Esszék, tanulmányok

 

 szekely_janos.jpg
Székely János

 

Szász László

 

Székely János,

a konzervatív/”posztmodern” prózaíró

 

Ha Székely János prózájának azokat a sajátosságait kellene feltárnom, amelyek egyedivé, minden más kortársától megkülönböztethetővé teszik őt, szócikkszerű tömörséggel így foglalhatnám össze.

Jóllehet pontosan tudja, mi fán terem a klasszikus, fordulópontos, végpontra kihegyezett novella, melyet Boccacciótól eredeztetünk, a legjobb, sajátosan Székely János-inak tekinthető elbeszélésekből épp ezek az ismérvek hiányoznak. Legjellegzetesebb műfaja: az esszépróza. Történeteinek feszültségét nem a kaland teremti meg, hanem az összetéveszthetetlen szerzői hang, az eseményeket bölcseleti-etikai szférába emelő interpretáció.  Ha a kaland pörgése hiányzik, következésképpen cselekvő, vagy legalább törekvő szereplői sincsenek: nem ők cselekszenek, hanem velük mintegy megesnek az események, pusztán elszenvedik a történelmet csináló emberek munkálkodásának következményeit. (Megkísérelt színtiszta kalandos novellát, krimiszerű történetet írni – mint látni fogjuk, sikertelenül.) Valamely alkotáslélektani titokzatossággal ebből az alkati „hiányosságából” eredeztethető, hogy – történelmi drámáitól eltérően – nem a kitaláció, a fikcionáltság, nem az írói lelemény teremti meg az alaptörténetet, hanem maga az ellenőrizhető valóság. És az ily módon megrajzolt, létező személyeknek és eseményeknek még sincs semmi közük az irodalmi szociográfiához, a tényirodalomnak ahhoz a vonulatához, melyet Magyarországon a harmincas évektől a népi írók, Erdélyben 1970-től Sütő András munkássága emelt be az európai értékrendbe. Alakjai olyannyira jellegzetes megtestesítői egy-egy jellemtípusnak és adott helyzetekben érvényesülő szerepeknek, hogy az olvasók gyakorta ismerőseikkel azonosították őket. Az elbeszéléseknek azonban különleges értéke, hogy éppenséggel a tipikus, de tabunak számító társadalmi kérdéseket és a válaszként felmutatott viselkedésmintákat ismeri fel szerzőjük, majd addig forgatja, bonyolítja a valóságot, mígnem a szereplők megoldhatatlan konfliktushelyzetekbe keverednek; s bebizonyosodik, hogy a társadalmi lét (úgymint a háborúk, a kommunizmus, a kapitalizmus vagy bármi más, ember teremtette formáció) nem kegyelmez. Az egyén számára nincs kiút, és íme, megszületik az erdélyi magyar abszurd a legkonzervatívabb író tollából. Ugyanis nem a Székely János-i elbeszélés poétikai-stilisztikai formateremtő intenciója abszurd, hanem az az antik, sztoikus filozófiától, Kanttól, Hegeltől, Heideggertől, Camus-től eredeztetett felismerés, miszerint az egyén cselekvés által nem szegülhet szembe a mindig erőszakos hatalommal, ellenben puszta gondolkodás útján megvalósíthatja a maga belső szabadságát.

Egyszóval, az elbeszélés izgalmasságát maga a stílus, jobbára az eseményeket kísérő szerzői morfondírozás valósítja meg, mégpedig egy sajátos logikai eljárás eredményeként, jelesül: mindennapi életünket olyannyira szorongatják az ellentmondások, a racionális gondolkodással könnyen leleplezhető képtelenségek, hogy azok beépültek a viselkedésünkbe. Az ésszerűséget közvetítő tudatunk érzékeli a hétköznapok természetes logikáját, a világ fejlődésének következményeként azonban az emberi kapcsolatháló egyre bonyolultabbá válik, a társas viselkedés tehát nem a természetes racionalitást követi, hanem a lét paradox voltához ugazodik. Az írónak csupán rá kell mutatni a valóság paradoxonjaira: előttünk áll az egzisztencializmussal rokon romániai magyar abszurd és esszépróza.

