Nyerges Gábor Ádám
Az Álomügyi Hivatal
nem nyilvános kartotékjaiból
Alszunk. Folyamatban az alvás.
Neked ez sötét grafitszín hullámzás, morajlás,
nekem végeérhetetlen ürességben valaha volt
fénypontok megrendítő csendje.
Karolunk, ölelkezünk, bújunk – szedelőzködünk,
alábukva vagy felfelé, egy irányba.
Az Álomügyi Hivatal patinás, szögletes és
robusztus épülete a napszaknak megfelelő,
illedelmes csendből és sötétségből
világít ki. Érkeztünktől megszeppent ajtaja
kopogtatásra tárul, s vélhetőleg tán a Vatikán
Múzeum ősibbnél ősi, különlegességükben
meglehetős egyforma, egész életünknél,
történelmünknél, hazánk összvagyonánál
értékesebb vázáinak végeérhetetlen sorát kínálja
elibénk az előtér. Kézen fogva végigkopogunk
cirógatóan udvarias turistalépteinkkel, vélhetően
roppant illetlen, halk nevetgéléssel. Két-három,
évtizedes kosztól sárgult, „fehér” ajtókerethez
érünk, mely használatra vélhetően már frissiben
sem volt megfelelő, de, egészen elbontásig,
világvégéig, még bőven alkalmas lesz, lám, a
beléjük illesztett, maszatosan áttetsző üveglapok
sem esnek ki, csupán kényelmes foglalatukban
nyújtóznak álmatagon. Az egyik üveg túloldalán
egykedvű hölgy telefonál, a továbbiak mögött
senki. Mit tetszik, sejtjük inkább, mint halljuk
a kérdést. Aludni, mondjuk, majd, mivel a
telefont most még mindig fejéhez szorító, de
szájától pár centire szigorúan ideiglenesnek ható
mozdulattal eltartó ügyintéző erre hirtelen minden
nyelven felcsattanó számonkérésben
tör ki, mutatjuk, sleep, dormir, próbálgatjuk, hátha.
Papírok?, vonja fel szemöldökét, a telefonkagyló
alsó részét még mindig kissé eltartva, továbbra is
a vonal másik végén szüntelen hadaró hangra fókuszálva.
Keresgélünk, kapkodunk, turistazavarral,
ázott táskáinkban. Végül előkerül egy soha
meg nem írt novellám, melyben gyerekkorom
visszatérő rémálma olvasható, te pedig átadod
neki az összes neked írt, de hozzád eljuttatni
nem mert szerelmeslevél vaskos paksamétáját.
A mennyisége láttán büszkeség és féltékenység
váltogatja egymást az arcomon, de a hölgy már
át is futotta, immáron az én anyagomon a sor.
Meg nem írt művemet (melyet, titok, afféle zsenge
gyanánt, valójában mégis megírtam, majd, nem sokkal
a publikálás után, ráébredve, hogy rémesen gyenge,
legalább a magam számára megíratlanná minősítettem),
feldolgozott álmomat lapozgatva fintorog az ügyintéző,
az álom visszatéréseinek ideje alatt nagyobbacska óvodás,
majd kisebbfajta alsós lehetek, betörő fenyegeti családom
születésem idejére megmaradt, kevéske tagját. Mind
megkötözve, s valamiféle, leginkább villanyborotvára
emlékeztető, egyszerre árammal megrázni, lelőni és vágni
alkalmas fegyverrel a kézben kérdezi tőlem, melyiket
választom. Sírok, leblokkolok, hogy lehetne ilyet. Ha nem
választok, mindet megöli, üvölti az arctalan bandita,
én pedig már minden erőmmel sikítanék, de hang nem
jön ki a torkomon, mielőtt reszketve, csuromvizesen
ébredek. A hölgy nincs meghatva, amit meg is értek,
de azért ne szórakozzunk már, formailag meg kell feleljen.
A tiéd rendben van, lepecsételi, s már folytatná a
telefonálást, mutat is a mögötte elterülő, békés semmire,
have a good dream, veti oda, az enyémre másik szín pecsét
kerül, ezt a megfelelő ügyosztályra továbbítja, várhatóan
Réz Pálhoz, addig szíveskedjem várakozni, majd a szakértő
eldönti. Két szóig se jut el a telefonálásban,
mikor, fokozódó bosszúságára, közbeszúrom, hogy ez, kérem,
nem megfelelő eljárás, engem a Holmi csak egyszer közölt
megszűntéig, és akkor is csak verssel és álnéven, ez így nem fair.
Ott a teljes szerkesztőség döntött, ne is próbáljak túljárni az
eszén, csattanna fel, de még el se jutunk odáig, hogy kisebb
méretű mazsolává vagy egyéb aszalvánnyá zsugorodva szoronghassak
tovább, olyan patáliát csapsz, hogy beleremeg az egész hivatal,
reszketve táncolnak talapzatukon a vázák, még a vonal másik
végén a vélhetően férjét szidó vagy valamilyen receptet hadaró
másik hang is megszeppenve elnémul. Te nélkülem egy tapodtat
sem, és megnézheti magát a kedves ügyintéző, ha benyújtjuk a
reklamációnkat ezért a nyílt színi diszkriminációért. Mi ide
nyaralni jöttünk, egész nap túráztunk, majd várost néztünk,
lejártuk a lábunkat, szarrá áztunk, és még egy kelet-európainak
is joga van aludni! Az utolsó szavakat már úgy sikítod, ahogyan
én nem lehettem képes, csak akartam volna valóban nem túl eredeti,
régebbi rémálmaimban. Az asszony kopottvörös körmei
előbb szorosabbat markolnak a telefonkagylón, jelentőségteljes,
mérlegelő másodpercek múlása remegteti a kezét, majd
olyan öblöset sóhajt, melyet csak bármilyen világnyelven
hiába magyarázó turistákkal szemben hallatnak a
helyiek. Nem ért minket, de nem is érdekli, felőle ugyan –
majd akkor átirányítja nemlétező írásművemet frissiben
elhunyt, kedves költőbarátomnak, az írásaimat előszeretettel
közlő szerkesztőnek. Azt már nem, mi most aludni fogunk,
ha nem akar nemzetközi diplomáciai botrányt, visítod szint,
még én is megijedek, bár eközben határozottan emberi
alakúvá és méretűvé alakulok vissza, igen, tódítom, mint
játszótéren épp csak megvédett entitás, és nem is vagyok
mazsola, vegye tudomásul. Passzívagresszív vállrándítás,
majd megfeszült állal egy bökés az ajtó felé, menjünk,
csak ne is lásson többet. Megyünk hát, alszunk, folyamatban
az alvás, megszorítom a kezed, amivel szállásunk
felettébb kényelmes ágyában hozzám simulva megcirógatsz,
köszönöm. És mit fogunk álmodni, kérdezem, mint akinek
még nem esett le a poén valami igen szakállas vicc vagy vers
végére érve. Visszaszorítod a kezem. Alszunk.
Funchal–Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
