Színház

 

Beretvás Gábor

 

Hol nincs első és nincs utolsó vendég

A VI. MITEM fesztiválról

 

Idén április 11-e és május 5-e között rendezték meg a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót, ismertebb nevén a MITEM-et (Madách International Theather Meeting). A Nemzeti Színház olyan előadásokat látott vendégül idén Budapesten, amelyeket nagyon ritkán láthat egy rendezvényen belül fesztiválközönség. Eugenio Barba, Michael Thalheimer, Silviu Purcărete, Rimas Tuminas, Szlava Polunyin – csak hogy pár olyan külföldi rendezőt említsek, akik fémjelezték a több mint háromhetes fesztivált. De láthattunk Szász János, Zsótér Sándor és az ifjabb és idősebb Vidnyánszky Attila által rendezett előadást is. Mint ahogy az ilyen rendezvényeken szokás, a színházi előadásokon kívül mesterkurzusok, kiállítások, közönségtalálkozók és egyéb szakmai programok színesítették a repertoárt.

A fesztivál nyitóelőadása a Fővárosi Nagycirkusz nézőtérré alakított porondja előtt játszódó Slava’s Snowshow volt. Mint ahogy az előadás címe is utal rá, Szlava Polunyin, a társulat vezetője ad rangot a performális szeánsznak. A Cirque de Soleil-ben is megfordult bohóc épp az ott tapasztaltak miatt törekszik arra, hogy csapata minden áron elkerülhesse a rutint. Előadásaik előtt ugyanis a társulat egyik tagja sem tudja, hogy melyik szerepet is játssza majd. Így próbálja állandósítani a társulatra és a nézőkre is kiható újdonság erejét Polunyin. Mellesleg a hetvenes évei felé közelítő mester messziről indult, míg kifejlesztette saját színpadi nyelvezetét. Autodidakta módon tanulta a pantomimet, miközben a Leningrádi Állami Kulturális Főiskolára járt. A 80-as évek elejétől pedig megalapította saját társulatát Licegyei (Alakoskodók) néven. De Polunyin volt a Szentpétervári Állami Nagycirkusz művészeti vezetője is, és mint már említettem, ha csak körülbelül egy évig is, de a Cirque du Soleil tagja is. Polunyin már megkapta az egyik legfontosabb színházi elismerést, a Sztanyiszlavszkij-díjat, nyert Lawrence Olivier-díjat, Drama Desk-díjat, sőt, már egy Tony-jelölésen is túl van, ami a New York-i Broadway legnagyobb elismerésének számít. De hogy lássuk, mennyire tréfásan is fogja fel az őt körülvevő világot: ő a Delfinek Követségének hivatalos képviselője is, mint ahogy a Bolondok Nemzetközi Akadémiájának is elnöke.

Polunyin idős kora miatt már nem játszik minden, a nevével hirdetett Snowshowban, de kiszámíthatatlan módon be-beugrik egy-egy produkcióba. Én egy olyan előadást láttam a MITEM-en ötször megismételt Snowshowból, ahol ő nem a színpadon, hanem a háttérből élvezte az előadást. De jó volt látni, hogy az előadás utolsó szakaszában ő is csatlakozott egy ölelés erejéig saját társulatához. A helyszín mellesleg szokatlan volt nekik. Hiszen általában színházakban játsszák a Snowshowt. Bár tény, hogy a cirkusz mint befogadótér határozottan jót tett az előadásnak. Elvégre bohócokat látunk, még ha a hagyományokat követő, de újragondolt bohócokat is. Jelmezeik őrzik a klasszikus formát, arcuk kifestett, ormótlan lábbelikben csetlenek-botlanak. És ha nem is klasszikus krumpliorrot, de valami hasonlót viselnek.