Genezisét megkísérlem szövegszerűségében is felismerni és időben tetten érni, tudniillik a Székely János-i próza modalitását elsősorban az elhatárolódás jellemzi, elhatárolódás mindenféle izmustól, legfőképpen az avantgárd huncutságaitól. Elragadtatást és indulatos vitákat, ideológiai-politikai megrovást egyaránt kiváltó verses kötetek sora után jelent meg a Gyermekkorom ösvényei (1967), s mint megvallja, „nem becsvágyam remekművet írni”. Ma már gyanítjuk, az írók számára kötelező hazafias riport penzumát teljesítette; a szocialista kultúrpolitikának ezt a kényszerműfaját töltötte fel a szöveg magasabb, metaforikus szintjén olyan nyelvi játékossággal, a paradoxonok bizarr logikájával, mely a felszíni tájleírásnál magasabb rendű összefüggésekre mutat. Szülővárosa, Torda szellemiségét játékos humorral jellemzi. „Apám… nem messzire az Aranyos hídjától, még látta azt a mederbe cövekelt táblácskát, amelyen a következő szöveg állott:

Amikor ez a tábla nem látszik,

akkor árvíz van.”

Maradéktalan szituációs analógiája ez a felirat a leggyakoribb hétköznapi tréfás nyelvi játékoknak, a kirándulásvezetők vagy a terembe belépő tanárok efféle hangulatkeltő toposzaira emlékeztet: „Jelentkezzen, aki hiányzik!” A kétféle beszédhelyzet abban különbözik, hogy míg a tanár eleve humorosnak szánta a megjegyzést, addig a riportkönyvben idézett kijelentés közömbös hangulatú hivatalos közlemény, éppenséggel a szövegkörnyezetbe ágyazva, a szerző stílusával felruházva lesz humorossá, a helyzet paradox voltának kiemelése által.

A másik, ugyancsak a hétköznapi nyelvhasználatból kölcsönzött nyelvi képtelenség már-már bölcseleti magyarázatát adja annak a módszernek, ahogyan akár a nyelvben rejlő kifejezőerővel megvalósítható a logikus gondolkodás eltérítése. Ha efféle kijelentést teszek, például: ’Paptamási vizet iszom, és nincsen semmi bajom tőle’, ez egy közömbös észrevétel, tegyük föl, kávézgatás közben. Ha a megállapítás szavait így módosítom: ’Amióta paptamási vizet iszom, nincsen semmi bajom’ – ezzel már bizonyosfajta értékítéletet, de logikailag ugyancsak egyértelmű megállapítást teszek. Ha azonban az azonos szavakból összeállított kétféle kijelentést sajátos logikával eggyé olvasztom, olyanfajta hangzatos kijelentést kapok, amely teljesen elveszítette az értelmét, viszont az emberek manipulálására alkalmas:

„Amióta paptamási vizet iszom,

nincsen semmi bajom tőle.”

Egyetlen apró, alig észlelhető nyelvi elem hozzátoldása, íme, talán közelebb visz a világ ésszerűtlenségét firtató esszépróza stilisztikai-retorikai-logikai genezisének felismeréséhez.

