Beszélgetések

 

Kiss_Ferdinandy.jpg
Kiss László és Ferdinandy György

 

Kiss László

 

Mindig minden mást jelent

Beszélgetés Ferdinandy Györggyel – Álomtalanítás című kötetéről is

 

haza

Amióta itthon és a környező országokban is egyre többet beszélgetek erről a könyvről, megfogalmazódott egy egyszerű és frappáns válasz arra, miért szerepel fosztóképző a címében. Tréfásan azt szoktam mondani, hogy egy korábbi elbeszélésem címéhez, a Lomtalanításhoz csupán hozzáillesztettem egy „á”-t. Pedig az Álomtalanítás is a lomtalanítás műveletét végzi el, hiszen leszámol néhány romantikus elképzeléssel. Nem a kijutással kapcsolatos illúziókkal, mert nem arról beszél, miért más a csodák amerikai világa, mint amilyennek itthon elképzeljük – az akkori csalódásaimat már részletesen megírtam régebbi könyveimben. Az Álomtalanítás inkább arról gondolkodik, mit jelent a hazatérés, s hogy ez mennyire nehéz, ha éppen nem lehetetlen. Mert akinek kis szerencséje van, és olyan hosszú élet adatik számára, mint nekem, biztosan hazatalál, legalábbis meghalni hazatér.

Míg kint voltam, állandóan foglalkoztatott a majdani hazatérés. Olvastam is erről, érdekelt, ki mit gondol, ír róla, hogyan képzeli el, s mi valósul meg aztán mindebből. A Puerto Ricó-i egyetemen a nagy perui író, Ciro Alegria mellett dolgozhattam. Az ő egyik írásában az öreg indián megindul az Andesekből, a magashegységből le, a tenger felé, de ahogy az elbeszélő mondja: „amióta útnak indult, minden lépése hazafelé vezetett”. És hiába távolodtam földrajzilag, ez az én esetemben is így volt.

Az elsők között voltam, akik hazatérve publikálni kezdtek. Első magyar nyelvű könyvem, a Szerecsenségem története a Magvetőnél jelent meg, 1988. február 18-án – az ilyen dátumot nem felejti el az ember. Ekkor már harminc éve voltam francia író, a nyugati emigráns sajtóban mégis megkaptam a magamét. Ők korainak gondolták a hazatérést, s azt vallották, aki ilyen korán hazajön, és könyvkiadási lehetőséghez jut, elárulja az emigrációt. De nem volt igazuk. 1988-ban már az volt az érzésem, meg kell tennem ezt a lépést, hogy az óriási léptékkel haladó változásokban részt vegyek, részt vegyünk. A rendszerváltás környékén a külhoni magyar írók érzékei már nem mindig működtek élesen, kiöregedőben volt az emigráció, 80-90 éves emberekből állt a 45-ösök nagy generációja. Azt hitték, amit eleinte én is, hogy a kommunista-szocialista rendszer, a Kádár nevével fémjelzett diktatórikus kormányzás nem ér véget, és főleg nem hitték-hittük, hogy viszonylag hirtelen fog megszakadni. De Nyugat-Európának és Amerikának piacokra volt szüksége, s elkezdték fellazítani a rendszert. A Vasfüggönyt nem forradalmárok szaggatták le, hanem számító üzletemberek, akik a világ eme részén piacot szimatoltak. Amiről persze nekünk nem volt tudomásunk.

Nos, tizenöt éve visszatértem, Amerikából Magyarországra, de természetesen nem meghalni jöttem haza, hanem hogy elmondjam a tapasztalataimat, hogy a madárlátta kenyeret hazahozzam, és előpakoljam, tessék, ezzel érkeztem, ezt tudom nyújtani, ez az én vásárfiám. És itt ért az első csalódás, mert hamar kiderült, hogy különösebben senkit nem érdekelt ez a madárlátta kenyér, senkiből nem váltott ki érdeklődést az a tapasztalat, amivel hazaérkeztem. Rá kellett jönnöm, hogy ennek az országnak a maga útját kell járnia, s az itt élő és gondolkodó embernek az itthoni körülményeket nézve kell megtanulnia, hogyan tudunk mi, magyarok előbbre lépni. Annak, hogy én sok évtizedes távollét után hazajövök, és fölemelve a bütykös mutatóujjam megmondom, mit kellene, és hogyan kellene csinálni, az égvilágon semmi értelme nincs, s nemcsak improduktív, de ellenszenves is.

 

Ferdinandy_Gy__rgy.jpgFerdinandy György

 

A hazatérés tehát úgy indult, hogy a madárlátta kenyeret magam kezdtem eszegetni, s később már meg sem próbáltam átadni, inkább csak figyeltem, hogy azok a honfitársaim, akik az elmúlt negyven-ötven évet itthon élték át, hogyan próbálják a megváltozott körülmények között előrevinni ezt az országot. Az én receptjeim mások, nem Magyarországra szabottak voltak. Meg kellett értenem, hogy a gazdag nyugati országokból hozott tapasztalatokkal itthon nem sokat lehet kezdeni. Igaz, Puerto Ricóban megtanultam a gyarmati létet, de nem szabad elfelejteni, hogy az a fajta alávetettség egészen más volt, mint amilyet a Magyarországon élők megtapasztaltak, hiszen az Amerikai Egyesült Államok, amivel csak tudta, ellátta ezt a szegény kis karibi szigetet. Az egykori rabszolgák unokái tanulhattak, egyetemre járhattak – Amerika igazi anyaország volt, itthon pedig senkinek eszébe nem jutott volna ugyanígy nevezni az elnyomó Szovjetuniót. Ekkor alakult ki bennem az az álláspont, hogy én idehaza is tanulmányúton vagyok, figyelem, mi történik és hogyan, s várom az alkalmat, mikor tudok a birtokomban lévő tudás akárcsak egy kevéske részével úgy előállni, hogy annak haszna legyen.

A felismerés nem egyik pillanatról a másikra következik be, és igen fájdalmas: az ember hazatér, és nem találja meg azt a hazát, amelyre vágyott. Mindig elmondom, de nem győzöm ismételgetni: az embernek nem két hazája van. Nem csupán, amelyben született, élt, s amelyet elhagyott, nem is csak az új, amelyet választott. Van egy harmadik haza is, az, amelyet az emlékeiben őriz, s hazatérés után szeretne újból megtalálni, de az már nem létezik. Ezzel a csalódással kell először szembenézni és leszámolni. Puerto Ricóban kialakítottam a magánmúzeumomat, összeszedtem azokat az emléktárgyakat, képeket, könyveket, amelyek sokat jelentettek számomra. Ettől a szigetvilágban otthon, ebben a bizonyos harmadik hazában éreztem magam. S mikor ide, Magyarországra hazajöttem, még az is fölmerült bennem, hogy ott, a magánmúzeumomban voltam igazán otthon, s nem itt, ahol egy teljesen más világot találtam, amely csak nyomokban emlékeztetett a bennem élőre. Így hát átmentettem azokat a muzeális emlékeket, az elmúlt hatvan-nyolcvan év emlékeit ide, a Vas Gereben utcai házba – s most már itt is otthon érezhetem magam. Egyszerre élek a mai magyar valóságban, és az én valóságomban. Hazahoztam az otthonom.

A lokálpatriotizmus nagyon jól megfér a kozmopolitizmussal, ámbár én sose voltam igazi kozmopolita. Horváth Jenőnek, a régi Váci utcai bárzongoristának egy nótája úgy kezdődött: „Csak átutazók vagyunk itt a földön”. Én is mindig átutazó voltam, sehol sem ragadtam meg igazából. Egyetlen helyen maradtam volna szívesen, Burgundiában, ahol tanyát vettem akkori feleségem, a francia asszony szülőfalujának közvetlen szomszédságában. Gyökeret kerestem, s ha már nekem nem volt, a feleségem gyökerein keresztül próbáltam megkapaszkodni. Minden adott volt a maradáshoz, de sajnos semmilyen, az egyetemi tanársághoz fogható munkát nem találtam. Ezért kellett továbbállnunk. Kubai feleségemmel harminchatodik éve élünk együtt, s ő sokszor mondja, hogy szűk nekünk ez a tér, miért nem váltunk, költözzünk Pestre, vagy akár vidékre is. Ez ellen semmi kifogásom, de hát itt ez a kert, a dédnagyapám vásárolta még 1860 körül, van is egy szederfa, amely már akkor is itt állt, s már akkor is nagyon öreg volt. A századfordulón, amikor anyukám kislány volt, megtiltották neki, hogy felmásszon rá, mert nem tudták kiszedni a ruhácskájából a szederfoltot. Ez tart itt engem, s a régi, üvegverandás egyszobás kicsi ház, ma is itt él öcsém, húgom, két család. Az ember igyekszik hazatalálni, és ez is a hazatalálás egyik módja.

kánon

Az első pillanat euforikus: az ember fél évszázad száműzetése után partot ér, s megcsókolja az anyaföldet. És ezután következik, fokról fokra, a keserű ráébredés: ez az ország nem ugyanaz az ország. Anyám, én nem ilyen lovat akartam. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen érik az embert kellemes meglepetések is. Például itthon mindig voltak olvasóim, a Szerecsenségem története tízezer példányban jelent meg, és rögtön új kiadása is lett. Ugyanakkor nem vagyok annyira jártas a Bibliában, hogy értsem, mit értenek ma itthon kánonon. Sokan mondják nekem, hogy belekerültem, míg mások a fejüket csóválják, hogy kimaradtam belőle. Ilyenkor én megértőn hümmögök, hisz magam sem tudom pontosan, mit gondoljak a kánonba kerülésről. Beskatulyázást jelent, vagy csupán annyit, hogy elhelyeznek a magyar irodalomtörténet valamelyik vonulatába? Ez mindenesetre a mai napig nem történt meg, aminek az lehet az oka, hogy engem nem is lehet csak úgy elhelyezni. Kilógok a sorból. Szilágyi Zsófia rólam írott, a Kalligramnál megjelent monográfiája 2003-ban elkezdte ezt a munkát, de kevés folytatója akadt. Nem is olyan nagy baj: „együtt menni nem tudó emberről” nehéz írni. Úgy is mondhatnám, máshol szocializálódtam. A hazai kritériumokkal nem könnyű besorolni engem.

A doktori téziseimet odakinn Remenyik Zsigmond latin-amerikai, spanyol nyelvű korszakáról írtam. Ő hét évet élt Chilében és Peruban, megtanult spanyolul, indián felesége és kislánya volt, és csak akkor tért haza, hét év után, amikor ők meghaltak. Magára maradt, és elhagyta a kontinenst. Két vékonyka könyvecskéje jelent meg spanyolul. Remenyik számomra nemcsak példa, de bizonyos fokig példakép is volt. Az ember megpróbálkozik új életet, új hazát teremteni magának, s ha nem jár sikerrel, ahogy tud, hazatér. Érdekes, hogy itthon Remenyik Zsigmondot nem szívesen közölték, Németh László és sok más nagynevű pályatársa is írt róla elmarasztaló kritikát, mondván, hogyan engedhették nyomdafestékhez ezt az embert, aki magyarul sem tud. Pedig nagyon is tudott, csupán hirtelen állt vissza a magyar nyelvre a spanyolról, megtartva ennek dallamosságát, hömpölygő szerkesztésmódját. Tehát kizárólag nyelvi-stilisztikai, és nem politikai okokból érték támadások, nem is igen ismerték itthon, mielőtt elhagyta volna Európát, nemigen közölt itthon, nem volt ismert író.

Más annak az erdélyi asszonynak a példája, aki szintén írással foglalkozik, s áttelepült Magyarországra. Ő azt mesélte nekem, hogy megérkezvén azonnal állást kellett foglalnia, jobb- avagy baloldali-e. Mire kénytelen volt fölvilágosítani a faggatókat, hogy odaát a jobboldal az erdélyi magyarság legnagyobb ellensége, hiszen az a román nacionalizmust jelenti, s muszáj elfogadni, hogy a baloldal a támogatójuk – itt pedig azt tapasztalta, hogy éppen az ellenkezője igaz.

Latin-Amerikában szocializálódott ember vagyok, s mint ilyen, itthon automatikusan baloldalinak számítok, ugyanakkor ennek a latin-amerikai baloldaliságomnak nem sok köze van a magyarországi baloldalhoz. Innen nézve is kívül állok. A baloldaliságom az a baloldaliság, amelyben mi annak idején, a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején reménykedtünk. Az emberi értékek baloldalisága. De mindig minden mást jelent. Vagy én értem félre beszélgetőtársaimat, vagy ők értenek félre engem. Bizonyos csak a félreértés.

magyarul

Mindig ceruzával a kézben, a papír fölött ülve, munka közben tudatosul bennem, mivel foglalkozom, hogy mi is az én életem. Valószínűleg a legtöbb prózaírónak ez a munkamódszere. Így ébredtem rá arra, hogy jól csupán a karibi szigetvilágot és Nyugat-Európát ismerem, a Kárpát-medencét nem. Kialakult tehát bennem az elhatározás, hogy fel akarom fedezni azt a világot, ami az enyém, de amiről alig tudok valamit. Ezért utaztam az utóbbi időben többször Kárpátaljára, a Felvidékre, Erdélybe, a Vajdaságba. Fájdalmas volt látni a küszködő, néha haldokló magyar töredékeket, a kisebbséget a szomszédos országokban. Az Álomtalanítás második ciklusának az írásai ezeket a tapasztalatokat foglalják össze, persze a száraz tárgyilagos módszeremet megőrizve, mert ugyan érzelmes ember vagyok, de mint író, soha nem tartottam magam érzelmesnek, érzelgősnek még annyira sem. Ott kint járva viszont néha a könnyeimmel küszködtem, látva, milyen kevés esélyünk van a fennmaradásra ezeken a vidékeken. De ennek ellenére optimista vagyok, hiszen amit az elmúlt ötven-hatvan évben végigcsináltam, azt csak úgy lehetett, ha az ember alapvetően derűlátó. Hetente jár hozzánk egy moldvai csángó kislány, aki a feleségemmel főz, takarít, vezetik a háztartást. Amikor ez a lány betoppant hozzánk, nem tudott magyarul. Mondta ugyan, hogy nagyon jól esik neki hallgatni a nyelvet, mert a nagyszüleit idézi föl benne, rájuk gondol, akik magyarul beszéltek odaát, otthon, a szülei azonban kezdettől fogva próbálták rászoktatni őket a románra, és csak románul tud. De amióta hozzánk jár, nagyon szépen megtanult magyarul, s egy ideje már csak az anyanyelvünkön beszélünk egymással. Azt hiszem, minden az elszántságon múlik. Ha az megvan, talán sok minden megmenthető, ami elveszett. Egyszer Strasbourgban egy Fehér úr nevű ember fölszólalt a Francia–Szovjet Társaság gyűlésén, és mivel magyarul beszélt, se a jelenlévő franciák, se a szovjetek nem értették. Előadásának témája a haldokló rokonnépek és rokonnyelvek sanyarú sorsa volt. Amikor említést tett az egyikről, amelynek már csak egyetlen életben maradt ismerője van, elsírta magát. Erre a párizsi szovjet nagykövet fölállt, megölelte és megcsókolta Fehér urat, a cigányzenekar pedig rázendített a Kalinkára. Szóval vannak, akik nálunk sokkal fenyegetettebb és veszélyeztetettebb helyzetben vannak. Feladni nem szabad, meg kell próbálni megmenteni őket.

És az írónak is van feladata. Hasznosnak kell lennie. Ezért is fordítottam egész életemben fiatal magyar költőket spanyolra, ki is adtuk a verseiket, Puerto Ricóban és Floridában is. Még ha pusztába kiáltott szó is, amit mondunk, akkor is kiáltanunk kell, mint a prófétáknak régen. Nem baj, ha most nem hallják meg, előbb-utóbb eljön az idő, amikor érteni fogják, miről beszélünk.

Lehet, hogy írás közben jövünk rá, mit akarunk közölni, de épp ezért írni kell, följegyezni mindent, akár egy szót, egy kifejezést is. Bár jól beszélek magyarul, nem is annyira beszélő, mint inkább figyelő embernek tartom magam. Elég, ha hozzám mindenki beszél. Egy újságíró barátom szerint azért, mert figyelmesen nézek a körülöttem lévőkre. Aki figyelmesen néz rájuk, kivívja az emberek bizalmát. Valahányszor levillamosozom a Déli pályaudvar kerengőjébe, legalább egy ember mindig akad, aki megszólít, s beszédbe elegyedik velem. Amikor leszállok, nyomban bemegyek a lottózóba, nem is csak a lottó miatt, hanem hogy gyorsan följegyezzem azokat a kérdéseket, történeteket, gondolatokat, amiket percekkel azelőtt hallottam. Szükségem van arra, amit klasszikus íróink műveltek: füzettel járni, s folyamatosan jegyzetelni. Enélkül nem tudnék dolgozni, hiszen 50 évig nem itt éltem. Tulajdonképpen gyüttment vagyok. Tanulnom kell.

Így tanultam meg többek között, hogy a magyar társadalom sokkal, de sokkal jobb, mint amilyennek mi magunkat gondoljuk: jobb véleménnyel vagyok a magyarokról, mint honfitársaink egymásról. Az utóbbi időben megcsappant az önbecsülésünk, de tapasztalom a jó szót, a figyelmességet, a tiszteletet. Kilencéves koromban, a budapesti bombázások kezdetekor a galyatetői nagyszállóban a magyar állam francia tiszteket helyezett el, tele volt velük a szálló, bújtatta őket a rendszer, csupán azért, mert amikor a németek megszállták az országukat, nem tudtak hová menekülni. Magyarország azonban befogadta s luxuskörülmények közé helyezte őket. Ami nekem személy szerint azért is különösen fontos, mert amikor a forradalom után kikerültem Franciaországba, ezeknek a tiszteknek köszönhetően, a Magyarországi Francia Tisztek Egyesületének támogatásával jutottam ösztöndíjhoz. Meglehet, történelmünk alakulása miatt mostanra kissé provinciálisak lettünk. De ki fogunk gyógyulni belőle.

Kiss_Ferdinandy_3.jpg

 

történelem

Az Álomtalanítás kötet A koronaőr lánya című novellával indul. Ha van egy kis időm, meghallgatom a metróaluljáróban zenélő öregeket. Ez a próza is egy ilyen jelenettel kezdődik. Nemrég egy olyan zenésznél torpantam meg, aki azokat a slágereket játszotta, amelyek az ötvenes években mentek az eszpresszókban és a rádiókban. Ez az alkalom indítja el a novellabeli elbeszélő visszaemlékezését, mert ekkor eszembe jutott az a lány, aki ott lakott a Corvin negyedben, a József körút 78-ban, pontosan a Práter utca sarkán, és akivel, miután az 56-os forradalom napjaiban elhagytam az országot, soha nem találkoztam: a házuk földszintje telitalálatot kapott, és sem őt, sem a családját nem találtam meg többé. De amiért ez az írás megszületett, az a különös találkozás, az a szörnyű pillanata a sorsnak, amikor negyven évvel később az ember a tömegben, a villamoson hirtelen felismeri ezt a lányt, biztos benne, hogy ő az, és az időközben asszonnyá lett lány is odanéz, és láthatóan ő is fölismeri a másikat. Biztos, és mégsem az. S miután leszállnak, az ember próbálja követni, ám ő elkeveredik az ételosztásra váró hajléktalanok között. De amitől különösen fájdalmas ez a novella: a tovaiszkoló, negyven éve nem látott lány régtől fogva ismerős sántikálása. Ez teszi végérvényessé a felismerést. Hogy az emlékek hajkurászása, felelevenítése az életünk, s hogy ez néha mennyire fáj, mennyire nehéz. Majdhogynem lehetetlen. A Corvin negyednél ma sem tudok úgy elsétálni, hogy ne jusson eszembe az összes ötvenhatos emlék. A mai napig romokban látom, úgy, ahogy elhagytam. Gyalogolunk a kilőtt tankok között. De ekkor még senki, se a kollégáim, se a családom, és én sem akartam elhagyni az országot.

A második világháborúban óriási változás állt be az életünkben. Orvos szülők és nagyszülők budai házából kerültem át a régi ház garázsába, s ott éltünk hat évig, öcsémmel, kishúgommal és anyámmal. Apánk akkor már kórházban volt, s ott is maradt harminc éven át, élete végéig, mert nyomorékká verték a nyilasok. Az ember fiatalon könnyen megszokja a drasztikus változásokat. 1956-ban már leérettségiztem, s mivel harmadjára is hiába próbálkoztam becsülettel, megértettem, hogy egyetemre egyhamar nem vesznek fel, mert orvos szüleimről, nagyszüleimről azt mondták, nem támogatják elég nyomatékosan a munkásosztály forradalmi harcát. Így történt, hogy autóbuszüzemben találtam munkát, sofőrnek készültem, a derék Bozsóka elvtárs pedig még forgalmi tiszti iskolába is be akart íratni. Éltem az életem, tudomásul vettem a beállott változásokat, s hajlandó voltam dolgozni tovább a megváltozott körülmények között. Amikor azonban 1956. december 6-án letartóztatták a Fővárosi Munkástanácsot, forróvá vált a lábunk alatt a talaj. Mi, buszosok szerveztük a Fürst Sándor garázsban a munkások tanácsait, és kaptuk a figyelmeztetést, hogy vigyáznunk kell, mert könnyen ránk járhat a rúd. Ekkor fordult hozzám Bozsóka elvtárs: Gyuszikám, mért nem megy, és néz körül a kapitalista Nyugaton? Mire visszakérdeztem, hogy ha ezt ajánlja, ő mért nem tart velünk. Azt felelte, a Nyugatot nem neki találták ki, ő majd inkább Kelet felé. Minthogy végül csak bejutottam az egyetemre, francia szakra, s ebből mindössze hat hetet el is végeztem, úgy képzeltem, hogy kint, Franciaországban folytatom a tanulmányaimat. Nem hosszú távban gondolkoztam, csupán tanulmányútra készültem, két éves franciatanár-képzőt néztem ki magamnak. Ez olyan diplomát adott volna, amivel mindenütt lehettem volna franciatanár, kivéve Franciaországban, a francia állam ugyanis nem fogadta el az itt szerzett oklevelet, de az Alliance Française-en keresztül kiajánlotta ezeket az oktatókat a nagyvilágba. Az elképzelésük az volt, hogy aki megszerzi ezt a diplomát, hazamegy, és a francia kultúra követeként kamatoztatja a tudását. Másfél év alatt el is végeztem az iskolát. 1958 júniusában megszereztem a diplomát, s indultam volna haza, amikor a sajtóból értesültünk róla, hogy odahaza kivégezték Nagy Imrét és társait. És abban a pillanatban megértettük, hogy nem lehet hazamennünk. Sejtettük, hogy ha esetleg visszatérünk, tiltott határátlépésért büntetés fenyegethet bennünket, de a kivégzések visszavonhatatlanul tudatosították velünk, hogy belőlünk is emigráns lesz, mint a 45-ösökből, akiket addig kinevettünk. A tanulmányaimat befejeztem, ösztöndíjam nem volt, munka után kellett néznem. Előbb a kölni Ford gyárban adódott lehetőség, akkumulátorba öntögettem a savat, emlékszem, egy csepp a cipőmre is került, át is ütötte teljesen. Időközben francia feleségem közölte velem, hogy gyereket vár, akit ő nem hajlandó német földön megszülni, mert akkor a gyermek német lesz, Bosch, ahogy a franciák csúfolták őket. Következett tehát Dijon, és a lány nővérének diákszobája. Ott viszont nem találtam nekem való munkát, mígnem sikerült kőművesként elhelyezkednem. Ekkoriban már küldözgettem a kézirataimat Párizsba, s a Fernand Nathan tankönyvkiadó fölvett könyvterjesztőnek. Egy furgonnal terítettem a könyveket, s bár hivatalosan Elzász volt a területem, egész Franciaországot bejártam. Huszonöt éves koromban, 1960-ban pedig megjelent az első francia nyelvű könyvem, a Sziget a víz alatt. Később tizenkét kötetem jelent meg franciául Franciaországban. Így lettem emigránssá.

ma

Egyre kevesebbet dolgozom, egyre kevesebbet írok, de egy kötetre való még bizonyosan kikerül majd a kezem alól. Legutóbb például egy színdarabot szerettem volna írni, 1956-ról, mert felkértek rá. Meg is írtam, de nem színdarab lett belőle, hanem novella. Asztal vagyok a címe, és arról szól, hogy derék budai polgárok a forradalmi események idején mást se csinálnak, mint összeülnek a szomszédokkal, és bridzseznek. Ezenközben a dédpapa az ablakban áll, ugrál és kiabál, nézzétek, nézzétek, mi van az utcán. Ők azonban legyintenek, nem érdekes, első kézből tudjuk, nekünk nem kell ehhez kinéznünk az ablakon, itt szól mellettünk a Szabad Európa Rádió.

Nyolcvanéves korában az ember egyre inkább érzi, hogy rendet kell teremtenie a dolgai között. Örülnék, ha akadnának fiatal kutatók, akik hajlandók volnának feldolgozni a magyar emigráció irodalmát, esetleg az én francia munkásságom. Szeretném, ha a régi barátaim emléke nem menne veszendőbe. Itt, nálam minden anyag megvan hozzá.

 

Megjelent a Bárka 2015/6-os számában.


A felvételeket Rácz Katalin készítette Békéscsabán, Ferdinandy György szerzői estjén.


Főoldal

2016. január 14.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Demus Gábor verseiIancu Laura verseiSzita Szilvia verseiÁrmos Lóránd versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA