Olvasónapló
Kiss László
Egy hang a jobboldalról
Soha jobbkor levenni a könyvespolcról Mikszáth Kálmán kötetét, mint most, hogy kiderült, nem létezik magyar politikai költészet, tehát van. A külcsín germanista: sárga elülső, vörös hátsó borító, fekete gerinc. A belbecs: mikszáth. A tisztelt ház pompás kis kalauz, tele anekdotával, mind gyakorlottabb írói kézzel fölskiccelt nevettető jellemekkel, plasztikus leírásokkal, hogyan él, mit eszik, kivel kvaterkázik egy országgyűlési követ, valamint, hogy mért hanyatlott és hanyatlik „a képviselői mesterség". S hogy ezen kívül mi még a jó palóc 1886-os kötete - ahhoz nem elég az olvasónaplói terjedelem.
Mondják, a politika hivatásos művelői sohasem változnak, „ezek" „mindig is" azok, akik. Ez a „mindig is" a politikusokat fölemlegető retorikai asszók zsinórvezetője. Ehhez képest Mikszáth karcolataiban alig fedezhető fel áthallás a jelenkor és a dualizmus kora, közelebbről a miniatűrök megszületésének ideje, az 1880-as évek között. Druszájáról, az idősebbik Tiszáról például így ír: „A generális nem konferál, csak határoz. A párt nem disputál, csak szavaz." Helyben vagyunk - Tisza Kálmán a májer, a könyv főhőse. Nincsenek csodák: Mikszáth a Szabadelvű Párt képviselője, naivitás volna meglepődni, hogy külön fejezetet szentel a miniszterelnöknek: A generális. (Tisza 1875 és 1890 között volt az ország kormányfője a szabadelvűek élén. Ez tizenöt év. Gyors fejszámolás, mire jutnánk ezzel ma. Hogy tizenöt év, az demokráciában mi is.) Tisza Kálmán első tíz miniszterelnöki évében kapott jobbról is, balról is, de „mindent kihevert". Bár ez idő alatt, oh, lelke és teste ifjúsága odalett, szemeinek fénye változatlanul „őszinte, majdnem szelíd" - ezt födi el „sötét színű" szemüvegével, másképp „nem bírna tábora felett uralkodni". Mamelukjai haszonleső rajongása bőven megéri a fricskát. „A pártból kiveszett lassanként minden önállóság, sokkal jobban, mint Tisza szeretné. E nagy ember lapító súllyal nehezedik rájuk szellemével és egyéni tulajdonaival, Nekik azt kellett volna látniok ebből, hogy nagy ereje van, de ők csak azt nézték, hogy őnekik semmi erejök sincs." Merthogy „Tisza proponál, s ők bólintanak rá egyet, vagy pedig ők proponálnak, de Tisza előleges beleegyezésével. Megszokták, hogy Tisza cselekszik mindent. Tisza oltalmaz mindenkit. Ha valamelyik miniszternek a torka fáj, nem a patikába szalajtja a lakájt, hanem Tiszához... alkalmasint ő rendel neki még vizikátort is". A „nagy ember" bölcs és remek szónok, s bár vázlatpontok mankóira támaszkodó beszédében „az összefüggés a részletek közt erőszakolt", poénjai ülnek, csattanói, „vágásai" találóak. Maradjon az olvasók között, de egy visszafogott körmöst ezért a képért megérdemel a szerző.
Nem rémlik, hogy Mikszáth név szerint említi a királyt, a már 1848 óta regnáló, de csak a kiegyezés megkötésének évében, 1867-ben megkoronázott Ferenc Józsefet. Ha említi is, Szabadelvű Párt ide, legitimitás oda, a barkós Habsburg kimondva-kimondatlanul sem fontos szereplője a könyvnek, jelentősége nem mérhető a Generáliséhoz. De mi lett volna, ha Magyarország, sokak akaratának megfelelően, respublikává szelídül az idő tájt, s annak rendje és módja szerint elnököt választ? Ennek híján marad a képzelőerő, s az akkor baloldalinak számító „nacionalista" negyvennyolcasok rovására elsütött élcek: a képlékeny, egység nélküli Függetlenségi Párt csapatát Mikszáth Sokfejűeknek nevezi, s persze nem maradhatnak el az anekdoták sem. A Herman Ottót érintő fölöttébb mulatságos, de a terjedelem kötelez, így idézet helyett marad a reá tett utalás.
Az ember olvasás közben gyakran elgondolkozik, lehetne-e a mai honatyákról hasonló „stílben", hasonlóan finom gúnnyal, szellemességgel írni. Aztán mindig oda lyukad ki, hogy tudja a fene. Mert hogyan adná ki magát, példának okáért, a következő félmondat: „Midőn zászlót égetének." Már a többes szám is kínos. Mikszáth pedig valósággal rászáll a zsidókat ostorozó Istóczy Győzőre, a Magyar Antiszemita Párt alapítójára. A korabeli politikai gondolkodás irányáról ugyanakkor kendőzetlenül árulkodik ironikus megjegyzése, miszerint maguk „az antiszemiták tulajdonképpen csak abban különböznek többi képviselőtársaiktól, hogy ők jobban gyűlölik a zsidókat - mint kellene."
A tisztelt ház betűtípusa, sárgás lapjai is afféle álombéli időutazásra invitálják az olvasót. Nemkülönben a kötetet illusztráló Jankó János kedves grafikái. A könyv hátsó borítóján, s benn, a 67. oldalon Göndöcs Benedek apát úr aluszik édesdeden. Feje körül repülő rovarkák - a „zúgást, tapsvihart, haragos ellentmondásokat szelíd méhecskék zsongásának álmodja."
Mikszáth Kálmán: A tisztelt ház. Noran, Budapest, 2010
Mondják, a politika hivatásos művelői sohasem változnak, „ezek" „mindig is" azok, akik. Ez a „mindig is" a politikusokat fölemlegető retorikai asszók zsinórvezetője. Ehhez képest Mikszáth karcolataiban alig fedezhető fel áthallás a jelenkor és a dualizmus kora, közelebbről a miniatűrök megszületésének ideje, az 1880-as évek között. Druszájáról, az idősebbik Tiszáról például így ír: „A generális nem konferál, csak határoz. A párt nem disputál, csak szavaz." Helyben vagyunk - Tisza Kálmán a májer, a könyv főhőse. Nincsenek csodák: Mikszáth a Szabadelvű Párt képviselője, naivitás volna meglepődni, hogy külön fejezetet szentel a miniszterelnöknek: A generális. (Tisza 1875 és 1890 között volt az ország kormányfője a szabadelvűek élén. Ez tizenöt év. Gyors fejszámolás, mire jutnánk ezzel ma. Hogy tizenöt év, az demokráciában mi is.) Tisza Kálmán első tíz miniszterelnöki évében kapott jobbról is, balról is, de „mindent kihevert". Bár ez idő alatt, oh, lelke és teste ifjúsága odalett, szemeinek fénye változatlanul „őszinte, majdnem szelíd" - ezt födi el „sötét színű" szemüvegével, másképp „nem bírna tábora felett uralkodni". Mamelukjai haszonleső rajongása bőven megéri a fricskát. „A pártból kiveszett lassanként minden önállóság, sokkal jobban, mint Tisza szeretné. E nagy ember lapító súllyal nehezedik rájuk szellemével és egyéni tulajdonaival, Nekik azt kellett volna látniok ebből, hogy nagy ereje van, de ők csak azt nézték, hogy őnekik semmi erejök sincs." Merthogy „Tisza proponál, s ők bólintanak rá egyet, vagy pedig ők proponálnak, de Tisza előleges beleegyezésével. Megszokták, hogy Tisza cselekszik mindent. Tisza oltalmaz mindenkit. Ha valamelyik miniszternek a torka fáj, nem a patikába szalajtja a lakájt, hanem Tiszához... alkalmasint ő rendel neki még vizikátort is". A „nagy ember" bölcs és remek szónok, s bár vázlatpontok mankóira támaszkodó beszédében „az összefüggés a részletek közt erőszakolt", poénjai ülnek, csattanói, „vágásai" találóak. Maradjon az olvasók között, de egy visszafogott körmöst ezért a képért megérdemel a szerző.
Nem rémlik, hogy Mikszáth név szerint említi a királyt, a már 1848 óta regnáló, de csak a kiegyezés megkötésének évében, 1867-ben megkoronázott Ferenc Józsefet. Ha említi is, Szabadelvű Párt ide, legitimitás oda, a barkós Habsburg kimondva-kimondatlanul sem fontos szereplője a könyvnek, jelentősége nem mérhető a Generáliséhoz. De mi lett volna, ha Magyarország, sokak akaratának megfelelően, respublikává szelídül az idő tájt, s annak rendje és módja szerint elnököt választ? Ennek híján marad a képzelőerő, s az akkor baloldalinak számító „nacionalista" negyvennyolcasok rovására elsütött élcek: a képlékeny, egység nélküli Függetlenségi Párt csapatát Mikszáth Sokfejűeknek nevezi, s persze nem maradhatnak el az anekdoták sem. A Herman Ottót érintő fölöttébb mulatságos, de a terjedelem kötelez, így idézet helyett marad a reá tett utalás.
Az ember olvasás közben gyakran elgondolkozik, lehetne-e a mai honatyákról hasonló „stílben", hasonlóan finom gúnnyal, szellemességgel írni. Aztán mindig oda lyukad ki, hogy tudja a fene. Mert hogyan adná ki magát, példának okáért, a következő félmondat: „Midőn zászlót égetének." Már a többes szám is kínos. Mikszáth pedig valósággal rászáll a zsidókat ostorozó Istóczy Győzőre, a Magyar Antiszemita Párt alapítójára. A korabeli politikai gondolkodás irányáról ugyanakkor kendőzetlenül árulkodik ironikus megjegyzése, miszerint maguk „az antiszemiták tulajdonképpen csak abban különböznek többi képviselőtársaiktól, hogy ők jobban gyűlölik a zsidókat - mint kellene."
A tisztelt ház betűtípusa, sárgás lapjai is afféle álombéli időutazásra invitálják az olvasót. Nemkülönben a kötetet illusztráló Jankó János kedves grafikái. A könyv hátsó borítóján, s benn, a 67. oldalon Göndöcs Benedek apát úr aluszik édesdeden. Feje körül repülő rovarkák - a „zúgást, tapsvihart, haragos ellentmondásokat szelíd méhecskék zsongásának álmodja."
Mikszáth Kálmán: A tisztelt ház. Noran, Budapest, 2010
2009. február 01.