A megdöbbentő mégis az, hogy a karakterük által megkívánt érzelmeiket milyen kifejező módon juttatják el a közönséghez. Ebben persze segítségükre van a jól kiválasztott zene és pár showelem. Itt kiemelném a Carmina Buranára feltehetően komoly kapacitású ventillátorokkal a közönségre is orkánszerűen ráfújt jelzésszerű „hó”-tömeget. De idesorolhatnám a lágy, fátyolszerű, hatalmas anyagot is, amit a közönség a színpadi irányításnak eleget téve a feje felett húz és ad tovább egyre feljebb az emelkedő nézőtéren. Ezután, képletesen szólva, már csak hab a közönség képébe nyomott tortán, amikor a szereplők hatalmas színes labdákat lökdösnek az őket ünneplő nézők feje fölé, akik gyermeki örömmel próbálják azokat továbbröpíteni a többi néző felé. Ez a kollektív érzet igazándiból lélegzetelállító. Már csak azért is, mert egy homogén gyermeki közösséggé válik ebben a pár percben az egyébként társadalmilag és egyéb szempontok szerint csoportokra bontható massza. Itt kivétel nélkül szinte mindenki derűsen nevet össze, és azon igyekszik még a legönzőbb jellem is, hogy a társaknak juttasson egy kicsit ebből az élményből. Ezek nagyon szép pillanatok. Közben pedig Paolo Conte It’s Wonderful című száma szól mintegy végtelen lejátszásra állítva, azzal a sugallattal, hogy ennek az érzelmi kitárulkozásnak talán soha nem is kéne véget érnie.

Mint említettem, a nagyközönség is be lett vonva a játékba. De voltak, akik privát módon még pluszban részesültek a produkcióból. Az első sorban ülő egyik öltönyös középkorú férfit például több ízben nyakon öntötték egy zsákból. Láthatóan élvezte. Sőt, a közönség közé kitámadó bohócok nem álltak meg a kézfogások és ölelések szintjén, ami szintén megindító érzelmi hatásként terjedt. Hanem palackokból vízzel spriccelték le a közönséget. Eközben persze egy-egy esernyővel parádézva viccelődtek. Ezek mind olyan gesztusok voltak, amik a gyermekkorba repítették vissza az embereket. Abba az időbe, amikor visszaspricceltek, vagy csak nevetve legyintettek egyet, és várták, hogy a nap megszárítsa őket. Nagyon érdekes volt látni és egyben megélni, hogy Polunyinnak és társulatának ötletei milyen elementáris erővel működtethetőek. Persze, valószínűleg nem mindenki tudná ezt megtenni, csupán ők, akik érzelmileg mindvégig monitorozhatták és jó érzékkel döbbentették meg a nézőket.

Persze a Slava’s Snowshow több a leírtaknál. Az előadás törzse egy szerelmi csalódást és egy barátság szétesését dolgozza fel. A maszkokon áttörő kifejezések ráadásul annyira erősek, hogy elfeledtetik, hogy abszurd már maga a színpadi helyzet, elvégre az elnagyoltság nagykövetei, a bohócok mesélnek el egy történetet.

Számomra a legkiemelkedőbb és legélvezetesebb színházi produkció a MITEM-en az Eugenio Barba által létrehozott színházi csoport, az Odin Teatret előadássorozata volt. Bár a társulat Dániában működik, mégis, tagjai leginkább tiszteletbeli dánok. Mondhatni, hogy társulata nemzetközi, de inkább azt, hogy a közösen létrehozott előadásokban a Föld nevű bolygó számos egyedi figurája képviselteti magát.

A közel 83 éves Barba maga is az olaszországi Brindisiben született, majd 18 évesen Norvégiába emigrált, ahol némi tengerészkedés után irodalomból és vallástörténetből szerzett diplomát. Ezek után csatlakozott a színház megreformálójának, Grotowskinak a társulatához Lengyelországban, hogy a tanultakat felhasználva, 1964-ben amatőr színészekkel kikísérletezze saját színházi formáját. Így alakult meg a germán hadistenről elnevezett Odin színházi csoport. Ennek a társulásnak láthatta a MITEM közönsége Az ártatlanok trilógiájaként is értelmezhető három különálló előadását.

Csak, hogy szemléltessem a fentieket, A fa című előadás példának okáért nem egy egységes nyelven, hanem dán, olasz, angol, bengáli és balinéz nyelven is kommunikál. Természetesen felirat nélkül. Hiszen ez Barba társulatának egyik specifikuma. A történet így is érthető lesz. Persze el kell távolodnunk némileg a jól ismert, hagyományos, erősen szövegcentrikus színháznyelvi formáktól. Barba utaztat. Színpadképi demonstrációi realisztikus témákat dolgoznak fel úgy, hogy a teremtett színpadi környezet nem szűkölködik szürreális elemek felhasználásában sem. De ez csak elsőre tűnik így. Aztán az előadás előrehaladtával a néző megérti a szokatlannak tűnő kifejezésmódot, és nem csak érzelmileg töltekezik, hanem meg is érti ezek szimbolikáját. Barba előadásai varázslatosak. A mágikus realizmust idézik.

