Bék Timur
Ihletett pillanatok
Költő nem magyarázza saját versét, ahogyan a bűvész sem leplezi le trükkjeit, és ez így van rendjén. Eszemben sincs megszegni ezt az (eddig) íratlan szabályt, a mű magáért kell hogy beszéljen; azt sem szoktam érteni, amikor egy félezer oldalas regényhez előszót ír a szerző – nem tudott minden beleférni ötszáz oldalba? Mégis buzgott bennem a vágy, hogy bevezessem az olvasót a poéták elefántcsonttornyába, hogy közelebb hozzam ezt a méltatlanul túlmisztifikált karaktert, a költőt, s arra gondoltam, írok egy verset, és közben lejegyzem a folyamatot. Nem sikerült.
Eleve nem tudtam volna arról beszélni, hogyan írnak verset a költők általában, mert ahogy világi cimborám, Dragutin mondja, ahány ház, annyi csalamádé. Vannak, akik a Hemingway-féle „Write drunk. Edit sober.” hozzáállást képviselik, mások Bukowskira hallgatnak: „Write drunk. Fuck editing. You don’t even really need to read it again, to be honest.”. Aztán vagyunk mi, a túlagyalók, túlstrukturálók. Én például képes vagyok két-három hétig dolgozni egy haikun, amit végül meg sem írok. De a tervem, hogy naplózom a versírást, nem ezért dőlt dugába (ami egyébiránt a hordó oldalává alakított íves fahasábot, dongát jelent, s ha ez a többihez illesztve nem képes stabilan megállni, összedől az alkotmány).
Borges elmélete szerint az ember nem tehet szert teljesen új ismeretekre, mert csak olyasmit képes megérteni, amit már eleve tud, így a tanulás lényegében az elménkben rejlő tudás felfedezése. Ehhez hasonlóan verset írni sem lehet. A verset csupán fölfedezi szerzője, lehámozza róla a kultúra és nyelv erdejének leveleit, de nem tud újat alkotni, mert a költemény, a szavak meglepő, ám logikus egymásutánisága már potenciálisan létezett. A nyelv tartalmazta minden elemét, ott voltak a szerző fejében, s ott lesznek az olvasó tudatában is, amikor öntudatlanul beteljesíti célját ez a gyönyörűen haszontalan dolog: a vers.
Amikor a költő költ, igazából kutat. Hajózik a szavak tengerén, a kultúra ege alatt, és kémleli a horizontot, s csak úgy tud rátalálni a megfelelő szóra, szóképre vagy rímre, ha nyílt vízre ér, ahonnan már nem látszik a part. Ha elszáll. Ezek a rátalálások, a versírás szent momentumai, monitorozhatatlanok. Ihletett pillanatok ezek, titkos csodák, olyasmik, mint mikor varázsgomba hatása alatt az ember egy másodpercre felfogja a végtelent vagy megérti az idő valódi természetét, de mire elmondaná másoknak, elfelejti. A vers arkhimédészi pontjai azonban megmaradnak, csak a hozzájuk vezető út feledődik el. A szavak, amik arra voltak jók, hogy elvezessék a tudatot ahhoz az egyhez, amelyiket végig kereste, a rátalálás pillanatában elillannak, akár az üvegtesti homály, mikor hirtelen észreveszünk valami fontosat. Ez az egyik oka, hogy nem tudtam feljegyezni, hogyan írok verset.
A másik ok elméleti jellegű. Ugyanis egyre biztosabb vagyok benne, hogy verset írni képtelenség. Ez valamiféle paradoxon, egyesek tán iróniának mondanák, s még az is lehet, hogy közhely, de amennyire magányos foglalkozás a költészet, annyira nem egyemberes meló. Verset csak olvasni lehet, maga a fogalom teljességgel értelmezhetetlen befogadó nélkül, pusztába kiáltott hang a leggyönyörűbb szonett is, ha nincs, aki verssé olvassa.
Meglehet, hogy ez a bölcsészkedés senkit semmihez nem visz közelebb, de ennél bizonyosabbat tényleg nem tudok mondani. Mert nem a ritmika, nem a képek, nem is a nyelv vagy a rím, de valami a sorok között, rejtett mondandó, a világ fraktáltermészetének felfejtett szépsége. Talán ebből fakad a költészet, illetve ennek értelmezéséből, s ezután már nem nehéz belátni, hogy szinte minden az olvasón múlik. De a szerző a szinte, és ha ez nem kiváltság, akkor semmi nem az.
Ez egy igaz történet
Ezzel a mondattal kezdődik a Fargo című film, majd’ húsz évvel később pedig az azonos című sorozat átveszi ezt a sort. Először csupán a 96-os kultfilm előtti tisztelgő gesztusként értelmeztem a sorozat összes része elején olvasható mondatot, aztán rájöttem: ennél sokkal többről van szó.
Szinte mindig hatásvadász hazugságnak érzem, ha meglátom egy film (vagy könyv) elején/végén a „true story” feliratot, mert azt az érzetet keltik vele, hogy elvárják a nézőtől, higgye el a látottakat. „Így történt, esküszünk az élő istenre, minden szó igaz, ez egy igaz történet”. Miért, kérdem én, ez talán fölerősíti a hatást? Legitimálja a mondanivalót? Nagyobb érvényt kap ezáltal a sztori? Mert bizonyára történt valami hasonló, a világban mindig mindenféle dolgok történnek, de hogy nem úgy történt, az sicher. A valódi probléma az „igaz történet” felirattal pedig pontosan ez: figyelmünket a mire irányítja, s eltereli a sokkal fontosabb hogyanról és miértről, mivel az elbeszélt cselekmények módjának és okainak már vajmi kevés köze van az igazsághoz. Ennek megfelelően a legmegbízhatatlanabb a dokumentumfilm, mert a néző eleve úgy ül le elé, hogy valami valódit mutatnak neki, és különösebb fenntartások nélkül elhiszi a filmben látottakat – holott az is csak(?) egy történet. Van forgatókönyve, rendezője, a vágók pedig össze-vissza manipulálhatják a nézőt a vizuális és auditív montázsokon keresztül. Ezt nem árt tudatosítani magunkban, és mindjárt kevésbé leszünk átverhetőek.
A Fargo persze oly távol van az igazságtól, mint Makó[1] Makótól, a Coen-fivérek ezt többször bevallották. Miért érezték akkor fontosnak filmjüket a „This is a true story.” mondattal kezdeni? A megúszós, adjamagát válasz szerint a felirat egyszerű marketingfogás, de én ennél többre tartom az alkotókat, és a sorozat is egy másfajta értelmezés felé terel.
Az első évad minden epizódja elején megjelenik és eltűnik (fade out) a fenti felirat, de a ’true’ szó a többinél egy kicsit tovább látszik. Ez részben kikacsintás a nézőnek, aki már látta a Coen-filmet (nyilván nem igaz a történet), részben pedig az igazságra mint fogalomra tereli a figyelmet. Krimiről lévén szó az egész évad az igazság felszínre kerüléséről, a bűnügy megoldásáról szól (ami – de szép! – a bűnös felszín alá kerülésével teljesedik be).
A másodikban a már jól ismert szöveg roppant elegáns iróniával Courier-szerű, írógépre emlékeztető betűtípussal jelenik meg – egyre távolabb kerülünk az igazságtól, egyre közelebb a történethez. Rajzolódik a mondanivaló.
A harmadik, minden eddigit fölülírva, először a ’true’ szót tünteti el a mondatból, majd a ’This is a’ is semmivé halványodik, és ott marad nekünk a ’story.’. Történet. Pont. Itt már világossá válik, hogy az egész széria sokkal inkább a történetekről akar valamit mondani, mint igaznak hazudni valami egyértelműen fiktívet. Illetve az igazságról is beszél: hogy mennyire képlékeny (tünékeny, ha úgy tetszik), bizonytalan, elmondhatatlan. Hogy az igazság, ha jobban belegondolunk, nem valódi, legalábbis közel sem annyira, mint a történetek, amik viszont, úristen, mennyire hogy valódiak!
A sorozat struktúráját nagyban meghatározza a „történet a történetben”-motívum. Az első évad minden része valamilyen koanról, példabeszédről vagy filozófiai pradoxonról kapta a címét, elhangzik benne számtalan középkori, biblikus történet; a másodikban Camus-szövegek válnak fontos elemmé, és az évad 9. részének elején, a narráció alatt egy könyv lapjait pásztázza a kamera (The HISTORY of TRUE CRIME in the Mid West); a harmadikban pedig külön epizódot szentelnek egy sci-fi-író történetének, a könyvnek, amit írt, és a könyvbéli történetben elmondott egyik sztorinak: fraktálra emlékeztető struktúrát látunk itt, a történet kisebb történetekből épül fel, s azok is mind történetekből állnak. A széria olyan jól érvel, hogy nyugodtan kijelenthetem, rácáfol Wittgensteinre. A világ nem dolgok összessége, s az ember világában még csak nem is a tények játsszák a legfontosabb szerepet: a mi világunk történetek összessége.
Az Izmaelben Daniel Quinn rettentő érdekesen, s számomra teljesen újszerűen beszél a kultúráról. Ha jól emlékszem, így definiálja: a kultúra egy nép történetének előadása. Együtt, közösen írjuk és adjuk elő a saját történetünket, városunk, országunk, fajunk, bolygónk történetét, és mindannyian tanulunk a már megírtakból. Tanulunk történelemkönyvből, regényekből, filmekből, vallásokból és viccekből. S ameddig tanulunk belőlük, mit számít, hogy igazak-e vagy sem? Soha nem az volt a lényeg, hogy megtörtént-e, amit a vásznon vagy a papíron látunk, hanem hogy megtörténhet, vagy még inkább: hogy látjuk. A többi már csak részletkérdés.
Figyelj oda!
És tényleg, gusztustalan dolognak tartom a térítést, soha senkit nem akartam megtéríteni, de ha egyetlen dolgot üzenhetnék bárkinek, mindenkinek, akkor az ez lenne: figyelj oda! – fejezte be nagymonológját (azon az estén a harmadikat) Vangel úr, majd széles gesztusainak viharából lecsillapodva visszakönyökölt az asztallapra. Homlokán a bőr olyanná vált, mint a tengerparti homok, amikor egy nagyobb hullám partot ér, majd visszahúzódik a víz és barázdákat hagy maga után. Ez a „cáfoljatok meg” típusú homlokránca, olyankor alakul ki, hogyha magabiztosan mond valami nem feltétlenül magától értetődő alapigazságot. S valóban, nem tudtam rácáfolni, csak bámultam a felgyűrt partot és elképzeltem mögötte a tengert, ő pedig reakció híján elment még egy körért, ment sankolni, ahogy Anus mondja (Akkoriban, hajh, még nyitva volt a sörkert, de mennyire, hogy nyitva!).
Én a szinte-minden-mindegy filozófiáját vallom, mert, ha belegondolunk, valóban majdnem minden mindegy. Ahogyan Örkény portása mondja: „Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.”, s hol van a végtelenséghez képest az, hogy ma a barna vagy a fekete cipőmet veszem-e föl? Ez a világnézet olykor nagyon kényelmetlen tud lenni, fojtogat, pusztít, mert lényemből fakadóan küzdök ellene. Az ember alapvetően egocentrikus, saját világának ő maga a középpontja, mindazt, amit megtapasztal, magán keresztül tapasztalja meg. Természeténél fogva hiszi, hogy ő valaki, ő a főhős, hogy valamennyi döntése lényeges, és lehetetlen meggyőzni ennek az ellenkezőjéről – és talán nem is kell, mert mire mennénk faji, közösségi és individuális szinten, ha valamennyien így gondolkodnánk? Akkor mérd magad a mindenséggel, ha kicsiséged tudatában relatíve nagyot tudsz alkotni; ha vállaid elbírják a súlytalanság irtózatos terhét.
Azt akarom ezzel mondani, hogy világnézettől, nemtől, kortól, kórtól s egyebektől függetlenül követendő magatartás a figyelj oda. Érvényességén nem változtat, hogy van-e az életnek értelme, hogy van-e isten, hogy fontos-e bármi is. Talán a legtöbb, amit emberként tehetünk, hogy reflektálunk a világra (ez a lényegünk), s ehhez elengedhetetlen a figyelem. Vangel úr megfogalmazott egy parancsolatot, a releváns harmadikat George Carlin Kétparancsolata mellé[1].
Ha valamit igazán bánok a múltamban, és szégyenkezem, ha rajtakapom magam a jelenben, az az oda-nem-figyelés. Meglehet, mondják a gyerekeknek, figyeljenek oda, de talán nem elégszer, vagy csak úgy félvállról, indoklás nélkül, mint a „tanulni, tanulni, tanulni”-t. A gyerekek, legalábbis az értelmesebbek, rendre megkérdőjelezik a fölnőttek dogmatikus kijelentéseit – teljes joggal és nagyon eredményesen. Sokszor leleplezik őket, rávilágítanak, hogy igazából ők maguk sem tudják, miért kell tanulni: nekik is úgy mondták, ők meg elhitték, vagy úgy gondolják, ha többet tanultak volna, jobb állásuk, gyorsabb autójuk és nagyobb házuk lenne (na, ha valami mindegy…). Tanulni, figyelni nem ezért kell, hanem mert mindenképp itt kell lennünk, élni kell, ez az ítélet, 40-60-80 év letöltendő, és semmit nem ér az egész, ha képességeinkhez mérten a lehető legjobban nem ismerjük meg magunkat, barátainkat, társadalmunkat, fajunkat, bolygónkat és az univerzumot.
Mit írjak még e tárcában? „Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít. / Nézd a világ apró rebbenéseit.”
A kislány és a bolygó
„Az űr nagy. Tényleg nagy. El se hinnéd, milyen hatalmasan, terjedelmesen, észbontóan nagy. Úgy értem, az ember azt gondolná, a patikushoz hosszú az út, de ez csak egy szem mogyoró az űrhöz képest. Figyelj…”
Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
Tavaly ősszel eljöttek hozzánk apám unokatestvérei, és jó szokásukhoz híven magukkal hozták kis családjaikat is. Ritkán bár, de szoktak lenni efféle „Bék-találkozók”, mert családfánk ágai messze nyúlnak, s egyébként csak esküvőkön és temetéseken látnánk egymást a távol élő rokonokkal; előbbiből kevés van mostanság, utóbbinál pedig a szánalom és a gyász elfojtja a viszontlátás örömét.
A találkozók ritkaságából fakad, hogy a legfiatalabb generáció tagjai nagy változáson mennek keresztül két összejövés közt. Egyesek kamaszodni kezdenek, rájuk lehet mondani ilyenkor, szigorúan tenyérösszecsapva, szemkikerekítve, hogy „Hát te hogy megnőttél! Hihetetlen!”. Sokáig én is az ilyen jellegű közhelyek elszenvedője, unója voltam, de tavaly tábort váltottam, s már én mondok hasonló badarságokat (hiába, öregszem). Mások pedig a nemlét állapotából beleszületnek a világba, megkezdik a vanást – ez a változás maximája. Nekik még azt sem magyarázhatja az ember, hogy „Ekkora voltál, amikor utoljára láttalak, emlékszel? Beültél a nyakamba, úgy mentünk körbe-körbe az udvaron, emlékszel? Nem? Nem baj, ha nem.” – persze ezt hiába mondják, a gyerek ilyenkor hajlamos elszégyellni magát, mintha tehetne róla, hogy elfelejtette, ami hároméves korában történt. Nem, az új jövevények bizalmát nem lehet kicsalni a homályba vesző közös múltra apellálva, a legelején kell velük kezdeni: bemutatkozással egybekötött hogy-is-vagyunk-mi-rokonok játék, aztán a szokásos interjúkérdések (Hány éves vagy? Szereted az ovit? Vannak barátaid? Mit szeretsz csinálni? stb.), s ha minden jól megy, kis idő elteltével sikerül megszelídítenünk őket.