*

 

A stílus meghittsége, az olvasót folyton megszólító beszédmód következő prózai művének, a Soó Péter bánatának is meghatározó ismérve, ám alapvető változás következik be a történet világképében.[1] Tematikailag semmi újdonságot nem jelentene a főszereplő ikerpár sorsának ábrázolása, hiszen a doppelgängertoposznak a világirodalomban számtalan variánsával találkozunk – az ószövetségi teremtéstörténet testvérharcától kezdve (Ábel és Káin, Jákob és Ézsau) Az elcserélt fejek Th. Mann által ábrázolt mítoszinterpretációján keresztül Babits A gólykalifájáig. Eredetivé az teszi, hogy az ikersors útvonalát a címadó szereplő, Péter beszéli el, kettőjük gyerekkori neveltetésétől kezdve; mígnem egy teljes iskolai közösséggel együtt zuhannak bele a háború borzalmaiba. Az állandó életveszély közepette derül ki, hogy a puszta túlélésért folytatott küzdelem során megváltoznak az emberek (jelen esetben az ikrek) béke idején kialakított szerepei: a korábban elkényeztetett, törékeny és önző Pál teljességgel a közösség szolgálatába állítja kreativitását, a puszta fizikumával hatalmat gyakorló Péter viszont mintegy szellemibbé, intellektuális lénnyé szelídül – valamiféle mítoszi metamorfózis sejtelmességével. A háború egy vészes pillanatában a szecessziós-szimbolista mesenovellákra emlékeztető szürrealisztikus fordulat következik be, mégpedig a felnőtt elbeszélő tudatában: tudniillik azt a serdülőt idézi meg, akivel a háborús körülményekre jellemző botrány esett meg; puskalövés, baleset, sérülés, végül emlékezettorzulás. Ettől kezdve nem tudni, mi a valóság és mi a fantázia szüleménye, az ikrek közül egyik meghal, a másik emlékezik?, avagy fordítva – Péter és Pál alakja felcserélődik, azután összemosódik, végül teljes identitászavar következik be, és csupán Péter, az elbeszélő marad, a teremtésmítosz testvérharcának szimbólumaként egymaga, azzal a golyónyommal a hátában, mely emlékezete szerint Pált pusztította el.

Székely János prózája tulajdonképpen az életmű egészét tekintve is a fenti gondolat nyomvonalán halad: Miként lehetséges a 2. világháborúhoz, majd a kommunista diktatúrákhoz hasonló iszonyatos embertelenség közepette mégis a keresztény–európai kultúrkörben kialakított értékrend szerint élni? A Soó Péter bánatában apró emberi gesztusok utalnak a megőrizhető humanizmusra (csupán egy, de erőteljesen sugallatos példa): a kamaszfiúnak azért támad múlhatatlan lelkifurdalása, mert szerelmi féltékenységből enyhén bokán rúgott egy beteges testű törpét – miközben emberek millióit pusztította körötte az emberek háborúja, lélek nélkül. A soron következő kisregény, Az árnyék, látszólag mintha eltérülne a székelyi gondolat eme főcsapásától: ha a korábbi történetben a jelenetek metaforizációja mutat a hagyományos értékrend pusztulására, emitt viszont egy klasszikus irodalmi allegória válik társadalmi szokásjogok szimbólumává. Chamisso romantikus-jelképes történetét, az árnyékát anyagi biztonságért eladó Peter Schlemihl sorsát[2] a másik oldaláról vizsgálja meg. Ha az árnyék nélküli embert a társadalom kitaszítja magából, mi történhet az embertől függetlenedett árnyékkal? A szerző életművének világképét mindvégig meghatározó motívuma, a szabadságfogalom különös kontextusba kerül itt. Schlemihl (a Chamisso regényében elorzott) árnyékát Székely történetében, egy nagytakarítás során, kidobják a pokolból, és kiderül: az árnyék sem létezhet a hozzá tartozó emberi társ nélkül. Természetszerűen próbálkozik egy-egy személyhez csatlakozni, hozzátartozónak tűnni végleges jelleggel – véglegesség helyett végzetesség lesz mindannyiuk sorsa: a szokásjog törvényei szerint élő emberi közösség mindenkit kivet magából, pusztulásba taszít, akinek akár csupán az árnyéka eltér a szabályostól. Vagyis az egyén oly sokat hangoztatott szabadságigénye érvénytelenné válik abban a pillanatban, amint ez a szabadság a sokszor elutasított közösségen kívül valósul meg. Ennél is tragikusabb az a látványszerűségében is szimbolikus helyzet, miszerint az árnyék akár teljesen feladná szabadságigényét azért, hogy alávesse magát egy társnak; teszi ezt az emberek iránti szeretetből, mivel azonban küllemében eltér az emberi átlagtól, éppenséggel szeretetével taszítja pusztulásba épp azokat, akiket szeret.

A fentebb megidézett két nagy elbeszélésben érzékelhető domináns humanista fogalom nyilvánvalóan rokonságot mutat a kereszténység szeretetfogalmával, pontosabban annak, amit Jézus önkéntesszeretet-parancsa közvetít az emberiség számára, mintegy hiányát és e hiány következményeit, negatívját tárja fel. A szeretetvágynak ehhez hasonló értelmű ábrázolásával indul A nyugati hadtest első darabja is, majd a történetek egymásba kapcsolódása során tanúi leszünk, miként alakul át fokozatosan ez a – „pogány” humanisták és istenhivők által egyaránt vallott – érzés valami megfoghatóbb, szilárdabb példázattá. Amint a többé-kevésbé szabadságelvű civil világból átlépünk a katonaság (vagy bármiféle diktatúra) szervezettebb keretei közé, valami sokkal inkább „mérhető”, a felelősség, a kanti értelemben vett jóakarat veszi át a szeretet funkcióját. „A hajlandóságból fakadó szeretetet ugyanis nem lehet megparancsolni – állítja Székely kedvenc filozófusa, Kant –; egyedül a kötelességből fakadó jócselekedetet lehet”, és ennek a bölcseleti megfontolásnak a jegyében bontakoznak ki a sorjázó történetek. Mintha Kosztolányi Esti Kornéljának különös kompozíciós elve ismétlődne, természetesen más korban és környezetben, ezért teljesen eredeti alkotói invencióval.