A fa a délszláv háború etnikai tisztogatásait idézi fel, ezt állítja párhuzamba egy afrikai hadvezér rémtetteivel. A színpadkép közepén egy madarak által elhagyott táj fája, mely a történelem fájaként is értelmezhető, azaz a felejtés és az emlékezés fájaként is egyben. A történelem fája növekszik, élet és halál táplálja – olvasható a fesztivál előadáshoz rendelhető ismertetőjében. És a fát valóban felépítik különféle elemekből a színészek az előadás közben. Mint már jeleztem, nem szokványos színházról van szó. Ha nem is kell mindent elfelejtenünk, amit a színházról eddig gondoltunk, ahhoz, hogy Barba előadásait befogadhassuk, azért nem árt, ha felhagyunk elvárásainkkal. Az odinosok nem csak sokféle nyelven kommunikálnak, hanem sokféleképpen használják a nonverbális nyelveket. A zene, a sikongatás, a kántálás, a sírás, az éneklés vagy a kacagás mind az előadás szerves része. A fa sokkolja a nézőt, aki a direkt erre a célra kitalált ülőalkalmatosságon mintha egy fa ágán ülne. A fa használja a csendet: mikor a produkció véget ér, a színészek nem jönnek ki meghajolni, nincs taps, a nézőt hagyják apátiába süppedni. Ez is az előadás része.

Míg A fa az első táj, a múlt, addig a Nagyvárosok a Hold alatt című előadás a jelené. Ezt az előadást is jellemzi a többnyelvűség, de itt már egy felirat is segíti az értelmezést. Az előadás létrejötte egy sajátos alkalomnak köszönhető: a németországi bielefeldi pszichiátria lakói, illetve a társulat közös projektje ez. Az eredeti ötlet egyetlen előadásról szólt, de azóta mégis műsoron maradt a Nagyvárosok a Hold alatt. Témája hasonlóképpen megrázó, bár a színházi nyelv nem annyira elemelkedett, mint A fa esetében. A történelmi jelen pár évtizedes borzalmainak színrevitele költők verseinek megzenésítésével van kísérve. Míg egyes színészek kis történeteken keresztül üzennek, addig a többiek Bertold Brecht, Ezra Pound, Jens Bjørneboe és Li Po verseinek adnak hangot vonós, húros és fúvós hangszerek kíséretével.

A színpadkép a jövő táját igyekszik megjeleníteni a trilógia harmadik, The Chronic Life című előadásában. A darab szerint 2031-ben vagyunk, a harmadik világháború utáni években, valahol Európában. Ezen az előadáson szintén nincs felirat, a színészek különféle dallamú nyelveken, dánul, spanyolul, románul, csehül, angolul és baszk nyelven szólalnak meg. Itt is domináns lesz az énekek és hangszeres zeneszámok jelenléte.  Sőt, bábjáték is színesíti az előadást. A színpad egyik szélén valamiféle mészárszék van eszkábálva, kampók lógnak láncokon fentről, ami miatt már eleve vészjósló a látvány. Az ezekkel való játék pedig vissza is igazolja félelmeinket.

Barba és az Odin Teatret világa igazából nem sok mindenhez hasonlítható. Egyediségében rejlik az ereje. Hiába gondolom, hogy képiségét, kifejezésmódjait, témáit könnyebben meg lehetne ragadni az irodalom vagy a film felől akár, nehezen boldogulnék. Előadásaik azzal együtt, hogy Grotowski hírhedt szegény színházát gondolják tovább, mérhetetlenül ötlet- és ingergazdagok. Előadásaik során számos földrész kultúráinak színházi hagyományai ötvöződnek. Eredetiségüket rendkívüli módon élveztem. Bár tény, hogy hallottam olyan hangokat is, akik temették a mestert, és fénykorának letűnéséről beszéltek.