Nóra, Robiék nagyobbik lánya ötéves (a tavalyi találkozón még csak négy volt). A hétvége végére már egészen jól kijöttünk, mászkáltunk a domboldalon, ültünk traktoron, körbevezettem a lakásban. Amikor a szobámba értünk, rámutatott a könyvespolc tetején valamire, és megkérdezte törékeny kislányhangján, hogy „Az micsoda?”. Én a kezébe adtam a földgömböt, s készséggel elmondtam neki, hogy „Ez a földgömb, Nóri, illetve annak a kicsinyített mása. Ezen élünk mi és mind a hét és félmilliárd ember. Itt vagyunk most – ráböktem nagyjából a Kárpát-medencére –, de a Föld, tudod, hatalmas, és csak nagyon apró részét láthatjuk egyszerre a valóságban.” – mondtam, s megpörgettem a glóbuszt.
Aztán hirtelen elnémultam, mert eszembe jutott valami félelmetes. Hogy mi van, ha én mondom neki először, hogy mekkora is a bolygónk. És mi van, ha felfogja? Persze, felületes fejlődéslélektani tanulmányaimból tudom, hogy erre még képtelen, de akkor, ott, szobám padlóján törökülve, nézve a kislányt, kezében a világgal, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy ha véletlenül megérti a méretarányokat, akkor én ezt az ártatlan kis teremtményt visszafordíthatatlanul, végérvényesen elrontom. Mert most még fogalma sincs arról, mennyire apró, tünékeny pötty ő a mindenség végtelen, fekete testén. S eljátszottam a gondolattal, hogy tovább provokálom: „És ez még mind semmi, Nóri, mert a Föld, ez a roppant kőzetgömb mintegy százötvenmillió kilométerre kering egy nála százszor nagyobb csillag körül, ami pedig még mindig csak a mi Naprendszerünk közepe, de hasonló méretű csillagrendszerből sok százmilliárd található a Tejútrendszerben, ami csupán egyike a végeláthatatlan világűrben időtlenül sodródó több ezer milliárd galaxisnak.”
Ezt az ötletet viszonylag hamar elvetettem, bár e tudás káros hatásaitól már tényleg indokolatlan volt tartanom, hiszen még a legnagyobb koponyák is képtelenek felfogni az univerzum nagyságát. Eszembe jutott a Galaxis útikalauz stopposoknak című remekműből a Telepszichopatikus Turbomixer, az a kivégzőgép, amibe ha beültetnek egy lényt, az felfogja a világegyetem méreteit, s belátja, hogy az arányokat figyelembe véve a mindenséghez képest ő sokkal inkább semmi, mint valami, ezért elméje bedobja a törölközőt, és az élőlény elpusztul.
A földgömb egyszer csak megállt. Visszarévedtem. Nóri állította meg, és bébirépa nagyságú mutatóujját Kazahsztánra helyezte. „Itt van ez a ház.” – mondta az új ismeret büszkeségétől spiccesen, én pedig nem javítottam ki, csak elmosolyodtam, és újfent megörültem, hogy úgy van összerakva az ember agya, hogy csak azt tudja felfogni, aminek el is bírja a súlyát.
Arról, hogy mitől lesz a valami valami
A mosdónkban van egy apró faszék (Gyanítom, hogy most elmosolyodott a kedves olvasó, ahogy én is mindig elmosolyodom, mikor meglátom valahol ezt a szót. Írhattam volna, mondjuk, stokit vagy hokedlit helyette, akkor nem lenne ez a kis intermezzo, s beszélhetnék végre emelkedettebb dolgokról, de nem így tettem, és tessék: alig kezdődött el, máris megakadt a tárca! Kicsiny ülőalkalmatlanság, ez a lényeg, általános iskolában eszkábáltam technika órán. Ha jól emlékszem, négyest kaptam rá, annál többet nem is ér: billeg, aszimmetrikus és a csavarok is ferdén fúrattak bele.), rajta mindenféle könyvek. Az ember előbb vagy utóbb megtanulja a hajtógázas illatosítók címkéjén lévő szöveget, s rákényszerül, hogy valami érdekesebbet vigyen magával a magány trónusára. Most Karinthy Betegek és bolondok című novelláskötete és Nietzschétől a Bálványok alkonya várja az odalátogatót, de megfordult már a kis sámlin Örkény, Rimbaud, Parti Nagy Lajos, Lázár Ervin és Petri György is, továbbá egy 1964-es filozófiai kislexikon és az Újszövetség. Aki szerint utóbbit a vécén olvasni tiszteletlenség, annak hadd idézzem a klasszikus zsidó viccet:
– Rabbi, szabad a Talmud olvasása közben dohányozni?
– Nem szabad, súlyos blaszfémia!
– És dohányzás közben a Talmudot olvasni szabad?
– Hát persze, a Talmudot mindig szabad és ajánlott olvasni!
Az említett Filozófiai kislexikonból sokat tanultam. No, persze nem annyit, mint a többi könyvből, de többet, mint a vécéillatosítóktól (most döbbenek csak rá, milyen szép ritmusa van ennek a szónak!). Megtanultam például, hogy az élet: „Az anyag egyik, a fizikainál és kémiainál magasabb rendű mozgásformája, amely számos specifikus sajátossággal rendelkezik. Az É. fő vonásait Engels vázolja[1] ismert meghatározásában: Az élet a fehérjetestek létezési módja, amelynek lényeges mozzanata a folytonos anyagcsere a környező külső természettel. (…) Az É. az egyes élő szervezetek formájában létezik, amelyek közül mindegyik magához hasonlótól származik, végigjárja egyedi fejlődésének ciklusát, magához hasonlókat hoz létre és elpusztul.” – és így tovább másfél rémisztően kiábrándító hasábon keresztül.
Megtanultam továbbá a kislexikontól, hogy milyen badarság, micsoda mérhetetlen időpocsékolás ilyesféle definíciókkal foglalkozni. Mármint értem én, hogy ez az egész bizonyos szemszögből ennyi: fehérjetestek meg fejlődési ciklus meg reprodukció meg halál, de közelebb visz ez minket bármihez is? Megérti a szerelmet valaki, ha elolvassa, hogy „A szeretett személy iránti vágyban és odaadásban megnyilatkozó, nemi vonzalmon alapuló érzelem.”? A prózaíró tényleg „Olyan szépíró, aki nem verseket, hanem prózai műveket (regényt, novellát stb.) ír.”?
Szerintem a prózaíró, az a Csáth Géza. Aki ismeri az embert, mint a tenyerét; tudja, milyen vágyak, milyen célok mozgatják; fölfogja, megérti, miért hűséges, ha csalfa is, és miért hűtlen, hogyha lojális. Szerintem a prózaíró, az a Regős Mátyás. Aki lényem apró megnyilatkozásaiból, s létfilozófiám töredékének ismeretében képes volt megmondani, hogyan eszem a tükörtojást. Meg az Esterházy, aki olyan otthonosan mozog a nyelvben, mintha ő találta volna ki, ő tervezte volna folyosóit, mívelte volna boltíveit, kovácsolta volna kapuit.
A szerelem definiálásához talán Radnóti vitt a legközelebb. Hogy akkor is, amikor már semmi más; hogy körömnyire fogyott ceruzával, holtra fáradtan, vakon, éhesen is, és leginkább akkor. József Attilától tudom, hogy az alkonyat az, amikor „Piros vérben áll a tarló…”; Szabó Lőrinctől, hogy „az igazság idegállapot vagy megfogalmazás”; és Simon Márton óta „A szeretleken nagyjából azt értem, hogy hiányzol akkor is, ha itt vagy.”.
Végeredményben mindig ide lyukadok ki, s egyre biztosabban merem állítani: az irodalmi művek szócikkek, tűpontos definíciók a lét fogalmaihoz. S ahogy lapozgatjuk ezt a világnagy lexikont, érezzük, hogy egyre közelebb kerülünk valamihez. De ezt a valamit nekem már nem szabad megneveznem. Egyetlen szerző hatalma sem terjedhet eddig.
[1] Naná, hogy ő! Mint mondottam volt, 64-es kiadás, mindent a dialektikus materializmus felől közelít meg.
Az éjszaka dicsérete
Vannak korán kelők és későn kelők. Pont. A nyelvünk már-már azt diktálja, hogy nincs köztes kategória, nem lehet épp jókor fölkelni, s hajlok rá, hogy egyetértsek. Nyelvünk okos (persze nem szabad neki mindent elhinni), s talán azért ennyire okos, mert közös. Sokak nyelve ez, élőké és egykor élteké. Ha csak egy valakié volna, tele lenne tévedésekkel, ellentmondásokkal, sutaságokkal, mint a gondolatok; meglehet, ezért is jött létre: együtt kiküszöbölni a gondolkodás hibáit.
Finoman szólva sem voltam soha az a korán kelő típus. Mindenféle modorosságot mellőzve azt mondanám, szégyenletesen későn kelek. Ennek három egyszerű oka van:
Először is szeretek aludni. Nem értek egyet a keveset alvókkal, akik váltig állítják, hogy átaludni életünk egy harmadát hiba. Miért lenne az? Az alvás nem csak elengethetetlenül szükséges, de csodálatos is. Megnyugtatja a testet, a szívet, megemeli a növekedési hormon termelését (alvás közben növünk fel – legalábbis testileg), kitisztítja az elmét, áthelyezi az emlékeket a hosszú távú memóriába, újraszervezi a szinapszisokat, hogy másnap új kapcsolatok jöhessenek létre az idegsejtek között. Sorozatgyilkosok, lelkészek, bokszolók, csecsemők: alvás közben egyformán békések és jók. És az álmok! Tudatalattink termékei, önkéntelenül megrendezett műalkotások. A valóság sokszor bántóan abszurd, az álom természeténél fogva az, joggal irracionális. Még a rémálmokban is van valami elvitathatatlan szépség. Nem a legrosszabb harmad ez, na.
Másodszor: nemcsak szeretek aludni, de nagyon jó is vagyok benne. Mondhatni, professzionális szinten űzöm, hihetetlenül mélyen, mozdulatlanul, szünetmentesen tudom csinálni bárhol és bármikor – ezt apámtól örököltem. A takaró melege alatt, fejét egy puha párnára hajtva, magzatpózba kuporodva az ember könnyen gondolhatja, hogy ez az ideális állapot számára, amiből reggel majd kitépik, járásra, ténykedésre kényszerítik, súlyos döntések elé állítják, számonkérik, elevenen megnyúzzák… S ebből már kezd kirajzolódni a harmadik ok.
Az ébredést iszonytató, gyötrelmes dolognak tartom, s mert jobbára elkerülhetetlen, halogatom, ameddig csak lehet. Ha vannak még odakint olyanok, akik lefekvés előtt a szoba túlsó végébe teszik az ébresztőórájukat, hogy kikapcsolásához összetett izommozgás szükségeltessen, ami majd jól beindítja a vérkeringést, így csillapítva a visszaalvás iránti mérhetetlen vágyat – tudjátok meg, nem vagytok egyedül! De fölkelni muszáj, le kell vetnünk magunkról placenta-paplanunkat, mert nappal lett, hagyni kell neki, hogy széthasítsa gyönyörű álmainkat. Eljött a tevés-vevés ideje. Ahogy Csáth írja az Ópiumban:
„A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje meg a színes függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő, ritmusos lármájával áthatol mindenen és követelően hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye, s amit ők élnek, az maga az élés.”
Emberrel ennyire még nem értettem egyet. Menni kell, álomittasan, ki az utcára, hallgatni, ahogy felebarátaink megerőszakolják hőn szeretett nyelvünket, na, nem a beszéd módjában (távol álljanak tőlem az efféle nyelvművelői nézetek), de tárgyában, motivációjában. Mert miért beszélnek általában? Megszelídíteni, betörni, elnyomni magányukat, azt a páratlan ajándékot, amit születésük napján kaptak. Persze ez elbeszélgetéseket sem érteni tisztán, mert ahogy kilépünk az ajtón, minden mást elnyom a forgalom zaja. Hajtanak ide-oda, s ha lassabban haladnak, mint szeretnének, eszeveszett tülköléssel adnak hangot elégedetlenségüknek, mert nem is az a fontos, hogy máshol legyenek („Mér’, ott jobb?” – szokja mondani Kárpi barátom, bár az a gyanúm, ő is idézi valahonnan.), hanem, hogy minél előbb máshol legyenek. Kurva gyorsan, azonnal, ha lehet. Menni kell. Helyekre, időpontra, s a magamfajta (azt gondolom, tíz perccel később születtem, mint kellett volna) ezekről rendszerint elkésik.
De ha eleget tettünk a nappal elvárásainak, kiálltuk gyötrelmeit, megfeleltünk próbatételein, nem marad el jutalmunk: az este. Vérben úszva alábukik a sárga arc, már a látványa lélegzetelállító, tele van derűvel, irgalommal; felkapcsolódnak a narancs-fényű utcalámpák, és szép lassan lecsillapodik a város. Kivirágzik a sötétség, éjjeli lepkék, denevérek lepik el az árnyékot ringató udvarokat. A boltozat feltárja eddig rejtegetett csillagképeit, s ennek láttán valami ősi boldogság költözik belém. Mert „minden este bál van”.
Szinte mindent, amit írtam (beleértve jelen tárcát is), éjszaka írtam. Kitűnő napszak ez az alkotásra. Az ingerszegény környezet megalapozza a nyugodalmas gondolkodást a közelmúlt eseményeiről, s a beadandók határideje is legtöbbször éjfél, tehát el lehet szöszölni a dolgozatokkal hajnalhasadtáig, addig még úgysem hiányoznak annyira. A körút és a sugárút, melyek kereszteződésében lakom, elnémulnak, csak egy-egy zajgép, kamion vagy taxi csörtet el néha, kis színt fröccsentve a függőfolyosó köré kifeszített hangvászonra. Ezt szeretem igazán, ezt az apró valóság-szeletet, ablakomat az univerzumra, a csöndet, melyben meghallom magam (vagy azt, akivel megosztom), ezt a tökéletes, sűrű, kocsonyás békét.
Párbeszéd
– Azon gondolkodtam – kezdte kérdését Török úr, olyan roppant kimérten, hogy egy pillanatig nem kételkedtem benne: ő ezen valóban gondolkodott –, vajon miért van az, hogy téged úgy megjegyeznek az emberek. Itt van például ez a lány, aki az előbb a Nyugiban rád köszönt…
– Akivel a múltkor egy tábortűzön osztoztunk a Laposon? – kérdeztem, mintha nem tudnám, kire gondol.
– Igen, ő. Én is ott ültem a tűznél, ugyanúgy nem beszélgettem vele, mint te, nekem most mégsem köszönt. Hogy lehet, hogy bár nem teszel különösebb erőfeszítéseket, mégis nyomot hagysz az emberekben? – kérdezte, s egy szemernyi (fülernyi?) irigység sem volt a hangjában. Tudományos fennhanggal, szenvedélyes szociálpszichológiai érdeklődéssel formált meg minden szót.
– Csak puszta megérzés, tényleg, de lehet, hogy köze van a fejemről lecsüngő nyolcvancentis tincsekhez – replikáztam. Török úr felettébb intelligens, s egészen egyedi meglátásai vannak bizonyos dolgokról, de a szarkazmust és az iróniát sokszor nem érti. Most kiszúrta.
– Nem erről van szó – felelte, miközben átvágtunk a sugárúton. – Nekem is meghatározó a kinézetem, feltűnést kelt, hogy úgy mondjam, és mégsem érzem, hogy megragadnék mások emlékezetében. – Ránéztem, mintha elfelejtettem volna, hogy néz ki, s bólintottam: jó az érv. Szálfatermetű, széles vállú, komor-bika-járású férfiember, tekintete szigorú, mégis valami gyermeki barátságosság remeg tengerkék íriszén, alkatáról egy barbár vagy viking képe jut eszembe, de mozdulatai megfontoltak, úriasak. Ez az ambivalencia van olyan megkapó és figyelemfelkeltő, mint a seggig érő raszta haj. – Szóval nem az ábrázat, talán a beszéd.
