Ütőér

ÜTŐÉR

Új rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

Markó Béla

A krimi sem a régi

Nem tagadom, kitartó krimifogyasztó vagyok már kamaszkorom óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal persze, hiszen időnként azért megcsömörlök ettől a szó szoros értelmében „bűnös” műfajtól, a detektívtörténettől. De semmiképpen sem tartozom azok közé, akik áthidalhatatlannak vélik a távolságot Victor Hugo vagy Dosztojevszkij és Sir Arthur Conan Doyle, Agatha Christie meg Georges Simenon között. Meg aztán a legelső modern detektívtörténetként elkönyvelt novella, A Morgue utcai kettős gyilkosság is egy igazán ismert és elismert világirodalmi nagyság, Edgar Allen Poe fantáziáját dicséri. Bűnről és bűnhődésről szól minden jó krimi, de ugyanerről szól tulajdonképpen az Odüsszeia vagy a Macbeth is. Természetesen van különbség, jól tudom, a csupán szórakoztatónak szánt vagy a bűnözés lélektani rugóit kutató, többnyire nehéz, nyomasztó olvasmányok között. Ám nem mindig lehet a határvonalakra rámutatni, annál is inkább, mert a remekművek – krimiben is van ilyen! – éppen hogy határsértésből, határátlépésből születnek. A filmremekek is, a rendezői és színészi remeklések, mint például a Columbo-sorozat (eltekintve az időskori, meglehetősen kiábrándító újrázástól) piszkos ballonkabátban szerencsétlenkedő nyomozója, Peter Falk alakításában, vagy David Suchet látszólag szintén félszeg Poirot-ja, netán a minimális mimikájú, már-már kifejezéstelen arcú Jean Gabin által játszott Maigret felügyelő Georges Simenon megfilmesített regényeiben. Nem beszélve az olyan amatőr detektívekről, mint Hercule Poirot mellett Agatha Christie másik kedvenc hőse, Miss Marple, akit filmen, az egyik változatban Geraldine McEwan játszott felejthetetlenül.

Mondom, talán mindennapi önkéntes agymosásomat is mentegetve, nem nagyon akarom meghúzni a határt magas és nem magas (nocsak: alacsony?) irodalom vagy filmművészet között. Van mégis egy másfajta – talán korszakjelölő – határvonal, ami egyre inkább elgondolkoztat. A többé-kevésbé szépírói igénnyel papírra vetett detektívtörténetek itt-ott még tartják magukat, de már a mai és tegnapi bűnügyi film között éppen akkora a szakadék, mint ami a tizenkilencedik-huszadik század és a huszonegyedik század bűn- és bűnhődés-felfogása, sőt, társadalomszemlélete között kialakulni látszik. Miről van szó? Bár a sötét szenvedélyekkel és beteges rögeszmékkel már Sherlock Holmes-nak is szembesülnie kell, alapjában véve a hagyományos krimi a bűnt racionális okokra vezeti vissza. (De még Dosztojevszkijnél is meg lehet magyarázni észérvekkel Raszkolnyikov tettét.) Többnyire valamilyen érdek taszítja bűnbe a gyilkost, pénz, szerelemféltés, bosszú, és ez – bármilyen furcsa is, amit mondok – megnyugtató. Hiszen azt sugallja a klasszikus detektívtörténet, hogy van ugyan titok a világban, de előbb-utóbb megfejthető. A szürkeállományára oly gyakran hivatkozó Poirot vagy a nyomozás során saját élettapasztalatát mindig sikerrel kamatoztató Miss Marple lépten-nyomon azt bizonyítja, hogy amennyiben a körülményeket megismerjük, belátható időn belül ki fogjuk következtetni, ki a gyilkos. Ezekben a történetekben sohasem a nagy apparátussal dolgozó rendőrség, vagyis sohasem a rendőri „erőszak”, hanem a félig-meddig civil ész győz, rendőri segédlettel nyilván. Mert hát a magándetektív sem a hatóságok képviselője, bár ugyanazon az oldalon áll a bűn elleni küzdelemben, mégis jóval szabadabb – és okosabb! – náluk. Még Columbo is afféle félcivil, aki használ ugyan rendőri eszközöket, de mégsem igazán rendpárti rendőr, hiszen hol ütött-kopott tragacsának műszaki vizsgájával, hol saját gépkocsivezetői jogosítványával van valami probléma. Tagja egy fegyveres testületnek, de fegyvert nem hord, vagy legalábbis nem látjuk. Fegyvere az ész. A tizenkilencedik század második felének racionális világszemlélete és optimizmusa teremtette meg ezt az embertípust, amely aztán a huszadik században teljesedett ki, miközben a legszörnyűbb és legirracionálisabb emberiségellenes bűntettek csúfolták meg az ilyen derűlátást világszerte. Hitlerrel és Sztálinnal szemben bizony gyengének bizonyult az a tömegkultúra, amely legfeljebb néhány Miss Marple-t vagy Hercule Poirot-t tudott felsorakoztatni ellenük. De mégis: az irodalomban és a filmekben is a gyilkos végül elnyeri büntetését, mert tettének racionális oka van, és a racionális okok racionális gondolkodással kideríthetők.

Mit kínál ezzel szemben a huszonegyedik század 2001. szeptember 11. után? Vége a civil szürkeállomány mítoszának, vége Miss Marple pulóver-kötögető töprengésének, de még Columbo halálosan idegesítő, gyűrött ballonkabátjának is befellegzett. A mai Hollywood azt üzeni, hogy a társadalom beteg, a bűn beteg elmék műve, potenciális sorozatgyilkosok, rögeszmés terroristák, elborult agyú erőszaktevők járkálnak körülöttünk, akiket semmiféle emberismerettel vagy társadalmi tapasztalattal kiszűrni nem lehet. Nézem az olyan krimisorozatokat, amelyeknek a hősei a „helyszínelők”, akik a technika legújabb vívmányaival felvértezve egy hajszálból, egy vércseppből, de akár néhány porszemből is teljes biztonsággal azonosítják a tettest. Ennek a bűnüldözésnek már nem az ész, az intuíció vagy az emberismeret az alfája és omegája, hanem az utcák bekamerázása, a műholdas megfigyelés és az ujjlenyomatok meg DNS-minták fellelhetősége egy mindenre kiterjedő adatbázisban. Poirot vagy Miss Marple rendőrségi partnerei még egy-két lépéssel a zseniális civilek mögött loholtak, és mi tagadás, ezek az egyébként jóindulatú felügyelők és főfelügyelők igazán nem tűntek Nobel-díjra esélyesnek. A hollywoodi helyszínelők, vagyis az új amerikai álom megtestesítői viszont rendíthetetlenek és fáradhatatlanok, bár emberek ők is, vannak magánéleti gondjaik, de ezeket alárendelik a közjó szolgálatának. Ők egy egészen másfajta dichotómiát kínálnak nekünk: a beteg társadalomra egyetlen gyógyír elfogadni azt, ami ellen még hajdanában József Attila (és előtte Kosztolányi Dezső is) tiltakozott: hogy „kartotékadattá” váljunk mindannyian.

Igen, a művészet – jó, nevezzük inkább „alkalmazott” irodalomnak és filmművészetnek – bizony hatékony eszköz lehet milliók és milliók manipulálására. Mert hát lassú már nekem is az Agatha Christie-típusú, fontolva haladó nyomozás, pergő cselekményre vágyom, és élvezettel – akarom mondani: borzongva – nézem, ahogy a helyszínelők nagy technikai apparátussal (köztünk szólva: ennek egy része azért még egyelőre blöff) azonosítják a betegséget, majd a beteget, és nem is érdemes már gyötörni az agyunk, hogy vajon ki a gyilkos, mert az okos szerkentyűk ezt úgyis megteszik helyettünk. Talán mégis kevesebbet kellene a televízió előtt ülnöm, és nem ártana időről időre újraolvasnom József Attilát vagy Kosztolányi Dezsőt. Például a Nero, a véres költőt...

Lópatkolás, könyvcsinálás

Fokozatosan adom be a derekamat. Mármint az online világnak. Ahogy látom, nemzedékem nagy része így van ezzel, hiszen mi legjobb esetben is az úgynevezett „X generációhoz” tartozunk, felnőttkorunk delelőjén találkoztunk a számítógéppel, majd az internettel, és emiatt máig idegenkedve nézzük az utánunk következő, már az online megjelenése után szocializálódott „Y generáció”, illetve az ebbe beleszületett „Z generáció” függőségét a kisebb-nagyobb képernyőktől. De mi tagadás, haladok én is, amennyiben haladásnak kell tekinteni a világháló jelenlétét az életünkben, nem pedig egyszerűen eszközváltásnak, mert úgy is értelmezhető ez a változás, hogy nem történt egyéb, csupán felcseréltük a hagyományos lexikont, újságot, levelezést sokszorosan gyorsabb segédeszközökre. Igaz, ezek az eszközök megbízhatatlanabbnak is bizonyulnak egyelőre, és jóval könnyebben lehet minket manipulálni ebben a kommunikációs zűrzavarban, de előbb-utóbb megtanuljuk elhárítani a manipulációt, ugyanis alapjában véve ugyanúgy ellenőrizhető egy-egy információ, ugyanúgy kiszűrhető a hazugság, mint a „papíralapú” világban, csak rá kell szánni valamennyi időt arra, hogy megbizonyosodjunk, nem csapnak-e be minket. Mondom, egyre otthonosabb vagyok én is a virtuális valóságban. Úgy alakult az életem, hogy a kétezres évek elején egyszerre csak arra ébredtem: lemaradtam. Azelőtt évekig nem szorultam rá a számítógépre, kezelték azt mások helyettem, és rá kellett jönnöm, hogy ez is egyfajta kiszolgáltatottság. Nekiveselkedtem kétségbeesetten, hogy behozzam a lemaradást, postafiókot nyitottam, egykori írógépes tudásom sokat segített a szövegírásban is, aztán egyre jobban belejöttem, ma már otthonosan navigálok az interneten. Hátra van még a Facebook vagy valamilyen más közösségi háló, ehhez kell még egy mély lélegzetet vennem, mielőtt igába hajtom a fejemet. Közben pedig próbálom értelmezni én is, hogy mi történik velünk. Nem tartozom azok közé, aki csak veszélyt, csak erkölcsi romlást látnak a nyilvánosság hagyományos hierarchiájának összeomlásában, de azt azért konstatálnom kell, hogy olyan átmeneti állapotban vagyunk, aminek idővel el kell vezetnie egy újabb, másfajta hierarchiához, csak azt nem lehet tudni, hogy ez pontosan mit fog jelenteni. Egyelőre ledőltek például az újságírás szakrális korlátai, bárki hozzászólhat bármihez, ennek sem grammatikai, sem etikai akadályai nincsenek, ami nyilvánvalóan irritálja azokat, akik még úgy nőttek fel, hogy a nyilvános megszólalás a megfelelő szakmai kompetenciával rendelkezők – tulajdonképpen a kevesek – előjoga. Ám pontosan ez a – pillanatnyilag minőségromboló – változás ad egyfajta reményt is: ugrásszerűen megnőtt ugyanis az „írástudók” száma. A fél évszázaddal ezelőtti János bácsik meg Mari nénik egyike-másika valahol az istenhátamögött még a levélírásra is a tanítót vagy a papot kérte meg, ma pedig időnként mellécsúszó mutatóujjal ugyan, de maguk pötyögtetik az SMS-t.

Bevallom, egyvalamivel nem békülök mégsem, a számítógépes – horribile dictu: okostelefonos – könyvolvasással. Újságcikket, rövid esszét vagy tárcát, kisebb tanulmányt már igen, sőt verset is egyre gyakrabban, könyvet viszont nem olvasok képernyőn. Meglehet, ez is elkövetkezik. Vagy ki tudja. A közmondást parafrazálva: szükség előítéletet bont. Egyelőre nem igazán hiszem, hogy a papírra nyomtatott könyv úgy tűnik el az életünkből, mint a lovasszekér – bár mifelénk az sem tűnt el még –, és hogy a könyvtervezés, könyvnyomtatás, könyvkiadás mestersége olyan kuriózum lesz valaha, mint a lópatkolás az egyre ritkább kovácsműhelyekben. A könyv ugyanis, nem együtt, hanem külön-külön minden egyes könyv: önálló világ. Sőt, amíg olvassuk, maga a világ, amelynek van ugyan a mi életünkben kezdete és vége, első és hátsó borítója, de egyébként tartalmában végtelen. Tárgyként kézről kézre adható vagy újranyomható, lehet gyönyörködni benne, mint egy furcsa szobadíszben vagy használati eszközben, amelyről nem tudnánk kitalálni, mire való, ha nem tudnánk azt is, hogy a valóság betűkkel leírható, csak képzelőerő kell hozzá. Ugyanakkor micsoda élvezet ide-oda járkálni ebben a véges számú betűből álló végtelen világban, hátulról eléfelé olvasni egy verseskönyvet, dacolva a szerző és szerkesztő akaratával – én így szoktam forgatni a verseskönyveket –, vagy pedig úgy lépegetni előre egy regényben, mintha fogalmunk sem lenne róla, hogy csak az utolsó lapot kellene megnézni, és kiderülne, hogyan végződik, ám ezzel megcsúfolnánk a történetmondás lényegét, miszerint nem a megérkezés, hanem az odavezető út a fontos. Miközben vissza-vissza is lapozunk persze arra, amit már elolvastunk, de éppen nyomát vesztettük valamelyik mellékszálnak. Szóval számomra a képernyőn olvasható szöveg, úgy tűnik, mindig is csak egy része lesz a tulajdonképpeni könyvnek, amely egydejűleg test és lélek, kézzelfogható tárgy és képzelt valóság.

