Esszék, tanulmányok

 
G__m__ri_Gy__rgy_m__ret.jpg 

 

Gömöri György

 

Tengerre, magyar? II.

 

Nemrégiben tanulmányt tettem közzé a Bárkában a régi magyarok tengeri utazásairól,1 pontosabban a megpróbáltatásokról, amelyekkel ilyen utak jártak. Tettem ezt részben azért, mert érdekelt hajdani korok utazási irodalma, részben pedig saját keserves tapasztalataim, mondhatnám tenger-fóbiám miatt. Első angliai éveimben ugyanis elhatároztam, hogy bejárom befogadó országom, az Egyesült Királyság összes részét, Skóciától egészen Cornwallig. Így jutottam el Penzance városába, ahol kedvem támadt felszállni egy hajóra, hogy meglátogassam a Scilly Islands nevű szigeteket, ahol pálmafák nőnek, és az utazási brosúrák szerint mediterrán az éghajlat. (A „Scilly” szót „silly”-nek ejtik, ami angolul köztudomásúlag bolondot, hülyét is jelent, s utólag elmondhatom, hogy ritkán követtem el akkora hülyeséget, mint akkor, amikor erre a rövid, de kimerítő tengeri útra vállalkoztam.)

Sütött a tavaszi nap, és enyhének látszott az idő, amikor felszálltam a kirándulóhajóra. Ám alig indultunk útnak, amikor hirtelen erős szél kerekedett, és a hullámok dobálni kezdték hajónkat. Nem részletezem, mi történt: annyira elkapott a tengeri betegség, hogy megérkezvén Scillyre, semmihez sem volt kedvem, csak vártam, hogy elteljen az a pár óra, amit szigetnézésre szántam, hogy visszaindulhassunk Penzance-ba. (Visszafelé már jobb volt az út, csillapodtak a hullámok.) Alighanem ez a kínos epizód, amit tudatom alá nyomtam, de el nem felejtettem, adta az eredeti ötletet: miért ne írjam meg, hogyan reagáltak a hajdani magyarok a tengeri utazásra?

A történetet II. Rákóczi Ferencnél hagytam abba, most pedig a 18 század legvégén folytatom, a tizenkilencedik első felén át. A négy szöveg közül, amelyekből szemezgetek, egy az Adriai-tengeren játszódik, kettő a La Manche csatornán, egy pedig az Atlanti-óceánon szerzett hajós tapasztalatokat rögzíti. Egyik drámaibb, mint a másik – olvasásuk után kétszer is meggondolja az ember, vállalkozzék-e hosszabb tengeri hajóútra. Mert a vihar a Balatonon is elérhet ugyan, de ott fellövik előre a rakétát, ki lehet még időben evickélni a partra, mielőtt az elemek bebizonyítanák: az ember ki van szolgáltatva haragjuknak.

Mi az, ami közösnek mondható a négy tengeri utazás leírásában? Szerzőik (egy kivételével) írók, illetve történelmi személyiségek. Közülük egy (gróf Széchenyi István) nem szánta kiadásra naplóját, s annak eredeti szövege nem is magyar, hanem többnyire német. Ami ezekben a leírásokban közös, vagy legalábbis hasonló, az az utazókat gyakran átható halálfélelem, egyfajta fatalizmus az életveszélyben, és a szinte tapintható megkönnyebülés és öröm, amit a szárazföld elérésekor éreztek.

Az első történetet, Kászonyi Andrásét, versben is megírtam, megjelent a Bárka 2009. novemberi számában.2 Mivel a versben tömörítenem és sűrítenem kellett, nincs benne a Triesztből Velencébe átkelés teljes története, illetve annak utóhatásairól sem beszéltem. Számos magyar látogatott Velencébe a 17-18. század során, de legtöbben a biztonságosabb szárazföldi utat választották. Kivételt képez Kászonyi András Arad-megyei királyi tanácsos, aki (nyilván, hogy takarékoskodjon az idővel) Triesztben (amit ő „Tergyeszt”-nek hív) szállt hajóra, hogy eljusson a dózsék városába. Útleírásának teljes szövege, Bárándy Gergely jegyzeteivel, a Scolar Press jóvoltából pár éve újra olvasható,3 én egy régebben kiadott útleírás-gyűjteményben megszerkesztett szöveget használtam. Kászonyi könyve először latinul jelent meg Temesvárt 1796-ban, aztán magyarul Pozsonyban és Pesten 1797-ben.

Kászonyi szerint Triesztből jó időben nyolc óra alatt lehet eljutni hajón Velencéig. Életében először vállalkozott tengeri útra, nyilván az utazás várható rövidsége kedvéért. Eleinte nem is volt baj, a szelek csak „keveset lengedeztek”, de azután „nagy erős szélvész, fergeteg támada”, ami „hajónkat három ölnyi magasságra is felemelé, s ugyanannyira ismét azonnal lebuktatá”.4 Vitorlás hajóról lévén szó, a hajótörés lehetősége igen nagy félelmet keltett az utasokban, de még ennél is rosszabb volt, ahogy magukat érezték a hajó aljában, ahol „sem feküdni, sem aludni nem tudtunk, s a hányásra kényszeríttetvén egyedül Istennek irgalmasságára bíztuk ügyünket”.5 Nyolc óra helyett a hajóút 18 hosszú, keserves óráig tartott Velencéig.

Kászonyi ezután azt tanácsolja az utazóknak, ha nem feltétlenül szükséges, ne vállalkozzanak tengeri útra, mert „azt tapasztalni a legfélelmesebb dolog”. Majd így folytatja: „Nekem ugyan az egész testemet ez a félelem ... általjárta elannyira, hogy attól, s inaimnak szokatlan reszketésétől több hetekig sem tudtam megszabadulni...Ezenkívül nagy ideig se az álom, se az étel kellemetes nem volt, sőt a tengeren tapasztalt veszedelemnek eleven ábrázolatja gyakran visszatért vala álmaimban, s nyugodalmamat háborgatta”.6 Utazónk csak ezután adja meg Velence részletes, ma is élvezettel olvasható leírását.

A következő magyar, aki naplójában beszámol tengeri élményeiről, nem más, mint gróf Széchenyi István, korának egyik nagy utazója. Széchenyi nemcsak azért utazott, mert világot akart látni, hanem mert a példaképének tekintett Angliában vásárolt gépeket, illetve verbuvált embereket nagyralátó magyarországi terveihez. Fiatalabb éveiben utazási kedvét Lord Byron iránti rajongása is táplálta – egy 1820-as feljegyzés szerint foglalkozott azzal, hogy lefordítja a „Childe Harold”-ot;7 ez az 1812-ben született elbeszélő költemény versbe szedett bédeker európai utazáshoz.

De más a költészet és más a valóság. Amikor Széchenyi 1815 szeptemberében huszonéves huszártisztként engedélyt kapott Anglia meglátogatására, Boulogne-ből indult útnak egy Duc d’Angoulème nevű málháshajón. Átkelése a La Manche csatornán nem a legjobban kezdődött: először a hajót vissza kellett vinni a kikötőbe, mert a révkalauz nem vállalta annak kivezetését, így csak másodszorra sikerült átjutni Doverbe. Erről az útjáról Széchenyi keveset ír a naplóba, mindössze ennyit: „Az ember örülhet, hogy csak rövid időt kell tengeren töltenie, mert egy cseppet sem kellemes érzés”.8

Ekkor még Széchenyi azt hiszi, ahhoz, hogy valaki kibírja gyomorral a tengeri utat, nem kell más, mint „némi filozófia és egyenes, nyugodt testtartás”. Nem számol azzal, hogy amikor pár hónap után, télvíz idején visszaindul Franciaországba, az időjárás elromlik, és a Doverből Calais-ig tartó út a postahajón nagyon igénybe fogja venni szervezetét. Idézzük: „a hullámok hegyek módján zúdultak” a hajóra, s emiatt „elkerülhetetlennek tartottam a vízbe fulladást”.9 Felkészül a halálra, és miután a révkalauz csak annyit tud mondani, hogy „sok vesződségünk lesz Calaisba érni”, Széchenyi lefekszik a fedélzeten, és Istenre gondol, meg „egy nőre, kit talán boldogtalanná tettem”.10 Mivel a hajón utazó francia kereskedők hangosan jajgatnak és okádnak, Széchenyi ettől maga is rosszul lesz, „csúnyán tengeri beteg”, teljesen átfázik, és reszketni kezd, alig várja, hogy megérkezzenek Calais-ba, és meg tudjon szárítkozni egy francia fogadóban. Ahol éjjel elalszik ugyan, de többször kiesik az ágyból, s bár megüti magát, közben örömmel állapítja meg: „Istennek hála, ez nem víz”.11

Széchenyi István következő tengeri útjára 1819-ben kerül sor, amikor Thesszáliába szeretne eljutni, és egy kis vitorláshajót bérel Marathonban. Mivel a helyi hajósok még nem jártak arra, amerre a gróf szeretne eljutni, megteszi magát révkalauznak – ez majdnem hajótöréssel végződik, mert a széljárás gyakran megfordul, és a part közelében sok a rejtett szikla, illetve zátony. A Naplóban Széchenyi beismeri, hogy csak az egyik görög hajós lélekjelenléte mentette meg őket a teljes hajótöréstől.12

Még Széchenyi életében végbemegy az a változás, ami forradalmasítja a folyami és tengeri hajózást: a gőzhajó feltalálása, illetve rendszeresítése. Amerikában Robert Fulton már 1807-ben vízre bocsájtja első kerekes gőzhajóját, amit hamarosan Angliában is kezdenek gyártani, de még beletelik pár év, amikorra gőzhajóval lehet átkelni a La Manche csatornán. Széchenyi István első jelentése erről 1822-ben jelzi a változás jelentőségét: „ [Calaisből] Doverbe az Arrow gőzhajón 3 és fél óra alatt...Egyáltalán semmi hullám.”13 Az utóbbi mondat szerintem céloz arra, hogy komoly vihar esetén még a gőzhajózás sem életbiztosítás, bár hajótörésre kevesebb esély van, mintha vitorlásról lenne szó. Egy 1829-es kaland (utazás gőzhajón Hamburg és Amszterdam között) a fenti tételt látszik bizonyítani. Erről ez áll a Naplóban: „Cuxhaven magasságáig a hajó szinte meg se rezdült, de aztán ujra rákezdte, a legkellemetlenebb módon. Nagyon beteg lettem. A tengeri betegség egyfajta haldoklás”14

Maga a gőzhajózás Széchenyi kedvenc tervei közé tartozott – hazai programja fontos részének tekintette a dunai és a balatoni gőzhajózás fejlesztését. Naplójában egy helyütt „világalakító” emberekről beszél, akik megváltoztatják az emberek nézeteit és szokásait; listája Napóleonnal kezdődik, de negyedik helyen, közvetlenül Lord Byron után említi „a gőzgépek megjobbítóját”15, akin talán Wattot vagy Fultont érti. És még 1840-ben is érdemesnek tartja feljegyezni: „Londonderry nagyon nyájas levelet írt nekem a gőzhajózásról.”16 Jóllehet a negyvenes években már egyre inkább a Lánchíd ügye foglalkoztatja, 1845. április 5-én részt vesz a Balaton Gőzhajózási Társaság alakuló közgyülésén, és csakhamar kiadja A balatoni gőzhajózás körül című munkáját.17

A következő tengeri utazás, amit Bölöni Farkas Sándor örökített meg Utazás Észak-Amerikában (újabban Napnyugati utazás) című nagy hatású művében18, jóllehet 1831-ben ment végbe, csak négy évvel később lett sokak olvasmányává. Az erdélyi unitárius Bölöni Farkas, Döbrentei Gábor és Wesselényi Miklós barátja, Széchenyi István buzgó olvasója és bámulója, Béldi Ferenc gróf társaságában indult nyugat-európai és amerikai útjára. Ahhoz, hogy Angliába eljussanak, nekik is át kellett kelniük a Csatornán – ez az erdélyi fiatalember első tengeri útja és tűzkeresztsége. Az átkelés már gőzhajóval történik, és annak leírását Bölöni Farkas a hajó mechanizmusának bemutatásával kezdi: „sebesen csapják a gőzkerekek a vizet s minden utas helyet foglal a fedélen (értsd: a fedélzeten) vagy [az] alatt.”19 Két órába telik, amíg a nyílt (a szerző szavával „magos”) tengerre érnek, ahol erősen kezd fújni a hideg szél, s vele megelevenednek a hullámok. Kezdődik az ismert dráma: először csak az asszonyok mennek le a közös kajütbe, majd utána gyengébb gyomrúak, végül szinte mindenki. Maga utazónk, úgy tetszik, a női utasok rosszullétének látványától lesz rosszul, hiába iszik konyakot, őt is eléri a tengeri végzet: többszöri hányás. „Azt gondoltam, hogy az egész belem kiadom”20, mondja naturalista tömörséggel, majd megkísérli megfogalmazni a tengeri beteségben szenvedő lelkiállapotát: „A világnak minden dicsőségét elfelejti az ember, nem kivánja élni, s csak az az egy gondolat marad, hogy bár vége lenne már.”21

Anglia, Skócia és Irország részletes és pontos leírása után 1831. július 27-én Bölöni Farkas Béldivel megint hajóra száll, a „Columbia” nevű postahajóra, amellyel az utazás 39. napján, szeptember 3-án érik el New Yorkot.22 Erről a hosszabb tengeri útról is kapunk egy többoldalas beszámolót – amikor a hajó kiér a nyílt óceánra, megismétlődnek a korábban tapasztalt tünetek. Az erős hullámzás annyira igénybe veszi az utasok gyomrát, hogy két napon belül a 17 étkezésre befizetett utas közül csupán öten jelennek meg az asztalnál. Bölöni Farkas kicsit ismétli korábbi jegyzeteit, bár költőibb formában: „Nem sok kedvetlenebb helyzete lehet az életnek, mint a tengeri betegség s ennek unalmai. Megszűnnek a testnek minden kívánati, undorító az ételre gondolás...Megtompul az elme, s csüggedt a lélek, elfelejti a világ minden dicsőségét s hiuságát.”23 Bár a szél valamelyest csitul, augusztus 14-én megint beáll a tengeri ostromállapot, amikor csak fogódzkodva lehet felmenni az ebédlőbe, ahol bár minden tányér és pohár rögzítve van, időnként mégis kiugranak helyükről; ez eleinte még mulatságos, később viszont eléggé bosszantó. Bölöni Farkas ezután bevallja azt is, milyen „éjszakai kedvetlenségek”-kel kell megbirkóznia a tengeri utasnak: nehéz levetkőznie anélkül, hogy össze ne verné magát az ember, és az ágyban „mesterséggel kell megszegezni magát, hogy az egész test ne hömpölyögjön”24, vagyis ne guruljon ide-oda. Olvasott ember lévén, szerzőnk Kazinczyt idézi, aki szerint az ember két legjobb barátja a reménység és az álom, de megjegyzi, noha ezek a szárazföldön valóban éltetik az embert, „tengeri némely helyzetekben” aligha működnek.

Amerikai utazásaik során Bölöni Farkasék kétszer szállnak egy-egy „Albany” nevű hajóra. Először New Yorkból viszi őket egy gőzhajó az állam északi részében fekvő Albanyba, ami folyón történik, és nagyon kellemes hajózgatás. Másodszor 1831. november 23-án indulnak vissza egy teljesen új vitorláshajón Európába, véletlenül ezt is Albanynak hívják. A visszaút Európába (talán a kedvezőtlen évszak miatt) még nagyobb megpróbáltatást jelent az erdélyieknek, mint korábbi útjuk Amerikába. Háromszor kerülnek viharba, s Bölöni Farkas beszámolója szerint nem egyszer attól rettegnek, életüket vesztik az ócenánon. De adjuk át a szót a szerzőnek, aki az ebédtájban kitört első viharra így emlékezik:

„[November 27-én] Minden minutában nevekedett a hánykódás: irtózatos szél süvöltött jeges záporral keveredve. Négy órakor nagy kínnal minden vitorlát egybevontak: az árbócok kopacon maradtak: a tenger színe hasonlított egy havasi sziklás vidékhez... Sötétüléssel nevekedtek a hullámok, s nevekedett aggodalmunk is. Fenn a kapitány s matrózok borzasztó kiabálásai hallatszottak. Hét órakor már lehetetlen volt a kormányt az egyenes útnak tartani, s a hajót szélnek bocsátották. Minden ember letakarodott valamely szegletben megvonni magát... A hajó minden süllyedtével süllyedni véltem magamat, s ezer formátumokban láttam a halált.”25

Pár napi szünet után december 5-én újabb jeges vihar kapja el az Albanyt, ha lehet, még hevesebb, mint a korábbi: „Leírhatatlanul dühödtek az elementumok; mély mormolás hallatszott künn: sűrű fekete homály közt csavargott a zápor, s irtóztatólag hánykódott a hajó, mintha sodorták volna. Óránként nevekedett a vihar...Remegéssel vártuk az estét s az éjszakát. Aggodalom közt számláltuk a minutákat, s minden minutában nyitva látszott sírunk.”26

Másnapra kiderül az ég, kisüt a nap, utazóink valósággal újjászületnek. „Tréfával beszéltük szenvedéseinket, de fájdalmas volt mégis e tréfának visszaemlékezése.”27 Ezután már Bölöni Farkas nem fűz további kommentárt a partraszálláshoz Le Havre-ban, de ezzel az Európába visszaérkezéssel fejezi be sok szempontból tanulságos, olvasmányos és kortársai által nagyra tartott útikönyvét. Sikerével kapcsolatban naplójában azt írja, voltaképpen azért írt le mindent pontosan, amit látott vagy tapasztalt, hogy nehogy azzal vádolják, ő is csak „szóvitéz”, aki csak szóban mesél utazásairól. De megjegyzi, olvasói „legnagyobb részének a hajótörés s tengeri veszedelmek tetszenek – és az emberiség jussai kihirdetése olyan kevesek előtt figyelmes! – mely nekem legérdekesebb, s a többi csak ráma e körül.”28 Más szóval az embereket jobban érdeklik az utazások drámai részletei, mint a különböző demokratikus és jól működő angliai vagy amerikai intézmények pontos bemutatása.

Negyedik útleírónk nevét az érettségizett magyarok közül legtöbben csak mint politikusét ismerik: Szemere Bertalan 1848-49-ben belügyminiszter, majd a trónfosztás után néhány hónapig a forradalmi magyar kormány miniszterelnöke volt. Világos után neki is menekülnie kellett, 1865-ig élt nyugati emigrációban. De korábban mint írót tartották számon, Utazás külföldön című 1840-ben két kötetben kiadott nyugat-európai útirajzát úgy említi egy újabb lexikon, mint „a kor ifjúságának kedvelt olvasmányát”.29

Szemere Bertalan Bölöni Farkassal ellentétben nem annyira veszedelemnek, mint romantikus szemmel alapvetően kétfélének látja a tengert. A nyugodt tenger elbűvöli, nem győzi ecsetelni annak szépségét: először Boulogne-nál látja meg a végtelennek látszó víztömeget, és szerencséje van, mert tükörsima tengeren történik első hajóútja, az átkelés Angliába. Tisztában van persze a különbséggel a szélcsendes és a háborgó tenger között, amit ékes szavakkal meg is fogalmaz: „Ha fested a messzevágyat, tengerpartra fesd, midőn az óceán végtelen tükre szélcsöndben nyugszik... De a kétségbeesést is tengerpartok ormaira fesd, hanem akkor, midőn az ég sötéten elborul, a villámok nyilai sűrűn lángolnak, s a vész... össze-vissza forgatja a vizeket, mik széttörvén a hajókat, tajtékzó dühhel a partokat vívják”.30

Ezen az első úton kívül Szemere még háromszor száll hajóra külföldi utazásai során. A következő alkalommal, amikor Skóciából Írországba utazik, az időjárás megint neki kedvez: csodálatosan nyugodt időben éjjel haladnak végig a Clyde folyón, majd az óceánon Dublinig, és Szemere költői képekkel írja le az elragadtatást, amit a tenger „mennyei látványa” belőle kivált. „A ragyogó tenger hullámain sok gőz és szélhajók rengettek, némelyek elsietve, ki tudja melyik déli szigetbe, némelyik velünk versenyezve a száraz felé. Irland, még tegnap egy barna vonása a láthatárnak, ma egy kies országként fekvék előttünk...”31 Más kérdés, hogy Szemere Bölöni Farkashoz hasonlóan drámai képekben számol be az írországi nyomorról és mélyszegénységről, és azt tanácsolja az éppen trónra lépő Viktória királynőnek, „menjen Irlandba”, és tapasztalja meg (inkognitóban?) az ottani sanyarú állapotokat, mivel most „Anglia és Skócia virító termetéhez Irlandia sápadt alakja nem illik”.32

Dublinból Szemere Bertalan visszatér Liverpoolba, méghozzá megint éjjel, „a pompás bútorzatú Urgent királyi postagőzősön”, és az útirajz íróját kellemes meglepetés éri: bár a tenger erősen hullámzik, és hamarosan többen tengeri betegek lesznek, ő jól bírja a nehéz tengeri utat, s bevallja: „nem is képzeltem, hogy ment maradjak a betegségtől, csak azt óhajtám, először ne rajtam, idegenen ütné ki magát”.33 Először lelopódzik fekvőhelyére, ott meglapul, (saját szavaival) „mint bokrában az űzött nyúl”, s félig aggódva, félig mosolyogva hallgatja a többi utas nyögését és jajgatását. De ahogy múlik az idő, és még mindig jól érzi magát, fölmegy a fedélzetre, ahol egyedül tölti az éjszaka egy részét (mindenki más beteg!), és ez újabb költői képekre ragadtatja: „S gyönyörködtem a vészben s hullámokban, melyek egymás közt, úgy látszék, a hajóért mint zsákmányért vívtak: gyönyörködtem a veszélyes helyeken jeladás végett hordozó hajók árboclámpáiban... gyönyörködtem a világítótoronyokban, melyek fénye messziről csillagként ragyog... de nem gyönyörködtem sokáig! Szemem akaratlanul fordult Irland földe felé, mely most éjszaka, képzeletemben, mint egy nyugovó és nagy sírdomb tűnék föl, mit az éj gyászával takar be...”34 Az utazó Szemere itt az esztétikai szférából áttér a társadalmi igazságosság színterére, az objektív szemlélőből előbukkan a majdani forradalmi politikus.

Szemere útja Liverpoolból Birminghamen és Oxfordon át Londonba vezet, ahol ezúttal úgy érzi magát (vajon ez még a tengeri út emléke?), „mint csöpp az óceánban”. Korábban  útirajzában részletesen leírja az 1837-es Londont, és mivel Szemere francia földről érkezik, meg kell mondania véleményét egy „tüzes” francia barátjának: „valljátok meg, hogy London első a föld hátán, s a második helyet Párizstól senki nem fogja elpörleni”.35 Ebben a véleményében alighanem egyetért vele későbbi politikai ellenfele, gróf Széchenyi István is.

Alighanem csak pár napig marad Szemere ekkor Londonban, majd 1837. augusztus 16-án elhagyja Angliát. Ez a „Giraffe” nevű gőzhajón történik, ahol utazónk hirtelen nagyon egyedül érzi magát, s azzal vigasztalódik, a természet „megérti” a magányos embert. Ez az általános tétel azonban az utazás közben erősen relativizálódik: a természet szélvihar formájában az ember ellen fordul. A tenger mind erősebben hullámzik, „az utasok nyögve, sápadtan, ökröndözve siettek le a szobákba, de én most is ment maradék a tengerkórtul”.36  Éjjel fölmegy a fedélzetre, és riasztóan drámai képet fest a látottakról: „Sötéten el volt borulva, az eső sűrűn esett, nem élt más, csak a szél, mely fönn az árbócok közt fútt s üvöltött, és csak a habok, melyek lármázva zuhogtak a hánytvetett hajó körül”.37 A hajó magánya megkétszerezi Szemere magányát (a többi utas mind alszik), s így a tenger metafizikai gondolatokat ébreszt az egyébként nem vallásos utasban, aki „a kétségbeesés szobraként” egyedül áll a sűrű esőben, suhogó szélben, és seholsem lát emberi fényt, vagy csillagot. „Nem tagadom – mondja –, mellem e pillanatban összeszorult. »Hát senki sincs velem e rémítő helyen?« – kérdezteté velem a megrémülés”. A drámai kérdésre maga ad választ: „Van, Isten van veled!”38

Ezzel a madáchi végszót megelőlegező mondattal fejeződik be Szemere Bertalan útirajzának angliai fejezete. Maga a könyv pedig egy svájci vízesés egyszerre ijesztő és gyönyörködtető látványával zárul: a természet csodája megint metafizikai élménnyé válik Szemere tollán, aki az éppen elhagyott vízesés magányával ellenpontozza korábbi tengeri élményeit.39 Amiket úgy lehetne összefoglalni, hogy azok egyszerre lehetnek vonzók és félelemkeltők, a szépérzéket kielégítők és megrendítők. Utazz hát a tengeren, magyar, de csak ha okvetlenül tengeren kell utaznod, és ha elég erős hozzá a gyomrod!

 

Jegyzetek

1 Bárka, XXIV. 2016/1, 65-70.
2 A vers címe: „Kerüld a tengert, magyar!”
3 Tót-Váradi Kászonyi András: A Magyarországból tett velencei utazás, Scolar Press, 2007.
4 Magyar utazási irodalom, 15-18 század, szerk. Kovács Sándor Iván és Monok István, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990, 761. o.
5 i. m. 762. o.
6 uo.
7 Széchenyi István: Napló, szerk. Dr Viszota Gyula és Dr. Károlyi Árpád kiadásai alapján Sőtér István, Gondolat, 1978, 182. o.
8 i. m., 57. o.
9 i. m. 65. o.
10 i. m. 66. o. Minden valószínűség szerint itt gróf Széchenyi Pálnéról, született Caroline Meadéről van szó, akivel Széchenyi Istvánnak viszonya volt. Erről lásd Sőtér István előszavát: Napló, 16. o.
11 uo.
12 Napló, 95. o.
13 i. m. 263. o.
14 uo. 608. o.
15 337. o.
16 919. o.
171396. o.
18 Én a Napnyugati utazás. Napló Helikon Kiadónál megjelent 1984-es kiadását használtam.
19 Bölöni Farkas Sándor, i. m. 195. o.
20 uo.
21 uo.
22 Bölöni Farkas, i. m. 302. o. Ugyanezt az utat Kossuth Lajos és kísérete 1851 novemberében mindössze 13 nap alatt tette meg, „szélben, esőben, ködben”: Pulszky Ferenc: Életem és korom, II., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958, 70. o.
23 i. m. 295. o.
24 i. m. 298. o.
25 i. m. 531-532. o.
26 uo.
27 i. m. 533. o.
28 i. m. 558. o.
29 Új magyar irodalmi lexikon, III. P-Zs, (szerk.) Péter László, Akadémiai Kiadó, 1994, 1943. o.
30 Utazás külföldön. Válogatás Szemere Bertalan nyugat-európai útinaplójából. Válogatta Steinert Ágota, Helikon Kiadó, 1983, 228. o.
31 i. m. 353. o.
32 i. m. 363. o.
33 i. m. 364. o.
34 i. m. 364-65. o.
35 i. m. 371. és 237. o.
36 i. m. 373. o.
37 uo.
38 uo.
39 Szemere, i. m. 438. o.

 

Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.


Főoldal

2018. január 24.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Könyvhétzáró irodalmi délután BékéscsabánKincsek cserélnek gazdát az Országos Széchényi KönyvtárbanTöbb mint háromszáz új kötet jelenik meg a 89. Ünnepi KönyvhétreIII. Kolorádó Fesztivál
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Oláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila verseiTurczi István versei
Prózák
Abafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái Haász János: Üzenet
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Arany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomábanProfán feltámadás, avagy heroikus újrakezdés
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA