Bödecs László
Békejobb
Nem fáradtam el,
csak kifehéredtem,
mint akit a patak vizén mostak át,
most szárít a szél.
Már a békét keresem,
nem kell, hogy érdekes legyen.
Tudjátok, lányok, sosem érdekelt más.
Annyi minden történt. Unalmas volt.
Néhány volt éjszaka elfolyt magzatvize.
Volt a nyálkásra lakkozott flaszter.
Csillagok és sínek között a város kétszer körbeért,
volt olyan. Nem emlékszem, hogy került,
nem emlékszem az ágyamba, hogy kerültem.
Volt, hogy magas sarkúban repkedett hidak felett.
Volt, hogy bugyiban aludt, csipkék a bőr helyén,
és volt a szem, volt a kéz, volt a gumiszagú
és az életszagú láthatár.
Volt, mint a filmsztároké, olyan tánc,
korláton, folyóban, szökőkútban, nyikorgós parkettán.
Emlékeztek a centrifugaszerű mosolyokra?
Szeretném, ha igazán figyelnél.
Még soha senki nem hallotta meg,
hogy mindig erről álmodtam.
Nem hagylak el, ha nem jössz,
nem hagylak el, ha elmész,
nem hagylak el, ha félsz az életedtől.
Az unatkozóknak nem lehet segíteni.
Jó reggelt köszönünk,
és attól vagyunk boldogok,
hogy katonákat vágunk reggelire.
Délelőtt elengedjük, és arra várunk,
hogy este megint összeérjen.
Csönd növekszik egyre inkább,
mint a gyermek.
Nem kell annyi díszlet,
tétova jókívánságok,
irigyek sanda mosolygása,
cserben hagyó ígéretek,
elhazudott komolytalan szándék
vagy kölcsönbe szánt ajándék.
Tudjátok, a vigasztalás asztalánál ülök,
ahol szétosztják a kenyeret kis katonákban,
hálás vagyok mind az unalomért,
elmosolyodom rajta, és kinyújtom a kezem,
mindent megbocsájtok.
A szív alatti kert
Hazaérkezni végre. Milyen ismerős mondat.
Mint az ige, visszhangzik bennem régóta.
Mintha nem is szöveg, parázs volna,
és én a barlang, amelyben ropog, pislákol,
és magának oxigént keres, szelet,
amibe kapaszkodhat, amibe kapaszkodhatok,
ami élteti, amiben élhetek.
Van hova felakasztani a kalapom,
széles ágyon alszom, és a konvektor
fémesen kattogva fenntartja a hőmérsékletet.
Villanyszámlát fizetek, tavasszal megpucolom
az ablakot, összesöprök pár naponta,
porszívózom kéthetente, idén új
könyvespolc beiktatását tervezem.
Nem panaszkodhatok túl sokat.
Sőt, mindezért hálásnak lennem illene.
Az ablakomban a virágokért,
a fényért, amely délelőtt főleg a konyhát,
késő délután inkább a szobát világítja meg.
Alig töltöttem időt az utcán, dobtak már ki,
fogadtak be, és volt, akinek én adtam helyet.
De hiába, hogy lakást vettem, az otthonról
csak melletted álmodom. Amikor beköltöztél
a szívembe, változott meg valami,
és lett minden ismeretlen rokonszenves,
és lettem az emberek között családtag.
Térden álltam, úgy kértem, hogy éljünk,
és énekelni kezdtek, míg az igét ismételtem.
Nem a lakás, nem a bútorok,
nem a könyvek és nem a virágok,
hanem az érdemi munka, hogy gondozzunk
egy kertet, fát ültessünk, ami hiányzik.
Téglák közül folyton a mezőre vágyom,
a szélbe, hogy ott keríts el nekem
egy kertet végül, ahol a világ van.
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
