Kiss László
Út, haza
Kiss Ottó legújabb regénye, A másik ország, amely olyannyira friss, hogy még kézbe se tudtam venni, számítógépen olvastam el, rendesen felzaklatott. Két okból is.
Felzaklatott, mert az a letűnt, vagy inkább folyamatosan, minden pillanatában múló világ, amely a narrátor egy megjegyzése szerint „menthetetlenül elveszett", és amely persze máshonnan nézve szüntelenül épül, tulajdon sorsával is kérlelhetetlenül szembesíti az olvasót. Mozik Karcsi története: árvasága, az első szerelem brutális kudarca, majd, ha nem is brutálisan, a többié, aztán a szülői, később a nagyszülői ház szükségszerű elhagyása, végül a fiatal felnőtté cseperedett fiú váratlan hazatérése, s a mindeközben megélt veszteségek - és persze „nyereségek" - a Kiss Ottó előző regényeiből ismerős karaktereké. Ahogy a Szövetek ugyancsak egyes szám első személyben megszólaló elbeszélőjének, a Javrik könyve címbéli hősének története is lehetne. A másik ország fontos, a vázolt történéseket értelmezőn illusztráló vonása a fiatal éveire visszatekintő Mozik Karcsi szomorú, csöndes, egyben nagyon nyugodt hangja: a rezignált tónus a nevelődési regény felütésétől megvan, és az utolsó mondatig következetesen használja a mesélő. Érdekes hogy ez az atmoszféra és ez a hangnem nem nagyon tűri el a Kiss Ottó verseiben és prózai írásaiban gyakorta megfigyelhető groteszk humort, úgy érzem, a közbeiktatott „köztes-európai", hrabalos pillanatok A másik ország végtelenül szomorú világában nem igazán találják a helyüket.
A hangsúlyok máshol vannak. Például a történelmi háttér megrajzolásánál. A regényidő húsz évet ölel át, 1971-től 1991-ig tart, a főszereplő huszonhatodik évéig. A másik ország vállaltan a rendszerváltás regénye is, ismerős arcélekkel és politikai pillanatokkal, a történelmi díszletek fölvázolása azonban néhol kicsit didaktikus, tankönyvek stílusára emlékeztet, ami nem mindig használ a hétköznapokban megélt történelem ábrázolásának. Vagy az anya-kép fontosságánál - Mozik Karcsi édesanyja elvesztése óta vágyja a gondoskodást, a szülői törődést, szexuális beavatását a beszédes nevű Velkovics Annának köszönheti. Vagy az apa-kép alakításánál, s mindezekkel a címben megjelenő kulcsmotívumoknál. Mert hol is létezik ez a bizonyos másik ország, ha nem a szívben vagy a lélekben. Hol, ha nem a Magyar Népköztársaság nem csupán valóságos határain kívül. És hol, ha nem odafönt, ahol a híres Mikszáth-novella szerint általában „másképp tudódik ki az igazság."
És felzaklatott A másik ország, mert olyan zárással rukkol elő, amely egyfelől meglepő, és ügyesen összefogja az eseményeket, a széttartó, mégis egy irányba haladó sorsokat és életpályákat, másfelől azonban az utolsó lapokon olyan feszültséget is teremt, amelynek megnyugtató feloldása, talán ugyanúgy megnyugtató módon, elmarad. Egy titokkal, helyesebben mondva, a titok megfejtésével kecsegtet, de. (De ha ezt a mondatot befejezném, akkor az olvasónaplóm csupán olvasónapló maradna, és nem az, aminek valójában szánom: ajánlás könyvbemutató elé, felhívás kalandra.)
A másik ország Kiss Ottó harmadik regénye. Olvasmányos stílus, szép mondatok, kiegyensúlyozott történet. És felzaklat, és nyugtalanít, és elkeserít, majd kevés híján ellenkezőleg: éppen csak szomorúvá tesz. Szelíd és bölcs regény.
Kiss Ottó: A másik ország. Palatinus Kiadó, Budapest, 2011
