Bertha Zoltán
„Csakis ott van szükség mentségre,
ahol nincs mentség”
Közelítések Székely János világához
Székely János emberi-művészi rangját a páratlanul tiszta és veretes írásművészet, s a belőle sugárzó gondolati erő mellett a lenyűgöző etikai tartás és morális érzékenység is vitathatatlanul emeli. A háború után induló erdélyi magyar írónemzedékben ő egyike azoknak, akiket a diktatúrában megtestesülő baloldali utópia időlegesen sem tudott eszmei-ideológiai vonzásával befolyásolni. Öntörvényű világában így már kezdettől a lélekfilozófia, a morálbölcselet, a társadalomontológia végső kérdései nyilatkoztak meg: illúziótlanul keserű és gyökeres felismerésekkel személyiség és hatalom, kiszolgáltatottság és uralkodás, élet és pusztulás viszonylatait illetően. S példaállító (és kortalanul hagyományosnak ható) esztétikai modernség révén: főként a kristályossá csiszolt létértelmező líra, próza, esszé, s az abszurd, a mitizáló-metafizikus elbeszélés nyelvén. Minden műnemben kiemelkedőt teremtve. Cs. Szabó László az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemen (már 1960-ban, az észak-olaszországi Bolzanóban) mint Babits és Kosztolányi kései utódját köszöntötte őt (Arday Géza idézi ezt fel legutóbb), s aztán pedig Kányádi Sándor így méltatta a modern klasszikussá vált nagy írót: „lehet, hogy volt jelentősebb költője ennek az irodalomnak, lehet, hogy volt jelentősebb drámaírója, az is lehet, hogy volt jelentősebb esszéírója ennek a nemzedéknek, vagy jelentősebb prózaírója, de olyan alkotója nem volt ennek a szűkebb magyar irodalomnak, amelyik mind a négyben ilyen jelentőset és ilyen súlyosat alkotott volna, és aki ilyen komoly életművet tett volna le az asztalra.”
Egyedül – Székely János emlékezete: ezen a címen jelent meg 1999-ben Dávid Gyula és Szász László szerkesztésében az életművet értékelő tanulmányok gyűjteménye. Olyan úgynevezhető erős olvasatokat tartalmaz ez (Gáll Ernőtől, Láng Gusztávtól, Kántor Lajostól, Gálfalvi Györgytől, Mózes Attilától, Markó Bélától, Egyed Pétertől, Szakolczay Lajostól és sokan másoktól), amelyek valóban erőteljesen hatottak a további szakírók véleményalkotására. Éger Veronika Székely János történelmi drámái (2001) című rövidebb értekező kötete mellett az ezredforduló azután két mértékadó monografikus összegző munkával is megörvendeztetett. Szász László nagyigényű könyve (Egy szerencsés kelet-európai – Székely János, 2000) rendkívüli szellemtörténeti és kontextuális gazdagsággal tárja fel egy egész korszak különféle erdélyi írói, értelmiségi magatartásformáit, főként három kiemelkedő egyéniség (Székely János, Sütő András, Páskándi Géza) szerepvállalásainak összehasonlításával, illetve mélyreható társadalomfilozófiai, lételméleti, szociológiai összefüggések megvilágításával (Kanttól, Nietzschétől Freudig, Musiltól Böllig, Goldingig, Illyéstől Ottlikig és tovább is nyitva a vizsgálódások szemhatárát). A meghökkentő eszmei rokonságban is nyilvánvaló többféleség jól megfigyelhető például a szinte azonos tematikát feldolgozó és lényegében egy időben keletkező (sőt egyező című!) Páskándi- – Vak Béla király (az Árpád-házi triptichon része) – és Székely-darabban (Vak Béla király); egyfelől a „krónikás színjáték” csaknem epikus oldottsága, másfelől a képletsűrítő tömörség, a nyelvhasználati-dramaturgiai lényegretörés előadásmódbeli szikársága. Elek Tibor két kiadást is megért monográfiája (Székely János, 2001; 2011) pedig úgy nyújt összefoglaló képet az író munkásságáról, hogy benne például a színművek számára is mintegy igazságot szolgáltat: merthogy az olykor túlságosan vagy akár anakronisztikusan gondolati, „hitvitázó” daraboknak, tézisszerű eszme- vagy könyvdrámáknak tartott alkotásokról pontosan állapítja meg, hogy ezek a művek „egyetemes érvényű tendenciák és a drámaforma átalakulásával számoló világirodalmi törekvések összefüggésrendjébe” helyezhetők, s „éppúgy kísérletek a modern életérzésnek a drámai formában való korszerű kifejezésére, mint a kortárs világirodalmi drámák.” Ugyanis az esetleg kevéssé akciódús színpadi jelenetek az áramló vagy szikrázva csillogó gondolati árnyalatok és fordulatok lenyűgöző intenzitásával, s a létfontosságú sorskérdéseket különlegesen felhevítő dramatikus izzással telítődnek. A modern korban bekövetkező viharos műfaji átalakulások folytán a konfliktusok, a megoldhatatlan dilemmák visszahúzódása a cselekvésképtelenségbe (vagy egyáltalán a folytonos válságban vergődő személyiség beltereibe), a monoszituációk kibontakozása: talán mind az antik, platóni dialógusoktól az abszurd drámáig, a pszicho-drámától a monodrámáig és tovább zajló folyamatok eredménye. Az irodalmi és a filozófiai szövegformálás elválaszthatatlansága, a lírai és epikai, sőt esszészerű elemek összeolvadása: nemcsak a merev poétikai határokat oldja fel, hanem a legtágabb régi-új (mitikus, metafizikai, misztériumszerű, létbölcseleti) szemléleti övezeteket is átfoghatja. Székely János egyáltalán nem szűkítő, hanem horizonttágító szépirodalmi teljesítménye indokoltan viszonyítható Kafka, Camus, Orwell, Dürrenmatt és mások világirodalmi mintáihoz. Az „anti-hősök” eszményítő klasszicizálás nélkül, a vívódás (a „profán passió”) megvilágított bensőségében is életes, eleven erkölcsi példákká növekedhetnek – mert e műveket az „értékelméleti nihilizmus helyett mégis az értékállítás morálja jellemzi” csakugyan.
Székely János lírájában is a rendszerbe fogott, mértéktartó, de mégis szenvedélyes lényegkeresés munkál; fegyelmezetten artisztikus költeményeinek míves, nyugatos-klasszicizáló formakultúrájában a jellegzetesen tűnődő-kontemplatív hanghordozás: a töprengő-meditatív önelemzés, a makacs igazságismeretre törő gondolkodás feszültségével töltekezik; az elégia a rapszódia nyugtalanságával. Lászlóffy Aladár szerint „férfias hangú, egyszerre hagyományt önnön hangjával is folytató, és nagyon kortársi gondolati költészet ez; regiszterei a maró, vádló és önvádló keserűségtől az ódai ünnepélyességig, bámulatosan könnyed nyelvi erudícióval ragadják magukkal olvasójukat.” „Igazi becsvágyam a világ megértése volt, nem kevesebb” – vallja a költő, aki kultúrkritikai következetessége és szkepticizmusa folytán a hetvenes évek elejére eljutott pályája lírikusi vonulatának szükségszerű és megindokolt berekesztéséhez, s leszámolván a lehetséges ábrándokkal, kijelentette ekkor, hogy ars poeticája a hallgatás, verse a csend, mivelhogy „a költészet meghalt”. Legújabban Fekete Vince rögzíti, hogy a „félelmetes, baljóslatú, kataklizmát, rettenetet elővetítő” hangú Székely János: „drámai költő – talán ez a legjobb kifejezés rá. Nehézkesebb, súlyosabban, drámai jambusokban hömpölygő, drámai helyzetekben gondolkodó, azokat drámai módon, drámákra jellemző módon fel- vagy fel nem oldó. Katarzis? Katarzis a kimondásban, az abszolút pőrére való vetkőzésben, az abszolút meztelenségben. (…) Nincs is ilyen szomorú költője az erdélyi, az Erdélyben született irodalomnak, mint ő volt. (…) Belülről, legmélyebbről jövő, ontológiai szomorúság az övé. Feloldhatatlan és elűzhetetlen. (…) Még amikor remény van, akkor sincs remény. (…) Az életünk boldogtalan, reménytelen, halálba tart. Vagy folyamatos meghalásba.”
Prózájában hasonló esztétikai radikalizmus figyelhető meg: a végső egzisztenciális és ontológiai kérdésekkel birkózó elme és intellektus világmagyarázat-igényű kifejeződése. Az eseményelbeszélések érzékletes létszerűsége és példázatos reflexivitása rejtelmesen egyezteti a legmélyebb okok és titkok tartományába jutó gondolkodás – bizonyosság és bizonytalanság – örök kétértelműségét. A szakadatlanul őrlődő lélek csak a kín, a szorongás, a magány rettenetének foglya lehet, s a rádöbbenésé, hogy „nincs is talán egyéb tartalma az emberéletnek, mint a fájdalomtól való szüntelen menekülés”; a szubjektív létélmény közölhetetlensége, a megaláztatás iszonyata, az eleve esélytelenségre ítélő választáskényszer tehát. A nyugati hadtest parabolái közül az egyikben az ártatlan is ölni kénytelen: hogy – egy halál árán – elháríthassa a bosszúálló tömegpusztítást, a másikban bűn és félelem összefonódását leplezik le a háborús gyilkos katonatiszt, „a kutyás német” gaztettei („mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki, mert egyetlen nagy félelem, egyetemes rettegés fogja és markolja össze ezt a szomorú földet, s vigyázzon, aki ítélni próbál, nehogy végül önmagát ítélje el.”). A szenvedés, a kényszerítettség, a szabadsághiány tapasztalatának sokaságából egyfajta sajátos magyar (és közép-európai) egzisztencializmus összegeződik, s kibontakozik a „vereségre termett nép” poéma-víziója is (A vesztesek), amelyben az „új ezer évek” „ezer új veresége felé” vonuló szegény meggyötörtek számára kizárólag transzcendentális etikai igazolás nyújthat elégtételt – az viszont bizonyosan: „A győztes igaza meghal. / A vesztesnek igaza lesz. / Mióta világ a világ, / Az nyer igazán, aki veszt”; mert „Nem válogat a győzelem, / Mindegy neki, / Egyformán felemel / Hamisat és igazat. / Ám a vereség, / Tönkrejutás, megalázás / Jogot ad, igazat ad”. A másik toronyban pedig a talányosan értelmetlen emberi törekvés és hatalmi irracionalitás hiperbolikus látomása, és (Szász László szerint) a teremtődő káosz teljesen metaforizált szerkezetű abszurd paródiája teljesedik ki – ráadásul a kortárs posztmodern prózaírás némely jellegzetességét (a szövegköziség, a metanarrativitás, az ironikus nézőpont-lebegtetés tulajdonságait) is magába sűrítve. Ez a különös esszéregény az emberi történelemben megakadályozhatatlanul megképződő hatalmi erőszakképletek természetrajza, modellje. Építenek egy értelmetlen tornyot, aminek semmiféle felfogható célja nincsen. S hogy az építők – az író szerint – „cselekvésük tényleges értelmét nem tudják előre látni, az természetes: soha egyetlen vállalkozásból sem az lett, aminek indult. De hogy értelmes lények egészségük, életük kockáztatásával, kényszerítő szükség híján is részt vegyenek valamiben, aminek mibenlétéről sejtelmük sincsen – nos, ez valóban meghaladja emberfajunkról alkotott fogalmainkat.” Viszont mégis létezik ilyen, tehát az abszurd tapintható valóságossága és a realitás végletes abszurduma: kézzelfoghatóvá válik. Ez a kommunizmus és minden totális és eszelős zsarnokság lényege. „Az építés érdekében nemcsak a hagyományos emberi kultúrát tették tönkre, hanem a természetet is. Mindennek visszahatásaként a teljes összeomlás szélére jutott maga az ország. Az építkezést jóidő óta már talán csak azért folytatják, mert túlságosan sokba került ahhoz, hogy abbahagyhatnák. Az építkezéssel összefüggő erkölcsi és gazdasági romlás hihetetlen méreteket ölt, valóban a pamflet, szatíra, fantasztikum, abszurd világa volna ez, ha nem ütne át a legabszurdabb mozzanatokon is utóbbi évtizedeink tapasztalata. Az abszurd elemek tehát nagyon is valóságosak Székely János regényében, sőt talán az a mű legfontosabb eszméje, hogy aminek abszurdnak kellene minősülnie, az itt a realitás” (fejtegeti mindezt Görömbei András).
Drámavilágában hangsúlyosan ugyancsak egyén és hatalom, személyiség és szabadságvesztés, identitás és terror ütközéseit járja körül. A hitvesztés, a kilátástalanság eluralkodásának fázisai és stációi a véghetetlen humánkrízis döbbenetével vetülnek elénk Székely János tragédiáiból is. Letaglózó rémképek a Caligula helytartójában és a Vak Béla királyban az érdekobjektiváló hatalmi mechanizmusokról, a rászedések, becsapások vagy önigazolások, önfelmentések gondolati, nyelvi leleményeiről, vagy a Mórokban: hogy a népirtás az alávetettek részéről megkísérelt behódoló hitehagyásokkal sem tartóztatható fel. Megrázón enigmatikus, (Szász László fogalmai szerint) enthiméma-szerű, pszeudo-szillogisztikus szentenciák jelentésdimenziói nyílnak ki a Caligula helytartója zárásaként elhangzó – a logikátlanságot paradox metafizikai logikával szintetizáló – mondatokból is: „Mert voltaképpen csakis ott van szükség / Mentségre, ahol nincs mentség”. A római birodalmi nagyhatalom a leigázott kisnépeket még lelkileg is meg akarja törni: vallásukat, hitüket, identitásukat megsemmisíteni azzal, hogy az őrült császár aranyszobrának imádását követeli az őshonos közösség saját templomában. Az idegen nagyhatalom kivételesen intelligens helytartója megérti ennek lehetetlenségét az alávetettek szempontjából, de szembe sem szegülhet uralkodójával. Lemondása sem jelenthet megoldást, mert akkor egy helyébe lépő erőszakosabb helytartó aggály nélkül (a gátlástalan erőszakot elszabadítván) teljesítené a felsőbbség parancsát. Petronius, miután rádöbben tehetetlenségére, hogy sem a császárához hűséges feltétlen engedelmességet, sem az ellenálló, tiltakozó lázadást, de a népirtást sem választhatja („két háború” közül az egyiket sem), sőt még pozíciójának elhagyását sem – így fakad ki: „Hát akkor mégis, mit tegyek? (…) Fele-hatalom, fele-szolgaság. / Mindenoldali, teljes gyűlölet. / Ti gyűlöltök, mert bevinném a szobrot, / Caligula, mert nem viszem be, és / Végül már én is gyűlölöm magam, / Amiért itt sopánkodom, ahelyett…” S amikor erre megkérdik tőle, hogy: „Ahelyett, hogy… Mi helyett?” – még szörnyűbb a felismerés, a ráébredés: „Nem tudom.” Azaz kiderül valami egészen diabolikus egzisztenciális törvényszerűsége a mindenkori kutyaszorítóként fojtogató kelepcehelyzetnek (a mindenképpen rossz választást determináló, a kierkegaard-i „vagy–vagy” felsejlő alapképletét is igazoló csapda-szituációnak), egyszersmind az univerzális emberi léttapasztalásnak: hogy minden döntés illúzió és hiú bizalom a racionális megoldáslehetőségben. Mert a halogatás, a tépelődés, az örökös tipródás maga a meghaladhatatlanul és értelmetlenül adott létállapot; nem helyettesít semmit, nem küszöbölhető ki, nem cserélhető le.
Az írói „kozmogónia” – Szász László értelmezésében – „úgy ágazik szét a műnemekben, hogy drámái a klasszikus modernség formaelemeivel, szépprózai írásai a posztmodern stílusjegyeivel fogják körbe esszéinek világmodelljét”. Egyfajta sajátos sztoikus és krizeológiai egzisztencializmus körvonalazódik esszéiben, amelyekben természet és erkölcs, biologikum és ember, lét és tudat, természet- és társadalomtörvény, antropológiai meghasonlás („az ember a természet meghasonlása”), dominanciaharc és uralmi ideológia viszonyait kíséri nyomon. Világképének, látókörének középpontjában az elkerülhetetlenül megképződő kiszolgáltatottság, a reménytelen választásszituáció („ahol dráma van, ott nincsen választás, ahol választás van, ott nincsen dráma”), az eleve rossz alternatíva mint a legyűrhetetlen válságot keltő létszerkezeti állandóság áll. „Minden gondolati rendszer hatalmi érdekek kiszolgálója, és minden ideológiában csak hatalmi érdeket lássál – nincs is több érvénye” – hirdeti az író (egyébként Bourdieu, Foucault és mások kurrens diskurzuselméleti nézeteivel is korrelálva); s hogy „mire való az emberi beszéd? / Arra-e, hogy leírja, megidézze / S mintegy kimondja a való világot, / Vagy sokkal inkább arra, hogy egy másik, / Hamis világot teremtsen szavakból?” De ha ez a szüntelen uralmi érdekháborúzás (egyfajta szociáldarwinista szemszögből) mintegy állatiasan ösztönös szelekcióharcként tételeződik, akkor viszont honnan ered a mindennek olyannyiszor mégis ellene feszülő erkölcsiség és morális ösztön? A kultúra, a vallás, az etika? (A morális ösztön mibenlétét kutatta elmélkedő és fikcionális műveiben élete végéig Németh László is.) Székely Jánosnak erre is van magyarázata: szerinte a szellemi kultúrának nem önelvűsége, nem érzékfölötti oka vagy célja, nem is üdvtörténeti finalitása és értelme, hanem gyökeresen evilági, biológiai, sőt úgyszólván genetikai forrása van. S ez nem egyéb, mint a természeti küzdelemben alulmaradók génállományának is a funkcionálisan szükséges fenntartandósága. Ez a vallásos magatartásnak a motivációja, még Jézus Krisztus üzenetközvetítésének is. Ilyképpen értekezik mindezekről az író: „Nem Isten parancsolta meg tehát az erkölcsöt, hanem az embertenyészet vitális szükséglete generálta”; „Az emberi társadalomnak nemcsak a szelektált génállományra van szüksége, nemcsak azokra a génekre, amelyek előnyösek a dominanciaharcban, hanem az emberi társadalom igénye, vitális érdeke a teljes génállomány fennmaradása. És ezt szolgálja az erkölcs. Az erkölcs a természeti törvénynek az ellentétes princípiuma”; „A legtöbbet az emberi társadalomról az állatszociológiából tanultam. Egy kutyafalka elszánt, ádáz dominanciaharcot vív, amíg kiderül, hogy ki a vezér, és ki eszik utoljára. De van egy különös tényező, a meghódolás mozzanata: mihelyt az egyik erősebbnek bizonyul a másiknál, a gyengébb odatartja a nyakát. És a másik attól kezdve nem tud odaharapni. Nem, mert nem akar: reflex akadályozza. Ezt fedezte fel Krisztus az erkölcs síkján: tartsd oda, és nem fog beleharapni. Vagy ha bele is harap, rajta múlik”; „És itt az őrületes tévedése Nietzschének, mert ezt a vitális érdeket éppen az erkölcs, a kereszténység szolgálja. Az európai kultúrának az előnyét a többi kultúrához képest Krisztus biztosította azáltal, hogy azt mondta: szeresd a te felebarátodat. Mert egy plusz kohéziós tényezőt vezetett be az emberközösség életébe”; „A közösség, amelyik elfogadja ezt a tant, élvezi a plusz kohéziós erőt”. András Sándor azonban még tovább kérdez, megállapítván: „Azt viszont nem fogalmazta meg Székely János, hogy az előbb idézett teljes génállomány fennmaradása miért hasznos” – vagy miért szükséges, mire való? Ezek persze már a legeslegvégső és természetszerűen megválaszolhatatlan kérdések tartományába vezetnek – de Székely Jánost ezek izgatják igazán. A hetvenéves Martin Heideggernek ajánlott Sajnálj meg engem című filozófiai rapszódiájából idézhetjük: a dolgok, a lények, a tárgyak, a viszonyok „hogyan lehetséges, hogy vannak?”; „Miféle botrány – kérdezem ziláltan –, // A semmi helyén hogy világ van?”; hogy „valami van, ahelyett, hogy ne lenne” – kapcsolódva ezzel a heideggeri („Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi? Ez a kérdés...”; és: „minden csodák legnagyobb csodája a létező”) meg a wittgensteini („nem az a misztikum, milyen a világ, hanem az, hogy van”) summázatokhoz. „Ez a csoda, mely maga a való” a „létezés örök talánya” és értelem fölötti titka; s erre vonatkozik a gondolkodástörténet elejéről szóló Arisztotelész apodiktikus alaptétele, axiómája is („az ember rendszerint azon kezdi, hogy csodálkozik, hogy valami úgy van, ahogy van”), vagy éppen a huszadik századi erdélyi költő, Dsida Jenő vallomása is a világ nem magától értetődő létezéséről („a világot olyan nehéz megfejteni és megmagyarázni, hogy sokkal természetesebb lenne, ha nem is volna semmi”; „ez a csodálkozó megdöbbenés foghatta el azt az embert, aki legelőször filozofált a világon”). Végeredményben – Elek Tibor szavai szerint – e „tudatosan végiggondolt rendszerszerűen építkező világképben”: „sem elsikkadt lehetőség, sem véletlen nem létezik, minden szükségszerűen történik”. „Hiába érvek és viták, / Egy bizonyos van: a világ / Nem előre halad, / Hanem hátulról épül!” – hangzik A folyó című versből is. Nagyon igaz tehát, hogy ez az életmű a teoretikus, „magyarázó elv, a jelentéskeresés és a jelentésadás jegyében értelmezhető” – ahogyan Elek Tibor fogalmaz, és joggal kérdezi: vajon „a sokműfajúságnak és a műfajok keveredésének mi a magyarázata, hogy Székely János valóban más műnemekbe, műfajokba is el-eltévedő lírikus volt-e alapvetően (ahogy a kortársak többsége vélte), vagy inkább egy olyan filozofikus hajlamú alkotó, aki, egész életében, felismert igazságai kimondásához kereste az adekvát irodalmi formákat?”
A végletekig nyugtalanító kérdéseket felvető életműről szóló beszéd se tehet hitelesen másként, látjuk, mint hogy kérdésekre kérdésekkel válaszol. Szász László egyik töprengése is így hangzik: „ha a világban nincs emberi ésszel felfogható célszerűség, ha a történésekre, a fizikai tények összefüggéseire a fizika törvényei sem képesek magyarázatot adni – akkor tehát mégis van emberfölötti, mindenható értelem?” És Elek Tibortól idézve: az írót „az érdekli, milyen a világ, ha kivonjuk belőle az embert. Csakhogy mi dolgunk nekünk, embereknek azzal a világgal, amelynek mi nem vagyunk részesei, mit ér a világ nélkülünk, lehet-e értelme a világnak számunkra az ember nélkül, arról nem is szólva, hogy elgondolható-e az ember által az, milyen lenne a világ nélküle, amikor azáltal, hogy gondolkodik, máris része a világnak?” És valóban: a gondolat nélküli világ, a gondolatnélküliség elképzelése maga is gondolat, azaz nem léphet ki önnön ismeretelméleti korlátai közül. Miközben ráadásul (szintén Elek Tibor szavaival) „a »valódi világ«-ot bár ő is értelem nélküliként írja le, ő maga mégsem mond le a világ racionális értelmezési lehetőségéről”.
Székely János művei közül nemrégiben a Caligula helytartója angolul is megjelent – a Silenced Voices – Hungarian Plays from Transylvania („Elhallgattatott hangok – Magyar drámák Erdélyből”) című kötetben, Sütő András, Páskándi Géza, Lászlóffy Csaba, Szőcs Géza egy-egy színdarabjával együtt, Bertha Csilla és Donald E. Morse fordításában, válogatásában, szerkesztésében. Mégpedig Írországban, Dublinban (Carysfort Press, 2008), s ebbe talán belejátszhatott az íreknek a kisnépi elnyomatás sorsproblémái iránti fogékonysága is. A nagyszabású budapesti könyvbemutatón a Petőfi Irodalmi Múzeumban a kiváló anglista-amerikanista Bollobás Enikő méltatta a kötetet, s tanulmányát a Hungarian Review 2011/6. számában közölte. S amint a fordítók a műveket elemző kísérő tanulmányukban boncolgatják, hogy a Caligula helytartója főhősének semmiféle menekülő önfeláldozása sem segíthet senkin immár, Bollobás Enikő is leszögezi, hogy a tirannizmus alatt csakis a morális viselkedés képtelensége válhat szemléletessé („half-power, half-servitude exemplifies the impossibility of moral behaviour”). S a nem-cselekvő, a tétlen hatalom kispekulált vágyképe. Egyébként pedig tényleg csupán a megválaszolhatatlan kérdések maradhatnak autentikusak; hiszen amire van válasz, az miért lenne kérdés?
Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.