Két új könyvet is kaptam a minap a csíkszeredai Pallas–Akadémia Könyvkiadó főszerkesztőjétől, Kozma Máriától, mindkettőnek ő a szerzője. Az egyik a kiadó 2013-ban elhunyt igazgatójának, Tőzsér Józsefnek a „könyves életéről” szól (Tőzsér József könyves élete), a másik pedig tartalmas és szórakoztató történeti áttekintés a Gutenberg-galaxisról, hol az írók, hol a könyvkiadók szemszögéből, számos idézettel, színes anekdotákkal megtűzdelve. Tulajdonképpen mindkét kiadvány hódolat a könyvnek, a könyvcsinálóknak, hiszen Kozma Mária meg férje, Tőzsér József is sok-sok szállal kötötték sorsukat a könyvhöz. A már 1989 előtt is Erdély-szerte ismert könyvterjesztő és könyvkereskedő Tőzsér a rendszerváltás után fölismerte, hogy könyvkiadás híján nemcsak könyv, hanem irodalom sincsen, és az általa létrehozott kiadót hamar népszerűvé tudta tenni. Bevallom, magam is sokat köszönhetek neki, hiszen a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején két-három könyvem az ő és Kozma Mária kitartó sürgetése nélkül valószínűleg nem született volna meg. Igen, lehetséges egy olyan irodalomtörténet is, amely korról korra a vers, próza, dráma, esszé megírásához és megjelentetéséhez szükséges intézményeket veszi számba. Józanító hatása lehet például a könyvek hasznáról elmélkedő Gondolatok a könyvtárban című költeményhez hozzáolvasni az ilyen, Kozma Mária által idézett történeteket: „Vörösmarty Mihály saját költségén adta ki 1842-ben Újabb munkáit, de hónapokig csak húsz példány kelt el belőle, ezt is szegény diákok vették meg. Vörösmarty nem tudta kifizetni a nyomdásznak a nyomtatási költségeket, amivel tartozott, így a nyomdász lefoglaltatta a költő kevéske bútorait, ami különben egyetlen vagyona volt, árverésre akarva bocsátani azokat. Vörösmarty szomorúan ballagott az utcán, amikor találkozott Kossuth Lajossal, akinek elpanaszolta a baját. Kossuth »Szégyen, gyalázat...« kezdetű cikket írt, amiben felhívta az olvasók figyelmét az akkor már országos hírű, a Zalán futásával pályadíjnyertes költő sorsára. A történet jól végződik: néhány nap alatt megvásárolták a könyv összes példányát.”

Mintha elkanyarodtam volna a toll meg a képernyő előnyeinek és hátrányainak latolgatásától, ám ez csak látszat: Kozma Mária „könyvbolondokat” idéző munkájából is az derül ki, hogy ólombetűkkel vagy szofisztikált fénymásoló technikával, netán online eszközökkel, de a szervezett, intézményes odafigyelésre az írónak mindig szüksége volt és van, mint ahogy szüksége lesz erre a figyelemre akkor is, ha majd az e-book válik egyeduralkodóvá. Amiben egyelőre nem nagyon hiszek, mert a könyvek iránti szerelemhez nem elég a „lélek”, időnként kell a „test” is. (Írom ezt egyébként egy általam olvasóként és szerzőként rendszeresen frekventált online felületen. Mi tagadás, éppen ezek miatt az ellentmondások miatt átmeneti ez a kor. Mint minden kor.)

Korcs Európa

Bár a tavaly óta Nobel-díjas is, bevallom, csak a minap olvastam először valamit Kazuo Ishigurótól. Most is csak azért, mert karácsonykor többek közt az ő egyik regényét, Az eltemetett óriást kaptam ajándékba, és persze érdekelni mindenképpen érdekelt, hát rögtön belevetettem magam. Kazuo Ishiguro ötéves korában szüleivel együtt került Japánból Nagy-Britanniába, azóta is ott él. Amikor megláttam, hogy Nagaszakiban született 1954-ben, természetesen az jutott eszembe, hogy vajon mit hozhatott magával idegeiben egy atomsújtotta város gyermeke, és hogy aki ilyen korán átkerül egyik kultúrából a másikba, hogyan ír egyáltalán: japán vagy angol minták szerint? Mert a legutóbbi Nobel-díjas nyelve ma már egyébként az angol, regényei is ezen a nyelven íródtak. Ráadásul nekem meg a francia fordítást ajándékozták (Anne Rabinovitsch árnyalt fordítása – itt-ott bizony szótáraznom is kellett – a Gallimardnál jelent meg 2015-ben.) Kiadták egyébként a regényt az Európa Könyvkiadónál is 2016-ban, Falcsik Mari fordította. Utólag ráleltem az interneten egy részletre, élvezetes lett magyarul is. Szóval maga a zavarba ejtő összevisszaság: magyar író, aki franciául olvassa egy japán származású író eredetileg angol nyelven írt művét. Lecsó ez az egész Európa, mondhatná valaki. Mondják is a megveszekedett identitásvédők, megfeledkezve arról, hogy éppen ez ennek a soknemzetiségű kontinensnek a lényege: egymásból nőnek ki a kulturális identitások, és ha lehetséges, nem egymás ellenében, hanem egymást dúsítva keresik folyamatosan a túlélés útját-módját. Mi maradna a római kultúrából, ha kivonnánk belőle a görög hatást? Hova lenne a nagy európai nemzetek, németek, franciák, spanyolok jó pár évszázada, ha el kellene felejteniük mindazt, ami latinul íródott? Mivé válna a keresztény kultúra, ha a zsidó előzményeket letagadnánk? Mennyit érnénk mi, magyarok, ha most hirtelen megsemmisülne minden, ami hagyományainkban idegen hatás? Európa nagy paradoxona: mindannyian attól vagyunk eredetiek, hogy egyáltalán nem vagyunk azok. De ami a sokféle hatásból összeállt, az mégis sajátosan német, francia, spanyol vagy éppen magyar. Netán román. Esetleg szerb. Vagy szlovák. És sorolhatnám tovább.

Kazuo Ishiguro regénye nem erről szól látszólag, és mégis: ennek a krimi-szerűen végigvezetett, fokozatosan elsötétülő pikareszknek éppen ez a témája végül is, hősei az identitásukat keresik mindvégig kafkai utazásuk során. Jellegzetesen angol történet, valamikor Arthur király után játszódik, de tulajdonképpen meghatározatlan térben és időben, egy J.R.R. Tolkien teremtményeire emlékeztető groteszk manókkal meg emberevő szörnyekkel benépesített tájon. Britonok és szászok élnek itt már jó ideje békében, de ez a béke éppen a vége felé jár (és bár másról nem, erről a szorongásról azért tényleg eszünkbe juthat Nagaszaki is). A két idős főszereplő, a megható szerelemben élő házaspár, Axl és Beatrice is gyaníthatóan utolsó útjára indul a regényben, hogy az otthonról hajdan, még kamaszként világgá ment gyermeküket megkeressék. Mint kiderül, a britonok és szászok azért élhetnek békében, mert a vidéket valami furcsa felejtés üli meg, ők ködnek vagy párának nevezik ezt, és azt is megtudjuk, hogy Querig, a rettegett, de már elaggott sárkány lehelete bocsátja rájuk a felejtést. Axl és Beatrice szerelme is minden bizonnyal azért olyan erős, mert ahogy a britonok és szászok is elfelejtették régi konfliktusaikat, és nem hajtja őket a bosszúvágy, a házaspár sem emlékszik az egymásnak okozott sebekre, a hűtlenségre sem, de ezzel együtt saját fiukat is alig-alig tudják felidézni, homályban van az ő emléke is.

Igen, Tolkien nyughatatlan fantáziáját, Dickens sivár társadalomképét, a Brontё-nővérek romantikus elvágyódását egyszerre idézi fel bennünk ez a könyv, miközben könyörtelen sorsparabola is valójában, mesteri módon teremtve meg azt a zárt teret – egy végtelennek tetsző tájban –, amelyet annyi zseniális japán kialakított már: Jaszunari Kavabata a Hóországban, de még inkább Abe Kóbó A homok asszonyában, nem beszélve a filművészet olyan kiemelkedő remekeiről, mint a Sindó Kaneto által írt és rendezett Kopár sziget. De számos rejtett visszautalás van Kazuo Ishiguro regényében Cervantesra is, meg persze a görög mitológiára, az orpheuszi utazásra az alvilágban.

Csupa átvétel, továbbfejlesztés, újraértelmezés, amiből egy rendkívül érzelmes – nem érzelgős! – és ugyanakkor következtes filozófiájú mű születik. Kazuo Ishiguróra egyébként is jellemző állítólag, hogy virtuóz módon építi be munkáiba a népszerű irodalom módszereit, és nem fél a vásárinak tűnő fordulatoktól sem. Az is tanulságos, ahogy ír, és az is, amit ír. Olyan korban élünk ugyanis, amikor változni látszanak az irodalmi-művészeti paradigmák, és ha néha-néha leülök megnézni egy hatvanas-hetvenes években forgatott európai művészfilmet, magam is érzem, le kell lassulnom, el kell felejtenem a mai filmcsinálók hollywoodi sebességű, szusszanásnyi lazulást nem engedő stílusát. Nos, ez a japán-brit író meggyőz arról, hogy lépést lehet tartani ezzel a ritmussal akkor is, ha nem mondunk le a befelé fordulás – apropó: japán kultúra – olyannyira fontos pillanatairól. Azt a jelentős élményt kínálja nekünk, hogy lehet pörgetni a gyors külső történést – és ezáltal fenn lehet tartani a feszült figyelmet –, miközben nem csillapulnak a belső történés lassúbb, de megrendítőbb mélyáramai sem. Ráadásul az olvasmányosságtól nem feltétlenül lesz édeskés a szöveg. Persze ezzel el is jutottunk a ma is érvényes esztétikai közhelyig: az igazán jó irodalmi mű rétegzett, és élményt nyújt annak az olvasónak is, aki nem fejti fel minden rétegét. Másrészt igazán megfontolandó üzenet a mai Európának, amit Kazuo Ishiguro is elmond: fel kell tennünk magunknak egyénként és közösségként is a kérdést, hogy mi a jobb, emlékezni vagy felejteni. Csingiz Ajtmatov egykori rémisztő mankurt-metaforája továbbra is fontosnak, de mindenképpen egyoldalúnak is tűnik.

Európa ilyen: keresi önmagát. Aki pedig azt állítja, hogy máris tudja, milyenek leszünk holnap vagy holnapután, ismétlem, pontosan a lényeget tagadja le. Azt, hogy legértékesebb hagyományunk a változásra való készség, a máshonnan hozzánk került értékek integrálása, a befogadás, a tanulás képessége. Az elmúlt évszázadokban – évezredekben – ez a képesség tartott meg minket, és csak ez tarthat meg ezután is. Sok mindent elfelejthetünk, de a rettegett sárkány, Querig leheletének ezt az egyet nem kellene elborítania a feledés ködével. Végül is a nyelvek sokféleségében tobzódó Európa, ez a nagyszerű „korcs”: ez a mi közös kultúránk.

A halhatatlan slam poetry

Azt mondják, divat a slam poetry. Divat? Hiszen amióta a nyelv nyelv, a ritmus ritmus, a rím rím, a versbe szedett, kisebb-nagyobb közönség előtt elmondott szövegnek fontos funkciója van, azt gondolom. Munkában, mulatságban egyaránt számít, de erőfitogtatásra is kiválóan alkalmas. A színpadi rögtönzést éppen úgy elbírja a költészet, mint azt, hogy az otthon már kikalapált verset úgy adják elő a közönségnek, mintha ott helyben született volna. Sőt, némileg önkényesen, én a zenével, például lanttal kísért költeményt is ebbe a slam-műfajba sorolom. Mi is vala Tinódi Lantos Sebestyén a maga sok-sok vala rímével, hogyha nem ilyen slam-költő? Arra gondolok néha, hogy még a Kalevalának is köze van ehhez: „vala, vala / Kalevala”, elvégre rokonok vagyunk a finnekkel. De a tréfát félretéve, jokulátorok, igricek, trubadúrok, minnesängerek mind-mind a slam-poetryt művelték. Mi más lehetett egy Blois-ban, Charles d`Orléans udvarában szervezett költői verseny, hogyha nem neves slammerek – köztük François Villon – vetélkedése? Ezek a vándordalnokok ide-oda hajlították a nyelvet, hogy valahogy memorizálhatóvá, továbbmondhatóvá tegyék a történetet vagy a szerelmi vallomást, mert a költészet tulajdonképen arra jó – most veszem észre, mit is mondok, hogy jó valamire a költészet? –, szóval arra való a vers, hogy a mindennapi beszédet hirtelen kiragadja szokásos környezetéből, reflektorfénybe állítsa, és ezáltal felejthetetlen élménnyé tegye az olyan közhelyeket, mint: szeretlek, Júlia, netán: tiéd vagyok, Rómeó. Főképpen pedig le kell porolni a szavakat, ki kell kaparni a meggyűlt piszkot a betűk zugaiból, vagy újra kell hangolni a mássalhangzókat és magánhangzókat.