Nagyon élvezetesnek tartottam Jan Mikulášek rendezését, a Hamleteket. A cseh Divadlo Na zábradlí (Színház a korláton) nagy múlttal rendelkezik Csehországban. A modern cseh színház egyik alappillére. Itt mutatták be egykoron először Václav Havel darabjait is. A színház irányvonalát 2014 óta egy fiatal csapat szabja meg. Jan Mikulášek az egyikük. A Hamlet-jelmezbe öltözött hat színész a színészek életébe, a szakma rejtelmeibe próbálja bevezetni a nézőt felettébb humoros módokon. Elvégre a szakma megköveteli az ambíciót. Így az előadás során értelmezéseket kapunk a színésznek a rendezőkkel való viszonyairól, a közönséggel való viszonyairól, az előadásokhoz, illetve a próbákhoz fűződő élményeiről és természetesen a többi színészhez való hozzáállásáról. A tér javarészt az öltöző. De van, hogy kikeveredik egy-egy színész a rivaldafénybe. Nekem Petr Čtvrtníček tűnt ki az egyébiránt nagyon jól összehangolt csapatból. Az ő játéka volt a legerősebb.

Hasonló tematikájú előadás volt a Stockholmi Királyi Drámai Színház vendégjátéka, az Egy nyári éj Svédországban, amely egy Erland Josephson tollából származó témát dolgoz fel. Nem mellékes, hogy Erland Josephson színész, forgatókönyvíró, rendező, egy időben a Svéd Királyi Színház művészeti igazgatója, és hogy a magyar közönség számos filmből emlékezhet rá. Talán leginkább Bergman Jelenetek egy házasságból című alkotásából. De játszott a Suttogások és sikolyokban és az Őszi szonátában is. Forgatott Szabó Istvánnal és Peter Greenaway-jel. De az előadás szempontjából a legfontosabb, hogy az orosz Andrej Tarkovszkij két utolsó, külföldi produkciójában, a Nosztalgiában és az Áldozathozatalban is megtalálhatjuk. Hiszen az előadás pont ezt, a svéd színészek és a különc orosz zseni találkozását fogalmazza meg. A „cselekmény” – ami ezúttal: leginkább statikus kettősök, csoportképek, kis gesztusok és hosszú beszélgetések – egy forgatás alatt, egyetlen éjszaka alatt játszódik. Az orosz lelkületű, lírai képekben fogalmazó művész és a svéd filmes szakma, színészek, producerek, tolmácsok élethelyzetét írja meg Josephson, öniróniával vegyes történetében. Ezt dolgozza fel Eirik Stubø rendező és csapata. Úgy próbálják rekonstruálni a valós eseményeket, hogy közben az előadás általánosan is fogalmaz, vagyis a színházi vagy filmes közeg alapvető kérdéseit járja körül, fanyar derűvel átitatva.

Az előadás szövegcentrikus, hiszen az egész egy mély filozófiai diskurzus a művészet mibenvalóságáról. De egy percig sem unalmas: a kis konfliktusok, a nyűgös helyzetek, amikben a párbeszédek elhangzanak, nagyon is élővé teszik az eszmecserét. Eközben persze megismerhetjük Tarkovszkij néha kinyíló, költőien mély jellemét, mint ahogy megismerhetjük azt is, hogy mit gondolnak a rendezőről a svédek. Mit gondol róla és saját művészetéről, Bergmanról Erland Josephson, illetve az őt megjelenítő színész, Thomas Hanzon. Hogy teljesebb képet kapjunk, az előadás során archív képi bejátszásokat is kap a néző Tarkovszkijról, azokból az időből, amikor a darab is játszódik. A Nosztalgiát 1982-ben forgatták, az Áldozathozatal a maga négyórás játékidejével pedig 1986-ra lett kész. Persze, ez is témája az előadásnak, hogy a svéd gárda hogyan is emeli be azt, hogy az orosz rendező készenlétben tartja az egész stábot, míg ő ráérősen várja a napfelkeltét. A színpad az Eirik Stubø rendezte stúdióelőadásban szokatlanul széles, így a nézőtér is elnyújtottan volt felállítva. Ezzel is jelezte a rendező, hogy a tér, akárcsak az idő, nem megszokott léptékkel mérhető majd az előadás alatt, hanem a szokásosnál tágasabb. Egyben biztos vagyok: mind a „nosztalgia”, mind az „áldozathozatal” szavak többletjelentéssel bírnak, mire az előadás a végére ér. Mint tudjuk, sem Bergman, sem Tarkovszkij nem a kapkodó vágástechnikájáról volt híres. Az előadás is hasonló tempót és filozófiai elmélyülést kínál, mint az említett filmrendezők munkái. A svéd alkotók így érdekes utazásra csábították el a nézőt.

