Ütőér

 

 B__k_Timur_k__p.jpg

 

Bék Timur

 

Szótlanul őszintén

 

Én olyan ember vagyok, aki majd’ minden szavát erőtlennek érzi. Gondolat-korukban még brutálisak, kemények, aztán kimondódnak, mert mindent mégsem lehet benntartani, és elvész belőlük a kraft. Még a ’brutális’ meg a ’kraft’ szavakból is. Az olyanokban, mint a ’szeretlek’ vagy a ’sajnálom’ meg végképp nem marad semmi, szétperegnek ajkaimon, vagy úgy hangoznak, mintha ironizálnék. Teljesen alkalmatlanok az általuk jelölt fogalom kifejezésére.

Az ember, ugye hozzászokik az efféle defektusaihoz, mert amit megszokunk, az nem zavar, s hát kellemetlen úgy élni, hogy saját magunkat zavarjuk. Úgyhogy megszoktam én is, hogy ilyen vagyok, és valamivel rosszabb lett a helyzet, mert már akkor tudom, hogy az a kedves (de azért határozottan, férfiasan kedves) gondolat, amit én beszédbe oltok, mennyire szerencsétlenül, őszintétlenül és röhejesen fog hangzani, amikor még csak a levegőt inhalálom. Olykor ezek a kellemetlenül gyönge szavak sóhajjá szelídülnek, mire megkérdezi a drága asztaltárs, hogy mi az? És akkor vagy elmondom ezt a két bekezdést (ez a kimenetel hihetetlenül ritka), vagy legyintek egy áh, semmit, esetleg elmondom, amit korábban mégsem, de az eddigre már abszolút komolytalan vagy egyáltalán nem vicces. Mintha csak ismételném magam.

Az írással mindez kiküszöbölhető, gondoltam én, de nagyjából annyit ront a helyzeten, mint javít. Az írott szó függetlenedik írójától, nem hordozza a hangját, az elektronikus korszakban a kézmozdulatait sem. Lehet érlelgetni sokáig, akár egy gondolatot, leírhatjuk, kitörölhetjük, átfogalmazhatjuk, és akkor van kész, amikor mi úgy gondoljuk, de sajnos nem bír a kimondott szónak azzal a remek tulajdonságával, hogy elszáll. Az írás röpképtelen. Mindig, amikor papírra vetek vagy begépelek (pötyögök) valamit, elfog az a nyomasztó érzés, hogy az örökkévalóságnak írok. Felelősséget érzek, sokkal nagyobbat, mint a beszéd esetében, még akkor is, ha sejtem, hogy csak úgy nyolcan fogják elolvasni. Félreértés ne essék, akiknek a véleményére adok, azok ritkán illetnek bántó kritikával, a többiekét meg istenigazából leszarom, ahogy minden jóérzésű ember. De akkor is őröl a tudat, hogy mi van, ha ez, amit én itt a nyelvből farigcsálok, igazából rossz. Vagy ha jó is, mi van, ha lehetne jobb? Mert szükséges valamennyi önbizalom elhinni, hogy fasza, amit alkottunk, de mérhetetlen bátorságot igényel azt állítani, hogy ennél már nem lehet jobb. És azt beismerni, hogy ennél már nem tudok jobbat? Művész legyen a talpán (írók, költők, zongoristák etc. esetében: a seggén), aki ezt kijelenti!

Visszatérve a szavakra, nem emlékszem, hogy mióta munkálkodik bennem ez az érzés. Gyermekkorban megtanuljuk, hogy bizonyos szavakat nem szabad kimondani. Ezek egytől egyig a legtermészetesebb dolgokkal kapcsolatosak: testrészekre, anyagcserére, nemiségre vonatkoznak, nem is értjük, hogy miért tabuk, de vigyázunk a szánkra, aztán meg direkt mondogatjuk őket, mert élvezzük a hatásukat, bár továbbra sem értjük, hogy miért vannak megtiltva. Végülis – káromkodások ide vagy oda – valahogy felnövünk és teljes hozzáférésünk lesz szókincsünkhöz, vagyis szinte teljes, mert ugyebár a társadalmi szerződés továbbra is tilt egyes kifejezéseket, kombinációkat. Egy részük helyett eufemizmusokat használunk, elkezdünk félni szavaktól, frazeologizmusok mögé bújunk, s végül saját tabuink lesznek. (Például a ’halál’ szótól úgy ódzkodik az ember, mint Voldemort nevétől, s helyette minden egyebet kitalált már, ami sokkal kevésbé fedi a fogalmat.) Azok a beszéddarabkák pedig, amik gyakran jönnek nyelvünkre, elhasználódnak, kiüresednek, s egy idő után már csak szótlanul érezzük magunkat őszintének. (Vagy nézzek belém, és engedjem el a királyi többest?)

Ezért is lesz mindig hatalmas szükségünk a költészetre. Meg kell írni azokat a tökéletlen verseket, hogy elhasznált szavaink megújulhassanak egymás által.


 

Az olvasó panasza

 

Sokévnyi önámítás, lelkiismeret-furdalás, és végül elkeseredés után be mertem vallani magamnak, s most már az egész világnak – de legalábbis a kedves olvasóknak –, hogy én kedvetlen olvasó vagyok. Sőt, tovább megyek: kifejezetten nem szeretek olvasni. Még mielőtt leesne az ész, és megállna az áll, engedjék meg, hogy pontosítsak! A könyvekkel semmi bajom, köztük nőttem fel, és így, nőttömben megállva is szívesen vagyok társaságukban, szagolgatom, simogatom őket, és gyönyörködve nézem, ahogy kinyílnak – úgy vagyok velük, mint különös kertész a szomszédok virágaival. Örömömet lelem első mondataikban, és egészen elképesztő, amit utolsó soraik után tapasztalok: a végesség szagának és a végtelenség illatának furcsa kevercse csiklandozza orromat [csőrömet, mondhatnám, de az már tényleg túl sok csé, és képzavar is, poénnak meg nem elég jó, még annyira sem, hogy csak sima zárójelbe rakjam (ezért a szögletes)].

Emlékszem, tizennéhány évesen, amikor befejeztem a Harry Pottert, nem tudtam mit kezdeni magammal: magányt, teltséget és ürességet éreztem egyszerre. Később hasonlót láttam a Berlin felett az ég című filmben, ahogy az utolsó előadást követően összepakol a cirkusz és a lakókocsik elhagyják a teret. A légtornász leül a homokporond közepére, fújja a szél a haját, a homokot, körülötte a rendületlenül működő világ, sétáló emberek, repülő, madarak; minden és mindenki teszi a maga dolgát, a nőben pedig valami elképesztő, ambivalens érzés kavarog. Aztán elindul, mert el kell. A képernyőn nem tűnik annak, de nekem nagyon is nehéz volt az elindulás, visszaszállni a valóságba egy – szó szerint – varázslatos világból.

Szóval szeretem elkezdeni és befejezni a történeteket, bennük lenni, máshol lenni is jó, de akkor mégis mi a bajom az olvasással, igazán kinyöghetném végre! Hát az aktus maga, hogy olvasni kell az olvasmányt, mert ez egy iszonyú kényes tevékenység. Először is megfelelő környezet kell hozzá. Nem úgy van az, hogy csak ukmukfukk nekiállok, -ülök a metrón, ahol zaj van, meg mindenféle emberek, nekem jönnek, beszélnek, beszólnak, elterelik nyájas figyelmemet. Az olvasáshoz nyugalomra van szükség: egy csöndes kocsma vagy kávézó sarokasztala, otthon a fotel, az ágy, egy hosszabb vonatút tökéletesnek tűnik a célra. De a vonat úgy döcög, az ágy olyan puha, hogy könnyen elálmosodik benne az ember, a kocsmában meg sok az ismerős. No de tegyük fel, hogy minden klappol, sikerült nyugalomra lelnem bennem és kívülem, folytathatom drága (és sohasem túl drága) könyvemet. Ha a szöveg rosszul van megírva vagy sietve lett lefordítva, az már eleve gond, nehézkessé válik a beleélés. Ilyenkor nem erőltetem magam, könnyed dühvel összecsapom a lapokat, és továbblépek – annyi remek regény van!

Azonban – és ez a szerencsétlenebb eset –, ha épp egy remek regényt sikerült kifogni, lehetetlen rendesen elolvasnom azt, mert minden érdekes kifejezés, jó meglátás, vicc és nyelvi bravúr elindít bennem egy gondolatmenetet, ami úgy ragad magával, mint a legpusztítóbb orkán. Szinte képtelenség időben észrevenni, hogy az olvasott szavak csak gyönge suttogásban hallatszanak az elmében, mert ott épp asszociációs bulit tartanak a gondolatok, körbe-körbe járnak, bömböltetik a magnót, és kihúzzák egymás alól a széket. Aztán hirtelen feltűnik, hogy nem arra figyelek, amit csinálok, és szétverem szürkeállományom indiszkrét diszkóját (az ötleteknek nem kell hazamenniük, de itt nem maradhatnak). Ekkor viszont már késő van, fogalmam sincs, mi történt a könyvben, vissza kell ugranom oda, ahol elvesztettem a fonalat – olykor pár sorral, olykor egy oldallal korábbra. Mivelhogy jó szövegről van szó, és nem akarok lemaradni semmiről, biztosra megyek, és kicsit visszább lépek a szükségesnél. Belemélyedek újra, de nem kell sok idő, megint jön egy elgondolkodtató rész, és kezdődik elölről ez a hülye koncentrációs bohóckodás, és amíg tart a könyv, frusztrált vagyok. Félek, hogy elsiklik a figyelmem valami fontos vagy szép felett.

Az elmúlt néhány évben bele-belenéztem szerkesztés alatt álló regényekbe, hallgattam sörkekszeken könyöklő prózaírók beszédit, így tudomásom van róla, hogy egy hatszáz oldalas regény is akkor van kész, amikor egy szonett: ha már egyik szavát sem lehet jobbra cserélni. Ki vagyok én, hogy csak úgy táncoltassam tekintetem a sorokon, kiragadva belőlük a lényeget, elképzelve ezt-azt abból az irdatlan világból, amit a szerző papírból épített (Papírvilág – címötlet Zalán Tibornak, nem elfelejteni!)? A biztos felületesség pusztító tudatával fogok neki minden nagyobb epikus műnek, és a bolygók ritka együttállása kell ahhoz, hogy ezen túltegyem magam.

Talán ezért ápolok intimebb kapcsolatot a lírával. A versekhez egészen másként állok, azazhogy ugyanígy: lassan, gondosan eszem meg őket, kérődzöm a hangokon, betűkön, de hát egy (valamire való) vers rövid, még az én fájdalmasan lassú tempómban is néhány perc alatt elfogyasztható, aztán emésztgetheti azt az ember (és viszont) napokig, hetekig. És megjegyezni is mennyire egyszerű őket! A hatodik olvasatra már meg is maradnak, aztán lehet idézni, mondogatni, legyen az ember kádban, ködben, gyárban, Győrben, vécén, Vácon, vagy Vácott, ha nagyon műveltnek akar tűnni.

 


Főoldal

2020. május 25.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesTextLáng Zsolt nyerte a Libri irodalmi díjat, a közönségdíj Grecsó Krisztiáné1% a Körös Irodalmi TársaságnakKihirdették a megújult fordítástámogatási pályázat első nyerteseit
Ütőér
Molnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcái
Versek
Debreczeny György: Virágember - Tandori-kollázsokFodor Veronika verseiMarczinka Csaba verseiFellinger Károly versei
Prózák
Darvasi László: Egy tehén halálaFiatal írók a bezártságban - Csorvási Noémi: Fontos, hogy ne essünk ki a ritmusbólFiatal írók a bezártságban – Biró Sára: Egy rendszer összeomlása Molnár Krisztina Rita: Gombosdoboz
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA