Szil Ágnes
Aranykori Ős-Coelho
Horatius: Leuconoéhoz
Ha csak egyetlen félmondatot idézhetnénk latinul, az kétségkívül a Carpe diem lenne. Hogyan is fordítják ezt? Élj a mának? Minden napodnak leszakaszd virágát? Az ige (a carpo – carpere) a letépést, a szedést jelenti, valóban, a diem pedig a napot. Ha az eredeti jelentéshez ragaszkodnék, azt mondanám: szakítsd le a napot! A vers értelmezői évszázadok óta szeretnek ennek a félmondatnak etikai jelentést adni: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra – holott szó sincsen sietségről, sem arról, hogy bárkivel jót kellene tenni; mindössze annyit jelent: az adott lehetőségeinket használjuk ki, érezzük jól magunkat, a pohár – mint hamarosan látni fogjuk: a borospohár – mindig inkább félig tele legyen, mint félig üres. De miért figyelmeztet erre a költő? Szó sincs öncélú okoskodásról: Horatius a maga bőrén tapasztalta meg, hogy a tényeknek, a meglévő eredményeknek kell örülni, nem az elérhetetlen célokat hajszolni.
Ki is volt Horatius? Távolról sem az a vérszegény fickó, akit a szobrokon és a reneszánsz freskókon látunk. A költőről elég sokat tudunk, ez egyfelől a műveiben szereplő utalásoknak köszönhető, másfelől pedig annak, hogy Augustus kora – az aranykor – meglehetősen jól dokumentált. Csupa ellentmondás: felszabadított rabszolga fia, akit végül Görögországban taníttatnak; később Maecenas jóvoltából földbirtokos és a világ urának majdnem-titkára; filozófus-költő és könnyű kezű lírikus, saját véleménye szerint pedig malacka Epikurosz kondájából, folytonos párharcban az irigy idővel. Augustus hatalmának nagyságát nem érzékelhetjük ekkora tér- és időbeli távolságból, így hát hozzáteszem: élet és halál ura volt egy akkora birodalomban, amely a vers születésekor három kontinensre terjedt ki. Augustusnak tizennyolc évesen magánhadserege volt, Caesar gyilkosai közül pedig egy sem élte túl egy évvel március Idusát – a köztársaság őszinte híveként Horatius tisztként harcol a későbbi princeps ellen a philippi csatában. Ennek az embernek mondott nemet Horatius, amikor az magántitkárául kérte, szeretném azt hinni, hogy azért, hadd őrizhesse meg szellemi függetlenségét, integritását, hogy ne adja el magát, vagy legalább… ne egészen. És hogy némi kultúrtörténetet is idelopjak: Horatius és Vergilius életműve kapcsán ismerős a mecénás szó is, hiszen Caius Cilnius Maecenas Augustus politikai tanácsadója volt, aki a két kisemmizett költőt földbirtokhoz juttatta.
A vers címzettje, Leuconoé annál titokzatosabb, arctalan és testetlen alak, neve a görög leukosz (fehér) szóból származik, közkeletűen „ragyogó elméjűként” szokás a hölgyre utalni – habár a tapasztalt olvasó azért él a gyanúperrel, hogy a latin vers első szava, a Tu (magyarul: Te) inkább a mindenkori olvasót tiszteli meg. Hús-vér asszonyt alig találunk Horatius mellett, hacsak a pörlekedő kedvű Lydiát nem, a „hókarú” Leuconoé pedig meglehetősen áttetsző mellette. Közismert férfi üzen egy feltűnően ismeretlen nőnek, versben, kötött metrumban: aszklepiadészi sorba ékelt choriambus alkot egy-egy sort, mely terjedelmében jószerivel csak a hexameterhez hasonlítható, ám még így is tartalmaz a vers áthajlásokat. Ha középiskolás lennék, annyit gondolnék csak erről, hogy jól lehet rappelni, bátran meg is lehet próbálni, ugyanis a verseket felolvasásokon, ókori celeb-partikon mutatták be, ahol ettek-ittak, közben-közben pletykálkodtak, társadalmi esemény volt ez, akár egy mai filmpremier. A lényeg, hogy ilyen körülmények között a pergő ritmus csak erősítette a mondanivalót.
Amikor Horatiust olvasunk – ami ugye gyakorta előfordul minden háztartásban, mondom csöppet ironizálva –, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy olyan, mint egy ős-Coelho, akárha egy nagy bölcsesség-mappát tartanánk a kezünkben – tele felszólítással és tiltással. Nincs ez másként most sem: még a mellékmondatok is örök igazságokat mutatnak („tudni tilos”, „jobb tűrni, bármi is lesz”). Nem a horoszkóp-rovat alapján célszerű dönteni, mondja Horatius, Madách meg rákontráz a prágai színnel – no, ezt is olvastuk már itt-ott. Vannak azonban olyan rejtett finomságok, amelyek nehezebben tárulnak fel. A sapias ige – magyarra visszaadhatatlanul – egyszerre jelenti azt, hogy „légy bölcs”, és hogy „legyen ízlésed”, a következő tagmondat már ennek jegyében indul: szűrd meg a bort. Így aztán sejthető, hogy bánja kánya a virágot: a szőlő leszakítására céloz az a följebb már megemlített „carpe”. Számomra fontos többletjelentéssel bír, hogy nem azt írja: idd meg a bort, hanem azt, hogy szűrd meg: azaz fordíts időt a kellemes dolgokra, tedd hozzá a magad erejét, a magad örömére. Vegyél részt az életedben! Ne fogadd el azt, amit eléd tesznek, hanem harcolj meg érte! Ne akarj – persze átvitt értelemben – konzerven élni! Petőfi is erre a ráérős aprólékosságra utal A puszta, télen című versben (nem mellesleg itt is megvan a strófában az áthajlás): „Leveles dohányát a béres leveszi / A gerendáról, és a küszöbre teszi, / Megvágja nagyjábul; / S a csizmaszárábul / Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol…” Horatius utolsó félmondata mintegy összefoglalja a verset, s enfarkába harapó antik kélgyó módjára ismét csak arra figyelmeztet, hogy: carpe diem.
Horatius
Leukonoéhoz
Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked
mit szántak, mi jövőt isteneink, kár Babylon sötét
számításait is kérdeni, jobb tűrni, akármi lesz.
Vagy még több telet is ad Jupiter, vagy soha látni már
nem fogjuk, ha a zord téli vihar zúg el a tengeren;
szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az irígy idő
hosszan szőni. Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap:
tépd le, virága tiéd; holnapokat, Leukonoé, ne várj.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
Összes eddigi Üzenet a palackban
