017) is. De részint ide sorolható Tóth Kinga Holdvilágképűek című prózakötete is (2017), amely a betegségtudattal élő emberekkel, a betegség mint állandó állapot lehetőségeivel, azok analizálásával és elfogadási attitűdjével foglalkozik.

Ugyanakkor arra is találhatunk példákat, amikor a test átlagos működésének, mindennapjainak, puszta fiziológiai, mikroszkóp-élességű megfigyelése, leírása – olykor növényi vagy állati tulajdonságokkal jellemzése – történik, mint például Balaskó Ákos Tejsav (2018) című kötetében, amely fülszövege szerint „igazi szerves líra”.  Olykor érzelmi reakciók következményeképp: „egyre inkább alkalmazkodott a szeme / a tompa fényhez, a kényszeres / lesütésekről megdagadnak a pupillák. […] Annyi elég lesz, hogy az önutálat végleg / megkérgesedjen a bőrén” (Szürkület). Máskor a látás mint a másiknak, az emberi (női) test szépségének és mulandóságának tematizálása érhető tetten, izgalmas homonímiák és valóban szervesülő biológiai-fiziológiai trópusok által: „Érdessé száradt kódnyelv. […] Vetkőzni kezd, szemérmetlenül, engedi, / hogy végignyalja testét a lámpafény. […] a combfix mintát hagy a bőrön, / mint majd rajta a hámlásnak induló idő. […] Hogy a hajkefében egyre több / szalmaszőke végződésű szál marad. / A visszereket a lábán, egy ártér vízrajza. / Egészen más lesz, tudva, hogy / másnak e tájék semmit sem jelenthet.” (Szalmaszál). A kötet felhívja a figyelmet mind a fogyasztás, mind a környezetszennyezés, mind az emberi vagy éppen állati kiszolgáltatottság problémájára. Biopoétikai motivikája az organikus lét (emberi test, növény- és állatvilág), a légneműség (madár, repülés, szagok) és a fotográfia (tekintet, látás, perspektíva) fogalmai köré szerveződik: „A vándormadarak szeme mélyén, a retinák / kék fényre érzékeny csapsejtjei tövében van egy fehérje [...] a hullámfüggvények végletekbe omlanak össze, / homokká szemtengerfenéken. [...] a szárny ellenszegül az uralkodó széliránynak, / mert a hazaút nem arra van” (Honvágy).[35]

Ezekre a szövegekre érvényes az, amit Németh így határoz meg: az „önmagát testek színreviteleként elképzelő szöveg”.  Ha azonban csak tematika szintjén történne, nem feltételen volna működőképes, mert a „felforgató test számára felforgató nyelvet szükséges találni, bizarr nyelvi konstrukciókat”,[36]  tehát a líranyelv megújítására is szükség van. Ehhez inspirációt ad a biológia, a természeti szerveződések, struktúrák és a természetközeli-archaikus népek gondolkodásmódja.

 

V. Zárlat

 

Negyedik résztémaként felvethető volna még a tér és táj mint topográfiai-kartográfiai kiterjedés, amelynek az előző három fejezetben tárgyaltak részei lehetnek, átjárhatják azt, de a táj inkább mégis azoktól különálló biokontextusként (Umweltként) értelmezhető. Ez azonban ismét újabb tanulmány témája lehetne (például Oravecz Imre, Borbély Szilárd, Térey János műveiről vagy Kemény István 2018-as Nílusáról).[37]

A fentiekben tárgyaltakról elmondható, hogy a legizgalmasabbá akkor válik ez a tematikailag sokszínű, de biológiai ihletettségű szövegkorpusz, amikor a biosz mint élő szervesül a szövegekben, nemcsak az egyes darabok témáját, de struktúráját is adva, vagy amikor a nyelv a test protézisévé, kiterjesztésévé válik: „A test genetikájának a nyelv genetikájában kell reprezentálódnia, vagy fordítva” – írja Németh Zoltán.[38] Zárásul álljon itt egy olyan rövid, hétsoros vers, amely Németh írása előtt született, és ugyan nem felforgató testeket tematizál, mégis, éppen egyszerűségével és pontosságával fogja össze hatásosan ember-állat-növény hármasát, mint a természet egészét, s rákérdez az emberi felelősségre, tudatra, kommunikációra, nyelvre, Pollágh Péter Fogalom (2005) című kötetéből: „Kerek az erdő, / mint a fájdalom, / s az ember fáj az őznek. // Az őz foga / embernél szebbre fáj. /Az őz foga / a nyelvre fáj.” (Kik vagyunk mi, hogy mindent értsünk?).[39]