A nyugati hadtest (az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom e remekműve) történetei[3] oly módon szerveződnek egységes szöveggé, egyetlen nagy elbeszéléssé, hogy miközben egyenként is lenyűgöző és megrázó írások, összhatásukban valamely sajátosan árnyalt erkölcsi világrend, egy különös kozmogónia ábrázolását valósítják meg; három jelentésréteg összefonódása által. Az alap elvileg a keresztény-európai kultúra, amelynek meg kellene határoznia egész életvitelünket, ám (korábbi művei is sugalmazták) a „valódi világ” egész története ennek pusztításáról szól. Egyik oldalról – s ez is egy világréteg – a mindenkor létező (szimbolikusan kiterjesztett jelentésű) katonaság a rendezőelve, mely a félelemből teremt fegyelmet és hierarchiát. „A hadsereg: engedetlenségre hajlamos egyének olyan különös szervezete, amely fegyverrel kényszeríti engedelmességre magamagát” – hangzik az Emberbarátok egyik konklúziója. Másik oldalról pusztít maga a létező szocializmus, illetve bármely, totalitárius vezetési elvek alapján működő társadalom; ami ugyan – a cenzúra okán – nem fogalmazódhat meg explicit módon, ám háttérmozzanatként, az alkotás jelen idejének érzékelése által, egyszerre a katonaság és a civil kereszténység ellenpontjaként lesz valóságossá a történetekben. Majd csak 1990-ben írhatja le a nyilvánosság számára, a sajtóban Székely János: „A kommunizmus a kereszténység utolsó (önfelszámoló) eretneksége.” Az életmű egészét átható intellektuális feszültséget (mint láttuk, Péter és Pál, az árnyék és gazdája ellentétező-kiegészítő párosításában) maga a lét természetéből fakadó dichotómia hozza létre; A nyugati hadtestben úgy, hogy az elbeszélt történetek párdarabokba rendeződnek, legjellemzőbb módon a felelősség és engedelmesség fogalomköre alapján. A világ ellentmondásait legmegrázóbb erővel egymásra villogtatja két palinodikus novella: az Emberbarátok és A kutyás német. A hétköznapjainkból (és az életműben a tordai nyelvi példák alapján már) jól ismert logikai bukfencekre épülnek a valóságos történetek. Az előbbiben „mindössze” annyi történik, hogy egy főhadnagy, aki a civil életben a légynek sem ártó humanista tanárember, a háború s a hadsereg kételkedést nem ismerő törvényei alapján kénytelen saját kezűleg főbe lőni szökéssel próbálkozó barátját/tanítványát; ha ezt ő nem teszi meg, a németek büntetnek, majd tizedelnek, kivégzik a teljes magyar szakaszt: tehát nagyon sok bajtársa életét menti meg. A történet ellendarabjában egy hivatásos német tiszt, aki botorkáló, kiéheztetett civil foglyokat kísér heteken keresztül, habozás, érzelmi „megingás” nélkül azonnal megöl bárkit, aki fáradtság okán kiáll a sorból, megpihenni (jóllehet sokan túlélhették volna): lő, mert ez a parancsa. Később, a béke polgáribb ítélőszéke előtt a humanista tanár és a hivatásos gyilkos egyképpen bűnösnek minősül. A törvény nem ismeri az erkölcsöt, sem a szeretetet. Ismét a merev képlet: nem az irodalmi mű, hanem a sors logikája abszurd. A fegyverek kényszerítő erejével időlegesen parancsvégrehajtó katonává torzított tanárember ellentmondásosságában kibogozhatatlanul bonyolult szerepkörbe, a bűnös és az áldozat együttható és meghasadt állapotába került: kritikus történelmi helyzetekben a jellegadó, körülhatárolható európai keresztény/humanista erkölcsi kategóriák érvényüket vesztik.

Úgy tűnhet, a cenzúra miatt Székely János a maga valóságos jelen idejének abszurditását elsősorban a történelmi tapasztalatokból vagy irodalmi előzményekből elvont modellekkel tudta szemléltetni. Mi, erdélyi olvasók később, csak a rendszerváltás után tudtuk meg, hogy időközben világra jött a világból hiányzó mű (amely konkrétan az akkori jelenünkre reflektált), csak hát éppen mi, akiknek szólt, nem olvashattuk. Lengyel Balázs Budapesten, 1988-ban egy 1983-as keltezésű, névtelen kéziratot kapott. Miután befejezte az olvasását, lenyűgözve kiáltott fel: „Hiszen ez remekmű.” Majd évekkel később, elmélyült elemzések után: „Ha nem magyar író írja, világhírű. Olyan, mint az Állatfarm, vagy az 1984.” A különös alkotást, a szerző Székely János védelmében, példátlan módon, névtelenül jelentették meg, itt és a későbbi kötetekben is A másik torony címmel. A kutatónak ebben az esetben szerencséje van, mert a szerző a szöveg variánsait nem semmisítette meg, és különböző címekkel ellátva nyomon követhető a téma első megfogalmazásától a megvalósult remekműig. Íme tehát Székely kísérlete a „hagyományos” regényformával: A torony (című variáns) témájának első kidolgozása krimiszerű, kalandos társadalomrajz, és épp azt nem sikerül benne az ábrázolás magas szintjén megvalósítani, ami az eredendő írói szándék. Jelesül: egy hegy tetején, jóformán a semmiben, épül egy monumentális torony, az emberi történelemben folyton megjelenő mindenféle diktatúrák hatalomvágyának fallikus szimbóluma. Az újraírások során formálódik valódi esztétikai telítettségű szöveggé, azáltal, hogy az elbeszélés az esszé intellektuálisabb hangnemében kezd szólni: „Az irodalom – már amit én annak hiszek – természeténél fogva körülhatárolt, teljes világot, zárt modellt teremt…: a végtelen sehogy sem beszélhető el” – építi be a történet szövetébe magának az alkotási folyamatnak a működési elvét is. Ily módon létre jön egy epikai törzsanyagot hordozó esszéparabola, amely egyszerre ismerhető fel úgy mint a mi Hargitánk, a Fudzsijáma, Izland vagy Celebes, és egyszerre idézi meg az emberiség emlékezeteként Uruk várától és Bábel tornyától kezdve, a világirodalom valamennyi hatalmas, szörnyű véráldozattal emelt, szimbolikus kőmonumentumát. Miközben itt a történet fővonulatában igazi, pompás nemzeti hagyományokban dúskáló, falusi népről van szó, amely azután a „fejlődés” eredményeként véglegesen elveszíti ősi művészeti és ugyancsak évszázadok során átörökített erkölcsi értékeit. Talán hihetetlenül hangzik, a „konzervatív író” közkedvelt jelentésére gondolva: fura módon posztmodern, intertextuálisan is többszörösen rétegzett szövegformába, és abszurd életérzésbe fordul ez a „különös, gonosz történet”, jószerint a szerző szándéka ellenére, amiként a tordai népi logika paradoxonjai sem rosszhiszeműségből rögzültek a közösségi emlékezetben.

*

Az lehet még kérdés: a magyar irodalom legalábbis kétfelé szakadt, de kétségtelenül folyamatosan változó kanonizációjában miként tudjuk elhelyezni Székely János életművét egészében, esetünkben legalább ezt az esszéprózáját. Évtizedekkel ezelőtt olyasféle megállapítást tettem, miszerint az erdélyi faluábrázoló irodalom alakulásívét tekintve, Sütő András, az Anyám könnyű álmot ígér című, műfajok egész sorába beskatulyázni próbált remekében megvalósította a hagyomány esztétikailag magas szintű megújítását, s műve nemcsak revelációnak, de irodalomtörténeti fordulópontnak is látszott ugyan, ám az új szándék mégsem lelt hasonló színvonalú folytatásra. Utóbb, a rejtekező művek ismeretében, talán újra kellene értékelnem korábbi véleményemet: A másik torony, a maga faluszociográfiát mímelő stilisztikai gesztusaival és a hagyományos falusi életforma felszámolásának tragikus-bizarr érzékeltetésével, minden jel szerint Sütő – alapvetően mégiscsak szociográfiai ihletettségű – művének továbbgondolása, de egyben palinódiája és irodalmi disputációja lett volna. Ha akkoriban lett volna mód valódi, nyílt vitára.



[1] Kronológiai értelemben Székely János prózastílusának és –koncepciójának alakulását szinte lehetetlen nyomon követni, minthogy művei – a viszontagságos korszakban – bő évtizednyi késéssel jelenhettek meg, s mégcsak nem is a keletkezésük sorrendjében. A Soó Péter bánata például 1957-ben készült el, de tizenkét év múlva adták ki, nem csupán megváltozott társadalmi-politikai környezetben, de már más irányba kanyarodó életmű-kontextusban is.
[2] Albert von Chamisso: Peter Schlemihls wunderbare Geschichte (1814)
[3] A marosvásárhelyi Igaz Szó egymást rendszertelenül követő számaiban, 1977-78-ban jelentek meg az egyes darabok, és csak évek múlva, kötetbe szerkesztve vált láthatóvá a kompozíció lenyűgöző összhatása.

 

Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.


Főoldal

2019. február 04.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Géczi János verseiSzálinger Balázs: Lispeszentadorján, prémium eseményekSzondy György verseiMohácsi Balázs versei
Prózák
Kései házasságHaász János: Apa csak egy voltCsabai László: HármanPapírváros-szilánkok
Kritikák
Túl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjérőlAz árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondatait
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA