Almási Zsolt

 

A néző identitása:

Mi József Attila Hamletnek?

 

A tanulmány azzal foglalkozik, hogyan alakul a nézői identitás, miközben a Vígszínházban a Hamletet[1] nézi, különös tekintettel arra, amikor a Színész elszavalja József Attila „Levegőt!” című versét. Először talán meglepődhetünk, hogyan kerül az előadásba egy vendégszöveg, ezért először amellett fogok érvelni, hogy a shakespeare-i szöveg már eleve rugalmas textus, ennélfogva a filológusnak sem kell, hogy problémát jelentsen a betoldás. Ezután azzal fogok foglalkozni, hogyan illeszkedik az előadásba József Attila verse, és hogyan alakítja a nézői identitást fokozatosan. Először is megnézzük, hogy milyen nézői elvárással tekintünk a beszéd elébe, majd hogyan alakul a nézői identitás, mikor fokozatosan ráébred a néző, hogy mást kap, mint amire várt. Ebben a ráébredésben helyt kap az, hogy a vers miként szól ki az előadásból, majd pedig azt fogom bemutatni, miként képez organikus egységet a vers és az előadás.

Egyfajta purista nézet szerint nem szabad kanonikus szövegeket módosítani, hiszen azok szentek és sérthetetlenek. Talán így kellene lennie kanonizált irodalmi művekkel is, ti. Shakespeare szövegével is, mint kultikus tárggyal, azaz nem tűnik elfogadhatónak ebben a kontextusban, hogy valaki módosítson a shakespeare-i szövegen. A Shakespeare-filológiában azonban a helyzet az, hogy egy ilyen keményvonalas purista álláspont tarthatatlan, hiszen manapság elfogadott az a nézet, hogy Shakespeare szövegeit egyfajta rugalmasság, instabilitás[2] jellemzi, vagy másfelől közelítve, Shakespeare szövegeinek létrehozásában számos kéz munkálkodott, és ez a tevékenység a mai nap is folytatódik[3].

Shakespeare idejében a színházi szerzőnek, a drámaírónak más volt a státusza, és ebből kifolyólag a munkamódszere is, mint ahogy azt a velünk élő romantika hatására elképzeljük. A romantika túlzó elképzelése olyan elemeket foglalhat magában, hogy a szerző az egyetlen autoritás, aki a szöveg mögött áll, a szöveg egyetlen variánsban készült el, ez a kéziratos változat azonos módon jelent meg nyomtatásban, és minden későbbi kiadásában egészen a mai napig változatlanul kerül az olvasó kezébe, és válik befogadhatóvá a szerzői szöveg. Sajnos ez az elképzelés nem állja meg a helyét Shakespeare esetében.

Először is a vegytiszta autoritás tézise nehezen tartható. Shakespeare esetében ugyanis az alapötlet nem szükségszerűen a szerző fejéből pattant ki, különösen nem a Hamlet esetében, hiszen Shakespeare meglehetősen sokat merített Belleforest Amleth[4] történetéből. Továbbá Shakespeare esetében azt is tudjuk, hogy számos művében találhatunk idegenkezűséget, Shakespeare idejében az együttműködés más szerzőkkel nem volt példa nélküli[5], illetve az sem tűnik lehetetlennek, hogy Shakespeare olykor átemelt szövegrészleteket más szerzők műveiből: például a Viharban Gonzalo beszéde az ideális államról (2.1.145-166.) Montaigne a kannibálokról szóló esszéjéből, John Florio fordításából származik[6]. Arra is van példa, hogy szerzőinek tekinthetünk két szövegváltozatot, mint például a Lear király esetében[7]. Esetenként pedig később alakítottak tovább a művein, és mára már így olvassuk a műveket shakespeare-inek: például a Macbeth Hekaté-jelenetei talán Middletontól származnak.[8]

Ha azonban azt gondolnánk, hogy rendben, de mindezek ellenére egy véglegesnek mondható szövegváltozatot Shakespeare készített, vagy legalább jelentős részét jóváhagyta, akkor mégiscsak rendelkezünk egy szövegváltozattal, amit szerzőinek tekinthetünk. A helyzet azonban Shakespeare esetében komplikáltabb, ugyanis szerzői kézirat nem maradt ránk, csak életében, vagy közvetlenül utána megjelentetett nyomtatott változatok, amelyeknek a szerzői változathoz való viszonya nem egyértelmű, hiszen sok esetben nem lehet tudni, a színházi társulat, amely rendelkezett a szöveg tulajdonjogával, melyik szövegváltozatot adta el a nyomdásznak, vajon a szerzői kéziratot, és azok közül is a tisztázottat vagy tisztázatlant, esetleg a színházi szövegpéldányt, vagy pedig egy harmadik típusú szöveget, amelyet a hatósági vizsgálathoz készítettek. A Hamlet esetében tovább bonyolítja a helyzetet, hogy három korai kiadásban jelent meg a szöveg, és mindegyik meglehetősen eltérő szövegváltozatot tükröz. Ez utóbbi kiadások alapján alkotják meg a szerkesztők az általuk megfelelőnek vélt Hamletet a 18. századtól a mai napig. A Hamlet „eredeti” szövege tehát a mai napig alakulóban van, és alakul is kiadástól, szerkesztői elvektől a célközönség elvárásaiig, a könyvkultúra erényei és határai alapján.[9] Az „eredeti” szöveg rugalmassága és bizonytalansága tovább alakul a fordítások révén. Kazinczy óta fordítják a Hamletet, napjainkra már egy tucat fordítással rendelkezünk, és semmi sem jelzi azt, hogy ez a folyamat lezárulna, az egyik legutolsó magyar változatot Forgách András készítette a Vígszínház Hamletjéhez. A fordítások tehát újabb és újabb Hamletek születését szolgálják, tovább erősítve a shakespeare-i szöveg rugalmasságát, bizonytalanságát.

A filológus szempontjából tehát nem tűnhet lehetetlennek, hogy a színházban a már eleve összetett szövegalkotási folyamat további fordulatot vesz, és bekerül egy vendégszöveg, amely vendégszövegként működik, alkot jelentést, támaszt elvárásokat a nézővel szemben. Különösen így lehet ez a Hamlet esetében, hiszen ebben a darabban éppen a főszereplő jár el hasonló módon. Hamlet, akár a mai rendezők, a színészekkel egy olyan darabot adat elő, amelybe ő maga ír bele néhány tucat sort. A Hamletbe beleírni sem filológiailag, sem pedig tematikailag nem elítélendő vállalkozás, sőt a leginkább hamleti cselekedet.

József Attila verse a Hecuba-jelenet helyére kerül a Vígszínház Hamletjében, és ezért érdemes először szemügyre venni, hogyan illeszkedik a műbe Hecuba. A helsingőri udvarba érkező színjátszókat, pontosabban a vezető színészt teszteli Hamlet ebben a jelenetben, hiszen a trójai háború befejezését mesélteti el a színésszel, amikor Priamus királyt megölik, és látjuk feleségét, Hecubát szenvedni férje halálakor. A Színész teljes átéléssel adja elő a beszédet, Hecuba fájdalmát olyannyira átéli, hogy Polonius szavai szerint még a könnye is kicsordul.

A színészi teljesítményen túl a jelenet és Hecuba két szempontból tükrözi Hamlet helyzetét. Először is Hecuba hasonlít Hamletre abból a szempontból, hogy egy közeli rokon elvesztésének lehetünk tanúi mindkét esetben: Hecuba a férjét, Hamlet az apját vesztette el. Hamlet maga hívja fel erre a párhuzamra a figyelmet, amikor magát a Hecuba fájdalmát alakító színészhez hasonlítja. Másodikként pedig a bosszú tematikája felől hasonlít Hecuba helyzete Hamletéra, hiszen Hecuba a kora modern drámai világ híres bosszúállójaként is ismert volt.[10] Hecuba nemcsak férje, hanem legkisebb gyermeke elvesztése miatt fogja a bosszú eszközét alkalmazni, méghozzá olyan módon, hogy végül is tettét a görög, vagyis az egyébként ellenséges bíróság jogosnak találja. Azaz a bosszú nemcsak sikeres, hanem a magánigazság érvényre juttatásán túl még az adott jogrendbe is illeszkedik. Hecuba alakja tehát pompásan tükrözi Hamlet helyzetét, hiszen a megfelelő érzelmi állapot, amelyet Hamlet keres, Hecubában és a színész alakításában is megtalálható, valamint a bosszú, mint sikeres és a jogrendbe illeszkedő vad igazság képe is felidéződik ebben a rövid jelenetben.

Természetesen mint minden kora modern tükör, a Hecuba-jelenet nemcsak leképezi a valóságot, hanem torzítja, problematizálja is azt.[11] Először is Hecuba-Priamus feleség és férj viszonyrendszerét jelöli, míg Hamlet-Id. Hamlet fiú és apáét, azaz az analógia csak analógia, de nem pontos egyezés. Ennek a torzításnak a folyománya a második, immár fontosabb különbség, hogy a nemi szerepek sem egészen azonosak, hiszen egy nő, a feleség az, aki a megfelelő érzelmeket átéli, azaz Hecuba inkább Gertrudhoz kellene hogy elvezessen, semmint Hamlethez. Különösen akkor, ha Hamlet maga is a (romlott) nőiességgel azonosítja nem megfelelő érzelmi háztartását, amikor a színész érzelmeihez képest a sajátját kritizálja.[12] Ugyanígy tovább bonyolítja Hamlet helyzetét, hogy ha a narratíva fokalizációját komolyan vesszük, éppen egy királygyilkosság szemtanúi lehetünk, azaz a trójai király lemészárlását tárja elénk a beszéd a veszteséget sirató hozzátartozó szempontjából. A kérdés az, hogy a hamleti világban melyik királygyilkosságról esik itt szó: idősebb Hamlet vagy Claudius megöléséről. Ha idősebb Hamletéről, akkor ez a jelenet kimarad a mű tematikájából, hiszen Gertrudot nem látjuk férjét gyászolni. Ha pedig ez az analógia nem működik, akkor a jövő perspektívája nyílik meg, és ebben már Hamlet azonosul a gyilkossal, míg Claudius az áldozattal, a befogadó a gyilkosságot fogja elítélni, a meggyilkoltat pedig szánni. Ám ez a perspektíva sem előnyös Hamlet számára.

A jelenet összetett jelentéshálózata, az ellentmondó jelentéshorizontok azonban a színházi pillanat tünékenységében észrevétlenségre ítéltetnek. A színházban nincs idő és alkalom megjeleníteni az ellentmondó jelentésrétegeket, a nézőtől nem lehet elvárni a trójai háború és utóhatásainak mélyreható ismeretét. A jelentések bonyolult hálózatának elvesztése talán értéktelenné teszi a jelenetet, legfeljebb Hamlet és Polonius közbeszólásai teszik érdekfeszítővé, ezért is beszélhet Harry Levin arról a színházi hagyományról, amely csak meglehetősen lerövidítve használja ezt a jelenetet, és amely hagyomány az 1623-as első fólió kiadására tekint vissza.[13] Talán ehhez a tradícióhoz kapcsolható az a döntés, hogy az Eszenyi Enikő rendezte Hamletben a Hecuba-jelenet módosítva került az előadásba, amennyiben a színészt alakító Hajduk Károly nem a tragikus királygyilkosságot narrálja, hanem elemi erővel József Attila Levegőt! című versét szavalja el.

A szavalat során a nézői identitás különös módon alakul. Amikor Hajduk a vers első néhány sorát mondja, a befogadó első reakciója az értetlen frusztráció. A vájt fülű közönség ugyanis a Hecuba-jelenetre számít, és ha nem is tudja szó szerint a beszédet, az első két sornál gyanút fog, hogy ezek a mondatok nem a Hamletből ismerősek – talán Hajduk Károly elfelejtette a szövegét? A néző tehát összezavarodik, nem tudja első pillanatban mire vélni, amit hall. Aztán a zavart lassan a felismerés öröme váltja fel, rájön, hogy ez a szöveg tényleg nem a Hamletből származik, és nem is szövegfelejtés miatti improvizációnak a tanúja, hanem József Attila 1935-ös versét hallja. Hajduk pedig olyan karizmatikusan adja elő, hogy a frusztrációt és a felismerés örömét a nézőtéren néma csönd, majd kitörő taps követi.

A nézőnek nyilván már feltűnt a nyelvből, a színpadképből és a kosztümökből, hogy nem egy historizáló előadásról van szó, hanem a Hamlet modern kontextualizálásáról. A vers elhangzása és felismerése nemcsak örömmel tölti el, hanem egyszerre meg is alkotja a néző posztindusztrialista, politikus és magyar identitását. József Attila, ahogy Majtényi József fogalmaz „adatvédelmi tárgyú verset írt.”[14] A személyes adatok védelme egészen közvetlenül érinti a nézőt, hiszen 2017-2018 legnagyobb botrányai adatvédelemmel kapcsolatosak: talán a legutóbbi a Cambridge Analytica botránya volt[15], de ide sorolható a Wikileaks is, hiszen Julian Assange mind a mai napig bujkál, hasonlóan Edward Snowdenhez. Ez utóbbiak olyannyira a köztudatban vannak, hogy filmeket is forgattak róluk: Benedick Cumberbatch főszereplésével a Fifth Estate (2013. rend. Bill Condon) címűt Assange-ről, vagy a Joseph Gordon-Levitt főszereplésével készült Snowdent (2016. rend. Oliver Stone). A posztindusztrialista néző adatvédelemmel kapcsolatos aggályai szinte mindig politikai színezetűek: kormányok titkolnak valamit, ami aztán kiszivárog, személyes adatokat használnak pszichológiai profilok elkészítésére, amelyek segítségével célirányos reklámokat lehet a felhasználónak nyújtani, esetleg politikai nézeteket, választásokat befolyásolni. A posztindusztriális, politikus néző egyszerre magyar identitással is felruháztatik, hiszen József Attila verse kifejezetten a magyar nézőket célozza meg. Egy külföldi nézőnek ugyanis nem fog sokat mondani, ha egyáltalán észreveszi, hogy nem a Hecuba-beszéd, hanem egy vendégszöveg hangzik el. A vers, Hajduk tehát, amikor kiszól a darabból, újrafókuszálja a nézői pozíciót, és új identitást kölcsönöz átmenetileg a nézőnek.

Ha a vendégszöveg megmaradna a kiszólás horizontján, de nem illene az előadás egészébe, talán nem érné el a kívánt hatást, nem tudná újrapozícionálni a nézői beállítódást. A vers azonban organikusan illeszkedik az előadás koncepciójába[16], hiszen több motívuma is tökéletes összhangot alkot vele: megfigyeltség, fenyegetettség, otthontalanság és értékek kényelmetlen keveredése, továbbá a vers közbeszólások révén történő tagolása.

A Hamlet világában és az előadás koncepciójában a megfigyelés, megfigyeltség több szinten is jelen van. A Hamletben és az előadásban is mindenki megfigyel mindenkit: Hamlet az őrültség álcája mögül figyeli Claudiust; Horatio az Egérfogó-jelenetben veszi szemügyre Claudiust és a színdarabra adott reakcióját; Claudius, Polonius Hamlet után kémkednek, Opheliát is kémkedésük eszközeként használják; Polonius szolgáját szabadítja fiára Párizsban; Rosencrantz és Guildenstern feladata kifürkészni Hamlet rosszkedvének az okát. A megfigyelés és megfigyeltség tematikája azonban Eszenyi Hamletjében nem szorítkozik a színházi illúzió világára, hanem a nézőtérre is kiterjed, megváltoztatva a kőszínházakban megszokott beidegződést, hogy a néző a játéktér áttetsző negyedik falán keresztül tekint az előadás világába. Az Egérfogó-jelenetben tíz vállalkozó szellemű néző ugyanis felmehet a színpadra a szereplők közé, hogy onnan nézzék végig a színház-a-színházban jelenetet. A színpadon a színjáték mögött, ezáltal a nézőtérrel szemben kapnak helyet: a nézőtérről ők maguk a tekintet tárgyaivá válnak, de ezzel egy időben a pozíciójuk miatt maguk is önkéntelen szemlélőivé válnak a nézőtéren maradt nézőtársaiknak. Hasonlóan válik nézőből megfigyeltté a közönség, amikor egy videokamerával felvételt készítenek róla, és egyidejűleg egy hatalmas kivetítőn megjelenik a felvétel: a néző tekintetének tárgya lesz a nézőtárs, esetleg saját maga is.

A megfigyelésen és megfigyeltségen túl a fenyegetettség is közös nevezője Hamletnek és József Attila versének. József Attila verséről jegyzi meg Dávidházi Péter: „A benyomások szintjén összeálló, az egyén által magára vonatkoztatott fenyegetéshálónak tudati létrejöttét szemléltetheti a LEVEGŐT!-ben elpanaszolt kétféle adatgyűjtő tevékenység önkéntelen egységesítése, azazhogy a telefonálások adatainak (nyilván titkosrendőri) gyűjtése egyazon felsorolásba kerül az álmokat és vágyakat rögzítő (feltehetően pszichológusi) adatlapok kitöltésével, mintha a kettő ugyanazon ellenőrző hatalom összehangolt tevékenysége volna.”[17] A fenyegetettség hasonlóan markánsan, persze más lélektani szinten jelenik meg Eszenyi Hamletjében is. A Szellem (Hegedűs D. Géza) színpadra érkezése jelzi a fenyegetettség fokát: géppuskával felszerelt katonai terepjáróval ereszkedik alá szárazjéggel és erőteljes hanghatásokkal egy sötét színpadra, hogy aztán a szerepkettőzés révén a színpadon maradjon Claudiusként, illetve a jármű visszatérjen Laertesszel. Nem véletlen a darab elején a kijelentés, miszerint „az államrendet veszély fenyegeti” (3.o.)[18]: a külső (Fortinbras, Gilicze Márta) és a belső ellenség (Laertes, Orosz Ákos, Hamlet) állandóan veszélyezteti a Dán Királyságot, Claudius hatalmát, és ahogy az államrend bizonytalan, veszély leselkedik az emberi kapcsolatokra is. Opheliát (Réti Nóra) egyszer eltiltják Hamlettől, másszor ráküldik. Polonius (Fesztbaum Béla) a tökéletes politikus, aki öltönyében mindig rendelkezésre áll, feladatát pontosan és alázattal végzi, de alázatában folyamatosan ott bujkál a kegyvesztettség lehetősége, hiszen Claudius mindent elsöprő bűntudatát kompenzáló folyamatos erőfitogtatása, befolyásolhatósága, érzelmi kilengései nem teszik kiszámíthatóvá a kegyeltek életét. Abban a világban, ahol mindenki egyszerre áldozat és bűntárs, mindenki egyszerre jelent fenyegetést, éppen a vibráló bizonytalanság miatt.

A megfigyeltség és fenyegetettség világában természetesen az otthontalanság és az értékek kényelmetlen keveredése is kitapintható. József Attila „Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. / Lelkem nem ily honos.” soraiban ugyanaz az otthontalan elkeseredettség rejlik, mint Hamlet „Dánia börtön”-ében (35.). Sem József Attila lírai énje, sem Hamlet nem az adott világrendben képzeli el magát, hiszen a fenyegetettség, a szabadság hiánya teszi mindkettő számára élhetetlenné a világot. Ifj. Vidnyánszky Attila Hamletje vibráló, folyamatos mozgásával, ahogy bejárja a színpadot és az auditóriumot, ahogy ugrik, mászik, verekszik és cikázik, a társadalmi nemek teljes repertoárját bejátssza, az elkeseredett, nyughatatlan otthontalanság megrázó ikonjává válik. A fenyegetettség félelmetes világában vergődő lírai én és Hamlet kísérteties hasonlósággal fogalmazzák meg a rémisztő tényt, hogy az értékek kényelmetlenül oldódnak fel: mindketten visszataszítónak találják a halotti tor és a vigasság ellentétének feloldódását. József Attila a „vidul, ha toroz”-t (40.), Hamlet pedig a claudiusi gazdaságosságot találja elfogadhatatlannak, mely szerint a halotti tor és az esküvői lakoma egyazon ételen alapulhat („Be kell osztani a dolgokat, Horatio! / A halotti torra sütött husok / Jól festettek az esküvői hidegtálon.” (10.)).

A vers előadása is szervesen illeszkedik a darab ritmusába. Hajduk versmondása talán az egyetlen rész, ahol nincs mozgás, az előadás lelassul, hogy ne vesszen el a szó, és hasson a nézőre, hogy az identitásváltás létrejöhessen. A befogadás élménye éppen a színdarab gyors tempója miatt elhalványulna, ha nem maradna idő gondolkodni, értelmezni. Erre az egyben előadott vers nem adna lehetőséget, ezért szükség van megszakításra is, amit Fesztbaum politikus Poloniusa a shakespeare-i hagyomány alapján el is végez. A lírai helyzet nyugalmat árasztó képei után Polonius dicséri a színészt (39.o.), majd a kényelmetlenebb részeknél először túl hosszúnak találja (40.o.), ezután érzékeli a színházi illúzió és a valóság közötti határvonal elmosódását („Mindjárt elsírja magát!” (40.o.)), az emberség és kartoték-adat ellentéténél megelégeli („Elég volt, köszönjük!” (41.o.)), végül a szabadság megszólításánál, a vers lezárásakor befejezteti a versmondást („Köszönjük szépen! Elég volt!”). Polonius, a politikus szívesen elhallgattatná a Színészt a politikailag nem korrekt, a hatalmat, világrendet bíráló, szabadságot hiányoló gondolatoknál. Az egyre fokozódó ellenállás Poloniusban pompásan integrálja a verset az egész előadásba, teremti meg a szoros kapcsolatot a dráma szövege és a vendégszöveg között.

József Attila Levegőt! című verse tehát különleges hermeneutikai szituációt teremt a néző, befogadó szempontjából az Eszenyi Enikő rendezte Hamletben. A rendezés hasonlóan jár el, mint maga Hamlet az előadás szövegével: tiszteli, de a kívánt hatás elérése érdekében hajlandó hozzátenni néhány tucat sort. Hamlet azért szúr be 15-16 sort, hogy mindenképpen felébressze Claudiusban a lelkiismeret-furdalást, hogy színvallásra késztesse, és ezáltal meg- és elítélhetővé tegye. A József Attila-vers hasonlóan működik a Hamletben: fokalizál, kimozdítja a nézőt statikus, megszokott helyéről, hogy új identitással lássa el, hogy érzékennyé tegye egyetemes és partikuláris jelenére a morális meg- és elítélhetőség kontextusában.