Tennessee Williams A vágy villamosa című darabja etalonnak számít. Akárcsak Michael Thalheimer a színházi szakmában. Olaf Altman díszlete a Thalheimerre jellemző módon kimetszi az előadást eredeti környezetéből. New Orleansra semmi nem utal. Hatalmas, rozsdás vasat érzékelünk, amely süllyedő hajót ugyanúgy eszünkbe juttathat, mint egy korrodálódó gyárépület rámpáját.

 

Av__gyvillamosa.jpg
A vágy villamosa

 

A színészek egy lejtőn játszanak. De sajnos ahol én ültem, onnan nem lehetett befogni az egész teret, csak sejteni lehetett, hogy mi folyik a mélységeiben, a számomra kitakart jelenetekben. Bár ha A vágy villamosát emlegetik nekem, és gondolom, nem vagyok egyedül ezzel, általában az Elia Kazan-féle színházi felvétel és játékfilm között evező változat jut eszembe, Marlon Brando Stanley-alakításával egyetemben, amit nehéz felülmúlni, ám meg kell jegyeznem, hogy Andreas Döhler Stanley-értelmezésével az előadás egészét tekintve elégedett voltam. Legalábbis mindenképpen erősebbnek láttam alakítását Cordelia Wege Blanche-megformálásánál, amit meglehetősen színtelennek, szövegfelmondósnak találtam – persze ebben benne van, Thalhaimer hogyan bánik általában a szöveggel, vagyis hogy plakatívan használja. Az igazság az, hogy Thalheimer rendezése nem győzött meg. Nem tudta hozzám közelebb hozni a darab problematikáját. Igaz, nem láttam be az egész játékteret rendesen. Azt elvileg a tizenötödik sorból lehetett volna befogni teljes mélységében és szélességében. Így inkább csak kimerevedett nyakkal próbálhattam belesni egy vaskomplexum nyílásán, amit zöld, piros és narancssárga színekkel világítottak meg leginkább.

 

A Woyzeck, ifjabb Vidnyánszky Attila rendezése, nemrégiben megnyerte a POSZT-ot. Az Nemzeti Színházban létrehozott előadást már volt szerencsém látni korábban, írtam is róla egy elismerő kritikát. Az erős vizualizáció, a sok ötlet, a színészek sodró tempójú játéka és a térrel való bánásmód a darabot a fiatalok számára is befogadhatóvá teszi.

 

Woyzeck.jpgWoyzeck

 

A szövegben fellelhető filmes idézetek nemkülönben arra hivatottak, hogy bekapcsoljanak a fiatal generációban is egy plusz értelmezési és érzékemlékezeti tartományt. Büchner eredetije igazából ebbe a közegbe van becsomagolva. Olyan, mintha kapszulában venné be a mostanában eszmélő néző. Aki klasszikus értelmezést szeretne, az is ki tudja hámozni az előadásból Büchner darabját, de nem zárom ki, hogy az túlságosan sallangosnak, túldíszítettnek és ezáltal akár túl impulzívnak, nehezen befogadhatónak fogja ítélni ifjabb Vidnyánszky kifejezési formáját. Engem azonban lenyűgözött az ötlet, a kontextusba helyezés és a megvalósítás egyaránt. Igazándiból ünneplem, ahogy itt megújulni látszik a színház. Örvendek annak, hogy klasszikusnak számító darabok nem csak újraértelmezve, hanem kibővítve és aktualizálva kerülnek a fiatalabb nézők látóterébe.

 

Szász János Caligula helytartója című előadása nem csupán a 85 éves Bodrogi Gyula színpadi jelenléte miatt volt fontos (ő itt I. Agrippa, Palesztina királya), hanem mert aktualitása miatt a ma történéseinek tükrében is értelmezhető. Székely János erdélyi költő, író, drámaíró darabja Szász János rendezésében most is izgalmakat keltő, a morális tartás természetrajzát vizslató mű.

 

Caligulahelytart__ja.jpgCaligula helytartója

 

A Trill Zsolt által árnyaltan, gazdagon megformált Petronius az őrült császár, Caligula akaratának (őt nem látjuk a színen) és a makacs Barakiás főpap (Horváth Lajos Ottó) makacsságának kereszttüzében találja magát. Petronius a harcmezőn edződött, ahol egyértelműek a szabályok. Helytartóként azonban nem tudja, hogyan is kellene döntenie, hogy élete is megmaradjon, de morálisan se veszejtődjön el. Ennek a próbatételnek a súlya alatt meggörnyedő embert láthatunk a színen. Katonái, akit Kristán Attila és Bordás Roland alakítanak nagyszerűen, a rendező segítségére vannak abban, hogy ez a Caligula helytartója élvezetes előadásként maradjon meg a nézőben. Aktuálpolitikai vonatkozásait már csak a mű keletkezéstörténete miatt sem vetném el teljes mértékben. A költő erdélyi mivoltát – aki e műve által tett szert igazi elismertségre a drámairodalomban is – nem gondolom csak úgy elhessenteni valónak: adhat fogódzókat az értelmezés számára az, hogy székely gyökere is lehet ennek az egyetemessé váló történetnek.

 

Az idei MITEM egyik legjobb előadása a moszkvai Vahtangov Állami Színház Ványa bácsija volt. Az előadás rendezője (aki a társulat vezetője is egyben), a litván Rimas Tuminas sajátos módon fedte fel a Csehov Ványa bácsijában rejlő tragikomikus személyiségábrázolások lehetőségét.

 

Vanyabacsi.jpg
Ványa bácsi

 

Ványa bácsi esetlen és elveszett, de esetlen és elveszett majd’ mindenki, aki ebben a falusi miliőben tölti le élettartamát. Nem csoda, hogy egy más környezetből jövő asszony lesz az, aki kizökkenti a szereplőket a megszokott járomból. Esetlen lesz persze az az udvarlási procedúra is, ahogy a nő meghódításán igyekeznek majd. De ettől tudja közel hozni Csehov figuráit Rimas Tuminas. Emberiek és ezáltal érthetőek lesznek Csehov szereplői. Nem kigúnyolandóak, nem nevetségesek, és nem is sajnálni valóak.

Valahogy ellenkező a helyzet Silviu Purcărete Meggyeskert című rendezése esetében. Aki a 2017-es MITEM-en látott, Purcărete-féle gigantikus Faust felől támaszt elvárásokat a Meggyeskert irányába, annak, azt hiszem, csalódnia kell. Ám aki a többi Csehov-interpretációval veti össze Purcărete a Nemzeti Színház színészeivel történt együttműködését, az találhat érdekességeket az előadásban. Elsődlegesen azt, hogy Trill Zsolt itt Firszt, a 87 éves szolgát alakítja. Elkendőzött arcán a rendező szeretné megjeleníteni, milyen is az a mumifikálódott időtlenség. Trill figurája egy igazi Purcărete-szereplő. De azért mégsem ehhez a szerephez lett igazítva a színpadi mű. Vannak benne bolondos megoldások, persze: a kutyahordozóban harapósan felugató, sohasem látható kutya. Furcsa dalocskák. Pisztoly, amelynek a dramaturgia szabályainak megfelelően el kell sülnie, de igazából csak bötéznek vele, míg a tárgy szerepének a rendeltetésének megfelelően eleget tesznek. A meggyeskert nem igazán meggyszínű, sokkal inkább rózsaszín Purcărete értelmezésében. Nem a színészeken múlik, hogyha a néző nem él át igazi katarzist, a rendezőre vagyok haragos kissé ebben az esetben. Mert bár míg nem oly rég a temesvári Csiky Gergely Színház előadásán, a szintén általa rendezett Moliendo Caféban a sok szereplő és az élénk múlt század eleji kávéházi hangulat számos értelmezési tartományt hagyott meg és hangulatok beszívásával elkábíthatta a nézőjét, most, már talán csak a Csehov-mű sajátosságaiból kifolyólag is, de ezt nem tudta megközelíteni a mester az általam látott előadás során a Nemzeti színpadán. A Meggyeskert persze nézhető előadás, Udvaros Dorottya például nagyszerűen játszik benne. Vannak jó ötletek is benne. De ehhez nem kellett volna az általam ismert és nagyon is elismert Purcărete. (Bár talán épp ezzel hibázom: nem kellene tőle mindig ugyanazt a stílust elvárnom…)

Zsótér Sándor a Nemzeti Színház színészeivel készítette el Bertold Brecht A gömbfejűek és a csúcsfejűek című darabjából készült előadását. A díszlet javarészt fém állványzatokból áll. A stilizált ló is egy fém hintalóhoz hasonlítható leginkább. Rendeltetése olykor persze változik, de leginkább ezen kellékként kezelik a színészek.

 

Ag__mbfej__ek__sacs__csfej__ek3.jpg
A gömbfejűek és a csúcsfejűek

 

A Brecht-mű 1932-ben, Hitler hatalomra jutása előtt íródott. Aktualitása miatt azonban akkor már nem mutathatták be. Mi több, a Reichstag felgyújtása után maga Brecht is emigrált. Ismereteink szerint a berlini Volksbühne vezetői eredetileg Shakespeare Szeget szeggel című darabjának átiratára kérték fel Brechtet. De ő inkább saját darabot írt, megtartván a kiindulási alapot és néhány motívumot a shakespeare-i műből. Zsótér némileg aktualizál, persze. Illetve az ember akár akaratlan is kihallhatja az aktuális rigmusokat a szövegből. Legalábbis nem feltétlenül idéződik meg a nézőben a mű keletkezésének kora, no persze, el sem sikkad teljesen. Inkább szöveghangsúlyozási formák teszik aktuálissá az előadásban felhangzó egyes retorikai fordulatokat. Ez nincs túlzásba víve, de annyira azért hangsúlyos, hogy a nézők sokatmondóan és cinkosan egymásra nézzenek egy pillanat erejéig.

Az Udvaros Dorottya által játszott alkirály figurája számomra úgy is értelmezhető, hogy apácafőnöknővé vedlik, míg átvészeli a baljóslatú időket. Nehéz külön kezelnem az általa játszott két figurát. Udvaros játékán érezhető a tapasztalat és a magabiztosság. Dalait úgy adja elő, hogy hiába a tört ütem és nehéz szöveg, szívesen együtt énekelne vele az ember. Voith Ági komikusi arcéle viccesen rajzolódik ki az általa alakított Emma Cornamontisban. És Trokán Nóra, aki Voithhoz hasonlóan meghívott művészként van jelen, szikár előadásmódjával szintén jót tesz ennek a Zsótér-rendezésnek. Számomra még Herczegh Péter volt emlékezetes, energikussága az előadás nagy részében jól működött, míg leeresztettségét a vége felé a darab szerinti szerep indokolta. Zsótér, mint talán tudható, Brecht-rendezésekben, már csak ha a számokat nézzük is, az egyik világcsúcstartó. Ez azzal is párosul az ő esetében, hogy az egyik legkomolyabb Brecht-ismerő, Brecht-értelmező. Szerettem A gömfejűek és a csúcsfejűek című előadást.

Mindent összevetve, a VI. MITEM során igen széles merítésben volt részem. Olyan rendezők előadásait láthattam a pár hét alatt, akiknek a munkáihoz csak ritkán jut hozzá az ember. Az előadássorozatot Vidnyánszky Attila legújabb Madách-feldolgozása zárta: mint tudjuk, ő többször, többféleképpen színre vitte már Az ember tragédiáját. Részint, gondolom, innen a fesztivál mottójául is választott Madách-idézet: „Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?” (Illetve, hát, a fesztivál nevét is Madách adja, ugye.) De a közel négyórás, fiatalokkal készített előadás már önmagában igényelne egy komolyabb terjedelmű elemzést és színháztörténeti elhelyezést. Az pedig szétfeszítené egy ilyen típusú beszámoló által nyújtott kereteket.

Mint a beszámoló címe is utal rá, sőt, valami hasonló az egyik közönségtalálkozón is elhangzott: az idei MITEM-en nincs első és nincs utolsó vendég. Ezt akár érthetném úgy is, hogy egymásnak adják az előadások a színház kilincsét. Azaz, mint ahogy azt a zárónapok egyikén bejelentették, már nagyban elkezdték a VII. MITEM szervezését.

 

Megjelent a Bárka 2019/4-es számában.


Főoldal

2019. szeptember 17.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Szálinger Balázs: Zrínyiújvári dalTompa Gábor verseiTóth László: Badar radarSzálinger Balázs: A siriusiak
Prózák
Egressy Zoltán: ÖtvenSzabó T. Anna: AlagsorsKontra Ferenc: A faun és a feketerigóSántha Attila: Agyafúrt detektív nyomoz
Kritikák
Maradunk a FöldönAz azsagonjáróKínlódás és elragadtatás - Szabó T. Anna: HatárRendszerújra
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA