Karácsonyi Zsolt
Lezárt szabadvers
Ma elférek egy lezárt szabadversben, mert kijutottam minden súly alól.
Úgy is vagyok, ha közben ág se rezzen. Nem volt, nem is lesz
több dimenzióm. A törzsi lét többé már nem feszélyez.
Hozzászoktam régóta a veszélyhez, hogy szelek nélkül
is úszik a hajó.
Délelőtt van, és érzi ínyvitorlám az összes eljövendő ízeket.
A délután is azért alkonyul rám, mert bárhol, bármit
újrakezdhetek.
Nem mozdulok, de mégis van egy mondat, ami a régi
terv szerint halad. Csörömpölnek a fáradt véredények,
és utolér a mosókonyhaszag.
Jelzi ez is, hogy véget ér a vers.
Lezárt lesz és elérhető.
Szabad.
Húzás és törés
Meghúztam a vonalat és nem törtem át.
Talán azért, mert a vonal láthatatlan maradt.
Addig gyötörtem agyamat, amíg
látni kezdtem azt a vonalat.
Történt mindez a legelső napon.
Felkeltem, kávét ittam, valahogy elkezdődött
a második nap is. Félrevonult minden, ami
láthatóan hamis, de ettől mégsem jelent meg
az igazság, csak egy üzenet érkezett,
hogy a világot teknősök tartják –
Akhilleusz ezek között bolyong.
Pentheszileia továbbra is: éles akár a Hold.
Felöltöztem, vonatra szálltam, eljutottam megint
a Partra, ahol a hullámokat nem látja csak az,
aki semmiképp nem akarja. Az üres idő öbleiből
teljesen hiányzott a tenger, újabb vonalat húztam
a homokban, óvatosabban és megsokszorozott
figyelemmel. A vonal tökéletes lett, és talán éppen ezért
ezúttal sem törhettem át. Vihar készült, de a perc
peremén még fellángolt a napsütötte sáv.
Most este van, és az éj vonalán túl,
azt mondják, újabb nap lakik.
Ha el is kezdtem ezt a verset,
már nem fejezhetem be hajnalig.
A versek a Bárka 2014/2-es számában jelentek meg, az első a szerző kézírásával.