Igaza van hát Kányádi Sándornak, aki szívesen idézi, amit talán egy iskolás gyerektől hallott, hogy: a vers az, amit mondani kell. Ehhez csak azt tenném hozzá, hogy a versmondás nem valamiféle kivételes pillanat, legfeljebb idő teltével válik azzá, de igazság szerint mindannyian költőnek születtünk, aztán a többség leszokik róla, egyesek viszont nem. Ők azok, akik valamilyen okból nem felejtették el, amit kisgyerekként még mindenki tudott: behajtott tenyérrel elkapni a pillangót, majd elereszteni lehetőleg úgy, hogy közben ne törlődjék le szárnyáról a hímpor. De már ez is túlságosan poetikus, túlságosan felnőtt hasonlat. Gyermekként ennél sokkal természetesebben voltunk költők, és mindennapi életünk része volt a slam poetry. Iskolában, utcán, mindenütt. A vers ugyanis nem puha pillangólebegés, nem finom levélrezzenés, nem parányi fehér félgömbök gyöngyvirág-illata, hanem kegyetlen ítélet. A ritmus, a rím, a képtelen kép brutális élménye. Például így: „Hülye, / harapj a nyűbe, / vidd el a kovácshoz, / veresd a pofádhoz!” Van ebben a négy sorban minden, bumfordi asszonánc és ragrím, vagy a nyüves – férges – alma és a kalapács abszurd társítása. A végtelenségig lehetett ismételgetni, és mivel „műalkotás” volt, nem rágalom vagy káromkodás, nem szabadott megsértődni, hanem válaszolni kellett rá, akárcsak egy felelgetős slam poetryban. Például így: „Aki mondja, mindig az, / te mondtad, és te vagy az.” Erre megint csak költészettel lehetett reagálni: „Hazug, hazug, hazafut, / otthon eszik macskahúst.” Ha emiatt aztán a kisiskolás poétát elöntötte a düh, és beárulta a költőtársat a tanító néninek, a kötelező dorgálás elmúltával, egy alkalmas pillanatban oda lehetett súgni az erkölcsi hullának: „Árulkodó Júdás, / kell-e kotlós tojás? / Ha nem kell, tedd el, / majd megeszed reggel.” (Mint látható, meglehetősen „gyomorközpontú” volt ez a költészet az én gyermekkoromban, valószínűleg nem véletlenül: férges alma, kotlós tojás, macskahús.) Nos, egy logikai bukfenccel a megfellebezhetetlennek tűnő verdiktumra is volt replika: „Iááá, nagy szamár, / két fülével kalapál.” Most már csak azzal lehetett folytatni, ami ugyan elhangzott egyszer, de egy ilyen költői versenyben a pihentető refrénre is szükség van, tehát: „Aki mondja, mindig az, / te mondtad, és te vagy az.” Látszólag zsákutcában vagyunk, vége lehetne a versenynek, de innen is van kiút: „Aki mondta utoljára, / az a szamár unokája.” Ettől arrafelé több lehetőség van: a költők puskapora kifogyott, a slam poetry véget ér, és tettlegességgel folytatódik az előadás, vagyis a versenyzők rím és ritmus nélkül összeverekednek, másrészt meg az is elképzelhető, hogy a patthelyzetbe került költőpalánták váratlanul összefognak, és nekitámadnak egy harmadiknak, aki netán túl hangosan nevetett a versműsoron. Egy ilyen letámadásra kiválóan alkalmasak a keresztnévcsúfolók, valahogy így: „Sanyi, Sanyi, sapka, / mit eszik a macska? / Egeret, bogarat, / mindenféle madarat.” (Ejnye, ismét bővült a menü: egér, bogár, madár.) És ezzel aztán szent a béke a két vetélytárs között, egy harmadik kárára természetesen. De oly módon is békét lehet kötni, hogy nem bántanak senkit, hanem egymás művészi teljesítményét méltányolva, jókedvűen összeölelkeznek, és végigvonulnak az iskolaudvaron (mivel az órák közti szünetben zajlanak ezek a versenyek), miközben hangosan skandálják az invokációt a nagy költőelődhöz: „Petőfi Sándor / gatyába\\\\\\\\' táncol, / felesége bugyiba\\\\\\\\', / úgy mennek a muziba.” Íme, a költészet hatalma! Hát lehet-e ezt az ősi – legalább olyan ősi, mint az a bizonyos másik – mesterséget múló divatnak tekinteni? Ha pedig valaki megkérdi az összeölelkezve vonuló mesterdalnokokat, hogy mit csinálnak, a válasz most már kettőjüktől érkezik: „Érdekel? / Ülj a padra s énekelj!”

Katonabakancs és tyúkszemvédelem

Európa-szerte megünnepelték az idén a reformáció ötszázéves évfordulóját, elsősorban nyilván azokban az országokban, ahol ma is jelentős súlyuk van a protestáns egyházaknak. Egy ilyen évforduló arra is alkalmat ad a kötelező ünnepi beszédeken, koszorúzásokon, szoboravatókon innen és túl, hogy ki-ki végiggondolja az éppen felelevenített történelmi pillanat mai tanulságait, és emellett, többé-kevésbé ürügyként használva a megemlékezést, reflektorfénybe hozzon árnyékba került irodalmi és művészeti értékeket is. Sok fülsértő klapancia között például jó verseket is elmondanak ilyenkor, sőt, Marosvásárhelyen egy komoly retrospektív képzőművészeti tárlatot is rendeztek ebből az alkalomból, és néhány gyengébb, de tematikusnak mondható mű (mondjuk: templomtorony a távolban) mellett számos kiváló alkotás is a látogatók elé kerülhetett egy időre. Persze ha kajánkodni akarnék – és miért ne akarnék? –, most nem hagynám ki a poént: a protestáns templomok dísztelensége enyhén szólva nem sokat hozhatott annak idején a festők és szobrászok konyhájára az addigi egyházi rendelésekhez képest. De az is igaz, hogy az ötszáz évvel ezelőtti reformáció olyan világszemléleti változásokkal járt, amelyek nemcsak a prédikátorok, hanem a művészek fantáziáját is megmozdították. Mint ahogy, mutatis mutandis, az idei ünnepségek is lehetőséget adtak – adhattak volna – egy-két előítéletünk újragondolására.

Marosvásárhelynek az 1989-es rendszerváltáskor két jelentős drámaírója volt: Sütő András és Székely János. A Sütő-drámákat Erdélyben is, Magyarországon is nagy sikerrel játszották már a hetvenes évektől, és a nyolcvanas években Székely János is megtapasztalhatta a színpadi sikert, bár erős filozófiai töltetű, szigorú logikájú, nyelvileg is végtelenül pontos darabjai, a Caligula helytartója vagy a Protestánsok nem lettek olyan népszerűek, mint az Egy lócsiszár virágvasárnapja vagy a Csillag a máglyán. Sütő András művei ugyanis a hazug diktatúrában legalább egy-két mondatnyi bújtatott igazságra vágyó nézőket jobban lekötötték hajlékony nyelvezetükkel, és ugyanakkor könnyebben megfejthetők voltak, így aztán a pillanatnyi elégtétel is nagyobb lehetett. Holott mindkét író szövegei „áthallásosak” voltak úgymond, és mindketten tézisdrámát írtak, csak másképpen. És ami számomra ma nem kérdéses: mindketten maradandót alkottak, miközben alkalmi műveket írtak, az embertelen hatalmat támadták, és saját helyzetük analógiáját keresték akkor is, amikor történetesen a reformációt választották témának. Egyébként persze nagy a különbség köztük: Sütő András a forradalomnak indult diktatúrából való kiábrándulását – azt mondanám: az ifjúkori illúzióktól a későbbi kijózanodásig vezető utat – írja le, míg Székely János szintén önéletrajzi ihletéssel – van-e alkotó, aki nem a saját életét dolgozza fel? –mindenfajta hatalom erdendő gonoszságát próbálja bizonyítani. 1989 után neki nem alakult ki már igazán kultusza, pedig prózaíróként is a huszadik századi magyar irodalom élvonalában a helye, Sütő Andrástól meg lassan-lassan elfordult a közfigyelem. Mintha elfogadtuk volna mindannyian, hogy amit az alkalom hívott elő – vagyis a diktatúra –, maga is elmúlik az alkalommal együtt. Nem kérdezem most, hogy tényleg elmúlt-e minden következményével együtt belőlünk is, a fejünkből, a szívünkből, az erkölcseinkből a diktatúra, csak azt vetem fel, egy másik évfordulóra, Arany János kétszáz esztendejére gondolva, hogy ugyanbizony elmúlt-e A walesi bárdok a Habsburg-monarchiával együtt, vagy éppen abban áll az irodalom nagyszerűsége, hogy a pillanat nyomorúságából született szöveg mégis ellenáll az időnek. Ha... Ha nyelvében kellőképpen erős, és ha igazságaival el tud rugaszkodni helytől és időtől. Márpedig Székely János is ilyen, Sütő András is, más-más módon, ismétlem, és nem is minden művükkel persze: Székely régebbi versei, Sütő kései drámái nem annyira tartósak. De ez is megválik majd később...

Szóval a reformációs ünnepségekre visszatérve: nyilván a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház is úgy érezte, az évfordulót meg kell jelölnie egy előadással, így esett a választás az Egy lócsiszár virágvasárnapjára. Jó rendező (Sebestyén Aba) vitte színre jó színészekkel (Kolhaas Mihály: Bokor Barna, Lisbeth: Gecse Ramóna, Nagelschmidt: Kovács Botond, Müller: Gáspárik Attila és így tovább...), és rendkívül tanulságos volt látni, hogy miképpen keresik a darab mai üzenetét, az elején talán abban is kételkedve, hogy egyáltalán lehetne valamilyen aktualitása. Már-már megkönnyebbültem, amikor kiderült az előadás második részében, hogy igen, a nyelvi szépségen túl is van ilyen üzenet, és ahogy nem szabad elfelejteni a zsarnokságot, mert abban a pillanatban ismét felüti a fejét, ugyanúgy nem szabad elfelejteni ezeket a zsarnoksággal dacoló műveket sem. Igaz, nem könnyű a mához igazítani azt, ami valaha annyira „áthallásos”, annyira korhoz kötött volt, de meg kell tenni. Nem azért, hogy igazságot szolgáltassunk az írónak, hanem hogy fontos igazságokat közvetítsünk az utánunk jövőknek. Talán túl patetikus – bevallom, én annak tartom -, mégis mélyen igaz, amit 1978-ban, három drámát tartalmazó könyvének fülszövegében így fogalmazott meg Sütő: „Esztétikákon innen és túl az írói megnyilatkozásnak örök meghatározója marad a kényszer, az egyetlen ihlető Múzsa, amelynek ölelő karjait rég elfelejtettük, mert régen nem ringat már, hanem fojtogat inkább költőt és drámaírót egyaránt a század konfliktusaival.” Mint ahogy a „katonabakancs” és a „tyúkszemvédelem” összeférhetetlenségét is mindinkább bőrünkön érezzük egy fel sem épült, máris romos demokráciában: „A jogérzet: naivitás?” – kérdezi Kolhaas, és erre válaszol az egykori barát, a később főügyésszé avanzsáló, megalkuvó Müller: „Ha úgy gondolod, hogy az igazság kinek-kinek a testére szabatik: föltétlenül. A törvény igazsága általános és, sajnos, hozzávetőleges. Mint a katonabakancs. Célja nem az egyén igazsága, amit föltárni amúgy is képtelen, tehát nem az individuális tyúkszemvédelem, hanem az egész test óvása, a Rendé, a társadalmi nyugalomé.”

Mit mondhatnánk? Olvasni kellene Sütő Andrást, Székely Jánost és a többieket, akik abban a korban alkottak, talán az alkalomhoz igazított indulattal, de maradandó tudással jogról, hatalomról, diktatúráról.

Ember a sakkozógépben

Tizennégy éves koromban az egyik gyereklap irodalmi pályázatán nyertem egy orosz Ljubityelj fényképezőgépet. Ma is megvan még, működik is, de közben nagyobbik fiamtól már a kisebbikhez vándorolt, és persze olyan a digitális masinák világában, mint egy huszadik század eleji oldtimer a modern autócsodák között. Azelőtt nem érdekelt a fotózás, de ahogy azt az elegáns bőrtokba zárt, lencsékkel, fogantyúkkal, tükörrel, recés csavarógombbal felszerelt, súlyos bakelitkockát kezembe vettem, egy időre beleszerelmesedtem. Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy amit csinálok, annak köze lehetne a művészethez, hanem egyszerűen lenyűgözött a képrögzítés titokzatos, de végül is megfejthető és megtanulható technikája. A 6 x 6-os filmeket nem én hívtam ugyan elő, hanem beadtam mindig egy fényképészműhelybe, de a képeket én dolgoztam ki. Bekérezkedtem a mezőgazdasági iskola fotólaboratóriumába – a miénkben nem volt ilyesmi -, és a vörös fénnyel alig megvilágított sötétkamrában izgatottan pepecseltem végig a levilágítást, előhívást, rögzítést, szárítást, aztán a szélezést a margóvágóval, amíg kész volt a fénykép. Ma is magam előtt látom, hogy a lapos műanyagtálkában az előhívó-oldat ellepi a műanyagcsipesszel belehelyzett, levelezőlap nagyságú fotópapírt, aztán az áttetsző folyadékból lassan feldereng, és egyre jobban kirajzolódik egy családi kép. Hiszen többnyire a családot fényképeztem, anyámat, apámat, öcsémet kínoztam, hogy lehetőleg mozdulatlanul mosolyogjanak bele a lencsébe. Orromban érzem a rögzítő-oldat erős, kissé csípős, de nekem cseppet sem kellemetlen szagát is mindmáig. Mint ahogy néhány akkor készült felvételemet most is őrzöm, egy elmúlt kor néha életlen, sokszor esetlen beállítású fekete-fehér dokumentumaiként. Aztán abbamaradt ez a szenvedély, és nem is tért vissza soha, bár a készülék átvészelte életem zökkenőit.

Jóval később találkoztam én is azzal a mondvacsinált dilemmával, hogy művészet-e vajon a fotózás. Mesterségnek mesterség, nem is könnyű, ezt kamaszkoromban megtapasztaltam, de emellett tekinthetjük-e művészetnek is? Hol igen, hol nem. De ez a helyzet mindennel: a festészettel vagy szobrászattal is. Őszintén szólva, már rég hiábavalónak tartom azzal próbálkozni, hogy meghatározzuk, hol kezdődik, és hol ér véget például az irodalom vagy a művészet. (Fokozatok vannak legfeljebb: szépen írta le ezt a múltkor ugyanebben a rovatban Pécsi Györgyi A versszerkesztő panasza című tárcájában.) Nyilván ma is vannak esztéták – egyre kevesebben -, akik Churchill és Szvetlana Alekszijevics Nobel-díját a politikának vagy a rosszul értelmezett modernitásnak tett engedményként kezelik, tulajdonképpen valamiféle határsértésnek tekintik. Csakhogy az úgynevezett valóságirodalmat vagy dokumentumprózát a szépirodalom köréből kizárni elég nagy butaság lenne. Mert hát, mondjuk, Mikes Kelemen nem-misszilis levelei formájukban ugyan fikciónak számítanak, viszont tartalmukban egyáltalán nem. De példálózhatnék tovább az erdélyi emlékírókkal is. A fotót is kár lenne továbbra is a képzőművészet megtűrt hamupipőkéjének tartani, amikor már egy ideje polgárjogot nyertek a különféle reprodukciós technikák – nem is Andy Warhol volt az első fecske –, és ma pedig teljesen természetes a számítógépes grafika meg a digitális eszközökkel készített mindenféle kompozíció. Napjainkban nevetséges azon törni a fejünket, hogy van-e ember a „sakkozógépben”, vagyis emberi kéz munkája-e a festmény vagy szobor. Lehet, hogy nem emberi kézé a mű, de emberi szem és főleg emberi fantázia terméke mindenképpen. Nem újkeletű a valóság minél hűségesebb reprodukálására való törekvés. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, de jó tudni, hogy már a reneszánsz művészek mindenféle optikai eszközöket használtak az emberi arc vagy akár egy táj hiteles ábrázolására. Persze közhely, hogy a regény a krónikából nőtt ki, és a portréfestés a fényképezést helyettesítette valamikor, ám nagy hiba lenne ott húzni meg az irodalmi és művészeti alkotás határait, ahol véget ér a valóság másolása, és kezdődik a fikció, illetve hogy nem elég éles szemmel tetten érni egy-egy fontos pillanatot, hanem feltétlenül hozzá kell még tenni valamit a történethez vagy a látványhoz. A legnagyobbak – Csontváry is – sokszor fényképről, néha levelezőlapról ihletődtek, bár ebben az esetben ihletről beszélni eufemizmus, egyszerűen átmásolták, itt-ott nyilván módosítva, a képet.

Mennyire nem tartjuk számon nagy fényképészeinket, akik ugyan máshol lettek naggyá, de az egykori Magyarországon születtek és nőttek fel: Robert Capa (Friedman Endre), Brassaï (Halász Gyula), André Kertész (Kertész Andor), Nicholas Muray (Muray Miklós). Máig vitatják, hogy a több háborút megjárt, Indokínában taposóaknára lépett világhírű haditudósító, Robert Capa első nagy alkotása, a spanyol polgárháborúban készült A milicista halála valóban megtörtént pillanatot örökített-e meg, vagy pedig beállított kép, de azt hiszem, ez szinte mindegy, és éppen azt bizonyítja, a művészi hatás mércéje nem az, hogy valódi-e, amit rögzítünk, vagy csak fikció. Gondoljunk bele, az imént felsorolt fotósok (egyik-másik festő is volt egyébként, esetleg író) neve mellé olyan szeretők vagy barátok listája írható, mint: Ingrid Bergman, Picasso, Mondrian, Chagall, Frida Kahlo. Azokról, akik ezen az utóbbi listán szerepelnek, minden bizonnyal többet tud a magyar közvélemény is, mint az előzőről, a Párizsba vagy New Yorkba emigrált magyar fényképészekéről.

A hetvenes évektől, amióta Marosvásárhelyen élek, kiváló fotóművészeket ismerhettem meg ebben az olykor sznob, de kultúrájára egészen a legutóbbi időkig sokat adó városban: Marx Józsefet, Erdélyi Lajost, Haragos Zoltánt, Török Gáspárt, Bálint Zsigmondot, és folytathatnám a sort. Az erdélyi tájat, az erdélyi falut, az erdélyi népművészetet mind előszeretettel fényképezték, és nem azért, mert a szép táj és a szép népviselet szinte kínálja magát, hanem mert próbálták ellátni a krónikás szerepét, átmenteni a jövőnek azt, amit egy időn túl éltetni másképpen már nem lehet. Giccs is lett ebből néha, ezt sem kell letagadni, viszont többnyire művészetté nemesedett a megörökítő szándék.

A minap a nyolcvanéves Bálint Zsigmondnak volt a születésnapi tárlata Marosvásárhelyen, és egy portrégyűjteménye is megjelent ebből az alkalomból. Nézem a falon a képeket, és megelevenedik bennem az erdélyi falu, olyan színek, formák, textúrák, amelyek elsüllyedtek emlékeim között, de most felszínre buknak. Bálint Zsigmond is fotóz népviseletet és népszokást – ki ne csábulna el a kalotaszegi pártáktól –, de túlnyomórészt nem az ünnepre „sminkelt” falut mutatja, hanem a fáradt, izzadt, ráncos arcokat, nem a szombat délután tisztára sepert, rendbe rakott udvarokat, hanem a reggeltől estig tartó mindennapi munka rendetlenségét. Egy-egy kifelé sugárzó fiatal arcot a sok befelé néző öregember és öregasszony mellett (ma ez az arány Erdélyben). Mitől művészet ez? Nyilván a fény és árnyék pontos megválasztásától. Attól, hogy mit élesít ki, és mit hagy elmosódni a művész. Hiszen nem mindig az előtérben levő arcok a legélesebbek. Néha nem tudom levenni a szememet a háttérről, mert azt látom ismét, amit valaha láttam: egy tapasztott fal hullámos felületét, érdességét. Belém hasít a kívánság, hogy tapintsam ismét, és már nem tapinthatom. Nézem a kemencéből kivett kenyér gircses-görcsös mosolygását a deszkán, mielőtt a nagy kenyérvágó kés fokával – meglepődve látom, hogy egy helyen sarlóval is, erre nem emlékeztem – levernék a héját. Csupa anyag, csupa felület, csupa vibrálás, és mindez most nem a művész kezét, hanem a szemét dicséri (a kezét is persze, olyan értelemben, hogy megfelelő pillanatban, megfelelő biztonsággal kell exponálni). Nem akarok esztétikai traktátust rögtönözni, sőt, olykor nem is fontos számomra, hogy művészi hatás-e valami, ami megfog és nem ereszt. De: hatás! Szeretném tapintani, szeretném az elveszett gyerekkort felidézni, és szeretném elfelejteni, hogy egy időben talán én is elhittem: a művészet ott kezdődik, ahol a valóság véget ér. Hiszen a valóság nem ér véget a művészettel, hanem éppen ellenkezőleg, felfedi magát.

Színház az erkély alatt

Beismerem, hogy nem vagyok jó bedekker-turista. Vagyis nem szeretek útikönyvvel a kezemben járni-kelni külföldön, mert irtózom attól, hogy mások által kijelölt útvonalon, látványosságtól látványosságig loholjak, miközben többet megtud az ember egy idegen országról, ha céltalanul ődöng erre-arra. Igen, bámulom a kirakatokat, belesek a kiskocsmákba, végigsétálok egy mellékutcán, megállok a folyóparton, leülök egy parki padra. Azt is mondhatnám, hogy próbálom éppen azt észrevenni, amit nem akarnak nekem megmutatni. Amit nem nekem szántak. Hasznos az ilyen lötyögés, többet tanulok sokszor belőle, mint a szabott idő alatt végigjárt múzeumokból és templomokból. De az is igaz, hogy míg egy-egy város mai arcát nehéz ezekből az idegenforgalmi nevezetességekből megismerni, a Mona Lisát vagy a Sziklás Madonnát nem azért kell megnézni a Louvre-ban, mert ezáltal netán közelebb kerülünk a párizsi valósághoz, hanem mert önmagunkra, közös európai mivoltunkra látunk rá ily módon. Meg aztán az is kiderülhet, hogy a Sziklás Madonna például jobban tetszik nekünk, mint a Mona Lisa. Mi tagadás, én így jártam Leonardo Vincivel, illetve a közkeletű kánonnal.

Nos, az utóbbi időben többek közt ezért is próbálok szabadulni bedekker-ellenszenvemtől, ugyanis arra talán már nem maradt elegendő kíváncsiság bennem, hogy távoli országok mindennapjait kóstolgassam, de Tiziano vagy Rubens tükrébe még mindig szívesen belenézek, hátha magamról is többet megtudok. Így autóztuk végig az idén nyáron családostul Észak-Olaszországot, Dél-Franciaországot, Katalóniát, mi tagadás, minden eddigi előítéletem ellenére, útikönyvvel a kezünkben. Oda-vissza Marosvásárhelytől Barcelonáig ötezer kilométer, és ahogy ezt leírom, rögtön rájövök, megint csak a magunk teljesítményét mérem, nem a meglátogatott országokét, ahol egyébként nem először fordultam meg. Viszont Veronában eddig még nem voltam, és abba a rövid déutánba meg estébe, amíg ott nézelődhettünk, bizony bedekkerrel is kevés fért. De a Castelvecchio mindenképpen. Hiszen ebben a kastélymúzeumban látható többek közt az a Caroto-festmény (Fiú a rajzával), amelyről írtam már esszét is, szonettet is, mivel számomra a reneszánsz művészet egyik csodája: a dúsan színezett és a legapróbb részletekig kidolgozott, korhű képen egy fiú egészen mainak tetsző gyermekrajzot mutat a nézőnek, ami alapvető emberi – gyermeki? – változatlanságunk bizonyítéka. Nem ennyiből áll a múzeum persze, hihetetlenül gazdag anyagot kínál ez a Marosvásárhelynél nagyobb, viszont Kolozsvárnál valamivel kisebb lakosságú olasz város. A Caroto-festménnyel egyébként nem volt szerencsénk, meg kell elégednem továbbra is az albumokban látható reprodukcióval, ugyanis csak egy kisméretű fotó volt helyette a falon azzal a sommás információval, hogy éppen restaurálják.

Ám Verona természetesen nem Carotót juttatja elsőként eszünkbe, nem is Veronesét, hanem azt, aki nem is járt Veronában: Shakespeare-t. Illetve azokat, akik nemhogy nem voltak veronaiak, hanem tulajdonképpen nem is voltak: Rómeót és Júliát. Nyilván mi is azt akartuk látni, ami nincs, és mégis van: az erkélyt. Minden valószínűség szerint a Shakespeare előtt már többek által feldolgozott szerelmi tragédia nem Veronában, hanem Siennában történt, ha történt egyáltalán. A veronai Júlia-ház az ódon városközpontban található, és az épület talán tényleg a 13. századból való, de a belső udvarra néző erkély állítólag csak a 20. századi restauráláskor került rá, turista-csábítónak.

Csábulunk hát mi is. Mert történelmi tények ide vagy oda, kétségtelenül itt kell lennie Júliának és Rómeónak is, ezt rögtön tudjuk, ahogy belépünk a tágas udvarra. De még azelőtt álmélkodunk egy kicsit a bejáraton, mivel a hatalmas, boltíves kapualj telistele van ragasztva a világ minden elképzelhető nyelvén írt apró cédulákkal. Mint Jónás cethalának kitátott szája, amelyet fordítva, belülről borított be színes pikkelyekkel valaki: szerelmi vallomások, fogadalmak, ígéretek. Egyedülálló, zseniális műalkotás valójában. Talán a legszebb Veronában, a Castelvecchio képeinél is szebb. A cethal szájából bejutunk a szerelem többi prófétájával együtt a gyomorba, vagyis az udvarra, ahol egy másik frivol happening fogad: Júlia bronzszobra, amelynek – akinek? – meztelen keblére sorra teszik rá a kezüket a látogatók, és így fényképezkednek. Mint kiderül, aki a bronzkeblet megérinti, szerencséje lesz a szerelemben. Nem próbálom ki, mert egyrészt sorba kellene állni a kebelfogdosáshoz, másrészt úgy gondolom, már szerencsém volt a szerelemben. Titkon azt remélem, hogy ugyanezt gondolja Anna is. A hangulatos erkélyről közben újabb meg újabb Júliák integetnek egymás után a lent várakozó Rómeóknak, illetve az okostelefonoknak. Valószínűleg mennek is rögtön a fotók a Facebookra.

Íme, egy folyamatos, kollektív műalkotás, egy reggeltől estig tartó színielőadás, állandóan változó főszereplőkkel. Mert egy pillanatig mindannyian főhősei vagyunk a Shakespeare-darabnak. Nem a Castelvecchio, nem az Aréna, hanem ez az üzleti célú kegyes hazugság adja vissza nekem a reményt a művészetben és az irodalomban is. Hogy nincs értelme írni? Hogy senki sem olvas ma komoly irodalmat? Lehet. De a Veronában sohasem élt Capulet-család kitalált házába tóduló turisták ellentmondanak ennek a pesszimizmusnak. Azt igazolják, hogy van még mindannyiunkban fantázia, és hogy képesek vagyunk a játékra, képesek vagyunk képzeletünkkel felforrósítani a hideg falakat, amelyek közt Shakespeare Rómeója és Júliája soha meg nem fordult. Kell nekünk az irodalom, kell a színház, kell egy képzelt világ. Japán vagy amerikai, fekete vagy szőke, csupa hősszerelmes, mind szeretné összebékíteni a veronai repkényes udvaron a Montague és Capulet családot. És amikor ismét kidob minket a szerelem cethala az utcára, egy percre – egy perc nagy idő! – talán meg is békélnek egymással.

Gyorsabban, magasabbra, erősebben

Sokféleképpen meg lehet határozni az én nemzedékemet, amely a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben nőtt fel. Tőlünk nyugatabbra talán a tágabb értelemben vett, évtizedeket átívelő beat-generáció lenne a legtalálóbb gyűjtőnév, de még minket, az egykori vasfüggönytől keletre élőket is megérintett valamennyire a „virágok hatalmának” ideológiája is, nem csak Elvis Presley, majd a Beatles máig felejthetetlen könnyűzenei forradalma. Viszont magából az életformából, a „dühöngésből” vajmi keveset vehettünk át. A kommunista rendszer vasmarkából ki-kilesve inkább néhány külsőség ért el hozzánk, a miniszoknyától vagy trapéznadrágtól egészen az elektromos gitárig. Nehéz lenne hát egy olyan jelzőt találnom, amely általában jellemző a második világháború után született generációkra, attól függetlenül, hogy Kézdivásárhelyen, Budapesten vagy San Franciscóban volt-e gyermek valaki. Azt hiszem mégis, annyi szörnyűség után többek közt valamiféle tudományos-technikai optimizmus is jellemzett mindannyiunkat, legalábbis az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején. Úgy is mondhatnám, hogy Verne Gyula gyermekei voltunk mindannyian. Amikor a tervszerű, technikailag tökélyre vitt tömeggyilkosság, a holokauszt emberi ésszel feldolgozhatatlannak tűnt – ma is annak tűnik -, és amikor a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák arra figyelmeztettek mindenkit, hogy talán jobb lenne visszatérni a kőbaltához, nem sokkal ezután - és talán éppen ezért - úrrá lett a világon egy különös reménység, hogy minden nyomorúságot, elnyomást, gyűlöletet, természeti csapást, éhínséget meg fog szüntetni a rohamléptekkel fejlődő tudomány és technika, hiszen hamarosan meghódítjuk a kozmoszt, és lesz elegendő helye mindenkinek, mintha csupán a szűkös hely – „élettér” – miatt terjedne a gyűlölet.