Első találkozásra – ezt mostanra beláttam – nem vagyok túl érdekes, sokszor még másodikra sem. Keveset beszélek (és akkor sem mindig), s inkább kérdezek, személyes dolgokat pedig csak sokadjára osztok meg. Érzelmeim világa köré magas, vastag falat építettem, legtöbbször még én sem látom jól, mi van mögötte, minek is árulnám aprópénzért a belépőt. Közben beértünk a lépcsőházba.
– Hozzám is idő kell, Török úr, nem hengerlem le őket elsőre, csak akkor teszek lépéseket efelé, ha borzasztóan érdekelnek – testileg vagy szellemileg. Viszont kérdezek tőlük ezt-azt, hogy kiderüljön, érdemesek-e az érdeklődésemre – mondtam nagyképűen, s egy kicsit, úgy tűnt, közelebb kerültünk a megoldáshoz.
– Lehet, hogy ezért. Én csak akkor kérdezek, ha már tudom, hogy érdekel az ember, de ahhoz meg idő kell. Amíg nem látom a sebezhető, érző lényt a burok mögött, addig nem foglalkozom velük, és sajnos nem is igazán figyelek arra, amit mondanak. Valahogy csak ekképpen nyer hitelt a szavuk.
– Tudod – reagáltam –, engem egyáltalán nem érdekel az ember. Az érdekel, hogy mit tud, mert mindegyikük tud valamit, amit én nem. Valakiből könnyebb kiszedni, valakiből nehezebb. A filozófia érdekel, a tudományos ismeretek, a művekről alkotott vélemények, nem a lény, aki ezekkel bír. Azért kérdezősködöm, hogy kiderítsem, mik ezek, ő meg tévesen személyes érdeklődésnek véli, s talán ezért ragadok meg emlékezetében. Hogy hány testvére van, milyenek a szülei, hol született és a többi felesleges információ csak az ok-okozati láncban elhelyezve válik érdekessé, csak ha magyarázzák jellemvonásait, tulajdonságait. Persze, ha már nagyjából ismerem a nézeteit, s kedvelem is azokat, magára a lényre, a lélekre is kíváncsi leszek, mert ugyebár barátkozni csak ezekkel lehet. Valószínűleg ezért esik nehezemre megjegyezni a neveket. A név teljesen érdektelen komponens, mit számít, hogy valaki Tibi vagy Dezső vagy Klára, amíg nem válik fontossá vagy érdekessé a személy, akire a név mutat?
Annyira belehevültünk a vitába, hogy észre sem vettük: hazaértünk. Sőt, arról is megfeledkeztünk, hogy nem vitatkozunk.
– Én nem tudnék így élni – válaszolta nevetve.
– Nem tudom, melyik a jobb módszer – mondtam.
– Valószínűleg egyik sem. De milyen jó, vagyis inkább milyen szép, hogy nem vagyunk egyformák! – zárta le a beszélgetést Török úr, és borostás arcát, ahogy szokta, mosolyra rántotta a közhely.
Adaptálni a pipafű illatát
Adaptálni nehéz, körülményes munka. Sokkal nehezebb, mint saját kútfőből alkotni, mert akkor csak magunkhoz kell hűségesnek lennünk. Talán fölösleges volna ezt fejtegetnem, talán már mindent elmondtak róla nálamnál jóval okosabb, szakállasabb, bajszosabb, szemüvegesebb tudósok. Talán már mindenről elmondtunk mindent, és évezredek óta csak ismételjük magunkat (Ilyenkor mindig az ógörögökkel érvelek, hogy – azt hiszem, Démokritosz, most nem nézek utána, mert egy felső-tiszai kenutúra kellős közepén vagyok = kevés internet és sok sör áll rendelkezésemre – atomelméletet állítottak föl, miközben bottal rajzoltak a homokba, valószínűleg részegen, ugye, mert mediterrániában megbízhatatlan a víz. Most meg van Iphone meg zacskós csipsz, fejlődünk, tényleg.), de egészen biztos, hogy nem mindenki mondott el mindenről mindent, s főleg nem mindenhogyan, úgyhogy van még új a Nap alatt – művészeknek, tudósoknak egyaránt.
Szóval adaptálni nehéz (aki nem hiszi, nézze meg az Adaptáció című remek metafilmet). Ismerni kell hozzá betűről-betűre (képről képre, hangról hangra etc.) az eredeti művet, s meg kell találni a művészeti ág kérgétől, a műnem és a műfaj rostjaitól mentes leglényegét, mondhatnánk: a legmagját, s ebből alkotandó meg (nevelendő fel) az adaptáció [nem figyelmen kívül hagyva, hogy miként rendelkezik az eredeti mű a faja és neme sajátosságaival, s ezt a jelleget valahogy konvertálva az új alkotásba].
Maradva a növényi metaforánál, egészen úgy működik az adaptáció, mint az oltás: Az alany szárát V-alakban bevágjuk, az oltvány végéből pedig éket formázunk, s belehelyezzük az alanyba, majd – lehetőleg kék szigszalaggal – betekerjük az oltott részt, s nőni hagyjuk. Így a fa vagy cserje megtartja az alany bizonyos tulajdonságait (a termés mennyisége, vízháztartási jellemzők, méret), de a gyümölcs olyan fajta lesz, amilyen az oltvány. Hogyha gondatlanul oltunk, eluralkodik az alany és legyőzi az oltványt, vagy fordítva: gyökeret ereszt az oltvány és kezelhetetlen termésű, szilaj fát növeszt magából. Ha viszont ügyesek voltunk, megfelelő idő, öntözés és gondos metszés elteltével, ha ránéz valaki a növényre, felismerheti benne az alanyt és az oltványt is, mégis új élőlényt lát: terebélyes, bő termésű, fűben alvóra árnyékot terítő gyümölcsfát. S mert elegem van az unalmas, mesterkélt átvezetésekből, csak úgy szégyentelenül, hirtelen elkezdek beszélni A gyűrűk uráról.
Valamiért tizenévesen kimaradt a könyv. Láttam a filmeket – kis túlzással – ezerszer, bővítetten és simán, egyben és külön, félfüllel hallgatva és nézve nézve, de elolvasását ezévig halogattam. Még felnőtt fejjel is megkönnyezem, amikor Gondor királya s népe térdre borul a hobbitok előtt Minas Tirithben, vagy amikor Gandalf azt mondja Szürkerévben: „Nem mondom, hogy ne sírjatok, mert nem minden könnycsepp keserű.” Imádom a trilógiát és egyáltalán nem érdekel, hogy fekete-fehér, hogy csak jók és gonoszak vannak benne, hígvelejű és hőslelkű emberek, felsőbbrendű tündék és alantas orkok. Ahogy Göncz Árpád leszögezi a kötetek hátlapján: „A gyűrűk ura tündérmese” – get over it.
S most, hogy végre elkezdtem, és mindjárt befejezem a könyvet, nagyon örülök, hogy nem olvastam tíz évvel ezelőtt, mert közel sem tudtam volna ennyire értékelni. Rengeteg a tinédzsereket taszító tájleírás; mire a harmadik kötethez értem, már százrét hajlott a fű, az összes létező jelzővel susogtak a fák, és kardéltől kupáig mindenen megcsillant a felkelő nap fénye. Ez korábban untatott volna, most gyönyörködtet, zabálom.
Tolkien művében nemcsak történetteremtés zajlik, hanem világteremtés, s ezt részben az önmitizálás által éri el. Visszautal olyan dolgokra, amik nincsenek benne a könyvekben, de akár benne is lehetnének, továbbá előrevetíti, hogyan beszélnek majd és énekelnek meg éppen megtörtént eseményeket. Emellett teli van tűzdelve vers- és dalbetétekkel, mert olyan világban játszódik, amiben a kulturális örökség elsősorban herpeszként (szájról szájra) terjed. Eleve legendaként kezeli a könyvbéli jelent, mintha egy régi korból tekintenének vissza egy még régebbi korra, így annak ellenére, hogy tündérmesét ír, hitelessé és magával ragadóvá válik a mű. A mitizálás, a misztifikálás és a túlzás teszi valóságossá a karaktereket és a cselekményt. Hiteltelenségből fakadó hitelesség. Elképesztő!
No, de nem az alany nagyszerűségét akartam kiemelni, s nem is az oltványét, hanem rájöttem az olvasás során: A gyűrűk ura filmtrilógia egy istentelenül, szemérmetlenül jó adaptáció. Betűhűen idézi és nagy gonddal egészíti ki a párbeszédeket, pontosan meghagyja a világteremtő erővel bíró mozzanatokat, s oly módon formálja, faragja (metszi) a köztes jeleneteket, hogy a kisebb-nagyobb változtatások ellenére vásznon is ugyanúgy tudjon működni a mű, mint a lapokon. Elmondani nem tudom, mennyi munka van mindkét alkotás mögött. Ami Tolkiennél hosszas nyelvészeti, történészeti és szociológiai tervezőmunkában (közel százoldalnyira szűkített függelék igazolja, a tündék nyelvtanától Középfölde háromezer éves történelmének fontosabb eseményein át a Tuk, Trufiádok és Zsákos család nyolc generációra visszavezetett családfájáig), az Peter Jacksonnál a materiális előkészületekben (Hobbitfalva felépítése, többszáz legyártott tündefül és hobbitláb stb.) és a korszakalkotó digitális utómunkálatokban rejlik. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy A gyűrűk ura jobb adaptáció, mint amilyen jó film – ellentétben mondjuk A hobbittal, ami ennek is, annak is csapnivaló.
Hosszú oldalakon keresztül tudnék még írni erről, s nem (csak) azért nem teszem, mert attraktálnak a tuzséri kocsmaterasz nap-aszalta sörpadjai, de vég nélküli lelkesedésem és mérhetetlen csodálatom a fenti mű(vek) iránt oly keveset adnak ahhoz képest, amit a könyv nyújtani tud azoknak, akik csak a filmet látták (és viszont). S ha van ilyen szerencsés, aki egy cipőben evez velem, annak némi lápatoroki pipafüvet (ha nincs, hát valami könnyed, nedves dohányt), egy pint sört, és Howard Shore lúdbőröztető dallamait ajánlom, hogy karosszékben ülve elinduljon a parázsló égbolt alatt nyújtózkodó Árnyékhegység felé.
Bejárónőm: nincsen
Középiskolai magyartanárommal, nevezzük Rékának (már csak azért is, mert valóban így hívják), szóval Rékával gyakran ajándékozunk egymásnak könyvet. Többnyire születésnapra. A könyv jó ajándék, bárki bármit mond, a szülinap meg jó ürügy olyan kedves gesztusokra, mint az ajándékozás vagy úgy egyáltalán: a találkozás. Persze az ajándék – House szerint – azt is kifejezheti, mennyire nem ismerjük a másikat, s e tekintetben a könyv az egyik legkényesebb fajtája, ezért alaposan át kell gondolni, milyet adunk – gondolnánk, pedig dehogyis. Ha rágódni kell rajta, már rég rossz, az ajándék és a kapó egyértelmű kapcsolatban kell hogy álljanak, legalábbis az adó fejében. No, mindegy, nem bonyolódnék bele az ajándékozás illem- és módszertanába, egyébként is az a lényege, mint minden másnak, őszintén kell csinálni, szívből, ahogy mondani szokjuk.
Rékával – szerencsére – mindig remek köteteket adunk egymásnak, s többnyire el is olvassuk őket (ez ugyebár neuralgikus pontja a könyvadásnak). Tavaly kaptam tőle Varga László Edgár bejárónőm: isten című kötetét. A popkulturális utalásoktól, felemelő és megterhelő soroktól dús versek közt a zene címűben írja a szerző – bármennyire is utálja a nagy szavakat –, hogy „a költészet mégiscsak valamiféle istenkeresés”. Erről a sorról mindenképpen beszélnünk kell, már csak azért is, mert Varga zárójelben hozzáteszi, hogy „és aki ebben nem hisz, ne írjon többé verseket”.
Először nagyon nem értettem egyet ezzel a megállapítással, le is tettem a lantot (szófogadó embernek neveltek), akár ironizált a költő, akár komolyan gondolta a zárójeles intelmet. Nem keresek én semmit a költészet által, nemhogy istent. Sőt, éppen az elviselhetetlen üresség és értelmetlenség szülte frusztráció okán írok, s talán mindenféle cél nélkül. Felszabadított rabszolgák tanácstalanságával próbálok széppé formálni némi verbális matériát, nem is remélve, hogy rátalálok általa valamire. Vagy A valamire.
Aztán rájöttem, hogy talán nem is a költészetet, hanem az istent értelmezzük másképp, erre ugyanis elég nagy az esély (ahány ember, annyi isten). Eszembe jutott Morrison verse:
"Have you ever seen God?" – a mandala. A symmetrical angel.
Felt? yes. Fucking. The Sun.
Heard? Music. Voices.
Touched? an animal. your hand.
Tasted? Rare meat, corn, water,
& wine.
Kedvemre való ez az istenkép, mert különösebben nem igényel hitet. Nem enged teret félrevezető, bálványimádatot implikáló megszemélyesítéseknek, nem túlmisztifikáló, nem tulajdonít természetfeletti hatalmat a „Mindenhatónak”, egyenlővé teszi a természettel. Mondhatnánk: buddhista, de szerintem a kereszténységhez is közelebb áll, mint a buzgó keresztvetegetőké.
Ebből a definícióból kiindulva a költészet nem is annyira istenkeresés, mint istentalálás. A világ egy hatalmas fraktál, önmagában ismétlődő alakzat, minden eleme kapcsolatban áll az összes többivel. Alapvetően harmónia uralja (a harmónia nem értendő feltétlen jónak, mindenki szív, az élet sokszor nyomorúságos, isten éppen annyira szeret, mint amennyire gyűlöl), nem is létezhetne anélkül – a kozmosz eredetileg rendet jelent. Úgy gondolom, valahol ott kezdődik a költészet, ahol felfedi magát a világ fraktáltermészete. Nem is valahol, pontosan ott. Lehet alkotni, élni anélkül, hogy bármi célját, értelmét feltételeznénk, de a dolgok közti összefüggések, a harmónia, az ezekből fakadó szépség felfedezése nélkül… Előbbit nem lehet, utóbbit nem érdemes.
A művészethez azonban nem elég ez az AHA-pillanat (korábban: Heuréka), kellenek hozzá a művészt fojtogató kétségek (talán ezért használja Varga László Edgár a bizonytalanságot sejtető „keresés” szót) és az azokkal dacoló bátorság. Van úgy, hogy csak kétségek vannak, olyankor a fióknak költünk, és senki nem olvashatja verssé a szerzeményt, s van úgy, hogy csak bátorság van, abból születnek a rettentő egzakt-versek, melyek sorai közül áporodott tesztoszteronszag árad, ami finoman szólva is bántja az olvasót. És szerencsére van úgy is, hogy a tehetség egyensúlyban tartja e kettőt, s megszülethetnek olyan káprázatos művek, mint a bejárónőm: isten.
Újra és újra
Nemrég ismét elolvastam a magyar irodalom talán legfantasztikusabb művét, Az ember tragédiáját, és megint beigazolódott, hogy megéri újraolvasni könyveket. Nem mindent, persze, vannak tipikusan egyszeri (egyszerű?) olvasmányok, ahogyan egyszernézős filmek is, de most nem ezekről lesz szó. Madách kolosszális drámai költeménye már gimnáziumban megfogott mély, filozofikus tartalmával, addig sehol nem látott igazságaival, ám a nyelvezete akkoriban nehéz volt számomra (nem középiskolásoknak való), így nyögvenyelősen haladtam vele. Ezúttal nem, ezúttal imádtam minden szót, minden olyan szerkezetet, ami a mai magyarnak magyartalannak hathat, és számomra teljesen új aspektusait tárta elém a nagy mű, igen. Rájöttem például, hogy amilyen bölcs, néhol annyira humoros. No, nem úgy, mint Karinthy átköltése, Az embrió tragédiája („Ádám: Ki vagy te cenk, no mondd meg? Éva: Márkinő. Ádám: Igazad van, nekem már kinő.”), egészen más módon, 19. századi, alsósztregovai úri humorral humoros. Hangosan felnevettem például, amikor Ádám és Éva sokadik találkozásakor Lucifer odaböki Ádámnak: „Mindenre kérlek, azt sose feledd, / Szerelmed amilyen mulattató / Kettesben, olly izetlen harmadiknak.” vagy szintén Lucifer „S mi tessék rajta?” kezdetű monológján. Ugyanakkor utóbbi részletben – és Lucifer karakterében – felfedeztem de Sade márki egyértelmű hatását is, az egész szövegben meg még több száz – számomra – új bölcseletet, poént, allúziót.
Vannak alkotások, amiket egyszerűen nem lehet nem újranézni, -olvasni. Ilyen mű gyermekkorom meghatározó élménye, A kis herceg. Amíg analfabéta voltam, kismilliószor meghallgattam a hangoskönyvet a szüleimmel, azt, amelyikben Grünwald Kati a Kis herceg és Halász Judit a Virág; majd 7 és 18 éves korom között szinte minden évben elolvastam a könyvet, időről időre átértelmezve allegóriáit. Így a majomkenyérfák hol egyszerű kötelességeket, hol káros pszichés problémákat, hol rákos daganatokat, hol multinacionális vállalatokat jelentettek. Élveztem, ha eszembe jutott egy új megfejtés, úgy éreztem tőle, terebélyesedik az elmém. Először megnyugodtam, amikor rájöttem – már tizenévesen – hogy a Kis herceg nem hal meg a mű végén, csak fölnő, később viszont mérhetetlenül elszomorodtam emiatt. A fölnőtté válás tényleg a bennünk élő gyermek halálát jelenti? Rám is ez vár, és nem tehetek ellene semmit? Igen, igen, nem. Sajnos.
A Harcosok klubja (Fight Club. Fincher, 1999) volt nekem „a mozgóképek kis hercege”. Hét év alatt legalább ötször láttam, minden alkalommal egy újabb réteget fejtettem le a narratíva hagymájáról. Először annyira lekötött, sokkolt az a bizonyos mindfuck-élmény, a káoszt és anarchiát éltető eszmefuttatások és a fogyasztói társadalom bírálata, hogy alig tudtam másra koncentrálni. Másodszor már föltűnt, milyen pofátlanul leleplezi magát a film, prognosztizálja csattanóját (a Narrátor neuronhálóján szörfölő stáblistától kezdve az egy-egy képkocka erejéig felvillanó Tyler Durdenig), harmadszor már olyan apróságokat is kiszúrtam, hogy amikor Tyler és a Narrátor felszállnak a buszra, előbbi nem vesz jegyet, vagy hogy Tyler feltűnik egy TV-reklámban, amikor a Narrátor bambám fekszik a kanapén. A sokadik alkalomra felmerült bennem, hogy mi van, ha Marla is csak a képzelet szüleménye, a személyiség érzelmi szegmense, s a film ugyanúgy a felnőtté válásról szól, mint A kis herceg.
Hasonlóan újranézésre találták ki a Viharszigetet (Shutter Island. Scorsese, 2010), amiben a színészek eljátsszák, hogy rosszul játszanak; a Találmány (Primer. Carruth, 2004) c. amatőr filmet, amit garantáltan nem ért meg a néző elsőre (én is azt mondtam, hogy „na majd én!” – hát nem); az Időhurok (Predestination. The Spierig Brothers, 2014) című remek alkotást és általában a komplexebb időutazós filmeket. Az a zseniális ezekben, hogy kiterjesztik a mű témáját a befogadó valóságára, létrehoznak egy új metaszintet: a néző azon kapja magát, hogy előre-hátra ugrál a filmben, mint annak szereplői az időben, vagy tekergeti, megállítja, kockáról kockára lépked, ahogyan a Rejtély (Cache. Haneke, 2005) protagonistája. A legnagyobb tisztelet (és némi gyermeki harag, amiért palira vesznek) éled bennem ilyenkor az alkotók iránt.
Sokszor annyira meghatározó volt az újranézés [a második Mementó (Memento. Nolan, 2000), a második Aljas nyolcas (Hateful Eight. Tarantino, 2015), a második Mátrix[1] (The Matrix. The Wachowski Brothers, 1999)] hogy jobban tetszett a film, mint először, s így egy időben egyáltalán nem néztem új filmeket, nem olvastam új könyveket, csak a régieket fogadtam be újra és újra, mondván, azok úgysem okoznak csalódást. Aztán kinőttem ezt is, ahogyan a tépőzáras cipőket meg a rövidujjú ingeket, s most már készen állok megismerni az ismeretlent minden gyönyörével és csalódásával együtt.
Szótlanul őszintén
Én olyan ember vagyok, aki majd’ minden szavát erőtlennek érzi. Gondolat-korukban még brutálisak, kemények, aztán kimondódnak, mert mindent mégsem lehet benntartani, és elvész belőlük a kraft. Még a ’brutális’ meg a ’kraft’ szavakból is. Az olyanokban, mint a ’szeretlek’ vagy a ’sajnálom’ meg végképp nem marad semmi, szétperegnek ajkaimon, vagy úgy hangoznak, mintha ironizálnék. Teljesen alkalmatlanok az általuk jelölt fogalom kifejezésére.
Az ember, ugye hozzászokik az efféle defektusaihoz, mert amit megszokunk, az nem zavar, s hát kellemetlen úgy élni, hogy saját magunkat zavarjuk. Úgyhogy megszoktam én is, hogy ilyen vagyok, és valamivel rosszabb lett a helyzet, mert már akkor tudom, hogy az a kedves (de azért határozottan, férfiasan kedves) gondolat, amit én beszédbe oltok, mennyire szerencsétlenül, őszintétlenül és röhejesen fog hangzani, amikor még csak a levegőt inhalálom. Olykor ezek a kellemetlenül gyönge szavak sóhajjá szelídülnek, mire megkérdezi a drága asztaltárs, hogy mi az? És akkor vagy elmondom ezt a két bekezdést (ez a kimenetel hihetetlenül ritka), vagy legyintek egy áh, semmit, esetleg elmondom, amit korábban mégsem, de az eddigre már abszolút komolytalan vagy egyáltalán nem vicces. Mintha csak ismételném magam.
Az írással mindez kiküszöbölhető, gondoltam én, de nagyjából annyit ront a helyzeten, mint javít. Az írott szó függetlenedik írójától, nem hordozza a hangját, az elektronikus korszakban a kézmozdulatait sem. Lehet érlelgetni sokáig, akár egy gondolatot, leírhatjuk, kitörölhetjük, átfogalmazhatjuk, és akkor van kész, amikor mi úgy gondoljuk, de sajnos nem bír a kimondott szónak azzal a remek tulajdonságával, hogy elszáll. Az írás röpképtelen. Mindig, amikor papírra vetek vagy begépelek (pötyögök) valamit, elfog az a nyomasztó érzés, hogy az örökkévalóságnak írok. Felelősséget érzek, sokkal nagyobbat, mint a beszéd esetében, még akkor is, ha sejtem, hogy csak úgy nyolcan fogják elolvasni. Félreértés ne essék, akiknek a véleményére adok, azok ritkán illetnek bántó kritikával, a többiekét meg istenigazából leszarom, ahogy minden jóérzésű ember. De akkor is őröl a tudat, hogy mi van, ha ez, amit én itt a nyelvből farigcsálok, igazából rossz. Vagy ha jó is, mi van, ha lehetne jobb? Mert szükséges valamennyi önbizalom elhinni, hogy fasza, amit alkottunk, de mérhetetlen bátorságot igényel azt állítani, hogy ennél már nem lehet jobb. És azt beismerni, hogy ennél már nem tudok jobbat? Művész legyen a talpán (írók, költők, zongoristák etc. esetében: a seggén), aki ezt kijelenti!
Visszatérve a szavakra, nem emlékszem, hogy mióta munkálkodik bennem ez az érzés. Gyermekkorban megtanuljuk, hogy bizonyos szavakat nem szabad kimondani. Ezek egytől egyig a legtermészetesebb dolgokkal kapcsolatosak: testrészekre, anyagcserére, nemiségre vonatkoznak, nem is értjük, hogy miért tabuk, de vigyázunk a szánkra, aztán meg direkt mondogatjuk őket, mert élvezzük a hatásukat, bár továbbra sem értjük, hogy miért vannak megtiltva. Végülis – káromkodások ide vagy oda – valahogy felnövünk és teljes hozzáférésünk lesz szókincsünkhöz, vagyis szinte teljes, mert ugyebár a társadalmi szerződés továbbra is tilt egyes kifejezéseket, kombinációkat. Egy részük helyett eufemizmusokat használunk, elkezdünk félni szavaktól, frazeologizmusok mögé bújunk, s végül saját tabuink lesznek. (Például a ’halál’ szótól úgy ódzkodik az ember, mint Voldemort nevétől, s helyette minden egyebet kitalált már, ami sokkal kevésbé fedi a fogalmat.) Azok a beszéddarabkák pedig, amik gyakran jönnek nyelvünkre, elhasználódnak, kiüresednek, s egy idő után már csak szótlanul érezzük magunkat őszintének. (Vagy nézzek belém, és engedjem el a királyi többest?)
Ezért is lesz mindig hatalmas szükségünk a költészetre. Meg kell írni azokat a tökéletlen verseket, hogy elhasznált szavaink megújulhassanak egymás által.
Az olvasó panasza
Sokévnyi önámítás, lelkiismeret-furdalás, és végül elkeseredés után be mertem vallani magamnak, s most már az egész világnak – de legalábbis a kedves olvasóknak –, hogy én kedvetlen olvasó vagyok. Sőt, tovább megyek: kifejezetten nem szeretek olvasni. Még mielőtt leesne az ész, és megállna az áll, engedjék meg, hogy pontosítsak! A könyvekkel semmi bajom, köztük nőttem fel, és így, nőttömben megállva is szívesen vagyok társaságukban, szagolgatom, simogatom őket, és gyönyörködve nézem, ahogy kinyílnak – úgy vagyok velük, mint különös kertész a szomszédok virágaival. Örömömet lelem első mondataikban, és egészen elképesztő, amit utolsó soraik után tapasztalok: a végesség szagának és a végtelenség illatának furcsa kevercse csiklandozza orromat [csőrömet, mondhatnám, de az már tényleg túl sok csé, és képzavar is, poénnak meg nem elég jó, még annyira sem, hogy csak sima zárójelbe rakjam (ezért a szögletes)].
Emlékszem, tizennéhány évesen, amikor befejeztem a Harry Pottert, nem tudtam mit kezdeni magammal: magányt, teltséget és ürességet éreztem egyszerre. Később hasonlót láttam a Berlin felett az ég című filmben, ahogy az utolsó előadást követően összepakol a cirkusz és a lakókocsik elhagyják a teret. A légtornász leül a homokporond közepére, fújja a szél a haját, a homokot, körülötte a rendületlenül működő világ, sétáló emberek, repülő, madarak; minden és mindenki teszi a maga dolgát, a nőben pedig valami elképesztő, ambivalens érzés kavarog. Aztán elindul, mert el kell. A képernyőn nem tűnik annak, de nekem nagyon is nehéz volt az elindulás, visszaszállni a valóságba egy – szó szerint – varázslatos világból.
Szóval szeretem elkezdeni és befejezni a történeteket, bennük lenni, máshol lenni is jó, de akkor mégis mi a bajom az olvasással, igazán kinyöghetném végre! Hát az aktus maga, hogy olvasni kell az olvasmányt, mert ez egy iszonyú kényes tevékenység. Először is megfelelő környezet kell hozzá. Nem úgy van az, hogy csak ukmukfukk nekiállok, -ülök a metrón, ahol zaj van, meg mindenféle emberek, nekem jönnek, beszélnek, beszólnak, elterelik nyájas figyelmemet. Az olvasáshoz nyugalomra van szükség: egy csöndes kocsma vagy kávézó sarokasztala, otthon a fotel, az ágy, egy hosszabb vonatút tökéletesnek tűnik a célra. De a vonat úgy döcög, az ágy olyan puha, hogy könnyen elálmosodik benne az ember, a kocsmában meg sok az ismerős. No de tegyük fel, hogy minden klappol, sikerült nyugalomra lelnem bennem és kívülem, folytathatom drága (és sohasem túl drága) könyvemet. Ha a szöveg rosszul van megírva vagy sietve lett lefordítva, az már eleve gond, nehézkessé válik a beleélés. Ilyenkor nem erőltetem magam, könnyed dühvel összecsapom a lapokat, és továbblépek – annyi remek regény van!
Azonban – és ez a szerencsétlenebb eset –, ha épp egy remek regényt sikerült kifogni, lehetetlen rendesen elolvasnom azt, mert minden érdekes kifejezés, jó meglátás, vicc és nyelvi bravúr elindít bennem egy gondolatmenetet, ami úgy ragad magával, mint a legpusztítóbb orkán. Szinte képtelenség időben észrevenni, hogy az olvasott szavak csak gyönge suttogásban hallatszanak az elmében, mert ott épp asszociációs bulit tartanak a gondolatok, körbe-körbe járnak, bömböltetik a magnót, és kihúzzák egymás alól a széket. Aztán hirtelen feltűnik, hogy nem arra figyelek, amit csinálok, és szétverem szürkeállományom indiszkrét diszkóját (az ötleteknek nem kell hazamenniük, de itt nem maradhatnak). Ekkor viszont már késő van, fogalmam sincs, mi történt a könyvben, vissza kell ugranom oda, ahol elvesztettem a fonalat – olykor pár sorral, olykor egy oldallal korábbra. Mivelhogy jó szövegről van szó, és nem akarok lemaradni semmiről, biztosra megyek, és kicsit visszább lépek a szükségesnél. Belemélyedek újra, de nem kell sok idő, megint jön egy elgondolkodtató rész, és kezdődik elölről ez a hülye koncentrációs bohóckodás, és amíg tart a könyv, frusztrált vagyok. Félek, hogy elsiklik a figyelmem valami fontos vagy szép felett.
Az elmúlt néhány évben bele-belenéztem szerkesztés alatt álló regényekbe, hallgattam sörkekszeken könyöklő prózaírók beszédit, így tudomásom van róla, hogy egy hatszáz oldalas regény is akkor van kész, amikor egy szonett: ha már egyik szavát sem lehet jobbra cserélni. Ki vagyok én, hogy csak úgy táncoltassam tekintetem a sorokon, kiragadva belőlük a lényeget, elképzelve ezt-azt abból az irdatlan világból, amit a szerző papírból épített (Papírvilág – címötlet Zalán Tibornak, nem elfelejteni!)? A biztos felületesség pusztító tudatával fogok neki minden nagyobb epikus műnek, és a bolygók ritka együttállása kell ahhoz, hogy ezen túltegyem magam.
Talán ezért ápolok intimebb kapcsolatot a lírával. A versekhez egészen másként állok, azazhogy ugyanígy: lassan, gondosan eszem meg őket, kérődzöm a hangokon, betűkön, de hát egy (valamire való) vers rövid, még az én fájdalmasan lassú tempómban is néhány perc alatt elfogyasztható, aztán emésztgetheti azt az ember (és viszont) napokig, hetekig. És megjegyezni is mennyire egyszerű őket! A hatodik olvasatra már meg is maradnak, aztán lehet idézni, mondogatni, legyen az ember kádban, ködben, gyárban, Győrben, vécén, Vácon, vagy Vácott, ha nagyon műveltnek akar tűnni.