A totalitárius rendszerek amúgy is a már-már kilométerekkel vagy tonnákkal mérhető folyamatos előrehaladás, az egzakt számokkal kifejezhető egyre tökéletesebb társadalom víziójával próbálják kordában tartani polgáraikat, különösen a fiatal nemzedékeket, amelyek mindig érzékenyen keresik a forradalmi megújulás lehetőségét. Nekünk is egyfajta permanens forradalmat hazudott annak idején a kommunista pártállam, és sikerült is sokakkal elhitetni, hogy ők is egy ilyen megújulás cselekvő részesei. Gyerekként vajmi keveset érzékelhettünk a fegyverkezési versenyből, amely a tudományos-technikai fejlődés legfőbb motorja volt, mi csak a járványok legyőzésének, az energiaforrások békés felhasználásának, a világűr meghódításának nemes versenyéről tudhattunk, miközben dühöngött a terror körülöttünk. Arról szóltak a hírek, hogy felrepült az első ember a világűrbe, természetesen a Szovjetunióból. Hős volt Gagarin, de a kirakat-verseny szellemébe még az is belefért, hogy évek múlva szintén hős lehetett minálunk is a Holdra elsőként lépő amerikai Armstrong. Azt hihettük, hogy célja van az emberiségnek, és napról napra közelebb kerülünk ehhez a célhoz. Egy fejlődéselvű világban fejlődéselvű olvasmányok kellettek, és erre kiválóan megfelelt például Verne Gyula, azaz Jules Verne, aki a tizenkilencedik század messzeségéből megjósolta a huszadik századot, csakhogy nem a fonákját, hanem csupán a színét, nem Auschwitzot, nem az értelmetlen háborúkat, hanem a tengermélyen úszkáló tengeralattjárókat vagy a holdkörüli utazást és még számos technikai csodát. Ma sem bánom, hogy ettől a fantáziadús franciától, ettől a naiv zsenitől, aki állítólag hajón is alig ült életében, megtanultam képzeletben bejárni a világot. Hogy ifjúsági irodalom csupán? Persze. De kit érdekel? Mint ahogy nem érdekel, hogy a könyvtárakban az ifjúsági irodalom polcaira helyezik-e az Egri csillagokat vagy a Pál utcai fiúkat. Attól még halhatatlan remekek ezek. Meg aztán egy idő után minden jó irodalomból ifjúsági irodalom lesz: gondoljunk Swiftre vagy Cervantesre.

Szóval arra tanítottak ezek az írók, elsősorban Verne Gyula, hogy az embernek céljai vannak, akárcsak az egész emberiségnek, haladunk valamerre úgymond, amit ma már csak legfeljebb a sportversenyek propagálnak: citius, altius, fortius, vagyis gyorsabban, magasabbra, erősebben. Sokszor kell mostanában arra gondolnom, hogy a huszonegyedik század pontosan ezt vette el tőlünk: a víziót. Kínlódunk, vergődünk, korrigáljuk, amit korrigálhatónak vélünk, vitázunk demokráciáról és populizmusról, de mintha meg sem próbálnánk mindehhez hozzátenni valamit: a reményt. Vagyis azt, hogy lehetséges: gyorsabban, magasabbra, erősebben. Ki beszél ma már az űrutazásokról, más bolygók meghódításáról? Teremtettünk ugyan egy virtuális világot, az internet világát, de ez valójában csak annak a tükörképe, ami eddig is volt, nem is lehet más. Persze az én generációmnak a ránk erőltetett cukros, rózsaszínű jövőkép meglehetősen nagy csömört okozott, amit talán máig nem hevertünk ki. Hiszen nemcsak deklarált világűr-meghódítási verseny zajlott akkoriban, hanem a társadalmi rendszerek versenye is. „A kapitalizmus a szakadék szélén áll” – hallottuk szintén az ötvenes-hatvanas években nap mint nap. Erre született aztán a vicc, hogy: jó, értjük, a kapitalizmus a szakadék szélén áll, de hol van a szocializmus. A válasz: „egy lépéssel a kapitalizmus előtt”. A vicc másik változata pedig: „ - A kapitalizmus a szakadék szélén áll. – És ott mit csinál? – Onnan néz le ránk.”

Viszont az ideológiákat kivonva ebből a generációs visszatekintésből, ismétlem, nosztalgiám van egy olyan kor után, amely még hitt a tudományos-technikai haladásban, sőt annak irodalmi-művészet tükrözésében is. Bocsássa meg az ifjú olvasó nekem, én már sohasem leszek képes a Harry Pottert többre tartani, mint A tizenötéves kapitányt. Pedig lassan-lassan tényleg a „dementorok” világában kezdünk élni, és ennek a fő oka talán éppen az a bizonyos reményvesztettség, hogy a ráknak esetleg megtalálható az ellenszere, de a gonoszságnak nem. Holott Petőfi Sándortól Babits Mihályig a magyar irodalomból is számos példa hozható fel arra, hogy a technikai újdonságok hogyan válnak életünk szerves részévé, és hogy a társadalmi nyavalyákra érzékeny alkotó miképpen kerekít egy-egy utópiát az ilyen találmányok köré. Micsoda eufória van Petőfi Vasúton című, 1847-es keltezésű versében: „Tenger kéj veszen körűl, / Közepében lelkem fürdik... / A madár röpűlt csak eddig, / Most az ember is röpűl! // Nyílsebes gondolatunk, / Későn indulánk utánad, / De sarkantyúzd paripádat, / Mert elérünk, elhagyunk!” Igaz, a befejezésben mesteri módon fordítja át ezt a lelkendező hangot számonkérésbe, zseniális példájaként annak is, hogy az ideológia nem mindig rontja le a költészetet, éppen ellenkezőleg, nagy költőnél nagy költészet lesz ebből is. Érdemes belegondolni, hogy vajon igazunk van-e, amikor sokszor éppen ezt a társadalmi türelmetlenséget, ezt a soha nem szünetelő forradalmi dühöt tartjuk a Petőfi-líra egyik koloncának: „Száz vasútat, ezeret! / Csináljatok, csináljatok! / Hadd fussák be a világot, / Mint a testet az erek. // Ezek a föld erei, / Bennök árad a müveltség, / Ezek által ömlenek szét / Az életnek nedvei. // Miért nem csináltatok / Eddig is már?... vas hiányzott? / Törjetek szét minden láncot, / Majd lesz elég vasatok.” Egyébként a vers megszületése előtt tizenhat évvel, 1831-ben Bölöni Farkas Sándor ezt jegyzi be naplójába liverpool-i vonatútjáról: „Legelöl állott a gőzszekér, magos kemencés kéményével és hozzákapcsolva a többi szekerek egymás végiben lánccal”. A vasutat még „gőzszekér-útnak” nevezi, aztán 1934-ben már amerikai útjáról beszámolva „vasútról” beszél. Az író is azon dolgozik, lám, hogy nyelvét a technikai változásokhoz igazítsa, mint ahogy később a minden ilyen újdonságra – telefon, automobil, repülőgép stb. – szívesen reagáló, tényleg „urbánus”, vagyis városi Babits Mihály Mozgófénykép című költeményében még „fellegkaparónak” nevezi a felhőkarcolót, így „műfordítva” a nyilván angolból, franciából vagy németből jött kifejezést, és ilyenkor eszembe jut az is, hogy tulajdonképpen lehetne ma egy egészen más magyar nyelvünk is, amelyben „gőzszekeret” mondanánk, és meghökkennénk azon, ha netán hajdanában valaki „felhőkarcolónak” fordította a „fellegkaparót”.

Együtt mozgott hát sokáig költészet és technika, poéta és mérnök, mert célja volt mindkettőnek: hittek a változásban. Mi tagadás, nem könnyű reménykedni ma, amikor legfeljebb negatív utópiák születnek körülöttünk, és lassan komoly szakmává avanzsál az asztrológia meg a tenyérjóslás, mégis bízom benne, hogy mi, becsapott, cserbenhagyott egykori trapéznadrágos kamaszok Verne Gyula örökségét még mindig nem pazaroltuk el teljesen. (Nem akarózik visszafranciásítanom, Jókai, Babits, Karinthy mellett hadd legyen még egy halhatatlan magyar sci-fi írónk.) Csak a Verne Gyulánál is pontosabb Orwellt ne kellett volna – legelőször szamizdatként – elolvasnunk később! Melyiküknek lesz vajon igaza, kérdem kétségbeesetten.

Arany János mulasztása

Könnyű Arany Jánost szeretni. Abból is látszik ez, hogy a kétszázéves évforduló tanulmányok, esszék, versek özönét hozta, és bár egy részük nem több múló ünnepi tisztelgésnél, olvashattunk újdonságot is, hál’istennek, szintézisteremtő nagy költőnkről. Mintha adósságunk volna Arannyal szemben, és próbálnánk most törleszteni. Végül is nem tudom, kivel, mivel szemben van egészen pontosan adósságunk, azt hiszem, az 1848 utáni egész korszakot, különösen azt, ami a kiegyezés után következett a magyar kultúrában, elég sommásan szoktuk elintézni.

Szívesen játszom a számokkal. Többféle kerek évforduló is kínálkozik az Arany-kétszázon belül, például éppen száznegyven esztendeje, hogy 1877. augusztus 8-i keltezéssel megszületett a vitát – vihart talán mégsem – kavaró Kozmopolita költészet című költemény. Abban az évben hatvanéves a költő. És hát ugyancsak abban az esztendőben jön világra az az Ady Endre, aki majd ifjú poétaként igazságtalanul lekicsinylően nyilatkozik Aranyról, de később ezt valamennyire korrigálja, és alapjában véve az ő életműve az egyik lehetséges megoldás a „tempózó” Arany dilemmáira. Szinte mindenben ellentéte a Toldi költőjének, és ha jobban utánagondolunk, folytatója is ugyanakkor szinte mindenben. Például abban is, hogy ugyanolyan természetességgel nyúl vissza a magyar történelemhez, mint elődje.

Így vagy úgy mindenkinek viszonyulnia kellett Arany Jánoshoz, az Ady Endrénél hat évvel fiatalabb Babits Mihálynak is, aki viszont szonettben (Arany Jánoshoz) vall mesteréről: „Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének: / ládd, léha gáncsok lantom elborítják / s mint gyermek hogyha idegenbe szidják / édes apjához panaszkodni tér meg: // úgy hozzád én. E nemzedék szemének / gyenge e láng, bár új olajak szitják: / cintányérral mulatnak már a szittyák / s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.” (Igen, a 3. és 4. sor bizony eszünkbe juttatja József Attilát is, aki sok-sok év múlva használta ugyanezt a képet, bizonyítandó, hogy költő több van, de költészet csak egy.) A Babits-vers kimondatlanul is Ady Endrével helyezi szembe Arany Jánost 1910-ben: „S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés! / nem takart seb kell, inkább festett vérzés! / és jönnek az új lantosok sereggel.” Mintha akkor, az ezerkilencszázas években kellene befejeződnie annak a vitának, amely 1877 táján éppen csak elkezdődött, de aztán évtizedeken át nem folytatódott, sajnos. Ráadásul Babits Mihály és Ady Endre ebben a vitában igazság szerint a barikádnak ugyanazon az oldalán állnak, bár úgy tűnik, hogy ők ezt nem mindig így látják. Ez a vita ugyanis nem arról szólt akkor sem, amiről látszólag a Babits-vers, nem a mímelt prófétaság és a szenvedő józanság ellentétéről, hanem Arany János óta azt próbáljuk újra meg újra tisztázni, amiről a Kozmopolita költészet beszél zseniálisan, sértetten és egyoldalúan. Arra keressük a választ, hogy mit jelent nemzetinek lenni az irodalomban, és jelent-e egyáltalán valamit. Illetve függ-e, függhet-e esztétikai értékítéletünk a költői mű nemzeti elkötelezettségétől, lesz-e az ideológiából poézis. Nem lesz, vágjuk is rá azonnal, joggal, de mégis érdemes elgondolkozni egy pillanatra, hogy mi a helyzet ezzel az azóta is sokat elemzett, értelmezett és újraértelmezett költeménnyel, a Kozmopolita költészettel, amely az Őszikék egyik legkiválóbb darabja, és válaszként rá született egy másik nagyszerű vers is Reviczky Gyula tollából, az 1878-as keltezésű Arany Jánosnak, amely viszont szerzője életében nem jelenhetett meg. És tulajdonképpen ide akartam kilyukadni: hogy számos érdeme mellett mégis van Aranynak egy hatalmas mulasztása, nem vállalta ugyanis az újabb nemzedék mentorának szerepét, amikor pedig minden feltétel adott volt. Arisztophanész és Shakespeare utolérhetetlen fordítója, az európai értékekre mindig nyitott, megértésre és megértetésre szomjas, legfőképpen tanárnak való költő és tudós valamiért bezárkózott, miközben az Őszikékkel maga nyitott új utat, és kínálta fel a hidat az eljövendő nemzedékek felé. De ez az egyébként rendkívül tudatos alkotó mintha már nem lett volna tudatában az újabb nagy esélynek. Talán mert nem hagyták Gyulai Pálék, akik nyomasztó – és számító – hódolatukkal elindították ugyan a máig tartó Arany-kultuszt, de meg is akadályozták egy új nemzedék térfoglalását. Ezt nagyon pontosan fejti ki Kerényi Ferenc egy tanulmányában (Az elmaradt irodalmi nemzedékváltások tanulságaiból. Holmi, 2003. április).

Vitathatatlan, hogy az akkori fiatal irodalommal szembeni ellenállást – az éppen uralkodó kánonokat – csak egyvalaki törhette volna meg: maga Arany János. De ő akkor már fáradt és beteg volt, és minden bizonnyal rosszul is mérte fel az ifjak hozzá való viszonyulását. Persze nem egészen új keletű nála ez az óvatos tartózkodás. A száznyolcvan éve – játszodjunk tovább a számokkal! –, 1837-ben született Tolnai Lajos önéletrajzi regényében – legjobb, legmaradandóbb művében – a Sötét világban nem is túlságosan burkolt ellenszenvvel emlékezik nagykőrösi diákéveiből tanárára, Arany Jánosra, aki úgy tűnik, nem igazán biztatta írogató tanítványát, vagy legalábbis nem olyan lelkesen, ahogy ő elvárta volna. De említett tanulmányában Kerényi Ferenc is utal Arany elzárkózására: „1875-ben Reviczky Gyula verseket küldött Aranynak – sohasem kapott választ.” Holott a szinte mindenkiről csak rosszat mondó, tényleg rendkívül sötéten látó Tolnai is, de Revizky Gyula is, meg hát az egész új generáció éppen Arany Jánosban látja, keresi a mesterét. Reviczky megírja válaszversét, amely éppen olyan kizárólagos és igazságtalan, mint az Arany-költemény, de egyúttal ugyanez a vers hódolat is annak, akinek elfogultságát egyébként nem tudja szó nélkül hagyni: „Szép az ének, szent az ének, / Drága kincs, ha nemzeti. / De a legszebb dal örökké / Általános, emberi./ Az igazság egy lehet csak / Valamennyi nyelveken. / Nagy leszen, ha lelke is nagy, / Ki müvész első helyen. // Kék egével ősz Homéros / Valamennyi nemzeté. / Buskomolyság, mélaság is / Egy van csak: a Hamleté. / Bolond Istók mindenütt volt, / Ahol ember szenvedett. / Nagy müvész, ki emberek közt / Feledi a nemzetet”. Valamivel arrébb pedig, ugyanebben a versben: „Nagy vagy a nagyok között!” – így szólítja Arany Jánost, aki sem az indulatos kritikát, sem a dicsérő sorokat nem olvashatta, mert amint említettem, a Reviczky-replika nem jelent meg, senki sem vállalta a közlését. Reviczky aztán tanulmányban reagált az Arany-költeményre, de az is csak egy vidéki lapban látott napvilágot.

Nem lett igazán nagy költő Reviczkyből – de sok szép verse van -, nem lett korszakos író Tolnaiból sem, és nem tudhatjuk, ha az előttük járók másképpen figyelnek rájuk, mire juottak volna. Hiszen befogadták talán, mégsem fogadták el őket igazán. Az 1877-ben huszonkét éves, mai szemmel a majdani Ady Endre indulására emlékeztető, nagy tehetséget mutató Reviczky Gyula életműve torzóban maradt, és ami ennél is nagyobb baj: az a vita azóta is zajlik ugyan, de egy emberöltőnyi időszak mindenképpen kimaradt belőle, és amit Aranyék elmulasztottak, azt bepótolni sohasem sikerült teljesen. Persze ez a kétszázéves költő nagyságából nem von le semmit, de vannak máig ható tanulságai, sőt következményei is. Hogyha nem több, legalább annyi, hogy rá kell jönnünk, akár szakmai „presztízsünket” is kockára téve: nemcsak a történelemben, hanem az irodalomtörténetben sem árt megkérdezni néha: mi lett volna, ha...

Meg aztán gondoljunk bele: nem ez-e a dilemmánk ma is? És nem csupán az irodalomban!

Megtapsolni Hitlert?

Az utazás minden bizonnyal önmagunk megismerésének leghatékonyabb módszere. Hiszen a másik nép, másik ország, másik földrész alkalmat ad nekünk arra, hogy rádöbbenjünk, miben vagyunk egyformák és miben különbözünk másoktól. Azt is mondhatnám, hogy amikor egzotikus tájakra vágyunk, nem másokra, hanem önmagunkra vagyunk kíváncsiak. Gyakran eljátszadozom például a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Cortez és Pizarro nem pusztítják el tüneményes gyorsasággal a dél- és közép-amerikai civilizációt, hanem a legapróbb részleteket is feljegyzik az utókornak. Hiszen egyedülálló alkalmunk lett volna akkor arra, hogy végre megtudjuk, mi az, amit egy tőlünk teljesen külön fejlődő civilizáció másképpen talál ki, a kabátgombtól az ajtókilincsig, és mi az, ami közös emberi lényegünk. Még a Távol-Kelet vagy Afrika sem kínált ilyen lehetőséget nekünk, mert a történelem során volt azért valamelyes kapcsolat köztünk, és hogyha nem is áramlottak, legalább szivárogtak az információk ide-oda. Tudom, gyermeteg álmodozás ez, a hódítóknak nem az a dolguk, hogy leltárt készítsenek egy általuk ellenségesnek gondolt világról, és ehhez képest meg tél-túl maradtak is feljegyzések, tudunk ezt-azt a majákról, inkákról, aztékokról. Lehet, hogy így kellett ennek történnie, de akkor is szegényebbek lettünk emiatt mindannyian, és hát kevesebbet tudunk saját civilizációnkról is. Nemcsak önmagában érték a másik kultúra, hanem azáltal is, hogy összhasonlítási lehetőséget kínál annak, aki nem bezárkózni akar, hanem valóban meg akarja érteni saját identitását.

Ha másképpen nem, az irodalom segítségével nyilvánvalóan lehetséges mégis az idő és tér leküzdése, egy másik világ megismerése. Talán nem a legmélyenszántóbb, de mindenképpen az egyik legleleményesebb klasszikus időutazó például Mark Twain. Az Egy jenki Arthur király udvarában más-más korok emberének lebilincselő találkozását írja le, de persze ez sem kivételes ötlet, hiszen az azelőtti századok szórakoztató és elgondolkodtató utópiái bőven élnek a lehetőséggel, hogy egy másik világba viszik el a hőst. Nem visszafelé az időben, hanem máshová, de a hatás szinte ugyanaz, gondoljunk Swift Gulliverére vagy Cervantes ellenutópiának is tekinthető remekművére, a Don Quijotéra. Meg aztán Mikszáth Kálmán Új Zrínyiásza is halhatatlan időutazás-regény, kora társadalmának kegyetlen szatírája, mert ebben az esetben sem a Mikszáth-kortársak utaznak vissza elmúlt időkbe, hanem a szigetvári hős támad fel a tizenkilencedik században. De ha már utazásról van szó, Swiftnél, Cervantesnél, Mark Twainnél vagy Mikszáthnál is jóval régebbre kell visszatekintenünk: Odüsszeusz bolyongása szigetről szigetre tulajdonképpen világmodellek összehasonlítása is, nem beszélve arról, hogy itt valóban nemcsak más világokat mutat be, hanem a túlvilágot – másvilágot – is felidézi, ami az egyébként derűs és pajzán istenekkel benépesített görög mitológiában bizony riasztó hely, nem is hasonlít a keresztény túlvilág-képhez, bár lehet a keresztény mennyország is csak azért olyan idilli, mert a megvan a fonákja is: a pokol.

Sóvárogtunk hát mindig is, sóvárgunk ma is a szembesítésre egy másik térrel és idővel, de közben teremészetesen félünk is tőle, mert az önmagunkkal való szembenézés kockázatos lehet. Az irodalom amúgy is egyféle időutazás mindig: akkor is, ha az elmúlt évszázadokat idézi az író, és akkor is, ha az elmúlt éveket, de persze általában nem a hőst, csak az olvasót utaztatja ide-oda ilyenkor a regény vagy elbeszélés, netán a színdarab.

2013-ban jelent meg Timur Vermes – magyar származású – német író regénye, a Nézd, ki van itt, amely villámgyorsan világsiker lett, huszonnyolc nyelvre fordították le. A regény témája egy időutazás: 2011-ben egy berlini grundon váratlanul felébred az ötvennyolc éves Adolf Hitler, és az egykori náci vezérben egy televíziós stáb meglátja a nagy lehetőséget: rövid idő alatt tévésztárt csinálnak belőle, leplezetlen „szókimondása”, intoleranciája és xenofóbiája egyre népszerűbbé teszi. 2015-ben meg is filmesítették a szatírát, de bevallom, sem a regényt nem olvastam annak idején, sem a filmet nem láttam. Viszont az idén tavasszal a színházban találkoztam vele, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatta be, egy román rendező, Theodor Cristian Popescu vitte színpadra. Magyar származású német író, román rendező, magyar színészek, magyar előadás, íme, ez Erdély, de talán ez egész Közép-Európa is. Nem szándékszom ismertetőt írni a kíváló előadásról, de azt azért el kell mondanom, hogy Adolf Hitler szerepében Biró József egészen nagyot alakított, az őrülettől a hideg számításig, a hisztériától a zseniális manipilációig mindent eljátszott, végig magas izzással, úgy keltette életre Hitlert, hogy elborzadva kellett rájönnünk: ember volt, sajnos. Jó lenne, ha kitagadhatnánk az emberi fajból, és ezáltal felmenthetnénk az emberiséget, de nem lehet.

Sok mindent megtudtunk a ma emberéről ebből az időutazásból, és talán önmagunkat is jobban megismertük Bíró József játékából, de amiért szóba hoztam ezt a Hitler-alakítást, az mégis az előadás legvége: a taps. Kistermi előadás volt, olyan megvilágítással, hogy mindenki láthatott mindenkit. Előfordul. Hogy nem lehet pontosan érzékelni, mikor van vége egy előadásnak, de most ez egyértelmű volt, vége volt a darabnak, ehhez nem fért kétség, ám a szokásostól eltérően hatalmas csend támadt egy hosszú-hosszú pillanatra, nem csattant össze egyetlen tenyér sem. Pontosan tudtam, mi történik, hiszen engem is ugyanaz a kérdés bénított le, mint másokat is: megtapsolhatjuk-e Hitlert? Lehet-e tapsolni ennek emberszörnynek, aki élethűen megjelent előttünk? Aztán persze felocsúdtunk, és tapsoltuk Biró Józsefet, tapsoltuk lelkesen a többieket is, hiszen megérdemelték. De számomra elsősorban az a néhány másodperc lesz sokáig felejthetetlen. Bizonyítéka annak, hogy mégis tanultunk valamit a történelemből. Visszakaptam valamennyit az elmúlt években megfogyatkozott hitemből, bizalmamból. Meg aztán: láttam ismét néhány igazán tehetséges színészt, színésznőt és egy remek előadást a marosvásárhelyi színpadon.

Sixtusi szekerek

Valószínűleg nemcsak az életműveket, hanem az életrajzokat is sokféleképpen lehet olvasni. Itt van például az annak idején hol dilettánsnak, hol tehetséges őrültnek tartott Csontváry Kosztka Tivadar utókora. Azt mondhatnánk, hogy ami életében akadályozta befogadását, halálában segítette, hiszen valóban nehéz elképzelni ezt az önmagának profetikus képességeket tulajdonító, humortalan, erőszakos különcöt a Japán kávéház bohém, élni és érvényesülni tudó művészei körében. Egy életmű elismerése együtt jár az életrajz elismerésével, márpedig az elmondása szerint a túlvilággal és a bécsi udvarral egyaránt kommunikáló fantaszta erre teljességgel alkalmatlan volt. Bár ott üldögélt velük ugyanannál az asztalnál, sőt, terrorizálta is őket bőbeszédű próféciáival, Szinyei Merse Pálék nem emelhették maguk közé mégsem, hiszen ezáltal nem csupán a művet, hanem ezt a szkizofrén életmintát is szentesítették volna. Utólag viszont, amikor jelenléte már nem zavar, hajlamosak vagyunk kimondatlanul is úgy tekinteni a Magányos cédrus festőjére, mint aki messzehangzóan – világra szólóan, mondhatnánk, de ez még ma sem teljesen igaz – bizonyította újfent, hogy az életmű legyőzi az életrajzot, és a tehetség a legmostohább körülmények között is érvényesül. Íme, akárcsak Van Gogh, akihez sokszor hasonlítják Csontváryt, míg élt, képet sem adott el, utána viszont elhíresült ő is. Biztató, vélhetné valaki, a valódi értékeket nem lehet elpusztítani. Vajon? Ha belegondolok, hogy Cicero jelentős munkái palimpszesztként maradtak fenn, középkori szövegek alól bukkantak elő az egykor újrahasznosított pergamenekről, már nem vagyok olyan biztos ebben az elpusztíthatatlanságban. Ostoba mentegetőzés, hogy történhet bármi, a zseniális alkotás halhatatlanságra van ítélve. Pedig látszólag erről szól a Csontváry-életpálya és életmű is, a Biblia világát gyakran idéző festmények azt sugallják, hogy a szenvedés után feltámadás következik, de ugyanerre utal a vásznak óriási mérete is. Abban a korban mifelénk, talán vélt kicsinységünk ellensúlyozására is, divatjuk van a monumentális festményeknek, gondoljunk csak Munkácsy Mihályra vagy Feszty Árpádra, de Csontváry folyamatos grandomániája nem egyszerűen a kordivatot mutatja, hanem inkább annak a személyes „művészetkoncepciónak” a következménye, hogy a műnek a szó szoros értelmében minél közelebb kell lennie az embernagysághoz, mert itt a világ újrateremtése zajlik festékkel és ecsettel. A hatalmas vásznak kalandos története is a túlélés vagy feltámadás lenyűgöző története lehet sokak számára. Nekem viszont nem az, éppen ellenkezőleg, riaszt és gondolkodóba ejt, akárcsak Cicero meg más ókoriak műveinek sorsa.

A Csontváry műveinek zömét megmentő Gerlóczy Gedeon plasztikusan írja le a történetet, amikor 1919 októberében – a festő halála után néhány hónappal – fiatal építészként műtermet keres Budapesten, és távoli rokonainál rálel a hagyaték egy részére. Molnos Péter idézi Csontváry-könyvében (Legendák fogságában) Gerlóczy emlékiratából a már-már mesebeli véletlent: „A szót egy fiatal festőművész rokon vitte, ki ismételten hangoztatta, hogy a festmények, rajzok művészi értékkel nem bírnak, de mivel a képek kitűnő minőségű belga vászonra vannak festve, komoly értéket jelentenek, mivel ilyen vásznat itthon már régen nem lehet kapni. Én ott álltam az ajtóban, senki sem hederített rám. Néztem a falra felfüggesztett szénrajzokat, és a falhoz támasztott képeket. (...) Engedélyt kértem, hogy a falnak támasztott képeket megnézhessem. Amit láttam, nagyon érdekesnek találtam. Közben a festő vitte tovább is a szót. Anna néni kérdésére, hogy mi lesz az óriási vásznakkal, megnyugtatta, hogy beszélt a fuvarosokkal, akik a fővárosi élelmiszerhiányra való tekintettel szekereiken hordják fel az élelmet a csarnokba, de sajnos, mivel ponyvájuk nincsen, az őszi esőzésben mindenük elázik. Ezért számítanak az óriási méretű vásznakra: jó árat fizetnek majd érte.” A történet közismert, a vásznakra árverést hirdettek, és Gerlóczy meg Kosztka István, Csontváry unokaöccse végül is nem kis pénzért közösen megvásárolták a festményeket, bár emiatt tettlegességig fajuló konfliktusba keveredtek a fuvarosokkal. A kálvária ezzel nem ért véget, egyrészt a nagy nehezen megszerzett képek még évekig egy garázsban hevertek összegöngyölve, másrészt az életműnek jónéhány más darabját a festő valamikor régebb a gácsi patika padlásán helyezte el, innen Kecskemétre kerültek, és néhány helyi művész Budapesten, műgyűjtőknél értékesítette többségüket. „Mindannyiuk közül a legpraktikusabb volt az az ifjú művész, ki az Ablaknál ülő nőt kettévágta, annak csak a felét adta el, másik felére gyönyörű tájképet festett” – írja a Csontváry-kultuszt elindító Lehel Ferenc. Nézem az Ablaknál ülő nő reprodukcióját a Csontváry-albumokban, remekmű valóban: sárga sötétítő függöny, az ablaknak hátat fordító, végtelen szomorúságot árasztó fiatal lány vagy asszony, vakító sárgák, élénkpirosak, komor zöldek. Próbálom kitalálni, mi lehetett a kép másik felén, de nem tudom, meg aztán ez így is egész, úgy látszik, a zsenialitásnak egy darabkája is ugyanúgy zseniális, a műegésznek egy része is egész, különös élmény ez. Nem érzem Csontváry minden művét telitalálatnak, itt-ott furcsán – és nem hiszem, hogy szándékosan – elrontott egy-egy formát, de azok a rontások is egyediek, mintha kellenének ellensúlynak a tökéletességhez.

Ezek szerint, ha jól értettem, egy eltűnt fél képről mindenképpen tudunk. És nyilván több eltűnt egészről is, például a háború idején Oroszországba került belőlük néhány. De valószínűleg sok elkallódott munkáról fogalmunk sincsen, és már nem is lesz. Ezért nem a mindent legyűrő alkotóerő példázata nekem Csontváry utóélete. Nem tudok azon lelkendezni, hogy lám, búvópatakként felszínre tör a mű. Ez csak nagy-nagy szerencse, maradjunk ennyiben. De fel kell tennem újra meg újra azt a szörnyű kérdést magamnak, hogy: ilyen kevésen múlik? Csontváry hál’istennek feltámadhatott, de hányan nem támadnak fel soha, mert szekérponyva lett a munkásságukból valamikor, és onnan már nincsen visszaút. Nincsen a teremtésnek egy olyan törvénye, hogy ami megszületett, az nem tűnhet el soha. Talán tíz, húsz, száz Csontváry vásznai feszülnek valahol áruval megrakott társzekereken, vagy az is lehet, országjáró kóberes szekereken, elmúlt időkben, visszahozhatatlanul. Fekszenek a félhomályos szekérderékban apró, maszatos gyerekek, nézik a fejük fölött Mária kútját Názáretben (3,62 x 5,16 m) vagy A taorminai görög színház romjait (3,05 x 5,74 m), mint a Sixtusi kápolna homorú mennyezetét, szaporázzák a lovak, fut a szekér egy ismeretlen jövő felé.

Kellene ma is mindannyiunknak a „bolond patikus” Csontváry kétségbeesett önbizalma, hogy nincsen fontosabb a művészetnél: „Művészeknek. Japán kávéház. Andrássy uton. Budapest: Keleti utam teljes eredménnyel végződött. Ha jelen van Szinnyei vagy Dr. Lázár, úgy kérem őket, hogy ezt a Kormánnyal s a nyilvánossággal tudassák. Nehány nap múlva a viszontlátásra. Csontváry. Konstantinápoly, 1913. szept. 29.” Legalább ábrándozzunk egy kicsit: ki tudja, mi lett volna, ha akkor, az első nagy világégés küszöbén mégis meghallják a hangját a hatalmasok.

Beszélgetni régi görögökkel

Az ifjúkor csillapíthatatlan könyvéhsége után nem árt az írónak időnként diétáznia sem. Miután könyvtárnyi irodalmat felfaltunk már, csak módjával, egy-egy fontos könyvet napokig kóstolgatva kellene talán olvasni, de én erre máig nem vagyok képes. Sőt, rossz szokásommá lett újabban, hogy egyszerre két-három könyvet is tartok az asztalomon félbehagyva, és hol az egyiket, hol a másikat folytatom, amikor éppen hozzáférek. Ki tudja, talán a televíziós csatornák ideges váltogatása vagy a szűnni nem akaró online információ-özön is befolyásolja manapság olvasási szokásainkat, hiszen akarjuk, nem akarjuk, mindenképpen átalakítja az életünket a lehetőség, hogy egyidejűleg több történetben is jelen lehetünk, bár egyikben sem teljes valónkkal. Kavarognak körülöttem is a könyvek, megváltást remélt mindegyiknek a szerzője, amikor megírta, és aztán hamar kiderült, hogy nincs megváltás. Kell a diéta, ismétlem, azért is, hogy ne essünk egészen kétségbe, ha például belépünk egy vadonatúj könyvekkel roskadásig rakott könyvesboltba, vagy akár egy ódon könyvtárba, mint amilyen nálunk Marosvásárhelyen a Teleki Téka, mert egyébként úrrá lesz rajtunk a hiábavalóság érzése, hogy minek megírni ezer vaskos kötet mellé az ezeregyediket, vagy pedig, hogy a nagyságrendet pontosabban érzékeltessem, sok millió mellé még egyet. Persze Jorge Luis Borges azt mondaná, hogy próbálkozni kell, mert előbb-utóbb meg kell születnie az egyetlen igaz műnek. Valami olyasmit tanultam tőle, hogy meg kell találnunk az alefet, a kezdőbetűt, és attól fogva minden betűben benne lesz a többi, és ezek szerint az is nyilvánvaló, hogy minden könyv magában rejti az összes többit, vagy legalábbis lehetséges megírni egy olyan művet, amelynek lapjain elénk tárul az univerzum.

Igen, a mi Vörösmarty Mihályunk ezt a metafizikába hajló fejtegetést már réges-rég megelőlegezte, de a hiábavalóság érzéséből nem a borgesi teleológia, hanem a reformkori társadalomkritika felé próbál kitörni. De attól még a Gondolatok a könyvtárban is egy alef, a könyvekbe foglalható univerzum elvesztése, keresése és megtalálása. Nemcsak a világ könyvtáraiban felhalmozott milliónyi vagy milliárdnyi mű indokolja a megfontolt, lassú olvasást – hiszen úgysem fogunk a végére érni -, hanem a könyvek időtlensége is. A kérdésbe, hogy „ment-e a könyvek által a világ elébb”, beleértendő, hogy: mentünk-e elébb a világ megismerésében például azóta, amióta az Odüsszeia megszületett. Hiszen Homérosz már mindent tud az emberről, amit napjainkban tudunk, Odüsszeuszt hol bátor vezérnek mutatja, hol skrupulusmentes diktátornak, amilyenek ma nemcsak az államelnökök, hanem a főkönyvelők között is bőven találhatók. Mai ember Odüsszeusz, ravasz, bosszúálló, némiképpen korrupt is. Hexemeterről hexameterre érdemes átrágnunk magunkat ezen a Devecseri Gábor által kitűnően fordított szövegen, mert jó ellenszere lehet okostelefonokkal, drónokkal elárasztott, anabolikus szteroidokkal hízlalt, génmanipulált hiúságunknak, ugyanis rá kell jönnünk, hogy már az ókori görögök és rómaiak is tudtak mindent az emberi természetről. A drámaíró Arisztophanész is éppen olyan jól ismerte ezelőtt két és fél évezreddel az embert, mint zseniális szatírájának, a Madaraknak a konzseniális fordítója, a két évszázaddal ezelőtt született Arany János. Felkavaró és megnyugtató is arra gondolni, hogy Arisztophanész maró gúnnyal, szikrázó humorral megírt szatírájában összecsukódik az idő, és Arany János hatvannál több lábjegyzete sem az ókor homályát próbálja oszlatni sűrű magyarázatokkal, hanem legfeljebb a mi tájékozatlanságunkat. Ezért az összecsukódó-idő-élményért szeretem fellapozni a régieket újra meg újra. Eltöprengeni, mondjuk, Euripidész lélekrajzán, az Iphigeneia Auliszban című drámát – tragédiát? - olvasva, szintén Devecseri Gábor fordításában. Nem is az engedelmes Iphigeneia, hanem a hatalomittas Agamemnon jelleme lázít fel, ahogy szemünk láttára, fülünk hallatára lesz gyermekét féltő apából hatalomittas demagóg, és ezt mai népvezéreket felülmúló logikával meg is okolja.

De azért Arisztophanész! De azért Arany János! Ők ketten együtt, ez bizony nem akármi! Időszámításunk előtt kb. 445-380 között élt a Madarak szerzője, halála után több évszázaddal is még negyvennél több darabját ismerték, és máig fennmaradt tizenegy. Nagy veszteség a többi, ám egyetlenegy, a Madarak is elég lenne a döbbenethez, nem a Vörösmarty-féle költői kérdés illusztrációjaként, hanem annak ellentéteként: mentek-e a világ által a könyvek elébb, vagy pedig ugyanazokat a kísérleteket ismételjük szüntelenül, hogy hátha eljutunk az alefig? Bátorság, szellem, ötlet és konvenció-ellenesség van Arisztophanészban. A két athéni főszereplő, Peisztheairosz („Rábeszélő”) és Euelpidész („Jóreményű”) meggyőzik a madarakat, hogy fogadják be őket, aztán pillanatok alatt uralmuk alá hajtják őket, új államot alapítanak, és attól kezdve a madarak városa, Felhőkakukvár jövedelmező vállalkozássá lesz, hiszen az emberek áldozati füstjét nem engedik felszállni az istenekhez, csak akkor, ha Zeusz kiegyezik velük. Először Prométheusz árulja el Zeuszt, és paktál le a zsarolókkal, aztán jön a hivatalos küldöttség, Poszeidón, Héraklész, és az – íme! – több évezredes politikai korrektségnek megfelelően egy barbár isten, Triballosz is tagja a delegációnak. Ízelítő a küldöttek beszélgetéséből:

„POSEIDÓN

Felhőkakukvár, a város, hova
Jövünk követnek, ím itt áll előttünk. (A Triballoshoz)
Hé, mit csinálsz? Jobb vállon köntösöd?
Egyszerre átvesd a baloldaladra!
Tán sűlyös a szárad, boldogtalan?
Oh demokrácia, hová vezetsz még,
Ha ezt is megteszik az istenek
Követnek!

TRIBALLOS
Csendesen hát.

POSEIDÓN

Kössenek fel:
Ily barbár istent nem láttam soha.
Nos, mit tegyünk, Herakles?

HERAKLES

Mondtam éppen:
Megfojtom azt az embert, bárki ő,
Ki elfalazta az isteneket,

POSEIDÓN

De, jámbor, béke-kötni küldtek ám.

HERAKLES

Kétszerte inkább megfojtom tehát.”

És így zajlik tovább a nevettető történet, míg aztán természetesen ők is eladják megbízójukat, hiszen ebben a demokrácia-paródiában mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, hogy az áldozati tűz, áldozati füst metaforájánál maradjunk.

Ha forma volt, formarombolás is volt mindig az irodalomban és művészetben, ez az egyik nagy tanulsága az ilyen újraolvasásnak, amire ezúttal egyébként engem az Arany-évforduló késztetett, mivel a sok ünnepélyes megemlékezés, vers, esszé, tanulmány után – mi tagadás, magam is három Arany-hommage-t írtam az idén megrendelésre – érdemes belegondolni, hogy az irodalom tényleg nem a fejlődő, rohanó, gyorsuló idő tükre, hanem az egyetlen behatárolt szövegbe sűrített univerzumé. Arisztophanész a kortársunk, és az őt érezhetően nagy-nagy élvezettel – és komoly filológiai apparátussal – fordító Arany János szintén a kortársunk, ahogy egykor Szilágyi Domokos írta kismonográfiájában: Kortársunk Arany János.

Akár lesújtó élmény is lehet, hogy évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt csak ennyit értek az istenek, és ilyen modernül „életérzett” az író, de ha van türelmünk, egyszerre csak kitárul előttünk a teljes emberi világ, és nincsen annál felemelőbb érzés, mint elbeszélgetni a demokráciáról, a politikai korrektségről vagy a hatalomvágyról Arisztophanésszal. Ment-e elébb a világ? Igen, ment. Csak a könyvek maradtak változatlanok, mert végül is minden jó könyv maga az alef.

Mackómesék felnőtteknek is

Jókedvű évfordulós eseményen vettem részt a minap Kolozsváron. Rendhagyó volt a derű, és szokatlan volt a résztvevők nagy száma is: tanítók, tanárok, szerkesztők, írók, grafikusok ünnepelték a Napsugár című gyermekirodalmi lap hatvanadik születésnapját. Engem is legfeljebb csak az ejtett gondolkodóba, hogy tiszteletre méltó kora ellenére is fiatalabb ez a folyóirat nálam, hiszen 1957 januárjában, az első szám megjelenésekor ötéves múltam már, és kezdettől fogva olvasója lettem. Lelkendezve szaladtam haza pénzt kérni édesanyámtól, amikor egy újságárusnál megpillantottam a hamvaskék fedelű lapot, ma is emlékszem az illusztrációra, egy kislány és egy kiterjesztett szárnyú galamb volt rajta, ujjbegyemen érzem az enyhén érdes papírt, és közhely bár: felrémlik a nyomadafesték sajátos illata is.

Nem tudom, volt-e köze a folyóirat megjelenésének a magyarországi ötvenhathoz, vagy csak véletlen egybeesés, de gyanítom, hogy ilyen ártatlannak ígérkező magyar intézmények alapításával próbálta az akkori román kommunista vezetés visszaszorítani az Erdélyben is felszínre tört elégedetlenséget, és hát ehhez hasonló fájdalomcsillapítókkal, valamiféle helyi érzéstelenítéssel akarták enyhíteni előre is a már készülő megtorlásokat. Van-e ártatlanabb irodalom, mint a gyermekirodalom, kérdezhetné valaki, és hozhat-e ajándék nagyobb hasznot az ajándékozó hatalomnak, mint egy színes gyermeklap? Nos, a sok évtizedes történet azt bizonyítja, hogy a szándéktól függetlenül, az írói-művészi szabadságvágy akár a gyermekeknek szánt versben és prózában is menedékre lelhet. Ilyen értelemben tehát a Napsugárnak mindenképpen köze volt – köze lett – az ötvenhatos szabadságharchoz. Persze nem rendhagyó, hogy az igazán ravasz hatalom elsősorban a gyermekek lelkéért száll harcba, hiszen az új gyermeklap megjelenésének idején is már elárasztottak minket a szovjet regények, kisiskolásként mohón olvastam mindent, ami a kezembe akadt, Arkagyij Gajdar könyvétől, a Timur és csapatától Alekszandr Fagyejev tragikus végű regényéig, Az Ifjú Gárdáig. Fogyasztottam garmadával a propagandisztikus műveket, de néha-néha érvényes irodalmat is. Ki tagadhatná, hogy erkölcsi példát és magatartás-mintát éppen gyermek- és kamaszkorunkban lehet a leghatékonyabban belénk sulykolni, és minden bizonnyal nagy szerencsénk nekünk, hogy az említett ideológiai kísérleteken meg kísértéseken innen és túl immár évszázadosan az egymást követő generációk korai olvasmánya lehet az Egri csillagok vagy A Pál utcai fiúk. Igen, a Napsugárból sem az lett, aminek szánták, szánhatták a létrejöttekor. Éppen ellenkezőleg, a rákövetkező években számos nagy tehetségű írónk és illusztrátorunk kapott közlési lehetőséget itt, sőt, többen közülük megélhetést is. Rajongó olvasója voltam már a kezdetektől, aztán szerzőjévé avanzsáltam később, és tudom, mit jelentett például a nyolcvanas években, hogy már csak ezópuszi nyelven lehetett az igazságot kimondani. Micsoda fordított világ volt az, mondhatná valaki, hogy csak a gyermekek láthatták, hallhatták az igazságot. De mégsem csak... A vége felé már felnőttek is kézről kézre adták Kányádi Sándor és mások gyermekverseit is. Kellett ehhez természetesen abban a rendszerben az olyan főszerkesztő is, aki ahogy mondani szokták, „tartotta a hátát”. Néhány évig Asztalos István, aztán évtizedekig Farkas János, aki nem írt ugyan, de mindvégig vigyázott arra, hogy mások írhassanak. (Ma pedig, cenzúra nélkül, de sokszor bizony pénz nélkül is: Zsigmond Emese főszerkeszti tovább a folyóiratot.)

Mert hát ez a hatvanéves Napsugár cáfolata annak is, hogy a tehetség mindenképpen ott vág medret magának, ahol akar. Nem, a tehetség bizony ide-oda kanyarog, és ott halad tovább a képzelt tenger felé, ott tör át, ahol valahogy szétrepesztheti, elmorzsolhatja az akadályokat. Mutatis mutandis: annak idején a hatalom ugyan elzárt utakat az írók és művészek elől, és a gyermekirodalmat is szerette volna saját ideológiájának alárendelni, de mivel a tücsök, hangya, fecske vagy veréb erkölcseire a hivatalos propagandában nem volt kánon, ez a próbálkozása kudarccal végződött. Ha máshol nem is érvényesült, a gyermekeknek szánt szövegekben előbújt a szabadság, mint az aszfalt repedéseiből a fű.

És született egy rendkívül gazdag gyermekirodalom, amelynek egy része – jelentős része? – valószínűleg nem íródott volna meg másképpen. A velem egyívásúak Magyarországon minden bizonnyal Kormos István mackótörténetére emlékeznek nosztalgiával, amit én is olvashattam annak idején egyébként, de vannak nekünk itt Erdélyben külön emlékeink is mackótémában: Veress Zoltán Irgum-Burgum Benedek című verses elbeszélése éppen úgy hozzánk nőtt, bár jóval kevésbé ismert, mint a Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról. (Erdélyi művek sorsa ez gyakorta.) Vagy ugyancsak Veress Zoltántól a két kiskakas története: Tóbiás és Kelemen... Meg aztán ott volt a zseniális Bajor Andor ötlettel és humorral teljes, halhatatlan meséje, az Egy bátor egér viszontagságai. Kisgyerekkorom meghatározó olvasmányai ezek, együtt Kányádi Sándor egész gyermekköltészetével. Új meg új generációk merítkeztek meg ebben a folytonos áramban, a következő nemzedék számára ugyancsak felejthetetlen Fodor Sándor nagyszerű, szeretnivaló leleménye, Csipike. És Bálint Tibor élénk, precíz, okos történetei... Folytathatnám: Marton Lili, Méhes György, Szilágyi Domokos... Nem beszélve az illusztrátorok csillagseregéről, köztük sok kiváló festőnő, úgy látszik, itt tudtak ők igazán feltörni: Soó Zöld Margit, Rusz Lívia, Unipán Helga. Mennyi nagy művész, karakteres rajzok, mesefigurák!

Igen, hinnünk kell abban, hogy a diktatúrák kompromittálják ugyan a társadalmi rendelés gondolatát, hiszen valójában nem a társadalom, hanem a zsarnoki érdekek szolgálatába próbálják állítani az alkotót, szolgává alázni úgymond, pénzzel, terrorral, amivel tudják, de mindig lehetséges egy másfajta rendelés is, amelyre rossz korokban is tisztességgel válaszolni tud az író, a művész, őszintén, lelkesen, és ha kell, gyermekeknek címezve azt, amit felnőtteknek is szán. Ráadásul lehet-e szebb kihívás, mint a vers, a mese, a rajz múlhatatlan erejét szembeszegezni egy múlandó hatalommal?

A költészet rendeltetésszerű használatáról

Világéletemben a körülöttem levő tárgyak rendeltetésszerű használatára törekedtem. Azt hiszem, konformizmusnak nevezik az ilyesmit, bár nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is lehetne tartósan, reggeltől estig nonkonformista. Ugyanis ez azt jelentené, hogy lassan-lassan megszűnne köztünk a kommunikáció, mert ki íróasztalnak, ki vasalódeszkának használná a Lautréamont által emlegetett boncasztalt, amelyen egyébként is ott van már véletlenül egy varrógép meg egy esernyő. Szóval nyilvánvalóan csak úgy érthetjük meg egymást, úgy vagyunk képesek értelmes mondatokat alkotni is, ha mindannyian ismerjük a szavak jelentését, és a konszenzusnak megfelelően használjuk őket. Vagyis rendeltetésszerűen, ahogy ezt újabbkori nyelvújítóink nyakatekerten, de alapjában véve pontosan megfogalmazták. El kell ismernem, hogy nem minden torz formájú szavunk pontatlan is, de többségük azért tartalmában is szörnyszülött, példaként a valamilyen dilettáns nyelvújító műhelyben összeeszkábált nyílászárót említhetném, amelyről az ajtón és ablakon kívül még sok minden eszembe jut, pajzánabb pilanatokban akár intim ruhadarabok is. Meg aztán, csakis az ajtónál és ablaknál maradva, tessék elképzelni népies szövegkörnyezetben ezt a balladai fordulatot: az éjjel a legény egy nem rendeltetésszeűen használt nyílászárón át jutott be a leányhoz. A biciklikereket a konyhaszékkel társító Marcel Duchamp is megirigyelhetné időnként kincstári nyelvújítóink fékevesztett fantáziálásra késztető fantáziátlanságát. De ismétlem, némely kitalációjuk igazán jól használható. Ki tagadná, hogy mindennapjainkban rendeltetésszerűen, a művészetben pedig éppen hogy nem rendeltetésszerűen kell használnunk ugyanazokat a dolgokat. Micsoda ellentmondásos életutak ezek, az enyém is, ha jobban meggondolom: folyamatosan vágyni az állandóságra, ragaszkodni a megszokotthoz, hogy ma is ugyanabban a fiókban legyenek ugyanazok a tárgyak, és ugyanazon a szegen lógjon ugyanaz a kulcs, közben pedig irodalmi újdonságra, újításra vagy másságra törni.

Mert hát a vers nyilvánvalóan nem a nyelvnek a Magyar Értelmező Kéziszótár szerinti használatából születik. Ha verset írunk, nem az ajtón, hanem az ablakon jutunk be a szavakba, és egészen máshonnan érkezünk oda, ahol az ajtón belépve tulajdonképpen már sokszor jártunk. Ettől viszont akár az untig ismert világ is egészen más lesz egy csapásra, izgató és lefegyverző. Egyedül az irodalom képes erre az átváltozásra, hogy hapax legomenonná, első olvasattá lesznek a sokszor használt szófordulatok is. Azt mondják, valójában ez a rendeltetése az alkotónak. Hogy másképpen, ne az eredeti céljuknak megfelelően használja a körülötte levő szavakat. Mi pedig, sok mai esztéta elképzelése szerint is, éppen akkor olvassuk rendeltetése szerint a szépirodalmi szöveget, ha képesek vagyunk elgyönyörködni vagy elszörnyedni az író rendhagyó nyelvhasználatának következményein, ahogy egy-egy szó alól is, akár a váratlanul felemelt napsütötte kövek alól, szertefutnak a bogarak, vagy ahogy egy újonnan épült magasház tetejéről egészen másnak látjuk városunkat. Igen, igaza volt hajdan Esterházy Péternek, hogy az írónak elsősorban alanyban és állítmányban kell gondolkoznia. Itt van például Arany János, akiről természetesen sok szó esik az idén, kétszáz esztendős születésnapján (költőként nem halt meg egy pillanatra sem), de ettől függetlenül is folyamatosan kellene beszélni róla, mert ha mást nem, hát a magyar nyelv szókapcsolási és mondatfűzési lehetőségeinek mindig precíz, de mégis végtelenül bátor kiaknázását leginkább tőle lehet megtanulni.

De nem csak ezt. Amióta olvasásra és (majdnem egyidejűleg) írásra adtam a fejemet, úgy adódott, hogy a vers – meg a próza is persze – mindig több volt nekem, mint alternatív világérzékelés, világtapasztalat. Olyan rendszerben kellett élnem, amelyben a hatalom birtokosai nem rendeltetése szerint használták az államot, nem a kockázatmentes egyéni és közösségi szabadságot akarták biztosítani nekünk, hanem önös hatalmi érdekből szervezték át és manipulálták az egész társadalmat. Romániában a kommunista – valójában nacionálkommunista – diktatúrában nem tanították nekünk a magyar történelmet, csak érintőlegesen, többnyire hamisan, amikor Erdély történetéről volt szó, illetve a világtörténelem keretében itt-ott. Így aztán, mi tagadás, én bizony akaratlanul is rendeltetésétől eltérően használtam többek közt Arany János költészetét is. Soha jobb történelemtanárt, mint ez a zseniális költő, aki a vibráló lelkű, dekadens, modern Charles Baudelaire kortársaként (a francia költő csupán négy évvel volt fiatalabb nála) valami egészen különös feladatra vállalkozott: végigírta a magyar történelem fontos, drámai pillanatait, és nekilátott pótolni minden tartalmat és formát, ami többé-kevésbé hiányzott addig a magyar irodalomból, a hőseposztól a vígeposzig, a balladától a modern, a mű korpusza mellett még a lábjegyzetektől, vagyis a referencialitástól sem irtózó alkalmi versig. Máig nem tudom másképpen, jobban vagy rosszabbul a magyar történelmet, mint ahogy az irodalom tanított rá, főképpen Arany János, de természetesen Vörösmarty, Jókai vagy Gárdonyi Géza is. Idealizált, érzelmes történelem ez, ilyen az én történelemtudásom, mit tegyek, így kellett nekünk a hátrányból előnyt kovácsolnunk. Mátyás anyja, Szondi két apródja, V. László, Zách Klára: csupa állócsillagai a magyar poézisnak, de nekem emellett halhatatlan fejezetcímek is egy lenyűgöző történelemkönyvben. És hát az idézetek: „Szilágyi Örzsébet / Levelét megírta”, meg az, hogy: „Felhőbe hanyatlott a drégeli rom”. De persze a pontos társadalomrajz is, a cseppet sem elvont társadalomkritika A szegény jobbágyban, a János pap országában, Az elveszett alkotmányban vagy akár az Eldorádóban, beleértve a kezdőrím groteszk fintorát is: „Van egy ország: Eldorádó, / Innét a nagy Királyhágón”. Azt sem árt észrevennünk, hogy az Arany János-i történelemkép nem mindig esik egybe az állítólagos – talán csak utólagos - nemzeti közvélekedéssel, például amikor Görgey Arthur leányának emlékkönyvébe úgy ír nyolc sort, hogy nem a Kossuth véleményét szajkózza, és érezhetően nem csupán kötelező udvariasságból, az egykori hadvezérről: „Mese, mese: mit találtam / E világban járván? / Szép ibolyát villámzúzta / Délceg cserfa árnyán; / Oroszlánnak felszakított / Kebeléből mézet, - / Így elegyít erőt bájjal / Az anya-természet!” Lábjegyzet is van a furcsa oroszlános metaforához: „Bírák könyve XIV.8. A.J.”

Nem olvashattam hát rendeltetésszerűen az Arany János-i költészetet, mert történelmet is kellett tanulnom belőle, meg ki tudja mire is kellett még nekem az ő életműve. A könyv olvasásra való, de jó arra is – horribile dictu! -, hogy aládúcoljuk Lautréamont billegő boncasztalának egyik lábát, miután lecsaptunk vele egy legyet ugyanazon a boncasztalon. Mint ahogy, mi tagadás, nem írhattunk mi sem igazán és kizárólag rendeltetésének megfelelő irodalmat Erdélyben 1989 előtt: egy irodalmi szövegben mindig volt valahol egy mondat vagy egy szó, amely inkább késként vagy puskagolyóként, netán Don Quijote lándzsájaként szolgált egy kilátástalannak tetsző küzdelemben a diktatúra ellen, amely aztán egy adott pillanatban mégis összeomlott, de nem lehet tudni, hogy a mi néhány nem rendeltetésszerűen használt verssorunknak vagy strófánknak volt-e ebben bármilyen csekély szerepe is.

Maradjunk annyiban, hogy máig fogalmam sincs, milyen a rendeltetésszerűen írt vagy olvasott irodalom, és talán ezért is szeretem gyermekkoromtól folyamatosan azt az Arany Jánost, aki meggyőződésem szerint élete végéig kételkedett abban, hogy a költészetnek egyáltalán van valamilyen saját, semmi másban fel nem lelhető célja. Éppen ettől a kételytől annyira hiteles és mai.

Főoldal

2018. március 19.

Vissza